Csak állok. Állok a sötét homályban, mit emléked árnyéka vet rám. Hideg rácsok mögül nézel szép szemeddel, miközben ujjaid szabadulásom kulcsaival játszadoznak. De te csak figyelsz, és nem teszel semmit. Időtlen idők óta kínzol, figyeled szenvedéseim, és nem teszel semmit. Nem is látsz talán… hiszen ki lenne képes rezzenéstelen arccal végignézni, ami e szűk rácsok között folyik?!

Börtönödben tartasz, amióta először megláttalak. Sötét volt s hideg, bár eleinte még láttam a hold ezüstös fényét beszűrődni a kövek apró résein keresztül. Egyedül voltam, bár akkor még éreztem közelséged. Sírtam, de jöttödre felszáradtak könnyeim.

Gyakran meglátogattál, s ezzel elhoztad a Mennyek országát saját poklomba. De tudnom kellett volna, hogy nem szabadítasz ki soha. Éreztem, hogy nincs esély, mi feloldhatná a lassan nyakam köré szoruló béklyókat. De nem fogadtam el. Én csak reménykedtem, s vártam a pillanatot, mikor eljössz, és véget vetsz kínjaimnak.

De hogyan is vethetnél véget valaminek, amiről nem is tudsz, hogy létezik? Igen, eljöttél hozzám, de annyira vak voltál, hogy észre sem vetted, mi zajlik körülötted. Csak néztél, és láttad eltorzult arcom, érezted, hogy szenvedek, mégsem jöttél rá. Nem hallottad meg, mit néma szívem sikoltott neked.

Bár sokszor kérdezted tekinteteddel, sosem értetted meg, mit könnyeim sugalltak. Csak engem láttál, a körülvevő szörnyű valóság rejtve maradt előtted. Képtelen voltam a felszínre hozni a pokol mélyét. És rá kellett jönnöm, te sem tudtad lehozni a mennybéli boldogságot. Csupán hamis, eltorzított mását kaphattam tőled, mely csak éget, de nem simogat.

Te nem ismered a poklot, te, mennybéli angyal. Nem is akarod megismerni, túl felszínes vagy ahhoz, hogy megértsd. Ahogy megérezted közelségét, minden megváltozott. Már nem jöttél oly lelkesedéssel, mint az előtt. Már nem hoztad magaddal a Mennyek derűjét, melynek csupán egy cseppjét is mindig oly éhséggel vártam, mely csaknem szétszakított.

Már nem jöttél el, hogy feloldd néhány röpke, mégis csodálatos pillanatra önmagamra szórt átkomat. S én éreztem. Éreztem, végleg egyedül maradtam a fájdalmammal, melyet veled meg nem oszthatok, hogy együtt boldogsággá formáljuk.

De még mindig maradt bennem szemernyi remény. Még mindig megtehetted volna. Még mindig vártam rád. Bár éreztem, börtönöm falai egyre közelednek, éreztem nyomásukat a bőrömön, miközben égetően hideg vasláncok csavarodtak testemre, még mindig csak téged láttalak szemeim előtt.

Cellám fagyosan hideg lett, didergésem reszketéssé változott. Testem egésze lángokban fürdött, én mégis fáztam. Egyszerre hideg s égető fémbilincsek szorultak csuklómra, lábaimat húsomba kegyetlenül belevágó láncok kötötték gúzsba. Nyakamra parázsló kötél tekeredett, tüdőimet összenyomták a falak, sem beszélni, sem lélegezni nem tudtam már. Fullasztó tehetetlenség költözött rám, éreztem, ahogy vérem kicsordul, s végigfolyik meztelen testemen.

Mindeközben pedig csak álltam, és téged néztelek. Arcodon kegyetlen, számomra mégis gyönyörű félmosollyal mondtad ki halálos ítéletem. Tudtam, már nincs visszaút. Tekinteted, akár tüzes korbács szántotta végig reszkető testem, égő, vérző sebeket hagyva mindenhol bőrömön. Kiáltani akartam, de nem tudtam. A tüdőmet összeszorító falak s kötelek kipréseltek belőlem minden energiát. Épp csak arra maradt erőm, hogy ne haljak bele a fájdalomba.

Azóta is itt vagyok, megkínzott testem már hozzászokott az örökké tartó fájdalomhoz. Emberek százai haladnak el börtönöm előtt nap, mint nap. De egyikük sem volt képes észrevenni, mi dúl a mindent eltakaró, hideg falak mögött. Már nem is vágyom szabadulni.

De egyszer mégiscsak megszűnik a fájdalom, nem értem mi ez. Felnézek, s látom, te jöttél el értem. Arcodon szeretet, aggódás, törődés látszik. Hideg kezeiddel megszabadítasz láncaimtól, s ernyedt testemet karjaidba véve viszel ki a fényre. Tenyereid egyetlen érintésével minden sebem begyógyul, szívemben boldogságot és mindent elöntő megnyugvást érzek. Végre véget érnek kínjaim, végre megszabadítottál a szenvedéstől, végre megkaptam azt, amire mindennél jobban vágytam.

Ám ekkor egy emlékkép lebeg fel lelki szemeim előtt, téged látlak, ahogy a rácsok mögül figyeled szenvedésem. Testembe ismét beléhatol a kín, úgy érzem, vörösen izzó kések százai szakítják szét újból frissen begyógyult sebeimet. Bőrömet ismét átjárja a szaggató fájdalom. Szemeim lecsukódnak a gyötrelemtől, de amint kinyitom őket, visszacsöppenek a szörnyű valóságba. Még mindig itt állok szűk cellám foglyaként, testemen vértől vöröslő sebek százai csillognak. Ismét eltölt az édes kín, ahogy mozdulni próbálok. Ahol a vas a bőrömhöz ér, az apró elmozdulásra felszakadnak a hegek. Kihűlt testem néhány percre felmelegíti a frissen kicsordult vér.

Sötét van s hideg, de már nem vágyom a napfényt. Egyedül vagyok, de már nem várlak többé.  Sírok, de már soha nem érzem meg könnyeim ízét.