Mikál hercegnő } Füsti Molnár Éva

Varázslónő

Főeunuch: Balogh Bodor Attila

Josafát

Saul szelleme } Csuha Lajos

Náthán: G. Szabó Sándor

Sádok: Meződi József

Joáb: Homonyik Sándor

Őrparancsnok: Usztics Mátyás

A Rockszínház produkciója

Áldassék, Uram, a te neved, a mi istenünké,

Ki egynek bölcsességet adsz,

Másnak gazdagságot adsz,

A harmadiknak vitézséget adsz!

Én, az írástudó Ethán, a mai napon Salamon király udvarába jöttem,

Az ő parancsára.

Akár az elhajított kő, olyan az ember, Uram!

S nem tudja, mi cél felé röpíti a parittya…

Törekedhet-e másra, mint arra,

Jelt adva a későbbi nemzedékeknek.

Segíts, Uram! Hallgasd meg a könyörgésemet!

Segíts, Uram! Hallgasd meg a könyörgésemet,

És terjeszd fölém védő karod

Jeruzsálem városában, Salamon udvarában!

Bástyánk, vezérünk, bölcs urunk, királyunk!

Hálát, köszöntést küld feléd a nép!

Hűség, dicsőség mind tiéd a földön!

Hősünk, reményünk, örökkön élj!

Az írástudó Ethán hívásodra megjelent.

Te volnál hát, mint mondják, országunk legbölcsebb fia!

Ki mondhatná el magáról vakmerőn, hogy bölcsebb a bölcsek bölcsénél,

Legbölcsebb urunknál, Salamonnál?

Ügyesen forgatja a szót!

Dávid alatt és azóta is hallhattunk ilyesmit nem egyszer már,

Hol vannak most a jámbor hízelgők, önhitt dicsekvők, fennkölt pojácák?

Van, aki nem ért mást, csupán a fegyverek szavát!

Mások a puszta szót használják fegyverként!

Az Úr rendelte így!

Az Úr, ki meghallgatván Dávid imáját

Naggyá tette Salamont, Dávid fiát.

Áldassék hát, örökkön át!

Áldassék hát, örökkön át!

Isten választotta népünket, Izrael népét.

Isten választotta népünkből Dávid királyt.

Dávid választotta Salamont utódjaként.

E hármas kiválasztás hitünk lesz örökké.

Mert kell a rend! (sokszor)

Ha egy is cáfolható, hitelét veszti minden.

S hogy Dávid választott volt, vannak, kik vitatják még

Dávid mocskolói Salamon jogát is sértik.

Rendünk megzavarná utóbb e kétkedés.

Mert kell a rend! (sokszor)

Kell egy egységes kép, ezt várja urunk, s az ország.

Tündöklő hatalmú Salamon királyunk boldogult emlékű atyjának,

Júda és Izrael egykori urának, Isai fiának, Dávidnak

Hősi és nagyszerű tetteiről,

Fényes és magasztos műveiről,

Jámbor és ájtatos életéről

Készülő átfogó, korszakos mű,

Az egyetlen hiteles, teljes és egységes, tévedést kizáró életrajz,

A pecséttel ellátott, igaz és mérvadó örök és végleges krónika

Alkotó munkáját támogató,

Törvényes jellegét biztosító,

Szövegét szüntelen ellenőrző

Állami bizottság tagjai:

Náthán, a próféta, ketten az írnokok, s Ethán, az író, mint krónikás.

Végre az embert lássuk, ne csak a legendát!

Én majd segítek, hogy te is tisztán láss!

Mindent használj fel, de jól vigyázz,

Mert sok a hamisság, a hitetlenség, az ellentmondás!

Uram, e megbízás túl fényes nekem!

Túl szép, hogy megkapnám ily érdemtelen!

Kevés, mi tőlem tellenék!

Megható e példás szerénység!

Hadba vihetnénk a két kamasz fiad!

Sárba vethetnénk az ágyastársadat!

Holnap földet túrsz, vagy sziklát fúrsz, ha új parancsunk hív!

Ma nem kérünk mást: A krónikát írd!

Uram, ha nem volnék oly súlyos beteg,

Mit ér, ha megtört már, ha fáradt a test,

Munkám tán be sem végezném…

Így beszél egy ifjú tehetség!

Rózsás arcod meghazudtol még!

S ha elfáradnál, gyógyír lesz elég! Hahahaha!

Ha nemet mondok, végem,

Ki sem léphetek innen,

De hogyha vállalom, amit kértek,

Dávid kezéhez vér tapadt,

Gyilkolt, de mégis ő volt az,

Aki nemzetet kovácsolt

Egy rakás nyomorult parasztból és kóbor pásztorból.

Salamon oly megfontolt, oly számító,

Tudom, nincs menekvés és nincs kibúvó.

A tét élet vagy halál,

De hogy éljek úgy, ha munkám hazugság?

De talán nem is lehet cél ma már,

Hogy Dávidot bűntelennek, szentnek hazudják!

A nép jövőjét szolgálná az el nem titkolt múlt,

A feltárt valóság, a kimondott és vállalt igazság!

Az embert láttatni és nem a legendát!

Tán eljön most egy őszintébb, egy jobb világ,

Hol jogunkká lesz újra az igaz szó.

Hát ezért, ezért, ezért kellek én, és senki más!

Ó, igen, csak ezért, ezért leszek én a krónikás!

Értettem, Uram, legyek hát én a krónikás!

Eszter! Fiúk! Lilith!

De jó, hogy együtt vártatok rám,

Áldott a béke, mely köztetek vár!

Ethán, édes!

Mi volt, kedves?

A királytól kaptam megbízást!

Salamon terve nem csekélység,

Írjam meg Dávid történetét!

Minden tettét, ahogy történt,

Időszerű a teljes kép!

A leckét jól tudjuk: Dávid, a csodakirály!

Jött, látott, s győzött, bármerre járt.

Csatákat nyert folyton, s pompás énekes volt…

A hitben talált támaszt,

Így ha ellensége támadt,

Az Úristen abból egy csapásra hullát csinált!

A tét sokkal nagyobb, izgalmasabb!

Ethán! Miért vállaltad?!

Ne félts, Eszter, más lett minden,

Új idők járnak, higgy nekem!

A király végre rendet csinál

A fejekben is, ez fontos ma már!

Az idő sürget, már holnap reggel

Költöznünk kell, a munka vár!

Apánk, ez oly pompás! Holnap utazunk hát!

Az út végén vár egy mesevilág.

Mintha csak álmodnánk, minden a fejére áll…

Más lesz minden holnap!

Vége a kölyökkornak!

Elindulunk végre, képzeletünk messzire száll…

Húsz évet életünkből szórjunk szét álmokért?

Ha tudnád, hogyha éreznéd, hogy mit jelent nekem,

Hogy mindazt, ami létemmé lett, el kell vesztenem…

Gondolj két szép fiunkra, szükségük van még rád,

Érzem azt, hogy vesztedbe indulsz, egy lépés, és nincs tovább.

Gondold csak el, már húsz éve aggódsz értem!

Ó, csak maradnánk, itt nem les rád veszély!

Húsz éve már, hogy őrködsz a munkám csendjén!

Nem bánom azt se már, hogy hálni máshoz térsz…

Mondd, hogy álom volt, mondd, hogy csak álom volt

Húsz esztendő, mely sáncot vont körénk!

Amit most eldobnál, az volt a boldogság,

Egyetlen percünk sincs, mit megtagadhatnék!

Miért szórjuk szét? Miért szórjuk szét? Ó, mondd, miért!

Ha tudnád, hogyha éreznéd, hogy mit jelent nekem

Szolgálni azt, mi rendet hozhat, békét és tisztulást,

Az igazat írni, a homállyal vívni kemény, konok csatát…

Ó, ne hidd azt, hogy múltunk keresztüllépném!

Sorsunk békéjét csak miattad féltem én!

Hisz tudom ma is, hogy párba verődni törvény.

Légy hát most is az, ki mindenkor megért!

Az igaz szó jogát, a tudás birtokát itt elvesztette rég a nép.

Rajtam is áll talán, a múltból mennyit lát, ki utánunk jön, minden nemzedék.

Ez lett a sorsom… Ez lett a sorsod…

Mondd, hogy álom volt, mondd, hogy csak álom volt

Húsz esztendő, mely sáncot vont körénk!

Amit most eldobnál, az volt a boldogság,

Egyetlen percünk sincs, mit megtagadhatnék!

Miért szórjuk szét? Miért szórjuk szét? Ó, mondd, miért!

Az igaz szó jogát, a tudás birtokát itt elvesztette rég a nép.

Rajtam is áll talán, a múltból mennyit lát, ki utánunk jön, minden nemzedék.

Ez lett a sorsom… Ez lett a sorsod…

Messzire nézz, messzi a cél, messzire nézz!

Fel, fel, fel! Jó apánk útján!

Messzire törj, ott, ahol még senki se járt,

Fel, fel, fel! Álmaink útján!

Őszintén és meg nem alkuvón!

Feltárva az elmúlt századok rejtett titkát,

Szólítsd majd az új idők szavát!

Verseit, krónikáit sorra kiadják,

Huszonkét nyelvre fordítják.

Tudós és művész, akit mindenki csodál,

Vizsgázók tankönyvből magolják!

Hercig dal, gyerekes trükk, ostoba játék!

Sokkal több, mi apánkra vár, ha kiemelték!

Havonként egy külföldi út, és naponta estély!

Nagyobb kert! Nagyobb ház! Nagyobb fény!

Messzire nézz, messzi a cél, messzire nézz!

Fel, fel, fel! Jó apánk útján!

Messzire törj, ott, ahol még senki se járt,

Fel, fel, fel! Álmaink útján!

Úgy, mint ő, oly bölcsen, józanul, s mindig tisztán,

Őszintén és meg nem alkuvón!

Feltárva az elmúlt századok rejtett titkát,

Messzire nézz, messzi a cél, messzire nézz!

Fel, fel, fel! Jó apánk útján!

Messzire törj, ott, ahol még senki se járt,

Fel, fel, fel! Álmaink útján!

Fel, fel, fel! Álmaink útján!

Újra egy naplopó, mikor munkáskéz kell!

Mint fekély a seggemre, úgy kell a krónikád, mester!

Amit látsz, az kinevezés, rajta a kézjegy urunktól, Salamontól!

Kuss! Ne pofázz, mert a szádra lépek! Majd akkor beszélj, ha kérdezlek!

Mi ez a hang? Hol itt a törvény?

Panaszt teszek királyunknál!

Nincs az a tolvaj, nincs az a gyilkos,

Akivel így bánhatnál!

Anyádat oktasd, nyamvadt szófacsaró!

Ha nem tetszik valami, jobb lesz, ha hazamégy, disznó!

Célod, látom, csak az, hogy megalázz,

Nem fog menni, lásd be, hagyd abba már!

Na jó, csak ugass, te szemét!

Majd meglátod, mit ér!

A ládát! Hordd ide elém!

Lássuk, mit rejt, szórj ki belőle mindent!

Munkám, mind saját munkám!

Lapokra rótt írás csupán! Nincs benne más!

Hahahaha…

Egy szavad se hiszem! Ha nem nyitod ki, majd kinyitom én!

Miért szórod szét, pusztán, hogy gyötörj?!

Óvatos légy! Össze ne tépd!

Ez az iromány nekem nagyon gyanús!

Amíg meg nem vizsgáltuk, itt maradtok a barátainknál! Hahahaha…

Az Isten tegyen akárhová,

Hogyha ez nem a jó Ethán!

Állj fel, hisz barátként szólok hozzád,

Töröld le orcád, figyelj rám!

Egyfajta nyomozás a munkád,

Tudjuk, ez fonák mesterség!

Ne hagyd, hogy becsapjon a becsvágy,

Salamont szolgáld, bármit tégy!

Én, aki harctéren nőttem fel,

Jól tudok olvasni már!

Semmit sem titkolhatsz előttem!

Ezer szem figyel rád, bárhol jársz!

Gondold meg jól, hogy amit leírsz,

Nem rejt-e titkon árulást!

A csürhe sorsán úgysem segítsz,

És amit veszítsz, túl nagy ár!

Biztonság, hírnév és jólét vár,

Ameddig mellettünk állsz!

De hogyha rendünkkel szembeszállsz,

Ez a kéz hasít szét, úgy vigyázz!

Oly gyorsan elnémít egy döfés,

Egy éles kard, egy hóhérbárd,

Gondold csak át, milyen nagy veszély,

Hogy kiről beszél a krónikád!

Távol áll tőlem a hűtlenség, a lázító szándék!

Családom van, s egyetlen vágyam még, hogy munkámat megbecsüljék!

Államunk díjazza a tudást,

Téged is vár egy új lakás,

Erkélyről a kilátás oly pompás,

S az ára csak egy csöppnyi belátás!

Átok ez a város! Bűzlő ingovány lett Jeruzsálem!

Félek, hogy megfojt, félek, hogy elnyel,

De vállalnom kell, bármi vár rám!

Ne fordulj vissza, jó apánk!

Különb lehetsz itt bárkinél!

Indulj, s én büszkén nézek rád!

Irigylik majd, hogy feltörtél!

Új élet vár ránk!

Jöjj hát!

Fényes és pompás!

Induljunk végre, mennünk kell tovább!

Tovább, bár reszket még a szívem…

Tovább, a mélyből fel a fényre!

Írni, amíg élek, ha százszor összetörnek,

És megtenni mindent, mi szolgálhat népemnek!

Ne fordulj vissza soha már!

Én mindig társad leszek, Ethán!

Nézzük meg már az új lakást!

Csak szólíts, és követlek bárhová!

Nagy élet vár rám!

Jöjj hát!

Apánk, ne hátrálj!

Nehéz lesz, érzem, de nem szabad félnem már!

Mindenem feláldoznám érted!

Vigyél el, gyönyörű kedvesem! :||

Így lesz! Így lesz! Döntöttem, mennem kell! Élni, látni, szólni, írni!

Nagy élet vár ránk!

Apánk, ne hátrálj!

Tudom, hogy végül lesz, aki melléd áll!

Ne fordulj vissza többé már!

Miénk lesz mind, amit vártál!

Ebben a pillanatban, mikor a hóhéré az érdem,

Egyetlen remény, hogy győz az értelem.

Elérhetsz mindent! Mennünk kell végre!

Indulnom kell! Mennem kell! Menni, menni…

Bájos kis otthon, édes kis ház,

Feleség, ágyastárs, két bohó srác!

Boldog, ki így él, fogadd el hát

Egy életunt eunuch csodálatát!

Szép, szép, oly szép így élni a boldog időt!

Szép, szép, túl szép, mert aki szeret, az sebezhetőbb!

Egyiptom földjén születtem én,

Itt herémtől megfosztott a kegyetlen kés.

A művelet kínos, de csak egyszer fáj,

Azután mindenen kívül vagy már!

Szép, szép, oly szép, ha valaki férfiként él!

Szép, szép, túl szép, a kérdés, hogy meddig él!

Pártfogók nélkül nem sokat érsz,

Nálad is elkél a baráti kéz!

Egy nagyszerű asszony felfigyelt rád,

Elhoztam titokban ide hozzád!

Fiatal volt és szép, selymes hajú, karcsú és kecses,

Eljött, zenélt és énekelt.

Apja nyomorgó, jeltelen paraszt volt.

Ő maga a juhok pásztora,

Amíg a ravasz papok fel nem fedezték,

Mennyit ér hangjának, testének varázsa.

Mikor hozzánk jött, már tudta, mi illik.

Ismert sok régi dalt, és szerzett újakat,

És tudta jól, hogy nyerje meg atyám, Saul király kegyét.

Dávid dala és Dávid pompás tompora elűzte Saultól a gonosz gyötrelmét.

Mert gonosz lélek szállta meg atyámat,

Tajtékzó szájjal őrjöngött vadul.

Orvosok, csillagjósok vizsgálták hiába,

Átokkal verve vergődött Saul.

Csak Dávid volt, ki üdvét visszaadta,

Lecsillapítva dühét, s vágyait,

Buján és élni vágyón, ilyen volt egykor Dávid,

Így hálta sorra házunk ágyait!

Saul után a bátyám, Jonathán jött,

Aki a vágytól veszve nyalta-falta őt.

S egy éjjel Dávid megjelent szobámban,

S felgerjedt testtel lányságomra tört.

Szerettem őt, kínzó szenvedéllyel,

Asszonya lettem szinte gyermekként.

Kétszáz levágott hímtag volt a jegyajándék,

Ezt küldte Dávid Saulnak a lánya kezéért.

Nem volt még nő, ki így kívánt egy férfit,

Kinyíltál bennem, te húsevő virág!

Ringyója apámnak, szerelmese bátyámnak,

Szerettelek, te kígyó, s hiába vártam rád!

Fölém feszült a tested, belém hatoltál forrón,

Tüzet gyújtott bennem a férfiasságod!

Asszonyom, nyugodj meg, Ethán vagyok, az író!

Érj hozzám, Dávid! Tegyél magaddá újból!

Asszonyom, nézz rám, nem az vagyok, akit vársz!

Tépd le a ruhámat! Dávid, ölelj át!

Ne várass, szerelmem, érezlek, akarlak,

Mondd, hogy te is akarsz! Mondd! Mondd! Mondd!

Nem! Nem! Asszonyom! Mit teszel?

Szoríts! Szoríts! Szoríts! Szoríts!

Jobban! Jobban! Jobban! Jobban! Így! Így! Így! Még! Így!

Megölette Sault, az apámat,

Jonathánt is, aki szerette őt.

Kiirtotta minden rokonomat,

Megalázott és összetört.

Ilyen volt Dávid!

Jöjj már, ó, én mátkám, térj meg hozzám!

Ékes arcú vigaszhozóm, tekints rám!

Engem tegyél szíved fölé pecsétként!

Oly nagyon szép vagy, kedvesem,

Sebet ütöttél szívemen!

Nyelved alól a méz, s a tej

Forrásként buzog fel, eláraszt gyönyörrel

Ínyed az édes!

Ha csókolsz…

Testem felgyúl, lángokban áll,

Olyan tűz ez, jöhet árvíz, nem oltja már…

Örökké ég!

Örökké él!

Szívünk mélyén tüzes bélyegként!

Gyümölcsim ízét sorra kóstold,

Mind terád vár!

Forró ölem megnyitom én, borulj rám!

Oly nagyon szép vagy, kedvesem,

Sebet ütöttél szívemen.

Fogaid fehér juhocskák,

Bőrödnek illatját,

Ajkadnak harmatját

Magamba szívom.

Ha csókolsz, testem felgyúl, tikkaszt a vágy,

Bennem lángol, jöhet árvíz,

Nem oltja már.

Akárhol élnél, utánad szöknék, és rád találnék.

El sem mennék, nálad nélkül semmi lennék.

Nem kérek mást, mellettem légy, mindörökké, mindörökké!

Átszúrt mellén alvadt, sötét vér.

Sebhely tátong nyakán és fején.

Téboly lángol sárgás szemén,

Vészes hangon rikolt felém,

Bosszú járja át halott szívét.

Testét hosszú szegek verték át.

Hét pokolnak hét bugyrában járt.

Patkány rágja foszló húsát,

Varjak tépik kuszált haját,

Így fogy el Saul, a nagy király!

||: Ó, jöjj, csak jöjj, te feldúlt állagú szörny!

Ó, nézz, na, nézz, te kínzott, kárhozott lény!

Ó, nézd, csak nézd e mindent átható fényt!

Ó, mondd, csak mondd: a holtod napjától

Benned hordozott, folytatólagos, sorsod átkozott:||

Bosszút szomjazó, gyilkosod vádló, áááááááá

Vérem mind elfolyt, mégsem nyugszom én,

Állj elém, Dávid! Állj elém, te gyilkos!

Saul király hív, állj elő!

Vádollak, Dávid, hogy áruló lettél,

Mások kezével öltél,

Megöltél engem, orgyilkost küldtél rám.

Jonathán fiam mellettem halt meg,

Véremmel folyt össze vére,

Megöltél minket, vérünk a fejedre száll!

Ha Isten akarta, hogy elveszíts mindent,

Hogy enyém legyen a trónod,

Az orgyilkos akkor Isten jobb keze volt.

Istenre fognád a bűnödet, Dávid!

E hazugság méltó hozzád!

Hisz halálom után engem is elsirattál!

Jonathán fiamat versben sirattad,

Szerelmes, mézes szóval.

A megrontónk voltál, sorsunk bosszúra vár.

Hazudtál mindent, hitet és eszmét,

Kijátszva minden törvényt,

Megölted sorra, ki hatalmad útjában állt.

Isten akarta, hogy megtegyem mindezt,

Hogy naggyá tehessem népét.

Az Úr, aki választ, csak eszköze voltam én.

Papok cinkosa, árulónk lettél,

Népünkre hadat vittél.

Az ítélet napján megfizetsz mindenért!

Eljön a nap, és megfizetsz mindenért!

Megfizetsz mindenért!

Könyörülj rajtam, én Istenem,

Vedd vissza tőlem bűneimet,

Tisztíts ki engem az álnokság sarából.

Mert ismerem jól az én bűneimet,

Mellettem járnak, bárhol legyek,

Visszajár minden bűnöm, s szüntelen vádol.

Kezemen bélyeg a kiontott vér,

Szájamon bélyeg a hazug szó.

Hol van az út, mely az igazaké? Ó, mondd, hogy hol!

Segíts, ha egyszer hatalmat adtál,

Sújts le, ha engem is bukásra szánsz!

Tudjam már, hogy kié az igazság!

Vagy küldj egy jelt, hogy enyém az igazság!

Ó, mondd! Ó, mondd, hogy csak az enyém az igazság!

Csak az enyém, Dávidé az igazság,

Csak az enyém, Dávidé az igazság,

Csak az enyém az igazság!

Dávidé az igazság! Az igazság!

Ó, mennyei Úr,

Ki fölöttünk állsz,

Ki oly sok színben tündökölsz,

Pillants le ránk!

Légy jó hozzánk!

Nagy irgalmad cseppjeként

Küldj egy szót, egy jelt, egy kis reményt!

Ha kell, ítélj,

És védd azt, ki bűntelen él!

Űzd el a rettegést,

Óvd, ki szívből dicsér,

És hozd el a jobb idők ígéretét!

Te áldott, nagy Úr,

Ki mindünket látsz,

Ne hagyd el azt, kit bánat sújt,

Ha vigaszra vár!

Hisz árnyak közt él,

Oly reszketve, tétován.

Léte, sorsa rég nem rajta áll.

Ne hagyd el hát!

Őrizd őt!

És nézd el, ha szólni is fél!

Hisz látod, hogy félünk mind!

Hát szólj, hogy bízhassunk még!

Ó, küldd el a létezés tisztább hitét!

Te fényes, nagy Úr,

Légy jó hozzánk!

Ó, nézz le ránk!

PÁRHUZAMOSAN:

ESZTER:

Mondd, hogy álom volt, mondd, hogy csak álom volt

SÉM ÉS SIMON:

Segíts rajtunk, oltalmazónk! Ne űzz csúfot álmainkból!

Segíts rajtunk, oltalmazónk!

LILITH:

Jöjj hát, ó, én szépem, vigaszhozóm!

Nézz rám, ó, én kútfőm, nyílj meg felém!

Te fényes, nagy Úr,

Légy jó hozzánk!

Ó, nézz le ránk!

Nos, hát, tisztelt kollégák,

Most, hogy mind együtt volnánk,

Halljuk Sádok pap javaslatát!

A mi munkánk elkezdvén

Nem a zűrzavar a cél,

Kezdjünk krónikánk az elején!

Csak a tiszta forrásvíz, ami enyhet ád!

Csak a hagyományban él örök igazság!

Fel kell dolgoznunk tehát minden legendát!

Köztük elsőként mindjárt a Dávid és Góliát csatáját idéző dalt!

Halljuk tehát a hatóságilag engedélyezett énekmondót!

Dal Dávid dicsőséges diadaláról, melyet Saul király színe előtt aratott a dühöngő, durva Góliát felett. (Eredeti gyűjtés!)

A sok filiszteus dög

Egy nap országunkra tört,

Haduk súlyától rengett a föld!

Köztük ott egy óriás,

Ama híres Góliát

Vadul ócsárolta szép hazánk.

Döntő harcra hívta ki népünk fiait.

Ám e párbaj biztos vég, félt hát mindenki.

Egy, csak egy legény állt ki egész hadunkból.

És e fiatal bajnok, kit nem ismert senki, Dávid urunk maga volt!

Góliát kardot ránt!

Dávid meg egy parittyát.

Célozz te is! Nagyot lő,

Velőt zúz a nehéz kő.

A dühöngő térdre hullt,

S fejét veszi Dávidunk.

Így a győzelem a miénk!

Saul király kegyét,

S lánya kezét Dávid elnyeré.

Így lett gazdaggá és híressé.

Hahahaha.

Jó Ethán, mi ez a gúnyos kacaj?

Mókás volt ez a kis csatadal!

Ám a történet nem igaz.

Ez a véres harc mese csak.

Dávid mint dalnok lett híres,

A nagybeteg Saulon énekével segített.

Nekünk az igazat kell megírnunk Dávidról!

Mi volt hát? Énekes avagy hős?

Erről kell döntenünk legelőbb!

Hogy az Isten verné meg ezt a szőröző maszlagot!

Kit érdekel az, hogyha egy-két tény ellentmond?

Hisz egymás mellett él együtt mind a két legenda,

Az óriásölő és az énekes mítosza.

Egyik a másikat cáfolja, kizárja!

Csak a hit bizonyít!

Csak a tan!

Vagy a kard!

Teljesség mindig szép, Dávid így példakép!

Közös döntés tehát: Mindkét nagy legendát krónikánkba együtt vegyük fel!

Szavazzunk, hogy így legyen!

S az ilyen elvi vitát hagyjuk el!

Segíts, Uram! Oszlasd el a kétségeimet!

Segíts, Uram! Mutasd meg a bölcsességedet!

És add, hogy megláthassam végre Dávid történetében Salamon igazságát!

Ha bölcsességért és értelemért kiáltasz,

Ha keresed azt, mint az ezüstöt, mint a kincseket,

Akkor megérted az igazságot és törvényt,

Meggondolás őrködik feletted, és értelem őriz téged.

Hogy megszabadulj a gonosznak útjától

És a gonoszság szószólóitól,

Hogy a jó útján járj

És csak az igazak ösvényét kövesd!

Mert az igazak lakják a Földet,

És a tökéletesek maradnak meg rajta,

A gonoszok pedig kivágattatnak,

És a hitetlenek sorra kiszaggattatnak,

És a sorsuk: a halál.

És ezt te jól tudod, Ethán!

Fájna, ha tévednék talán,

Hisz enyém volt a választás,

Hogy épp te légy a krónikás!

Uram! A te orcád előtt szolgád mit ér?

Nem több, mint pelyva, vagy a szerteszórt szemét,

Tiéd a trón, s a bölcsesség!

Hordozzuk, mit Urunk reánk mért.

Kinek-kinek érdeme szerint!

Miért jöttök újból? Leírtam mindent, mindent, amit kértetek, hát ne bánts!

Nem tudok másról! Legyen már vége! Miért vártok minden nap új vallomást?

Nem vagyok hóhér, a munkám hozott hozzád, én írom Dávidról a krónikát.

Tudnom kell mindent, a teljes sorsát, az igazat és semmi mást.

S ha elmondtam, többé már nincs szükség rám.

Úgy dobtok el, mint véres rongyot, s ez rosszabb a halálnál!

Az utókor ítél majd feletted is, s ez neked sem közömbös tán,

Hogy gyilkosként gondolnak-e rád,

Nem tudhattok semmit rólam!

Halálos ágyán meghagyta Dávid, hogy Salamon, ha trónra lép,

Zárjon engem holtomig a börtönrács mögé.

S miért tette ezt velem Dávid? Vajon miért?

S hogy nem maradt már több tanú, hát rám került a sor.

Katona voltam, ki mindent parancsra tett.

Harcoltam, öltem, míg Dávidból nagy király lett.

Híven szolgáltam őt,

A “fényes, szeplőtlen hőst”,

Mert Dávid, ha ölt, mindig mások kezével ölt.

Hófehér köntösét sohase szennyezte vér.

A döntés volt övé, a piszkosát megtettem én.

Ábnert és Uriást,

Saul összes fiát,

A többit, ki útjában állt

Parancsra öltük le, követve Dávid szavát.

Ítéld meg magad!

Saul a Gilboá hegyénél vívott nehéz csatát a filiszteusokkal.

A csata után Dávidhoz egy ifjú jött és lábához letette a véres koronát.

Földet szórva fejére jajgatott, majd kinyögte, hogy megölte Sault és Jonathánt.

Saul félt az ellenségtől, hát megkérte őt, ki épp arra járt,

Segítse kardjával a halálba át, mielőtt még elfognák.

Dávid ismerte ezt az ifjút?

Ez az ifjú Dávid szolgája és lekötelezettje volt.

Világos!

Dávid könnye bőven hullt, siratta a jó Sault, s fiát, a hű Jonathánt.

Majd eltette a koronát, s az ifjút, aki díjat várt, egy intésére leszúrták.

“Így jár, ki megöli felkent urát!” – ez volt az indoklás.

Így lett Dávidból király!

Még itt is ármánykodsz, te patkány?

Te hányadék, nagyon vigyázz!

Ki adott engedélyt, hogy pofázz?

Nem tűrjük tovább az árulást!

Halljuk hát a vallomásod Saulról!

Sault a csatában elvágták hadától, sebzetten, vérezve bolyongott.

Látván, hogy nincs remény, kardjába beledőlt, így halt meg szegény a harcmezőn.

Dávid e csatától távol maradt,

Hallván a gyászhírt, majd szíve szakadt.

Mert áldott és szeplőtlen hős volt ő mindenkor,

A bűnös, a gyilkos csak én voltam.

Ha mindazt tudod, amit hitem szerint tudsz, akkor vigyázz, mert túl sokat tudsz!

Barátom, milyen jó újra látnom a nagy író otthonát!

Magam sem reméltem azt, hogy éppen a király küld hozzád bizalmas kéréssel.

E kérés – köztünk szólván – nem tűr ellenvetést, úgy értsd!

A szép Lilith, bájos ágyasod azonmód csomagol

És eljő a király házába,

Egy belső, rejtett kis szobába,

Urunk ott áll, és felajzva vár reá…

Egy szót se szólj, Ethán!

Nem tehetsz semmit már!

De miért ő? Miért pont ő kell?

Száz-szám akadna lány, ki sokkal szebb…

Miért teszi ezt Salamon?

Megmondom.

Mert érzi, hogy bizonyítania kell,

Hogy nemcsak bölcsebb, de férfiként is különb, mint te!

Kérlek, ne ellenkezz!

Ne küldj el, én uram, várj, ne küldj el!

Milyen bűn mocskolhat úgy, hogy elűzhess?

Ne mondd azt, hogy nem szeretsz többé,

Mert hazudnál, hazudnál…

Ne küldj el, ne dobj el így magadtól!

Hogy megtehesd, ki kell hogy tépj húsodból.

Taposs rám, ölj meg, ha vétettem ellened,

Tudod jól, csak általad létezhetek.

Ne küldj el, ne zárd el tőlem szíved!

Amíg szeretsz, mint árnyékod, úgy követlek.

Hazudd hát, hogy nem szeretsz többé, hogy vége már,

Mondd ki hát, a világhoz úgyse köt más.

Átkozz, gyűlölj meg engem!

Egy féreg vagyok, egy porszem!

Mondd, hogy örökre vége!

Így mondd, a szemembe nézve!

Tekints rám, akit látsz, örökké tiéd már,

Követném szemeid parancsát, követném, amíg élek!

Nézz rám, ó, én mátkám, nyílj meg felém!

Nézz rám, ó, én mátkám!

Szívünk mélyén örök bélyegként.

Miért, Uram? Ó, mondd, miért?

Miért így sújtasz, miért ezzel büntetsz?

Miféle bűnöm bőszít úgy, hogy haragod árját küldöd rám?

Szólj hát!

Miért tettél féreggé, ki porban kúszva saját mocskát zabálja, és így él?

Ó, jöjj, Uram, fejezd be e “fényes” művedet!

Kiálts, Uram!

Kiáltsd hát világgá bűnömet!

Kiáltsd a szégyenem!

Békét, örökös napfényt, termő virágzást,

Áldást szomjaz a föld s az ég, tavaszt vár.

Nézz szét! Tisztul az égbolt!

Fény és örökös boldogság vár ránk.

Nézz szét,…

Vertek és kínoztak, ó, Izrael népe!

Testben és lélekben gyötörtek,

Amíg elgyöngültem és magamra vettem mások bűnét,

S a vért, mely Dávid kezéhez tapadt.

Ne itt, ne itt, ne itt a templomban!

Ne itt, ne itt e szent helyen!

Ne itt, ne itt, ne itt a templomban!

Vigyétek innen el!

Halljad, ó Izrael népe!

Visszavonok minden vallomást!

Igaz, hogy öltem, de joggal hittem, hogy a nép ügyéért teszem.

Ne itt, ne itt, ne itt a templomban!

Ne itt, ne itt e szent helyen!

Ne itt, ne itt, ne itt a templomban!

Vigyétek innen el!

Tudd meg hát, Izrael népe,

Dávid parancsára öltem.

Amit a nép ügyének hittem, az Dávid ügye volt.

Dávid a gyilkos, hisz őérte történt minden,

Minden az ő akarata volt! ÁÁÁÁÁÁÁ!

Salamon király ítélt!

Halott Joáb, az áruló!

Bűneiről Dávid semmit sem tudott,

Dávid mindenkor szeplőtlen volt,

Legyen békessége az Úr haragjától örökkön át!

Ethán, mint egykor rég, úgy vártalak!

Ne hagyd, hogy gond felhőzze arcodat!

Munkád tedd most félre, várj, mindjárt megterítek!

Ne félj, velem nincs már semmi baj!

Lásd, csak a jöttöd szomjaztam!

Húsz év, mennyi közös gond és küszködés!

Ethán, ugye ez is lehet teljesség?

Ez volt az én öröklétem, más nekem nem is kell.

Csak együtt éljünk! Békében éljünk!

Fiaink sorsát őrizzük, védjük!

Nehéz itt a levegő, oly fullasztó!

Ez a sok fal körénk tornyosul, szinte ránk tipor.

Ne félj, ez csak múló gyöngeség,

Oly könnyen legyőznéd, ha kevéssé féltenél!

Hinned kell, hogy minden jó lesz még!

Ethán, mikor rám tört ez a betegség,

Úgy fájt, hogy nem láthatlak többé…

De aztán, ahogy rád gondoltam,

Segített az, hogy tudtam,

Ha meghalnék, múltunk benned tovább él…

Minden bennem él, de én is elvesznék,

Ha elhagynál, ha elmennél.

Szólj, tán az Úr meghallgat,

Kérd azt, hogy meg ne haljak még!

Mélyebb mindennél a legszentebb kötés,

Mely kettőnké lett utunk kezdetén!

Így volt, nem csupán álomkép húsz esztendő, mely sáncot vont körénk!

Ó, Uram, tartsd meg nékem Esztert!

Több volt, mint múló fény, több volt ez mindennél,

Hiszen egy percünk sincs, mit megtagadhatnék!

Ez hát a sorsunk!

Szólj, tán az Úr meghallgat,

Kérd azt, hogy meg ne haljak,

Szólj, hogy melletted állhassak még!

Szólj, igen, szólj az Úrhoz,

Kérd, hogy meg ne haljon,

Kérd, hogy mellettünk állhasson még!

A kezemben vagy végre, krónikás!

Lelepleztük cselszövésedet!

Megbízatásoddal visszaéltél,

Urunk ellen lázítottad Izraelt!

De múltadra való tekintettel még

Megmentheted mocskos életed:

Ha Joáb pörében tanúságot teszel,

Ez lehet a végső esélyed!

Minek ide tanú, ha megvan a beismerő vallomás?

Manapság túlontúl is sok az efféle beismerő vallomás.

Vádat emelünk valaki ellen, mert tiltott tanokat terjeszt:

És az nyomban beismeri.

Megvádoljuk árulással, izgatással, pártütéssel, felforgatással:

Azt is beismeri.

A beismerő vallomás már nem elég többé, Izrael nem hisz már ebben.

Királyunk e pörben olyan tanút kíván, ki feddhetetlen, becsületes ember.

Ismered te is az Írást, tudod, hogy megíratott:

Felebarátod ellen ne tégy hamis tanúságot!

Szóval megtagadod a tanúságot?

Megtagadom!

Íme, hát bizonyítást nyert Ethán, hogy felségáruló és lázadó vagy!

Ez a per itt nem Joáb pöre lesz, hanem a tiéd!

A hitetlenség magvainak terjesztése,

Lázítás írásban és szóban,

Rágalmazás és aknamunka,

Közönséges hamisítás,

Parancsszegés és hazaárulás.

Ártatlan vagyok!

Én, Salamon, legbölcsebb királya a Földnek,

A vádlottat, Ethánt, a krónikást,

Mivel vétkesnek bizonyult a vádiratban felsorolt bűnökben,

És népünk eszményeit mocskolni merte,

A legszigorúbb ítélettel sújtom:

Büntetése HALÁL!

Mindazonáltal, mivel a vádlott, a krónikaíró Ethán valóságos, testbeli halála ürügyet szolgáltatna egyes rosszakaratú embereknek arra, hogy engem, a királyok legbölcsebbikét a gondolatok elfojtásával és az írástudók üldözésével vádoljanak, kiegészítem az ítéletet:

Ám ha e dal nem készül el,

Ha költőcskénk dacolni mer,

Akkor a halálos ítélet

Közvetlen elintézést nyer.

Ez utóbbi döntést kiváltképp helyeslem!

Halljátok, jeruzsálemiek!

Halljátok, honfitársaim!

Íme, a hála és dicsőség éneke, melyet a tisztaéletű Ethán költött Dávid királynak és az ő fiának, Salamonnak és mai életünknek magasztalására.

Fölkél most a dal, mint a hajnali fény,

Felszárnyal az ünnep egén.

Pártos ma a költő, hisz bárhova néz,

Megújul az őstelevény.

Lobogj hát, fénylő, konok láng!

Ünnepünk méltón ragyogd át!

Te visszajöttél, de anyánk már nem jöhet.

Akkor halt meg, mikor téged elvittek.

Nem engedték azt sem, hogy mi temessük el.

Halott testét egy gödörbe vetették.

Eszter, merre jársz? Hol találjak rád, ha elmentél, ha elhagytál?

Lobogj hát, fénylő, konok láng!

Ünnepünk méltón ragyogd át!

Ha élne még a hős, a nagy tanító,

Ki fölnevelte gyermek hazánk,

Meghatottan nézné e szépülő hont,

Őt dicsérjük, Dávid királyt!

Ünnepünk méltón ragyogd át!

Barátom, nagyon fáj sorsod látnom, nehéz a búcsú így.

Vigaszul szolgálhat, hogy akit itt hagysz, oly boldog a szép Lilith.

Dalaid szövegét kőbe vésték Salamon műveként.

Hogy búcsúnk ne múljék nyomtalan,

E finom illatszert vidd el magaddal!

Gondolj rám néha, és emlékezz szavamra:

Hogy nem érdemes férfiként élni az eunuchok világában!

Lobogj hát, fénylő, konok láng!

Ünnepünk méltón ragyogd át!

Hirdesd békénk erejét, népünk örömét,

Népünk termő talaját, Dávid örökét!

Elmegyünk innen, gyertek!

Szólj neki te!

Te vagy a jófiú! Te mondd meg!

Mennünk kell!

Apánk!

Várj még! Talán majd később…

Mire várnánk?

Mit akartok?

Arról van szó…

Mi már nem megyünk veled!

De hát miért?

Más vagy, mint mi!

Neked nem sikerült!

Te itt már semmi vagy!

Téged megtörtek, apám!

Te feladtad!

Ez hát a vég, így lesz teljessé a szégyen, a gyalázat!

Jó, csak menjetek, hagyjatok magamra!

Gyerünk! Tűnjetek már el!

Búcsúznotok se kell! Igen, menjetek!

Tűnés! Takarodjatok!

Elég volt! Nem bírom! Elég a gyalázatból! Elég már!

Átkozott legyen ez a város!

Ez a bűzlő, szennyes fertő, Jeruzsálem!

Patkányok lakják, falánk vad sáskák,

A tűz eméssze el minden házát!

Hallgass meg végre, én Istenem,

Pusztítsd el mind, aki ellened kel,

Szórd le közéjük a dögvész gyilkos magvát!

Irtsd ki a Földről a bűnösöket,

Zúdítsd a füstölgő kénköveket,

Vond ki a bosszú fehéren izzó kardját!

Férgek közt féreg, szólítlak én,

Pusztítsd el mind, ki ellenem kél!

Salamon trónját, a bűn gyökerét borítsa vér!

Bosszuló máglyád legyen e város,

Villámmal verje a haragos ég,

Rombold szét a teremtés szégyenét!

Szenny és fertő, nyüzsgő sáskahad, csápjuk húsunkba vág!

Lobogj hát, fénylő, konok láng!

Segíts, segíts, ó, adj erőt!

Eltűnt minden, s minden elveszett, nincs már szabadulás!

Ünnepünk méltón ragyogd át!

Hadd verjem szét minden falát!

Fegyver csörren, őrök mindenütt, hallgat, kushad a nép!

Mert kell a rend, mert kell a rend, mert kell a rend, kell a rend!

Zúzzuk szét! Égessük fel!

Vértől bűzlik oltár, utcakő, meddig tűri az Ég?

Pusztuljon el! Tűnjön el!

Pusztítson újra vízözön!

Szakadjon egybe föld s az ég!

Lakoljon mind, ki bűnben él!

Pusztuljon mind e bűnös nép!

Akár a túláradt folyó, olyanná lettem, Uram…

Amiképp az árvíz, mely egyformán sújt bűnöst és ártatlant,

Én sem tudom, ki téved utamba…

Vezess, Uram! Hogy megtaláljam azt az egyetlent,

Ki megért mindent, megérti valódi bűnömet,

Elmúlt éveinknek igaz krónikáját!