Két új barát
Két új barát
- Billy! – szóltam, de a fiú nem hallotta meg, így ismét megismételtem – BILLY! – ordítottam, mire ő rámnézett.
Az előszobaszekrénynek támaszkodtam, s majdnem összeestem. Billy gondosan a karjába vett, s felvitt a szobámba.
- Hol van Wolfi? – kérdezte.
- Elrabolták! Billy! A vérfarkasok voltak! Hozd vissza őt, kérlek!
- Nem értelek. Azt mondtad, hogy valami vérfarkascsaládot keresel neki, nem?
- DE! DE nem olyat, akik…
- Mi történt a szemeddel?
- Akik kinyomják a vámpírok szemeit, s egy vámpírvadászt hívnak, hogy kicsináljanak! Ezek nem olyan vérfarkasok, akiket én keresek! Billy, kérlek! Keresd meg őt! Néma!
- Tudom… Szörnyű, amit tettek veled! De te is tudod, hogy nem tehetek semmit se, mert nem is tudnánk semmit se tenni! Ezt te is tudod!
A vállára borultam, s zokogtam. Billy átölelt, s azt suttogta, hogy úgysem tehettem volna semmit, mert a vérfarkasok túlerőben voltak.
A függönyöm meglebegett, s én felnéztem.
Két férfi állt ott.
Megrettentem, de Billy elém állt, s kérdőre vonta a két férfit:
- KIK maguk? MIT akarnak itt?
- A nevem Joel. A társam neve Paul. Láttuk, hogy mi történt a parkban.
- Látták? – kérdeztem – Akkor miért nem segítettek? Egyáltalán hol voltak akkor?
- Nem tudtunk már segíteni, mert csak azt láttuk, amikor kinyomták… az… ön… szemét… - mondta a Paul nevezetű férfi.
Felálltam, de még nem voltam elég erős, s emiatt elestem. A Joel nevezetű férfi felsegített, s leültetett az ágyra.
- Köszönöm! – mondtam. – Mit tudnak még?
- Igen. – mondta Joel. – Követtük a vérfarkasokat, vagyis csak én, mert Paul önt követte, hogy segíthessünk. Megdöbbentő volt, amit láttam.
- Mi-miért? Mi történt?
- Amint haladtam a vérfarkasok után, egyszer csak egy olyan helyre érek, ami tele van hullákkal, vérrel és sírással. Ennek a helynek a közepén volt egy barlang. Oda mentek be a vérfarkasok. Én bementem utánuk. Azt a kisfiút, akit ön védelmezett felkötötték a lábánál fogva és elkezdték vallatni.
- De hisz’ Wolfi néma!
- Igen, de ezt ők nem tudták… Tehát bele-beleharaptak a kisfiúba, majd az egyik letépte a kötélről, de úgy, hogy a szájában volt a fiú lába, majd a többiek üldözőbe vették, de nem érték utol. Az a vérfarkas, aki elrabolta a kisfiút…
- Wolfinak hívják… - szóltam közbe.
- Igen, Wolfit, tehát aki elrabolta, azt Crishnek hívják. Állítólag ő a legbrutálisabb, a legszívtelenebb vérfarkas mindközül… Tehát ez a Crish egyszerűen megette Wolfit…
- Mi? Megette? – kérdezte meglepetten Billy.
- Igen. Méghozzá elég brutális módon. A kisfiúnak, vagyis Wolfinak először a lábát, majd a kezeit harapta le. Ekkor a fiúcska még élt… Aztán spontán, tiszta egyszerűséggel beleharapott a nyakába, mint egy vámpír…
A szívem sajgott, s azt gondoltam, hogy a fájdalomtól végleg meghalok. Mégis nagy nehezen megkérdeztem Joeltől:
- És azután? MI történt azután?
- Sajnálom, de nem bírtam tovább nézni, így visszatértem ide…
- Nem értem… Miért tették ezt a vérfarkasok?
- Én sem értem… - mondta Joel, s közben fejét lehajtotta.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Nem… Csak velem is történt valami hasonló… Vagyis… mással, de én láttam már hasonlót… És ha az ember sokat lát egyvalamit, akkor egy idő után az egyre fájdalmasabb…
- Nem értelek, ne haragudj…
- Volt egy barátom… A neve Benji volt. – én ösztönösen a kis ezüstdobozra néztem. „Talán róla beszél most Joel? Nem… Többmillió Benji lehet…”
- Benji?! – mondtam ki akaratlanul.
- Igen… Benji… Miért?
Megint az ezüstdobozkára néztem.
- Én is ismertem egy Benjit… Többszáz évvel ez előtt…
- Igen. Megértem. Akit én ismerek Benji, az 170 éve halott lehet… Vagy több… Őt is egyvérfarkas ölte meg.
- Egy vérfarkas? – felálltam, s az ágyam mellett lévő kis urnát a kezembe vettem. – Benji, te lennél az? – magamhoz öleltem az ezüstdobozt, s vérezni kezdtem… Ez olyan, mint az embereknél a könny. – Sajnálom… - rebegtem – az ilyen dolgokat nem bírom ki sírás nélkül…
Furcsa volt, igaz, hogy csak az egyik szemem könnyezik, a másikból pedig ömlött a vér.
- Hát szerette őt? – kérdezte Paul.
- Ig…Ne…- nem tudtam mit válaszolni. Eddig még sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést.
- Teljesen mindegy már… - válaszoltam végül. – Neki már nem mondhatok semmit se… Ő is meghalt már… Mint a te Benjid…
- Nem akartam megbántani…
- Nem bántott meg… És a választ is tudom már: Szerettem őt, de a fájdalom és a szerelem is meghalt, mint ő… Ha tehetném… És meg is tettem… Kinyírnám azt a vérfarkast, aki megölte őt…
- Megölt egy vérfarkast?
- Igen… Már nagyon régen volt… Majdnem 200 éve… De még ma is látom azt a vérfarkast a többi arcában… érzem a szagát a többi szagában… Hallom a szavait, a többi szavaiban, hallom a gúnyos nevetését a többi nevetésében… Én őt ölöm meg, mikor megölök egy vérfarkast…
- Benji kedvelte volna magát…
- Igen?
- Igen.
- Miből gondolja?
- Ő is hasonlóan gondolkodna… És emlékszik még Benjire?
- Igen… Emlékszem a fekete szemére, a fekete hajára, a furcsa ruhájára, a nevetésére, a szavaira, a kérdéseire, és arra is, amikor először láttam… Mulatságos volt… haha! – nem bírtam ki nevetés nélkül. - Istenem, mintha csak ma történt volna…
- Nekem még sosem mesélted… - csatlakozott Billy a beszélgetéshez.
- Nem? Pedig igazán vicces volt… Akkor még ember voltam, s nem vámpír…
- Benji tett vámpírrá?
- Nem, hanem Rahsten. Nos… Visszatérve Benjire… Tényleg nagyon furcsa volt a mi találkozásunk… Én hat évig aludtam, vagy mi… És amikor felkeltem Rahsten szólt, hogy rendez egy bált az én tiszteletemre… Benjit is elhívta… Valami miatt Benji az én szobámba keveredett, s elkezdett beszélni hozzám, én meg a tükörben néztem, hogy ki beszél hozzám, de ott nem láttam senkit sem. Ekkor megkérdezte tőlem, hogy miért nézem annyira a tükröt. Akkor én megint belenéztem, s ő azt hazudta, hogy nagyon szép vagyok, de jó lenne, ha nem néznék többet a tükörbe… Egyetlen napot tölthettem vele…
- Mert már aznap megölték?
- Igen. Meg. – éreztem, hogy a szívem teljesen összeszorul.
- Mi zenéltünk Benjivel… - szólt Paul.
- Zenéltetek? Mit? Gregoriánt?
- MIT?
- Egyházi ének… Bár nem hinném, hogy ti azt játszotok, mert azt csak a papok énekelnek…
- Nem… Mi rockot… - mondta Joel zavartan. Kissé hülyén éreztem magam.
- Rock? Az meg mi?
- Egy zenei stílus.
- Mire hasonlít? A gregoriánra?
- Nem… Annak az ellentéte…
- Sajnálom… Az az egy stílus, amit ismerek…
- Aha… Hát… Itt már van több stílus is… Punk, Rock, Pop, Rap, R’N’B, és még egy csomó…
- Egyikről sem hallottam, sajnálom… És Benji mit csinált?
- Benji? Énekelt. Én gitároztam Paullal.
- És most ki énekel az együttesetekben?
- Senki. A Bad Carloo már felbomlott.
- Felbomlott?
- Igen, és ez így is van rendjén… Benjit senki sem pótolja.
- Értem. – Megfordultam, így háttal álltam a három fiúnak szembe álltam Benji hamvaival. Fájt az a tény, hogy Ő már nincs. De beletörődtem.
- Keresek valami kendőt… - törtem meg a csendet.
- Kendőt? Minek? – kérdezte Billy.
- A szememnek. Már nem vérzik… Egyébként te láttál valami kendőszerűséget ebben a házban?
- ÉN? Azt hittem ez a te házad…
- Az, de kábé egy hónapja lakhatok itt. A megismerkedésünk előtt költöztem ide…
- Ah, értem. Nem láttam egyébként kendőt…
- Akkor vennem kell egyet.
- Ki akarsz menni így az utcára?
- Én? Igen… muszáj lesz. Mást nem tehetek, mert még nincs szobalányom, és nem tudom őt elküldeni…
- De én elmennék helyetted! – mondta Joel.
- Akkor jó, és nekem nem kell mennem. Köszönöm, Joel.
|