Fájdalomból született –

Két elkeseredett ember egymásra találása

December 24-én álmosan kelt fel a nap. Bágyadt, lusta fénnyel sütött be a hetedik évfolyamos griffendéles lányok szobájába. Mindenki mélyen aludt még, egy lányt kivéve. Baldachinos ágyának függönye mögé bújva, reszketve pityergett. Kezeivel egy levelet szorongatott, amit tegnap este kapott édesanyjától.

Nem tudta elhinni, elfogadni, feldolgozni. Nem! Ez nem lehet… Olyan erővel tört belé apjának hiánya, hogy úgy érezte, kiszakad a szíve. Percről percre újra és újra fájdalmasan hasított belé a tudat, hogy ismét elveszítette azon kevesek egyikét, akiket a világon mindennél jobban szeret.

Hányingere volt, az összes emléke, ami felidéződött benne, egy-egy késszúrás volt számára. Most jött csak rá igazán, mennyire szerette. És soha nem mondta neki! Sőt… Volt, amikor olyan csúnyán beszélt vele, pedig egyáltalán nem érdemelte volna meg. Hermione a kezeibe temette arcát. Válla rázkódott az elfojtott sírástól.

A nap sugarai simogatóan érték a hátát a bordó függöny ráncai közül. Felnézett. Úgy érezte, képtelen tovább egyhelyben maradni. A tehetetlenség és a bezártság szörnyű gondolata futott át rajta. Elhúzta a függönyt, és kikászálódott az ágyból. A lábánál összegyűlt kis ajándékkupacról tudomást sem vett, egyszerűen átlépte. Nem volt kíváncsi rá. Társai még nem voltak ébren, „szerencsére”, gondolta Hermione, mert képtelen lett volna bárkivel is szót váltani.

Csigalassúsággal vette elő ruhadarabjait, és öltözött fel. Mikor kész volt, kilépett a szobából, és halkan elindult lefelé. Azonban a klubhelyiség már nem volt olyan csendes és kihalt, mint a torony többi része. Mielőtt még leért volna, hangok ütötték meg a fülét. Ráadásul ezek a hangok ismerősen csengtek. Két barátja már lent volt, és a jelek szerint rá vártak.

Hermione megállt. Semmi kedve nem volt beszélgetni Harryékkel. Úgy általában senkivel nem akart beszélni, csak egyedül akart lenni, hogy gondolkodhasson. Viszont nemsokára a szobatársnői is fel fognak ébredni. Friss levegőt akart végre szívni, kijutni a kastély komor homályából. Úgy döntött, át kell vágnia a problémán.

Magabiztos kisugárzással indult el lefelé, de a lábai minduntalan megbicsaklottak. Látását elhomályosította a könnyfátyol, ami ismét próbálkozott kitörni belőle. Megpróbálta kitörölni szeméből, de mindig újabb könnyek gyülekeztek a régiek helyett, így hát feladta. Torkát kaparta az émelyítő érzés, már-már annyira, hogy elszédült tőle.

Mikor belépett a klubhelyiségbe, barátai rögtön felálltak, hogy együtt induljanak el reggelizni. De mikor meglátták Hermione arcát, megtorpantak. Mindketten aggódva figyelték a lányt, aki a falnak támaszkodott, hogy megtartsa magát.

– Mi van veled, Hermione? – tette fel a kérdést Ron.

„Semmi”, akarta mondani a lány, de nem jött ki hang a torkán. Jött viszont helyette megannyi könnycsepp és egy fájdalmas, elhaló hangfoszlány. Megrázta a fejét, és elindult ki a klubhelyiségből. Harry megfogta az előtte elhaladó lány vállát. Mikor az hátranézett rá, így szólt:

– Hermione, kérlek, mondd el, mi történt!

– Tudod, hogy ránk mindenben számíthatsz – tette hozzá Ron is.

Hermione egy hosszúnak tűnő pillanatig némán állt, vacillált, hogy elmondja-e nekik. Már-már nyitotta volna a száját, amikor a fiúk hálószobájához vezető lépcsőn megjelent Neville, Dean és Seamus. Ahogy meglátta őket, megint rátört az érzés, hogy nem akar emberek közt lenni. Legyenek azok bárkik.

– Tudom – mondta elfúló hangon. – De egyedül akarok lenni, kérlek, hagyjatok békén!

Az utolsó szavakat már sírva mondta. Elfordult, és kiszaladt a klubhelyiségből. Két barátja némán bámult utána, egyikük sem értette, mi történhetett vele egyik napról a másikra. Ráadásul karácsonykor, amikor mindhármuknak vidáman kéne beszélgetniük az ajándékokról, amiket reggel kaptak, vagy tervezgetni az esti lakomát, és azt, hogy ki mit kap a pukkantós bonbonokból. Mindenesetre megértették, hogy Hermione nem szeretne beszélni a problémájáról, és ezt tiszteletben is tartották. Úgy gondolták, jobb, ha a lány keresi meg őket, és akkor mondja el, amikor már készen áll rá.

*

Hermionét egész nap nem látták. Ő maga se látott senkit. Nem is akart. Ahogy kimászott a portrélyukon, egyenesen a parkba ment, nem állt meg sehol, egészen addig, amíg olyan távolra nem ért a kastélytól, amilyenre csak tudott.

A tóparton sétálgatott, a hideg kellemesen csipkedte arcát. Lassan haladt, nem akart tudomást venni az idő múlásáról. Nem is vett. Csak gondolkozott, és emlékezett. A fájdalom és az emlékek szinte felemésztették a tudatát. Mindenre haragudott, az egész világ fájt neki, és nem tudott mit kezdeni magával. Szörnyen tehetetlennek érezte magát. Ugyanakkor nem tudta elhinni, hogy az apja tényleg meghalt. Titkon még azt remélte, felbukkan valahol, és azt kiáltja: „Átvertelek!” De tudta, hogy ez a pillanat sosem jön el.

Arcáról könnyek csordultak le, majd vagy megfagytak a lány kabátján, vagy egyesültek a fél méteres hóval, amiben a lány gázolt a befagyott tó mellett. Hermione ránézett a napfényben szikrázó tükörsima jégfelszínre. Eszébe jutott, amikor apja korcsolyázni tanította. Öt éves volt csupán.

– Apa, mikor viszel már el korcsolyázni? – kérdezte mindig a kislány, egészen addig, míg apja egyszer megadta magát.

– Tudod, mit? Elmegyünk most! Öltözz fel, és indulunk.

– Juhé!

Persze Hermione akkor először korcsolyázott, és meglepődve tapasztalta, hogy a jég mennyire csúszik. Mint ahogy azt is, hogy mekkorát tud ütni, ha esik az ember. De ő nem adta fel, egészen addig, amíg meg nem tanulta, hogyan menjen többé-kevésbé esés nélkül. Akkor arról álmodozott, hogy híres műkorcsolyázó lesz belőle. Még sokáig jártak el rendszeresen, de az apja egyszer eltörte a lábát, és attól fogva nem tudott többé korcsolyázni.

Hermione visszaemlékezett, mennyit veszekedett vele emiatt. Pedig nem is tehetett róla. Sosem tudta felfogni, miért nem korcsolyázhat vele az apja. És hányszor megbántotta! Ha visszaforgathatná az időt… De nem tudja. Már nem tud tenni semmit. Semmit! Már nem mondhatja el neki, mennyire bánja.

Szörnyű érzés volt. Folyamatosan buktak felszínre az ehhez hasonló emlékek, egyik hozta magával a másikat. A szép emlékek azért fájtak, mert már sosem lesz belőlük több, a kevésbé szépek pedig azért, mert Hermione úgy érezte, nem mondta el apjának elégszer, mennyire szereti.

Hermione fejében egyre inkább kezdtek túlsúlyba kerülni a borús hangulatú, veszekedős képek. Sokszor összekapott apjával, kis semmiségeken, mégis, ezek a kis semmiségek most olyan teherrel nyomták a vállát, hogy úgy érezte, képtelen tovább gondolkozni.

De mégsem tudta abbahagyni. Nem tudott parancsolni a gondolatainak, talán nem is akart. Szenvedett, a mardosó bűntudat is ott bujkált benne. A külvilágot teljesen kizárta magából, csak akkor eszmélt fel, mikor a nap már arany-vörösre festette az ég alját.

A homályos távolba vesző Roxfort kivilágított alakja eszébe juttatta, hogy nemsokára kezdődik a karácsonyi lakoma. Arra gondolt, talán be kéne mennie, hiszen ma még nem evett semmit. Ugyanakkor hányingerrel vegyült émelygés tört rá, ahogy lelki szemei előtt megjelent a zsibongó sokaság. Nem… most nem tud bemenni. Elfordult a kastélytól, és elindult az ellenkező irányba, közben visszamerült fájdalmas gondolataiba.

*

Úgy tűnt, minden diák megérkezett a Nagyterembe, így Dumbledore felállt, és jó étvágyat kívánt mindenkinek. A többiekkel együtt Harry és Ron is nekilátott a vacsorának, de egyiküknek sem volt valami sok étvágya. Természetesen aggódtak Hermionéért, hiszen reggel óta nem látták. Többször is felvetették az ötletet, hogy keressék meg, de mindannyiszor el is vetették. Ha Hermionénak egyedüllétre van szüksége, akkor nem szabad zargatni, amíg nem tudják, mitől borulhatott úgy ki. De abban megegyeztek, hogy ha estére sem kerül elő, akkor Harry láthatatlanná tévő köpenyében megkeresik a lányt.

Mindketten lesütött szemmel ettek, csak akkor szólaltak meg, ha valaki naiv újra megkérdezte, nem tudják-e, mi van Hermionéval. Mostanra már mindenkinek feltűnt, hogy nincs köztük, és sustorogva próbálták kitalálni, mi történhetett a lánnyal. Az ötletek egyre abszurdabbá váltak, és mikor Harryék már azt is hallani vélték, hogy barátnőjüket minden bizonnyal megtámadta egy vámpír, ezért a Szent Mungóba kellett szállítani, a fiúk már nem bírták tovább.

– Nem támadta meg senki! – fakad ki Ron. – Hagyjátok már abba ezt a gyerekes fantáziálást!

– Miből gondolod, hogy csak fantáziálás? – vágott vissza Parvati. – Tudod, mi történt vele?

– Nem, nem tudom – folytatta egyre vörösebb arccal Ron. – De azt tudom, hogy nem támadta meg semmi! Mint már mondtam párszor, reggel találkoztunk vele. Valami miatt kiborult, és arra kért minket, hogy hagyjuk békén. Ennyi.

A többiek sértődötten elfordultak, és bár Ron még hallani vélte az „Ez is csak a levegőbe beszél” megjegyzést, nem fűzött hozzá mást.

– Megőrülök ezektől – mondta halkan Harrynek.

– Áh, hogy képesek ilyen hülyeségeket kitalálni?

– Fogalmam sincs… De ez még a jobbik eset. Képzeld, mi lenne, ha Görényke is beszállna a fantáziálásba. Na abból mi sülne ki?! Magam előtt látom a diadalittas pofáját, ahogy azt mondja: Azt a korcs sárvérűt végre elfogták a halálfalók. Ideje volt…

– Ilyet még csak viccből se mondj! Egyébként látta és hallotta is, hogy eltűnt, mégsem tett megjegyzést.

– Biztos beteg.

– Na de év eleje óta… egyszer sem kötött belénk.

– Tudom… Biztos az apja ráparancsolt, hogy ne bántson, mert elárulja magát. Amióta kiderült, hogy Tudodki tényleg visszatért, a minisztérium vadászik minden gyanús jelre. Főleg ha egy halálfaló fiáról van szó.

– Ebben lehet valami…

Mindketten lemondóan megcsóválták a fejüket, majd visszatértek megkezdett pulykacombjaikhoz.

*

Hermione egy fának támaszkodva nézte a csillagos eget. Egyszer, nagyon régen, a nagyanyja azt mondta neki, ha valaki meghal, oda kerül, ahol a csillagok vannak, és azok fényével néz le a szeretteire. Egyszer, nagyon régen, még elhitte ezt. De már képtelen volt hinni benne.

Egy ideje már nem sírt, de ahogy eszébe jutott halott nagyanyja, ismét elkezdtek ömleni a kis cseppek a szemeiből. Már szinte az egész családját elveszítette. A dédszüleit egyáltalán nem ismerte, apja egyke gyerek volt, anyjának volt két testvére. Először anyja egyik bátyja halt meg, elütötte egy autó. Aztán apai nagyapja, 80 évesen hunyt el, majd három évvel később a nagyanyja is követte férjét a sírba. Anyai nagyanyja néhány hónappal azelőtt halt meg, hogy ő megkapta levelét a Roxfortból. Nagyapja súlyos beteg volt, nem lehetett tudni, meddig él még.

„Úgy látszik, átok ül ezen a családon”, gondolta, miközben újabb könnycseppek peregtek le arcán. Keserűen elmosolyodott magában. „Ráadásul Voldemort visszatért, én pedig sárvérű vagyok, és Harry Potter egyik legjobb barátja. Nem sokáig leszek itt már én sem… De legalább találkozom a rokonaimmal.”

Annyira belemerült sötét gondolataiba, hogy észre sem vette, valaki figyeli. Csak akkor eszmélt fel, mikor a háta mögött megroppant a hó, ahogy ráléptek. Hátrakapta a fejét, megijedt, hogy ki lehet az, másrészt viszont még mindig nem akart beszélni senkivel. Először azt hitte, Harry és Ron jöttek megkeresni, de mikor meglátta ki az, rá kellett jönnie, hogy tévedett.

Még a koromsötétben is tisztán kivehető volt magas, sportos alakja, és kuszán álló szőke tincsei mögött élesen csillogó szürkéskék szeme. Hermione először megdöbbent, nem értette, mit keres itt. Aztán egy másik gondolat furakodott a fejébe. „Nem szabad sírnom. Draco Malfoy nem láthat gyengének! Biztos jött kigúnyolni… A szerencsétlen sárvérű kimarad a lakomáról, mert valami nyomja a pici lelkét. Hát velem nem fog játszani!”

– Hagyj békén, Malfoy! – ordította neki Hermione minden bevezetés nélkül. Csak egyedüllétre vágyott, arra, hogy senki ne zargassa, hogy visszasüllyedhessen a magányos szenvedésbe. – Tűnj el, a legkevésbé rád van szükségem!

A mardekáros fiú nem szólt semmit, csak tovább közelített a lányhoz.

– Nem hallottad, amit mondtam? Tűnj már el! – kiáltotta kétségbeesetten. De Malfoy nem hogy nem tűnt el, tovább lépkedett felé.

– Menj már el! Kérlek! – mondta Hermione egész halkan, csaknem sírva, mikor a fiú már csak fél méterre volt tőle.

– Nem tehetem – suttogta a fiú, és a legmeglepőbb dolgot cselekedte, amit csak tehetett: megölelte az előtte pityergő lányt.

Hermione először megpróbálta ellökni magától, de a két erős kar biztosan tartotta. A lány érezte Malfoy szívének heves dobbanásait, ami valahogy nyugtatóan hatott rá. Átölelte a szőke fiú nyakát, és a vállára hajtotta fejét. Draco finoman simogatta a remegő vállakat.

Hermione nem értette, miért, de megnyugtatta a fiú közelsége. Képes volt kizárni a gondolataiból, hogy pont Draco Malfoyt ölelgeti. Már nem is tűnt olyan abszurdnak az egész. Jól esett neki, hogy van valaki mellette. Erre a jóleső érzésre várt már nagyon régóta. Még mindig fájt neki apjának elvesztése, de már sokkal könnyebben el tudta fogadni.

Fogalma sem volt róla, mennyi ideig állhattak így, összeölelkezve. Mikor végre szétváltak, Hermionéba újból belevágódott a kétség. Hiszen még azt sem tudja, miért jött. Hátrált egy lépést, onnan nézett vissza a fiúra.

– Miért jöttél ide? – kérdezte rekedten.

– Tudni akartam, mi van veled.

– De miért?! Nem hiszem el, hogy egy magamfajta kis sárvérű érdekli az aranyvérű nagy méltóságot! Egy Malfoy semmit nem tesz, ha nincs haszna belőle, hátsószándék nélkül! Meg akartál lesni, hogy kigúnyolhass?! Vagy el akarod nyerni a bizalmam, hogy mikor nem számítok rá, eltehess láb alól?! Ezzel a húzással bevágódhatnál apád főnökénél! Vagy mit akarsz?! Mi?! Válaszolj már!!!

Hermionéból csak úgy dőlt a felgyülemlett keserűség. Odalépett a fiúhoz, és elkezdte ütni a mellkasát. Arcába lógó kócos tincsei felszedték az ott tartózkodó könnycseppeket. Maga sem tudta miért, de jobban érezte magát, hogy kiadhatja. Még akkor is, ha jogtalanul teszi amit tesz.

Draco egy ideig némán nézte a harcias lányt, majd megragadta a kezeit, és a fához nyomta őket. Így Hermione nem tudott kapálózni. Megpróbált kiszabadulni, de a fiú nem hagyta.

– Nehogy azt hidd, hogy csak neked lehetnek problémáid! Hiába hiszel egy érzéketlen szemétnek! Én nem tudom, mi miatt borultál így ki, de az utóbbi fél évben nem adtam rá okot, hogy így beszélj velem! Képzeld, nekem is vannak gondjaim az életben!

Hermionéra kijózanító hatással voltak ezek a szavak. Ugyanakkor dühös volt Malfoyra. Az egész, amit mondott, úgy hangzott, mintha azt gondolná, hogy neki sokkal nagyobb gondjai vannak az életben, mint Hermionénak.

– Ugyan már, mi gondja lehetne az életben egy olyan elkényeztetett aranyvérű fiúnak, mint te vagy?! A szüleid imádnak, apádtól mindent megkapsz! Az én apám viszont meghalt! Érted?! Meghalt! – Újabb könnycseppek csordultak ki a lány szemeiből.

– Sajnálom – mondta a mardekáros őszintén. Pár percig néma csöndben álltak, Hermione halkan pityergett, Draco szótlanul figyelte. Aztán ismét a fiú törte meg a csendet.

 – De abban, amit rólam mondtál, tévedsz – mondta, és elengedte Hermione csuklóját. A hangjában olyan keserűség volt, amitől a lány hátán végigfutott a hideg.

– Miért? – kérdezte Hermione szipogva, a szemeit törölgetve. Már kiadta a haragját, inkább tartózkodóan beszélt, mint dühösen.

– A szüleim nem imádnak. Anyám valóban szeretett. Amíg élt. Apám soha.

– Ezt nem hiszem el.

Draco szúrós tekintettel nézett a lányra.

– Pedig így van. Szeretett, ha valóban szeretetnek lehet nevezni azt, hogy addig voltam a drága fia, amíg mellette álltam mindenben. Csak azért bánt velem jól, mert szüksége volt egy utódra, aki feltétel nélkül szolgálja a Sötét Nagyurat. Hogy ezzel is bizonyítsa a hűségét. Az ő szemében nem a fia voltam, hanem csak egy eszköz a céljai elérésére.

Hermione megdöbbent a hallottaktól. Még sosem hallotta Malfoyt ilyen őszintén beszélni. Kezdte érdekelni, mi történhetett. Sőt, talán most azt is megtudhatja, miért lett hirtelen olyan zárkózott.

– Mi történt? – kérdezte a lány őszinte kíváncsisággal. Bár még mindig remegett a mellkasa, már sokkal nyugodtabban tűrte a füle mögé arcába lógó nedves hajtincseit.

– Tényleg érdekel? Vagy csak szeretnél valahogy visszavágni az elmúlt évekért?

– Ne kezdd te is, kérlek, elég vagyok erre én is.

Hermione lehajtotta a fejét. Azt várta volna, hogy a fiú helyeselni fog, de Draco csak szomorúan elmosolyodott, és keserűen folytatta.

– Apámat megbízták, hogy öljön meg egy családot, mert útban voltak. Csak az volt a baj, hogy az a család anyám féltestvérének a családja volt. Ő már az elejétől kezdve rossz szemmel nézte, hogy apám a Sötét Nagyúrnak dolgozik. De nem hagyta el, mert túlságosan félt tőle.

– Úristen, ezt nem gondoltam volna…

– Pedig ez az igazság. Mikor anyám megpróbálta megakadályozni, drága jó apám egyszerűen megölte – mondta még az eddigieknél is keserűbben. – Nem értem oda időben, nem tudtam megmenteni őket. Mind meghaltak. A gyerekek is. – Draco lehajtotta a fejét, úgy beszélt tovább. – Sosem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire.

Hermione szótlanul állt a hóban. Fogalma sem volt, mit mondjon. Hirtelen, mintha lámpást gyújtottak volna a fejében, megértette, miért nem lehet Malfoynak rossz szavát hallani az idén. Amikor megtudta, milyenek is a halálfalók valójában, az egész addigi világképe darabokra tört. Ráadásul elveszítette az anyját. És milyen körülmények között!

– Akkor most… neked tulajdonképpen nincs is családod?

– Eltaláltad – sóhajtotta a fiú. – Apám rögtön kidobott a házából, mikor megmondtam neki, hogy én ebben nem vagyok benne. Aztán egy héttel később feleségül vett egy nőt. Még nem láttam, de igazából nem is érdekel. Az esküvőre sem hívott meg. Nem mintha elmentem volna, de ezzel is egyértelművé tette, hogy nem vagyok a fia.

– Én… sajnálom. Te az egész családodat elveszítetted egy nap alatt…

– Ne sajnáld! Nem tudhattad. És nem kisebb fájdalom, ha az ember elveszíti az apját.

– Tudom, de… jogtalanul kiabáltam veled. Azt hittem, te képtelen lennél átérezni a fájdalmamat.

– Igen, és erről én tehetek. Sok évig mutattam magam érzéketlen, kegyetlen embernek, mert azt hittem, így a jó. Mindenben követtem a mocskos apámat, pedig ma már bánom, hogy ilyen voltam, és sosem mutattam ki az érzéseimet.

– De eddig miért nem mondtad ezt el?

– Úgy gondoltam, már túl késő rendbe hozni. Ennyi év keserűséget nem lehet elfelejteni.

– De most mégis utánam jöttél. Miért? – Hermione fürkésző pillantással figyelte a szőke fiú arcát és szemeit. Kicsit megszédült, ezért belekapaszkodott a legközelebbi faágba.

– Aggódtam érted. Mikor reggel láttalak kirohanni a kastélyból, tudtam, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor az a legjobb, ha megbeszéled valakivel a gondjaid, ezt tapasztalatból tudom. Amikor én voltam így, mint te most, nekem nem voltak barátaim, akiknek őszintén elmondhattam volna, mi történt. Ezért tudom, hogy jobb, ha nem tartod magadban. Azt reméltem, beszélsz a barátaiddal, de egész nap nem láttalak velük. Féltem, hogy a nagy magányban valami butaságot csinálsz. Ha súlyos a helyzet, márpedig ez annak nézett ki, az ember agya képes elborulni.

– Te tényleg… te tényleg aggódtál értem? – Hermionén valami egészen újszerű érzés futott át. Egyszerre volt izgatott, várakozással teli, ugyanakkor ideges és félénk is…

De nem sok ideje volt ezen gondolkozni. Megint megszédült, most már nem is csak egy pillanatra. Egyre erősebben kapaszkodott az ágba, már kezdett homályosan is látni. Tudta, hogy segítségre lenne szüksége, de már képtelen volt másra gondolni, csak arra, hogy meg kell tudnia, mit érez Draco iránta.

Feszülten koncentrált, hogy ne ájuljon el, de végül a teste megadta magát. Az előtte álló mardekáros fiú képe elúszott, és átadta magát a koromfekete sötétségnek. Hermione még érezte, hogy előredől, még hallotta, hogy a fiú azt kérdezi, minden rendben van-e. De a hangok egyre halkultak, az érzések elvesztek. Csak a sötét nyugalom maradt.

*

Mikor Hermione magához tért, nem nyitotta ki rögtön a szemeit. Érezte, hogy egy ágyban fekszik, de hogy pontosan hol van, arról fogalma sem volt. A szobát félhomályba vonta az éjszaka, ezt még csukott szemhéjain keresztül is látta. Sustorgást hallott, és halk pakolászást. Bár szinte alig volt hallható a zaj, Hermione minden egyes hangot fájdalmasan érzékelt. Vissza akart süllyedni az öntudatlanságba, kellemes, könnyű lebegésbe, ahol nem kell emlékeznie arra, ami történt, ahol nem kell semmire gondolnia. Újból elnyomta az álom.

Legközelebb arra eszmélt fel, hogy elültek a hangok, és koromsötétség veszi körül. Mikor kinyitotta szemeit, rögtön látta, hogy a Gyengélkedőn van. De hogyan is került ő oda? Lehunyta szemeit, és gyorsan végigfuttatta az emlékezetén az elmúlt eseményeket. Ismét fájdalmasan hasított belé a tudat, hogy édesapja meghalt. De már nem volt ereje sírni. Aztán eszébe jutott Malfoy. „Nem, ezt biztosan csak álmodtam”, mondta magában. „Egész nap nem ettem, ezért rosszul lettem és elájultam. Harryék biztos megkerestek, és behoztak a Gyengélkedőre. Én meg álmodtam valami iszonyatosan nagy butaságot. Igen, biztosan így történt.”

Ismét kinyitotta a szemét, és körbenézett a sötét teremben. Az ablakon bevilágított a hold, ezüstös csíkot rajzolva a takarójára, és a falakra. A szobában csend és üresség honolt. Rajta kívül nem volt ott senki más. Madam Pomfrey bizonyára a szemközti szobában aludt. „Tényleg, hány óra lehet? Vajon mióta vagyok itt?”, kérdezte magától. Fel akart állni, de végül túl gyengének érezte magát a feladathoz, és visszahanyatlott párnájára.

Már egyáltalán nem volt álmos, eléggé kipihente magát, amíg aludt. Nem tudott mást tenni, újból végiggondolta különös álmát Draco Malfoyjal. Olyan életszerűnek tűnt az egész. De biztosan csak álom volt, hiszen Malfoy ilyet sosem tenne. Aztán egy furcsa érzés futott át rajta. Rájött, tudat alatt szeretné, ha nem csak álom lett volna. „Hogy gondolhatok ilyen képtelenségeket? Hermione, a koplalás elvette a józan eszed! Gondolj már bele, Draco Malfoy!” De akárhányszor is belegondolt, mindig ugyanarra jutott: Ez egy nagyon szép álom volt.

Még akkor is ezen elmélkedett, amikor fél óra múlva meghallotta, hogy halkan kinyílik a Gyengélkedő ajtaja. Odakapta a fejét, és egy sötét alakot látott besurranni. Hermione látta, hogy egyenesen felé tart. Gyorsan lehunyta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Biztos volt benne, hogy Harry vagy Ron jött el meglátogatni, de nem akarta, hogy barátai kiszorítsák fejéből az apjával, de legfőképpen Malfoyjal kapcsolatos gondolatokat.

Azt remélte, ha látja, hogy alszik, feladja, és elmegy. Vagy legalább csöndben marad. És akkor visszasüllyedhet kellemes ábrándozásába. A fájdalom még mindig ott lüktetet a szívében, de úgy érezte, már kidühöngte, kisírta magából a nagy részét. És az a szép álom is valamennyire megnyugtatta.

Hallotta, hogy valaki óvatosan egy széket húz az ágya mellé, és leül rá. Aztán érezte, hogy egy hideg kéz ér az arcához. Hermione beleborzongott az érintésbe, de nem mutatta jelét annak, hogy ébren van. Csak szuszogott tovább egyenletesen, de közben szíve majd kiugrott a helyéről, mikor elképzelte maga előtt, hogy továbbálmodja az álmot…

Azt kívánta, bár valóra válhatna, és Malfoy ott lenne vele. Ha olyan lenne, mint az álmában, biztosan belészeretne. Megnyugtató volt azt gondolni, hogy ő van ott mellette, és ő fogja a kezét. Az álombéli Draco Malfoy. A kedves Draco Malfoy. Kicsit szégyellte magát, amiért ilyet gondol, hiszen barátait is nagyon szerette, és bár nem tudta, melyikük vigyáz most rá, hálás volt neki, amiért ott van.

Még sokáig maradt így, és már szinte annyira beleélte magát a képzelgésébe, hogy fájt arra gondolnia, ha kinyitja a szemét, Harry vagy Ron megkönnyebbült arca lesz az első, amit megpillant. „De Malfoy nem olyan, tudod jól!”, győzködte magát. „Ki kell vernem a fejemből, ez így nem lesz jó! De… mi van, ha nem akarom kiverni? Jaj…”

Az éjszakai csöndben egy puffanás hallatszott. Valószínűleg nagy adag hó távozott a tetőről, de mindketten úgy megijedtek, hogy ugrottak egyet. A fiú felállt, és odament az ablakhoz. A hirtelen mozdulattól Hermione megint megijedt. Reflexszerűen kinyitotta szemeit, és csak azután jött rá, itt most vége szakad a szép álmodozásnak.

Ránézett az ablaknál álló alakra, és döbbenten vette észre, hogy nem fekete haja van, még csak nem is vörös. Világos szőke tincsein ezüstösen tükröződött a holdfény. Hermione testén a hideg és a meleg egyszerre szaladt végig. „Ez nem lehet…”

Pár pillanat múlva a fiú megfordult, és Hermionénak be kellett látnia, hogy igenis, lehet. Draco Malfoy állt az ágya mellett, és mosolyogva nyugtázta, hogy a lány felébredt. Hermione nem tudta hova tenni a dolgot. Eddig úgy gondolta, hogy ilyen képtelenség nem történhetett meg a valóságban, biztos csak az összezavarodottságtól és az éhségtől álmodta azt, amit először valóságosnak vélt. „De ha tényleg álom volt, akkor mit keres most itt?”

– Örülök, hogy magadhoz tértél végre – mondta Draco egész halkan.

– Mi történt velem? – Hermione inkább magától kérdezte ezt, de a fiú válaszolt rá.

– Egész nap nem ettél semmit, és elájultál. Felhoztalak a Gyengélkedőre és Madam Pomfrey megitatott veled valami bájitalt, hogy felerősödj. Aztán persze kiküldött, hogy pihenned kell, de úgy döntöttem, nem hagylak magadra.

– Mióta vagyok itt? – kérdezte a lány, és kicsit megdöntötte a fejét.

– Kb. hat órája hoztalak fel. Sokat aludtál.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

– Úgy értem mindent. Nem csak azt, hogy felhoztál. Hanem hogy ott voltál velem. És itt vagy most is.

Hermione túl tartózkodónak érezte a hangját, pedig legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna. De még mindig nem tudta, mire számítson, vajon Malfoy részéről ez csak egyszerűen bocsánatkérés, vagy tényleg érez valamit iránta?

– Nincs mit megköszönnöd. Örülök, hogy veled lehettem. És annak is, hogy hajlandó vagy megbocsátani nekem.

– Mindenki követhet el hibákat.

Mindketten elmosolyodtak. Draco visszaült a székére, és onnan figyelte tovább a lányt. Volt a nézésében valami, amitől Hermione hátán kellemes borzongás futott végig. Remélte, hogy nem csak képzeli azt a bizonyos csillogást, amivel a fiú ránézett. De a bizonytalanság ólomsúlyként nehezedett rá. „Vajon szándékosan nem fogalmaz egyértelműen?”

Kénytelen volt belenyugodni, hogy a választ nem tudja meg egyhamar. Már korábban is érzékelte, hogy megfájdult a feje a sok gondolkozástól, csak eddig nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Most azonban jobban érezte, mint eddig. Behunyta szemeit, és próbálta elhessegetni az erősödő fájdalmat.

– Baj van? – kérdezte Draco.

– Semmi komoly… csak elkezdett kicsit fájni a fejem. De majd elmúlik. Mit csinálsz?

A fiú felállt és elindult a szoba egyik sarka felé. Mikor odaért, felvett valamit, és visszament Hermionéhoz. Kezében egy serleget tartott, amiben valami zöld folyadék lötyögött.

– Ezt Madam Pomfrey készítette ki neked reggelre. Azt mondta, a fejfájás a bájital mellékhatása, amit adott. Szerintem megihatod most is – tette hozzá mosolyogva.

– Miből gondolod, hogy ezt nem reggel kell meginnom?

– Elfelejted, hogy kitűnő vagyok bájitaltanból – kacsintott. – Mellesleg semmi olyat nem tennék, amivel akár véletlenül is árthatnék neked.

Hermione elvette a serleget, és magába öntötte annak tartalmát. Kellemes íze volt, és szinte nyomban megszűnt tőle a kínzó fejfájás. De valami nem hagyta nyugodni. „Semmi olyat nem tennék, amivel akár véletlenül is árthatnék neked. Mit akar ez jelenteni? Már megint ilyen hülyén fogalmaz, megőrülök tőle!”

– Köszönöm. Ezt is. – A lány mosolyt erőltetett az arcára. – Tényleg használt.

– Örülök.

– Öhm… Draco? – „Jesszus, de fura ezt kimondani! De ezek után mégsem hívhatom Malfoynak!”

– Tessék, Hermione? – mondta mosolyogva. Minden bizonnyal örült neki, hogy a lány már nem malfoyozza.

Hermione végre elszánta magát, hogy megkérdezze, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága.

– Hoznál nekem egy pohár vizet?

– Persze.

A fiú ismét felállt, és töltött a kancsóból egy kis vizet. Visszavitte a poharat Hermionénak, és a kezébe adta.

– Megszomjaztam kicsit erre a bájitalra, amit adtál – mondta. Természetesen nem volt igaz, de nem tudott jobbat kitalálni.

Remegő kézzel fogta a poharat, és többször is majdnem félrenyelt az izgatottságtól. Nagyon kívánta, hogy a fiú tényleg komolyan gondolja ezt az egészet, úgy érezte, ő az egyetlen, aki képes átsegíteni ezen a nehéz időszakon, ami még vár rá. Baj nélkül el is jutott az utolsó kortyig, de azt szabályszerűen félrenyelte. Köhögni kezdett, kezéből kiesett a pohár, és elgurult a földön. Draco közelebb hajolt hozzá, és kicsit megveregette a hátát. Mikor Hermione jobban lett és felnézett, öt centire találta magát a fiútól.

– Jobban vagy?

– Persze… – mondta Hermione, de a hangja elcsuklott. Szinte izzott közöttük a levegő, ahogy egymás szemébe néztek. Aztán Draco arca közeledni kezdett felé, egészen addig, míg egy csókban össze nem értek ajkaik.

A fiú átölelte Hermione derekát, ő pedig Draco nyakán fonta keresztbe karjait. Hosszú percekig csókolták egymást szenvedélyesen, addig, míg mindketten kifogytak a szuszból. Mikor szétváltak, mindketten tudták, hogy a másik is erre várt már régóta.

Hermione kimerülten hanyatlott a párnájára. Arcán boldog mosollyal, résnyire nyitott szemekkel nézett a szőke fiúra. Aztán kicsit arrébb csúszott, jelezve, hogy azt szeretné, ha Draco mellé feküdne. A fiú nem tétovázott, rögtön bemászott a takaró alá, és átkarolta szerelmét.

– Szeretlek… – suttogta a lány fülébe.

– Én is – súgta vissza Hermione. Többet nem szóltak, pár percen belül mindketten elaludtak, reggel pedig szép álmokkal az emlékezetükben ébredtek, nem is sejtve, milyen megpróbáltatások várnak még rájuk… *

* ld. Szétválaszthatatlanok c. novellámat, ha érdekel :)