Vert pénz az ókori társadalmakban
A pénz története nem egyezik meg a vert pénz történetével. Maga a pénz fogalma már a Kr. e. 3. évezredben megjelent. Először a mezopotámiai és egyiptomi társadalmak voltak azok, amelyek bevezették az általános értékmérőt, és vagy egy bizonyos terménymennyiséget, vagy súlyra mért nemesfémet használtak erre a célra. A nemzetközi kereskedelem fejlődésében feltehetően jelentős szerepet játszott a nemesfémek pénzként való használata, mivel a kereskedőknek létfontosságú volt, hogy árucikkeiket szerte a Földközi-tenger medencéjében el tudják adni. Az ügyletek többsége árucserére szorítkozott, az arany és az ezüst szintén árucikk volt. A Mezopotámiában használatos súlyok, a sékel és a mina, az egész mediterrán világban elterjedtek, s azt a Kr. e. I. évezred elején a görögök is átvették.
Azok a területek, ahol aranyat és ezüstöt találtak, általában kivételezett helyzetben voltak. Ez volt a helyzet a lídekkel is, amelyek királysága nemcsak az alattvalóktól beszedett adókból, hanem a helyi Pactolus folyóból és a környék bányáiból is származott. Élektronból, az aranynak és ezüstnek a természetben előforduló ötvözetéből készültek az első vert pénzek a Kr. e. VII. században. Az ovális aranyrög formájú “érmék” egyik oldalára egy vagy több megkülönböztető jelet, quadratum incisiumot ütöttek. A másik oldalon általában figuratív ábrákat helyeztek el. A Kr. e. VI. század közepétől megszűnt az élektronpénz verése, helyette számos területen ezüstből és alkalmanként aranyból készült érmék jelentek meg.
Athénban Kr. e. 500 körül indul meg a pénzverés, míg Spárta egészen a Kr. e. 300-as évekig tudatosan vasrudakat használt pénzeszközként, hogy távol tartsa magától az idegeneket. Mindazonáltal a görög nemesfém-pénz igen elterjedt volt a gazdasági tranzakciókban, és hosszú évszázadokon át használatban maradt. A pénzek általában a drakhma többszörösei vagy törtrészei voltak.
Rómában a legkorábbi pénzforma feltehetően a birka és a marha volt, s maga az elnevezés (pecunia) is a pecus, marha szóból ered. A marha azonban inkább értékmérőként szerepelt, mint tényleges fizetőeszközként. Később pénzként súlyra mért bronzot használtak.
Az évszázados fejlődést a római pénzrendszer Kr. e. 212-es reformja követte, melynek szükségességét a Karthágó elleni háborúk váltották ki. Görög modell alapján létrehozták a kizárólag vert ezüst- és bronzérmékből álló pénzrendszert, melynek alapegysége a bronz és az ezüstből készült denarius volt, ami eredetileg 10 majd 16 ast ért. Mindazonáltal a denarius csak egy volt a birodalomban készített számos más pénz közül, hiszen az új hódításoknál megengedték a helyi pénzverés folytatását. A római pénzverést óriási mérete különbözteti meg a korábbi görög és hellenisztikus éremveréstől több százmilliós darabszámával.
A denáriuson alapuló pénzrendszer több, mint négy évszázadon át változatlan maradt, de az érmékben lévő ezüst mennyisége Neró uralkodásától (Kr. u. 54-68) kezdve fokozatosan csökkent. A problémák megoldására és az infláció letörésére az évszázad végén először Aurelianus, majd Diocletianus császár tett kísérletet, s az utóbbi új pénzrendszert vezetett be, az ezüst argenteussal és bronz váltópénzeivel. Bár a pénzrendszer folyamatosan instabilnak bizonyult, a korábbi korokra jellemző sokféleséget érzékelhető egységesedés váltotta fel, mely a hatalom stabilitását is szolgálta.
A nyugat-európai pénzrendszerek a római uralom V. századi fokozatos megszűnte után jelentősen megváltoztak. A birodalmi központtal fennálló kapcsolat fokozatosan csökkent, egyre nehézkesebbé vált a pénzforgalom, míg végül minden érmét a helyi uralkodók nevében bocsátottak ki.
Kora-középkori Európa
A nyugat-római birodalom bukása után a kora-középkori Európában eltűnt a római világból származó legtöbb intézmény, így a pénzrendszer és az állami gazdálkodás is, ami termelte és forgalomban tartotta a pénzt. A barbárok a római arany- és ezüstpénzeket gyakran tekintélyt követelő rangjelzőként viselték, vagy beolvasztották, és más tárgyakat készítettek belőlük.
A X. századtól kezdve Nyugat-Európában ismét decentralizációs folyamatok játszódtak le, melyek révén gazdag egyházi és világi személyek szereztek pénzverési jogot az uralkodótól.
Bizánc évszázadokig átmeneti zónát képezett a középkori Európa és az iszlám világ között. Pénzrendszere mintául szolgált szomszédai számára. Alapköve a „középkor dollárjának” is nevezett arany solidus vagy nomisma volt, mely a Földközi-tenger vidékének kereskedelmében meghatározó szerepet töltött be. A bizantinus szerte Európában ismert volt, s vallási célokra is adományozták.
Pénz a késő-középkorban
A XII. század közepére a pénzkibocsátás Európa legnagyobb részén általánossá vált, a pénzverést újfent központosították.
Bár elegendő új ezüstpénz állt rendelkezésre, nagy üzleteknél a vételárat mégis veretlen ezüstrúddal egyenlítették ki, s a hétköznapi kis adásvételeknél sem használták általánosságban a vert pénzt. A kereskedést feltehetően csereüzletekkel vagy apróbb hitelekkel oldották meg. A pénzellátás ennek ellenére javult, az érméket ismerték és rendszeresen használták. A középkor végén mégis egyre kevesebb lett a kis címlet, mivel a pénzverők nem szívesen gyártottak ugyanannyi munkával kevesebb hasznot hozó váltópénzt.
Az ezüstpénzek hanyatlásával járó gondokat az aranypénzkibocsátás fellendülése orvosolta. A nemesfém Afrika keleti részéről származott és elsősorban az észak-itáliai városok profitáltak belőle. 1251-52-ben Genova genovino, Firenze pedig florin, azaz forint néven bocsátott ki pénzt. Ez utóbbi hamarosan a nemzetközi kereskedelem legfontosabb fizetőeszközévé vált egész Európában. A kamat tilalmára vonatkozó egyházi rendelkezéseket olyan sikeresen ki tudták játszani, hogy azokat hamarosan elfelejtették. A középkor vége felé tapasztaljuk az államok növekvő eladósodását, ami aztán állam- és bankcsődökhöz vezetett. A hatalom gyakorlásában a pénz fontosságát mutatja, hogy az uralkodók szolgáiknak fizetést adtak birtokadományok helyett, s a feudális újoncozást is felváltotta a zsoldoshadsereg.
Újkori pénzek
A középkor végén tapasztalható fémhiányt az Alpokban talált új ezüstkészletek és az Újvilágból származó ezüst enyhítette. Az arany helyét újra az ezüst vette át, s elkezdték verni a tallérokat. Az ezüstkínálat növekedése egybeesett a korábban elképzelhetetlen XVI. századi inflációval. De az alapanyagkészletek növekedése révén nőtt a nagyobb és kisebb címletek köre is, ami elősegítette a pénzhasználat terjedését. A római kor óta először a kis címletű fémpénz mai értelemben vett aprópénzzé vált, amellyel kényelmesen lehetett vásárolni. A bérmunka, a városi népesség és a mobilitás növekedése is hozzájárult a pénzhasználat terjedéséhez, az iparosodás meg megvetette a tömegfogyasztói piac alapjait. Rendszeressé vált az adószedés, növekedtek az állami bevételek és a kormányzati adminisztráció költségei is. Az államok egyre nagyobb szerepet kaptak a pénzpiacokon, kialakultak a hosszú távú államkölcsönök.
Az ókor után ebben az időszakban tapasztalható a pénzgyártás gyökeres átalakulása is. A kézi verés helyett megjelentek a prések: a vésett ütőfelületű lengőkaros préssel egyszerre csak egy pénzérmét lehetett előállítani, míg a rotációs présen görgők között áthaladó fémszalagokból több szerszám egyszerre több érmét sajtolt. A legjobb azonban a hagyományos dombornyomó gépesített változata, a csigaprés volt.
A fémpénz mellett a bankrendszer fejlődésével és a nemesfém-utánpótlás elapadásával a XVIII. században Nyugat-Európában kezdtek megjelenni a papírpénzek is, bár még csak elenyésző mennyiségben. A papírpénz először Svédországban és Angliában jelent meg azért, hogy a bankoknak ne kelljen minden esetben a tényleges nemesfémet mozgatniuk, hanem csak az arra szóló kötelezvényt jelentő papírt, amely mögött elvileg megfelelő anyagi háttér, azaz nemesfém volt. A papírpénz bármikor beváltható volt nemesfémre a bankoknál. Kezdetben mégis sok bankcsőd történt a bizalom szélsőséges változása és a hazardírozó bankpolitika miatt. A papírpénzzel kapcsolatban egészen a XIX. század végéig, azaz az aranyalap összeomlásáig uralkodott az a vélekedés, hogy addig működik jól, ameddig arany- vagy ezüstpénzre szabadon átváltható.
A kezdeti próbálkozásokat és alkalomszerű pénzkibocsátást felváltotta a központosítás és az állami ellenőrzés. Informális ellenőrzést jelentett, hogy a megerősödő és egyre inkább központi bankként működő jegybankok a vidéki bankok bankjegyeit időről időre visszaküldték, hogy váltsák be fémpénzre. Mindazonáltal papírpénz használatával az igényeknek (és érdekeknek) megfelelően sokkal több pénz kerülhetett forgalomba, mint a nemesfémpénzek korában. A papírpénz megjelenésével ugyanakkor gyakoribbá váltak az állam- és bankcsődök, általánossá vált az infláció, aminek általában a pénznyomtatás leállítása és pénzreform vetett véget.
Pénz a XX. században és ma
Az első világháború politikai következményei még ma is éreztetik hatásukat, s pénzügyi hatásai sem kevésbé jelentősek. A háborút követően az országok egymás után tértek vissza az aranyalaphoz. A világ pénzügyi központjának szerepét azonban a világháborúból győztesen és sértetlenül kikerült Egyesült Államok és benne New York városa vette át. A világgazdasági válság idején vált nyilvánvalóvá, mennyire is függött Nyugat-Európa az amerikai pénztől, melynek kivonása Európából súlyos válságot idézett elő. 1931 után az országok felfüggesztették az aranyban való kifizetéseket, s a nyugati valuták a világháború után ismét elszakadtak az aranyalaptól. Az 1944-ben Bretton Woodsban elfogadott új nemzetközi pénzügyi rendszer ugyan még a jegybankok számára lehetővé tette a valuták átváltását aranyra fix áron, az arany azonban az 1970-es évekre deklaráltan is eltűnt a pénzügyi rendszerből.
A 80-as évek egyik legfontosabb folyamata az európai integráció előrelépése volt. Az Európai Gazdasági Közösség tagállamai 1985-ben arról állapodtak meg, hogy 1992-ig kialakítják az egységes európai piacot (Single European Act), amelyen sem a munkaerő, sem a tőke, sem az árujavak mozgását nem korlátozzák. A Maastrichti Megállapodás 1992-ben jött létre, és lefektette az egységes európai pénz kialakulásának feltételeit, illetve a tagországok által betartandó kritériumokat. A Maastrichti Megállapodás értelmében és a tagországok jó együttműködése eredményeként sikeresen indult 1999. január elsején az euró, ami 11 euró-övezetbe tartozó ország nemzeti valutáját váltotta fel. Nem csatlakozott az új pénzhez Anglia, Dánia, Svédország és Görögország (az utóbbi két évvel később, 2001. január 1-én lépett be a Monetáris Unióba). A készpénzforgalomban 2002. január elsejétől váltotta fel az euró a nemzeti pénzeket és az átállás sikeresen lezajlott.
A XX. század végére aztán már maga a pénz is kezdett eltűnni a mindennapok fizetéseiből, hiszen szerepét egyre inkább átvette a hitelkártya és más készpénzkímélő eszközök, melyekkel az egészen apró kifizetésektől eltekintve készpénz nélkül lehet lebonyolítani a legtöbb tranzakciót. |