Gályarabok, Javert, Jean Valjean

<Rabok:>

Csak föl ne nézz,

míg láncod húzva lépsz...

A föld, azt nézd,

és kushadj, míg csak élsz..!

A nap már forr!

Itt lenn izzó pokol!

Cak föl ne nézz!

Még húsz év rabvason...!

Nincs bűnöm! Nincs!

Ó Jézus, kell, hogy lásd!

A föld, azt nézd!

Itt Jézus köp terád!...

Ő vár, még vár!

Ő hű marad hozzám!

Csak föl ne nézz!

Mind elfeledtek mar...!

Tán meg se lát,

hisz ellep már

a mocsokság!

A föld, azt nézd,

és tűrj és őrlődj még...!

Hisz élni bűn!

És meghalni nehéz!...

Csak föl ne nézz!

Hisz rab vagy míg csak élsz...!

A föld, azt nézd,

míg sírodig elérsz..!

<Javert:>

A huszonnégy-hat-nulla-egyes foglyot,

hozzám!

Időd letelt,

Itt az útiokmány.

Tudod-e mi ez?

Valjean:

Ez ... a szabadság.

<Javert:>

Nem!

Csak feltételesen vagy sazbad!

Vigyázz!

Bűnöd kísér!

<Valjean:>

Az a bezúzott ablak...

<Javert:>

A kirabolt ház!

<Valjean:>

Egy kenyeret loptam csupán!

Rávitt az éhség!

<Javert:>

Rávisz újra majd, ameddig nem tanulsz törvényt!

<Valjean:>

Tizenkilenc év tanított meg rá,

a Törvény rabjaként!....

<Javert:>

Öt év a tettedért...

a többi - mert négyszer is megszöktél!

Huszonnégy-hat-nulla-egy!

<Valjean:>

A nevem: Jean Valjean!

<Javert:>

És az enyém: Javert!

El ne feledd, míg élsz!

Sose feledjél, huszonnégy-hat-nulla-egy!

<Rabok:>

Csak föl ne nézz!

Te rab vagy, míg csak élsz...!

A föld, azt nézd,

míg sírodig elérsz...!

Jean Valjean

Szabad vagy hát.

A föld megállt.

Szívd be a szél

friss illatát!

Tisztul az ég,

most ébred minden.

És itt a kút,

a régi í z...

Húsz év tűnt el,

homokban víz!...

Sose feledd,

mit vettek el!

Ott lásd a bűnöst,

mindükben!

Egy új nap vár,

indulj, hogy lásd,

hogy fogad majd

az új világ...

Jean Valjean dala

Mit tettem?

Lásd, Istenem,

raboltam én!

Előbb a püspök úrtól,

és most egy kisgyerektől!

Ki hogyha nem menekül,

talán még le is ütöm!

Ó, én veszett kutya,

kivet a föld és az ég!

Újra üldöznek majd

és hová futnék...

most, hogy az életem

válaszúthoz ért...!

Van-e még remény,

egy másik t?

Az ami volt,

rég a bűnba fúlt!

Reménytelen harc volt

egész életem...

vesztettem végül,

csak egy szám lett nevem!

Láncon tengődő tetszhalottként,

És mégis

egy ember elég,

ki hozzám szólt,

s lelkemhez ért,

hogy magam embernek érezzem,

hisz bízott bennem,

és úgy hívott: testvér!

Azt mondta:

lelkem Istené...

de hát... miért...?

Hisz köröttem

és bennem már

rég nincsen más,

Szemet szemért, ha kell!

Szívem dermessze jég!

Bennem így él a Törvény!

Minden más eltűnt rég...!

Ha tolvajt mond,

rám börtön vár,

duplavas, korbács,

kínzatás!...

Helyettük szabadságot kínált..

A szégyen úgy bánt,

mintha kés járna át!

Azt mondta:

Isten megbocsát..

Honnét tudna...?

Miféle fény vezérli őt,

hogy sorsom megfordíthatná?...

És most

nyelj el, sötét éj!

Vár a mély,

a dús homály!

Bűnöm tajtékzó örvény,

túl a semmi korlátján...!

Az a világ nem kell már,

mely a tiéd, Jean Valjean!

Jean Valjean, légy semmivé!

Most egy új élet vár rám!...

Fantine dala

Régen, ha férfi szólt hozzám,

hangja lágy volt, bársony...

És a szó mind hívott...

Szerettem, s hittem vakon még...

És az élet egy dal volt...

Rejtélyes édes dallam...

Álmodtam én

egy álmot rég,

mikor még

gyermek hittel éltem...

Álmodtam őt,

ki értem él!

S hittem egy

megbocsátó Istent!....

Nem féltem

senkitől se még...

Csak álmok voltak,

dal és játék...

Fizetni nem volt

még miért...

s gyöngéd...

De jött a tigrisléptű éj...

sárga láng -egy éhes szempár!...

Álmok karmok tépték szét...!

Lelkem sírt gyalázatán...!

Ott aludt

karjaim közt ő,

egy nyáron át,

oly jó volt hozzám!

Asszonnyá ő tett

gyermekből...

már messze járt...

Álmodom még,

hogy visszatér...

És úgy mint rég,

velem lesz mindig...

Hazug az álom,

bármi szép!

Ő nem jön már,

s hiánya pusztít!...

Álmodtam én

az életről...

Hogy más lesz majd,

hogy lehet jobb is...

Hittem, mert voltak

álmaim...

Az élet

megölte

most mind...

A kis Cosette dala

Van valahol

egy szép kis vár,

álmomba nékem,

ott oly jó!

Nincsen ott söprű,

nincs padló,

tiszta ott minden,

mint a hó!

Van szoba ott,

teli játékkal,

száz kisfiú

és száz kislány!

Senki se szól

ott durván rám,

csöndes az én

kis váracskám....

Él ott egy hölgy,

ki minden este

álomba ringat,

énekel...

Oly szép,

a hangja is oly finom,

ha szól:

"Cosette, én szeretlek nagyon!"

Van valahol

egy boldog hely,

messze világló

fényesség...

Ott soha senki

nem sírt még...

Bárcsak örökké

ott élnék!

Thenardier, Thenardierné és a kocsmanép

Bonjour M'sieur,

tiszteljen meg!

Ha szállást keres,

itt a legjobbra lelt!

A többi mind

züllött csehó,

ripők a azda,

bugris csaló!

Ám akit itt lát,

a Tisztesség Szobrát,

a Waterloo-i Hőst,

miért is érné vád?

Nézd a Ház Urát,

tudja, mi dukál,

bájolog és gazsulál,

a vén patkány!

A kuncsaft, hogyha fád,

pajzán adomát,

százat mond, úgy villog,

mint egy bonviván!

Lógó orrú korhelyekkel,

záróráig iddogál,

ki venné így észre,

hogy hangyányival drágább minden ár?

Nézd a Ház Urát,

filkók közt a Ászt,

gyöngéi a pénzzel tömött

bukszácskák!

Vizezi a bort,

titkon markecol,

egy hóhányó, egy himpellér,

egy imposztor!

Melegszem a csürhe keblén,

puszipajtás, szesztestvér!

Néznek majd a végén,

Jézus! - ha a vérük veszem én!

Nézd a Ház Urát,

rókamosolyát,

a retkeskörmű,

ragadozó tíz ujját!

Bókol, mint egy gróf,

könnyed filozóf,

Három lábú lóról

lelop négy patkót!

Lumpok között bandafőnök,

egy haver, aki mindig víg!

Dughatják a pénzük,

Jézus! - úgyis megkopasztom mind!

...Jöjjön M'sieur,

a poggyászt viszem!

Dőljön le szépen,

kényelmesen!

Jó súlyos pakk,

egy tonna tán!

Könnyítünk majd

a pénztárcáján...

Itt a libuskák

tollát lefosztják!

Egy porcogójuk sincs,

amit meghagynánk!

Mit rejt a fedő?

Ízre dermesztő!

A három heti maradék,

itt frissen fő!

Egy lódög veséjét,

a kandúr heréjét,

ledarálom fincsi

házikolbászként!

A nászlakosztály

folyvást foglalt...

Óránként jön egy-egy pár...

A hatósági árhoz

épp csak egy kis plusz, ami még jár!

A kecses poloskák,

a csótányok karát,

műélvezni

pénzbe kerül mostanság!

Itt egy szeletét,

ott egy darabkát,

lecsalni, vagy hozzácsapni,

van munkánk!

Hízlalni a számlák végét,

tudok egy-két trükköcskét!

De bármennyit is csórnék,

elfolyik a lóvénk!

Jézus! Nekem semmi sem elég!

Nézd a Ház Urát,

rókamosolyát,

a retkeskörmű

ragadozó tíz ujját!

Bókol, mint egy gróf,

könnyed filozóf!

Három lábú lóról

lelop négy patkót!

Lumpok között bandafőnök,

verebek közt sasfiók!

Meddig kell szagolnom,

Jézus! - ezt a csordányi tinót?!

Hohó! Íme, Madame Thenardier! :

Álmodtam én

egy szőke hercegről...

és aztán meg is jelent,

Loch Nessből a Szörny!

Nézd a Ház Urát,

nézd a disznaját,

a budigróf, a filozóf,

egy nagy szarzsák!

Bármit kieszel,

egy igazi Voltaire!

viszont gyakran ver!

Kegyetlen csapás a sorstól,

egy ilyen púp a hátamon!

Hányok, ha csak látom,

Isten uccse' valagba rúgom!

Nézd a Ház Urát!

Egy gavallér, egy bonviván!

Bókol, mint egy gróf,

könnyed filozóf.

Köszöntese most minden vendég,

Vendégem az egész ház! Így néz ki egy úr?!

Rosszul vagyok!

Iszik, mint egy gödény,

s mint egy szarka - lop!

Vendéged egy jó nagy frász!

Poharat a kézbe!

Éltesse az Úr,

a Ház Urát!!!

Thenardierék, Jean Valjean, Cosette

<Thenardier:>

Mit tegyünk,

oly nehéz,

kincset eldobni,

ki oly merész?

Drágakő,

fényes gyöngy,

ékes, rubintos,

cukros kis hölgy!

Holmi pénz,

mit jelent?

Mit se ér, hogyha

elmegy Cosette!

Jó Fantine,

szólj - ott fenn,

mondd, hogy jól bántunk

csöppségeddel!

A morzsa mind,

sok ízes csont,

inkább koplaltunk,

de mind övé volt!

Hozzánk nőtt

M'sieur!

<Valjean:>

Uram, e jóság megható...

ez enyhít tán a fájdalmán...

De alkuról és "csontokról",

ne essék szó!

Úgy vélem, így önnek is jó!

<Thenardierné:>

Így ránézvést,

épp elég..

de pluszba itt volt

a sok betegség!

A kis poronty,

sokba volt,

orvos, gyógyszer,

jaj hányszor volt gond!

Mégis mind,

kipöngettük,

így vitt nyomorba

áldott szívünk!

<Thenardier:>

Még egy szót,

bárhogy fáj...

van sok elfajzott,

rossz ember ám!

<Thenardierné:>

Édes úr,

bajt hoz ránk,

jaj, ha szándéka

hitvány netán...

<Valjean:>

Szót se már! Itt a pénz!

Másfél ezer - a jó szívükért!

Jöjj Cosette, búcsúzz el,

menjünk, akad tán kedvesebb hely!

Könnyük sincs Cosette-ért,

nem lesz nehéz, hogy elfeledjék!...

Jöjj, Cosette! Jöjj, kicsim!

Mától, kislányom, így lesz ez, így...

Ott hol én, ott élsz már...

<Cosette:>

Lesz-e ott, apámnál

kis váracskám?

<Valjean:>

Lesz Cosette! Lesz, meglásd!

Lesz majd váracskád, lesz új ruhád!...

Gavroche dala

Sok hórihorgas lakli,

folyton feldühösít,

kisember vagy,

azt mondják,

és így csúfol mind!

Nem tudják

a nagy titkot,

a tyúkeszűek,

a nagyvilágot

mi mozgatjuk,

kisemberek

Egy hangya,

hogyha kell,

egy sziklát

elcipel,

a méhecske

csatába száll

a medvével,

egy büszke harci mént,

megugraszt

egy kis gyík,

s a bolha még egy hercegnét is

popsin csíp!

Góliát, a nagy bunyós,

egy hústorony volt,

de jött Dávid

egy csúzlival,

és jött a nagy kopp!

A Bibliát

nem olvastam,

de így lehetett:

a nagymenőket

mi győzzük le

kisemberek!

Egy hangya,

hogyha kell,

egy sziklát

elcipel,

a méhecske

csatába száll

a medvével,

egy büszke harci mént,

megugraszt

egy kis gyík,

s a bolha még egy hercegnét is

popsin csíp!

Te nagyfejű okostojás,

te bölcs professzor,

a felhők közül

mássz le hozzánk,

olykor-olykor!

Ha nem teszed,

egy francot ér

az egyetemed:

az életet csak mi ismerjük,

kisemberek!

Egy hangya,

hogyha kell,

egy sziklát

elcipel,

a méhecske

csatába száll

a medvével,

egy büszke harci mént,

megugraszt

egy kis gyík,

s a bolha még egy hercegnét is

popsin csíp!

Altisztet,

és minisztert,

egyformán csíp!

Javert dala

Künn,

éjnek sötétjén,

egy űzött vad bújkál,

vonszolva terhét...

Terhét: a bűnt...!

Isten a tanúm,

hogy amíg csak él,

űzöm, hajszolom őt...

Cinkosa bár

minden árny,

nem rejtőzhet már soká,

mert mindaz, ki így él,

bűnhődik végül,

útjuk nincs tovább!...

Rájuk az vár,

mi Luciferre várt,

a tűz,

a láng!

Fény...

hűvös, tiszta fény,

millárd csillag,

virrasztó őrség!...

A rend és a fény,

őbennük testesül,

a végtelen ég

éji őrjáratán...

most és örökkön át...!

Útjuk a megszabott út,

céljuk az elrendelt cél!

Ez évszakról évszakra

így lesz mindig,

míg csak nap lesz és éj!...

S ha egy lehull,

így emészti el

a tűz,

a láng!

Mert így kell legyen!

Így szól a Törvény!

S bennem így él

az igazság!

A bűnön vett szabadságért

a bűn,

túl nagy ár!...

...Nem nyugszom többé!

...Nincs addig békém!

Míg nincs rajt a lánc!

...Halljátok, csillagok!

...Még lát!

...Meglát még!

Csillagfény, vezess hát...!

Eponine dala

Itt vagyok egymagam megint,

senkim sincs már, hova is mennék?

Nem vártam pénzt, uram, nem én!

Csakis azért jöttem, mert ő kért!...

S ha itt talál az éj...

őt álmodom megint...mellém...

Sokszor van így,

ha jön az éj,

egymagam kóborlok az utcán...

Rá gondolok,

és olyankor azt képzelem,

mellettem ő áll...

A város ágyba bújt...

s a bűvös kép itt benn, felgyúl...

Senkim már,

ő sincs, csupán egy álom!

Elkísér,

én érzem őt és látom!

Megérint,

én érzem könnyű karját!

A lélegzete melegét,

s ha szól, hallom a hangját!

Pára kél,

s mint színezüst, úgy csillog,

az utcakő,

ha esőt küld az égbolt...

Fönn a lomb közt

hány csillag fénye fészkel...!

S én mindenben csak őt látom,

csak őt idézi minden!...

Tudnom kell,

hogy mindez képzelgés,

és ki magát csalja így,

bolond az mind!

Rám se néz,

és mégis szeretem én!

Örökké!

Míg csak élnem kell!

Csak ő kell,

de lásd, az éj ha elszállt,

ő sincs már,

csak szótlan, szürke utcák...

Ha ő nincs,

köröttem minden csúfság,

a szél csupálta lombok is

csak panaszukat zúgják...!

Ő csak ő!

Ha értené, ha látná!...

Élni így csak öncsalás csak ábránd!

Előlem az élet rejti titkát...

A világ csupa boldogság,

de énrám nem az várt!!

Csak ő kell!...

Csak ő kell...!

Ő minden!...

Ha nincs is senkim már...!

Eponine és Marius dala

Eponine, mondd mi a baj?

Mi ez a nedvesség? Ó, Jézusom!

'Ponine, hisz ez vér!

Segítség kell, hisz vérzel mindenhol!...

Meggyógyít, ha így néz rám...

no lám... már nem is fáj...

és néhány csepp eső...

nekem már úgysem árt...

Így jó... hisz itt van, s átkarol...

Egész testével óv...

Ne még... ne mozduljon...

Esőn...a virág...szirmot bont..

Te élni fogsz, 'Ponine, hisz Isten lát!

Bár volna szó, mely néked orvosság...!

Csak tartson így a karjában...

Adnék én száz életet!

Bár tudnám, hogy tegyem!...

Ne félj, nem hagylak el...

Csak néhány csepp eső,

s a múlt... oly fényes-tiszta már...

Csak mindig így legyen,

míg élek érezzem...

hogy átölel... s hogy jó hozzám...!

Az út,a melyen jár...áldott legyen!

Az ég is tisztul már...szólít a csend...

S a lélegzete melegén,

szívem most hazatér...

Hisz meggyógyít,

ha így néz rám...

Oly jó, már nem is fáj...

És néhány csepp eső...

nekem már úgysem árt...

hisz itt van, átkarol...

Egész testével óv...

S talán ha elalszom...

esőn...a virág szirmot...

Eponine...

most ne beszélj...

Így jó, már nem is fáj...

És néhány csepp eső

neked már úgysem árt...

Nézz rám...

Én melletted leszek...

amíg csak elalszol...

...esőn...a virág

szirmot bont....

Jean Valjean imája

Áldott légy,

ki mindent látsz...

Ki rajtam még

mindig segítettél...!

Ifjú még,

s látod, fél...

Bújtasd el,

hisz gyermek még!

Vidd el őt,

Vidd el őt,

vidd haza...!

Mintha a fiam volna, lásd:

szívében lüktet minden nyár...

Mely bennem már

meghalt rég...

Úgy porladt szét semmivé,

mint most a perc,

a búcsúé...!

Hozz békét...

Hozz reményt...

Néki jár,

lásd, még épp hogy csak élt...

Mért adtál,

ha elvennéd

szűz kincsét:

életét?

Ha vesznünk kell,

hát haljak én!

Csak mentsd meg őt!

Vidd el őt!

Vidd haza!

Óvd, míg él...!

Marius dala

Van egy seb, mely sosem gyógyul,

ez a gyáz, csak fáj és fáj!

Üres szék, üres az asztal,

a sok barát - meghalt, nincs már!

Esténként itt ültünk együtt,

szavak gyúltak, s nőtt a láng,

mely a holnapnak világít...

Az a "holnap" nincs is tán!

Eszmék vívtak és mi hittük:

velünk győz az új világ!

"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!

Még most is zeng - itt benn,

de gyötrő vád lett minden szó,

s a dal végső imádság,

Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,

most hogy Ti nem vagytok már!

Ez a seb már sosem gyógyul,

ez a gyáz csak fáj, és fáj!

Tűnő árnyékok az éjben,

bocsássátok meg nekem,

azt, hogy itt vagyok, hogy élek,

s Ti már nem jöttök sosem!

Mért kellett, ó mért, bár tudnám,

meghalnotok ifjúként?

Üres szék, üres az asztal...

Barátom egy sincs többé...

Százak, ezrek hangja zúg,

hallod az éj sötétjéből?

Akár egy fullasztó mocsárból

kúszna mind a fényre föl...

Sorsuk éhség és nyomor,

szívükben mégis él a remény...

Egyszer az éj majd véget ér,

és a nap felkél!

Minden nép szabad lesz végre,

s édenkert a sebzett Föld!

Nem lesz kényszerré a munka,

nem látsz koldust, éhezőt...

A láncok és fegyverek rémén

az értelem győz!

Állsz-e mellénk,

lesz erőd,

kiállni értünk, harcunkért?

Jöjj, hisz a barrikádon túl,

van egy világ, amit remélsz!

Halljad hát a nép dalát:

milliók lázas énekét:

arról, hogy új világ jön majd,

s hogy a holnap szép!

Állsz-e mellénk,

hogyha kell?

Kiállsz-e értünk, harcunkért?

Jöjj, hisz a barikádon túl,

van még jövő, van még remény!

Tán csak szívünk dobban úgy,

ahogy a dob dübörgi szét,

azt, hogy egy új világ jön majd,

s hogy a holnap szép...!

A holnap - Szép!