A nyolc évszázados lélek 3. rész

És szólott a buja tünemény:

- Hát hazatalált végre a csini fiúka? Apucikája nem tudta elképzelni, hova lett az õ kicsi csemetéje!

Kitárt karral indult el újra, feltehetõleg, hogy az üdvözlés ölelésnek nevezett formájában részesítse a megtért fiút, nem zavartatva magát attól a ténytõl, hogy elõrehaladásával egyenes arányban a köztük lévõ távolság növekszik. Nyilván a brandy befolyásolja helyzetértékelését.

Az meg se fordult a fejében, hogy Lester hátrál elõle.

Az üdvözlet igen csúfos kudarccal végzõdött; a hosszú, karcsú lábak ugyanis összeakadtak a zavartól, melyet az alkohol diktált az elázott agynak és mivel sajnált megválni a kezében tartott értékektõl, teljes hosszában elhasalt, anélkül, hogy csökkentette volna a becsapódást.

Elakadt lélegzettel tátogott, mint a lételemétõl megfosztott hal.

Lester magában bocsánatot kért szarvasbõrkesztyûjétõl, hogy alantas munkát végeztet vele, és viszolyogva hajolt le, hogy talpra cibálja. Pillantása elkerülhetetlenül hatolt be a mindent feltáró dekoltázsba, és többet látott, mint amire kíváncsi volt.

A vörös sörényûnek olyan erõs erotikus kisugárzása volt, hogy a férfi önkéntelenül lépett hátrébb.

A külsõ szemlélõ ebbõl azt a következtetést vonhatta volna le, hogy Lester érzéketlen a nõk bájai iránt, s csupán azok a lányok, akik közeli kapcsolatba kerülhettek vele, lettek volna a megmondhatói, Mark mennyire figyelmes és nagyszerû szeretõ.

Õ azonban a nõies nõket részesítette elõnyben, ha partnert keresett, és csupán a Sharon Grant-típusú csöndes, szolíd nõt tudta volna feleségnek elképzelni, ha majd egyszer mégis megnõsül.

Az elõtte támolygó buja nõstény a végletekig taszította. Arról a tényrõl már nem is szólva, hogy tudta: ez az apja sokadik szeretõje...

A kormányzó nehezen szánta rá magát a furcsa kompromisszumra, melyre a lánya kényszerítette. Egy hivatalos testõr másfajta tudással rendelkezik, mint egy utcai járõr, és ez az etikett, mely igen fontos dolog a kormányzó és családja életében.

Amiért mégis beleegyezését adta, abban három dolog játszott közre.

Sindy ismerte az összes viselkedési formát, melyek elengedhetetlenek voltak, és megígérte apjának, hogy ezeket megtanítja új testõrének.

A másik érv, hogy az eddigi hivatásos testõrök, bár kifogástalanul ellátták feladatukat, nem rendelkeztek egy lényeges dologgal: Sindy bizalmával. Clive Burly azonban egycsapásra kivívta a lány rokonszenvét, és talán tényleg többet ér, ha az utcai körülményeket és a bõrruhásokat testközelbõl ismerõ, sokat próbált zsaru védi a kormányzó lányát ezekben a zavaros idõkben.

A külsõ kerületekben volt a legrosszabb a helyzet, ahol Nelson és Gallagher minden erõfeszítése ellenére napirenden voltak az összetûzések a motorosok és a lakosság között, és a járõrök állandóan a külsõ negyedekben cirkáltak ezek megfékezésére.

A rendõrfõnök sejtette, hogy mire a tárgyalások végre lezárulnak, õ is gazdagabb lesz néhány tapasztalattal, no meg jó néhány õsz hajszállal. Black hadnagy is osztotta ezt a véleményét, miután agyonhajszolt emberei kisebb-nagyobb sebesülésekkel és mindinkább elharapózó gyûlölettel jelentkeztek le egy-egy nap végén.

Craig mégis hitte, hogy a békekötés lehetséges a társadalom és kitaszítottjai közt. Kemény kézzel próbálta visszafogni embereit az attrocitásokat megfékezendõ.

Ebben a helyzetben talán csak Sindy Belfort volt boldog, akinek régi vágya teljesült; új testõre révén bejáratos lett a rendõrségre, és a sokat emlegetett motorosháború egyik hõsével parádézhatott az utcákon, no persze nem gyalog. Luxusfelszereléssel ellátott, sötétített üvegû autóval közlekedtek, melyet Clive nyugodt tempóban vezetett. A beépített technikának köszönhetõen bármikor kapcsolatot létesíthettek a rendõrséggel vagy a palotával.

A lány rámosolygott és ettõl a férfinak hevesebben kezdett verni a szíve.

- Tudja, Clive, most nagyobb biztonságban érzem magamat, mint akkor õvelük. Ismeri azt a fajtát, aki a pénzért bármire hajlandó, ha a dollárcímleten magasabb számokat lát, mint megbízójáén? Habozás nélkül elraboltak vagy megöltek volna, ha valaki több pénzt kínál nekik érte.

- Mióta motoszkálnak ilyen sötét gondolatok abban a szép fejecskéjében? Rossz tapasztalatai lehetnek, ha mindenkiben potenciális gyilkost lát.

- Ó, Mr.Burly, maga annyira becsületes, hogy el sem tudja képzelni, milyen piszkos világban élünk!

- Ne mondjon ilyesmit egy zsarunak. Sok olyat tapasztaltam, ami túlmegy a józan ész határán. Fenntartás nélkül elhiszem, amit mond, csak arra lennék kíváncsi, hogyan érzékeli az élet sötét oldalát. Azonkívül persze, amit Mr.Gallaghertõl esetleg hallott.

- Újságot olvasok; hallgatom a híreket, beszélgetek apámmal, a többit meg elvégzi a fantáziám. És van egy olyan forrásom, amelyrõl senkinek se szoktam beszélni...

- Csak nem bûnözõkkel tart fönn kapcsolatot?

- Kíváncsivá tett, sõt, mi több, nyugtalanná. Felelõs vagyok kegyedért, de ha eltitkol elõlem valamit, mivel nincs tudomásom a fenyegetettségérõl, nem készülhetek fel idõben a védelmére.

- Tõle nem kell féltenie - mondta áhítattal Sindy. - Õ a legkülönlegesebb lény, aki ezen a világon valaha is élt!

- Nézze, a maga számára ebben a pozícióban minden ember veszélyhordozó. A legszebben udvaroló férfi is csapdába ejtheti.

- Egy szóval se mondtam, hogy férfi.

- A barátnõk se jobbak - bigyesztette le ajkát Clive; kezdeti csodálata hirtelen megcsappant e szokatlan viselkedésû lány iránt. - Kíváncsi vagyok, ki lehet az, akit istenné emel rejtélyes szavaival.

- Kétlem - szûrte lustán a szót fogai közt Burly.

- Ne legyen hitetlen! Annyit elárulok, hogy ez a különleges lény a nõvérem, Lilian!

- Nocsak! - vonta föl szemöldökét a zsaru meglepetten. - A világ nem tud arról, hogy Belfort-nak két leánya volna!

- De maga most tudomást szerzett róla és szeretném, ha megõrizné a titkomat!

- És miért rejtik el a világ elõl? - Clive kalandos lelkületét izgatta a dolog.

- A szüleim szerint Lilly… gyógyíthatatlan beteg…

- Az õ lelke nem ebben a korban él - mondta titokzatoskodva a lány, és lelkesedésében, hogy megoszthatja valakivel féltve õrzött titkát, nem vette észre a zsaru kedvetlenségét. - Olyan képességei vannak, amelyek felülmúlják az átlagember érzékelési rendszerét. Megérzi az emberekben a jóságot, a sötétséget, a gonoszságot, és a fájdalmat, vagyis mindazokat a tulajdonságokat, melyek a valós világban rejtve maradnak a szem elõtt. Mielõtt apa kormányzó lett, Lillynek akkor is megvolt a maga kis szobája, melyet szüleink az õ lelkivilágának megfelelõen rendeztek be. Ugyanezek a bútorok veszik körül most is. De mindent nem akarok elmesélni, mert úgyis meg fogja érezni azt a különleges légkört, ami Lillyt körülveszi, ha belép az õ birodalmába. Most inkább magáról szeretnék tudni néhány dolgot. Van olyan lány, akit szeret?

A férfi keze megrándult a kormányon:

- Volt - mondta tömören.

- És összevesztek?

- Hogy fogadta ezt a megbízatást? Bizonyára olyasmit gondolt, hogy na, a nyakamba sózták ezt a nyafkát és vigyázni kell vele mert a papájához rohan panaszra...

- Kérem Miss Belfort, tartózkodjon attól, hogy az én fejemmel gondolkodik. A gondolataimnal én rendelkezem!

Látva Sindy pillanatnyi riadalmát az emelt hang hallatán, megenyhült:

- Semmi rosszat nem gondolok. Társtalan, magányos, zárkózott fiatal nõ, aki tiltakozik a kötöttségek és szabályok ellen, melyek megbéklyózzák szárnyaló fantáziáját, és szabadság után sóvárgó lelkét. És kíváncsi a rejtett igazságokra. A kegyedrõl kialakult összképembe semmiképpen se illik a kényeskedés.

- Meglepné, ha elmondanám, a szüleim ennyit se tudnak rólam?

- Meglep, bár szerintem az az oka, hogy velük szemben szerepet játszik, mert azt várják magától. Velem szemben nem kényszerül szerepjátszásra, ezért õszinte. Hagyja, hogy kiismerjem. És én örülök ennek.

- Én is örülök annak, hogy örül, így jól ki fogunk jönni egymással. Mondja, Clive, gyakran ki lehet hozni a sodrából?

- Rendszerint nem. Igyekszem a humoros oldaláról felfogni a dolgokat, bár nem túl gyakran sikerül.

- Mit tesz, ha feldühítik?

- Általában odacsapok.

- És ha én dühíteném fel?

- Ezen még nem gondolkoztam.

- De mégis! Az elõbb majdnem kiabált velem. Megütne?

- Nem.

- Mert a kormányzó lánya vagyok?

- Mert megölhetném.

- Veszélyes embernek tartja magát?

- Meglehetõsen. De ahhoz azért sok kell, hogy kijöjjek a sodromból.

- Örülök, hogy maga a testõröm.

- Én meg annak, hogy nem hisztis és gõgös, mint más elõkelõ származású nõ tenné. Legalábbis kilencvenkilenc százalékuk.

- Ha olyan lennék, maga nem is vállalta volna el a megbízatást, ugye?

- De igen.

- Megvet érte?

- Nem - rázta fejét a lány.

Csönd ereszkedett rájuk.

- Mégis mit gondolt, Sindy? Mégse mondhattam, hogy szerelmes vagyok magába!

- Hát azt tényleg nem! - nevette el magát Sindy, kezét a férfi karjára téve, de elkomolyodva húzta vissza, amikor Clive tekintete mereven rászegezõdött:

- Kisasszony, jobban vigyázzon a bizalmas mozdulatokkal! Könnyen bajba kerülhet miattuk.

- Hibáztam?

- Velem nem szoktak ilyesmirõl beszélni! - védekezett Sindy.

- Gondoltam. Az édesapja bármikor visszaküldhet a névtelenségbe, de míg itt vagyok, meg akarom tanítani, hogyan vigyázzon magára!

A lány bólintott, és jól megnézte magának ezt a furcsa férfit.

- Hová szeretne menni, Sindy? - dõlt hátra Burly a kényelmes ülésben.

- Eddig el volt tiltva a mûvelõdéstõl?

- Nem. De ritkán van részem abban az élményben, hogy egy tömeg izgul egyszerre a fõhõs sorsáért. És szeretem a könyvtár csöndes termét, melynek levegõje porosodó könyvek öregszagával van átitatva. Kinevet?

- Eszemben sincs. Tudom, mirõl beszél. De azért furcsa, amit kér, ugye tudja?

- Miért lenne furcsa? Ezek mindenki számára elérhetõ és természetes dolgok, csak épp a királynõjük legyen elzárva tõlük?

- Sindy, ostromállapot van, kegyed pedig mûvelõdni akar, mikor az emberek félnek és otthonukba húzódnak...

- Nekem nincs okom félelemre! - nevetett rá a lány, újra megdobbantva testõre szívét két pajkos gödröcskéjével az arcán. - Otthon rettegek, mióta bõrruhások járnak hozzánk tárgyalni. Itt maga mellett szabad vagyok. Igaz, hogy néha rám ijeszt a szigorúságával, de utána megint kedves lesz, és megkönnyebbülök.

- Szokott veszekedni a társával?

- Hát, elég nagy a szám.

- Ha éppen erre kíváncsi - vont vállat Clive.

- Köszönöm - és Sindy minden figyelmét a mellette ülõ "hõsnek" szentelte.

Angie frissen ugrott ki bátyja terepjáróból.

Charles Wilson jelent meg a motorzajra:

- Hol voltál? - szegezte a kérdést lányának.

- Hát, õ már hazament... - mondta bizonytalanul Angie, a felszabadult mosoly lehervadt arcáról.

- És neked, fiam? Nincs közölnivalód?

- Hazahoztam Angie-t.

- És Vivian?

Dermedt csönd.

- Két hazug - fordult el tõlük Charles Wilson.

Angie a bátyjához simult, és a kezébe kapaszkodott. Chuck megszorította a vékony ujjakat, de nem nézett le a húgára. Maga elé engedve lépett be a szülõi házba, melynek minden pórusa várakozóan figyelt.

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásotokra, de mélységesen szégyelljétek magatokat, hogy ebbe a helyzetbe hoztatok minket! Anyátok elõ se fog jönni, mert nem kíváncsi rátok. Angie, te Peter Carsonnal mentél New Citybe. Az apja idetelefonált. Megfenyegetett, hogy följelent, amiért behálóztad a fiát, aztán megveretted Chuckkal. Ami pedig Christ illeti, nem kellett elmennie vidékre, és örömmel jött közölni, hogy szívesen elkísér a bátyádhoz. Nem akarom ecsetelni, mennyire megdöbbent, hogy te már elmentél vele...

Angie lába alól kiszaladt a talaj, halk sikollyal esett össze. Apja rá sem nézett, fiára szegezte átható pillantását, aki húgával a karjában egyenesedett föl.

- Ami meg téged illet fiam, Vivian nevelõanyja idejött azzal, hogy hiteles forrásokból tudja, a lányát csak akkor vetted feleségül, amikor az már halott volt! Két hónapig használtad Viviant, ilyen durván fogalmazott. És gondoskodott arról, hogy ezt a környék is megtudja. Itt állok két gyerekkel, akiknek hitem szerint a legjobb nevelést adtam, erre kiderült, hogy a fiam elrabolta ennek a vidéknek a legtisztességesebb kislányát, arra kényszerítette, hogy vele éljen egy elkorcsosult városban, miközben egy kolléganõjével már házasságot tervezett; a féltve õrzött lányom pedig megcsalta a võlegényét a vidék legszemetebb fickójával! Sajnálom, hogy rádbíztuk Angie nevelését. Talán segíthet, ha nevelõintézetbe küldjük, ahol azt a fene nagy szabadságot, amihez hozzászoktattad, kiölik belõle, és talán férjet is sikerül találni neki, mert hogy Chris nem fog többé szóbaállni vele, az biztos! Azt azonban, hogy Viviant tönkretetted, nem lehet soha megbocsátani! Szeretném, ha többé nem mutatkoznál ezen a vidéken. Ha anyádnak és nekem sikerül kimásznunk az ingoványból, ahova taszítottatok bennünket, ha nem is nézhetünk többé emelt fõvel az emberek szemébe, de talán csöndesen meghúzódva eléldegélhetünk a kiközösítés réme nélkül. Anyád elõkelõ baráti társasága így is meg fogja szakítani velünk a kapcsolatot, a szomszédok zöme úgyszintén, de ha többé nem látják a gyerekeinket, akik szégyent hoztak ránk, lassan minden feledésbe merülhet...

Charles Wilson a szemébe nézett:

- Ha kérésemet, hogy többé ne gyere ide, annak tekinted, akkor igen. Carson tárgyalásán természetesen meg kell jelenned, de jó lenne, ha akkor is csak a tárgyalóterem küszöbéig tartana a kapcsolatunk. Anyádra és rám nehéz idõszak vár.

- Az elõkelõ társaság visszahódítása - Chuck hangja kisiklott, de uralkodott magán. - Megértettem, Mr.Wilson. Többé nem keresztezem az ön és Mrs. Wilson útját. A húgomtól elbúcsúzhatok?

Chuck megcsókolta eszméletlen húga homlokát, a szívéhez szorította Angie-t, és letette két összetolt székre. Fejet hajtott a ház ura elõtt és távozott.

Chris Harrison csomagolt. Eladta a házat, amit azzal a tudattal vásárolt, hogy ifjú feleségét hozza ide.

Az új otthon. Pedig mennyi szeretettel rendezte be! Elfojtotta keserûségét.

Nem õ az elsõ férfi, akit elhagytak, de ez cseppet sem vígasztalta. Nem merte Angie tudomására hozni, mennyire szereti, mert ez a büszke, elkényeztetett lány visszaélne vele.

Hitt abban, hogy egy idõ múlva minden érzelmét felszínre hozhatja, de ennek még nem jött el az ideje. Angie eltiporná a legkisebb gyengédséget is.

Hogy jutott ide ez a féltve õrzött lány? Miért tette ezt az elképesztõ és szükségtelen bolondságot? Chris komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy felmond, és elmegy a világ legtávolabbi részébe, mely a legmesszebb esik Angie Wilson szülõföldjétõl.

A világ felsikoltott odakint, a fák nyögtek a szél korbácsa alatt, a pokol sötétjét fel-felszakította a fülsiketítõ robajlástól kísért villámok sistergése, az esõ bibliai özönvízzé változtatta a vidéket.

A fiatal rendõr lelkében ugyanez a vihar tarolta le a reményeket. Kinevette magát, amiért így léprement a szerelemnek, de ha most valaki gúnyosan csak rá is mosolyog, talán életével fizetett volna merészségéért.

Szíve akkorát dobbant, hogy fájdalmat okozott. A hátsó teraszon állt valaki. A villám egy pillanatra körülragyogta alakját s õ rohant, hogy beengedje.

Angie alig állt a lábán. Haja csuromvíz, nyári ruhája ráncaiból az ég csatornái eredtek meg kisebb mennyiségben. Vacogott, arcán lázrózsák égtek:

- Visszahoztam neked valamit - kezdte lehajtott fejjel, és ujjáról lehúzta a karikagyûrût. - Nem vagyok méltó rá, hogy viseljem...

Harrison tekintete elidõzött Angie arcán. A lány még csendesebben folytatta:

- Szégyellem magam azért, amit ostoba kalandvágyból tettem, és bár tudom, hogy nem lehet jóvátenni, mégis bocsánatot kérek, ennyivel tartozom neked. Azt is megértem, ha nem tudsz megbocsátani. Én se tudnék...

- Angie! - nyújtotta feléje kezét a férfi, de a lány hátrált egy lépést:

- Ne gyere közelebb, Chris! Nehezebb elmondanom, ha megérintesz. Nem érdemlem meg...

Könnyei patakokban folytak:

- A szüleim kint várnak. Elhoztak, hogy bocsánatot kérhessek tõled, aztán holnap hajnalban elvisznek innen, egy intézetbe. Soha többé nem láthatom a szülõföldemet! Megtagadnak, ahogy megtagadták és elküldték Chuckot. El sem búcsúzhattunk egymástól...

Beharapta ajkát és a kilincs után nyúlt:

- Isten veled, Chris. Nem akartam fájdalmat okozni neked, és megbûnhõdöm érte...

Már el is tûnt a kísérteties éjszakában. A férfi pillanatokig állt, majd utánaeredt, hogy a kocsinál utolérje. Tíz méterre se látott maga elé. Nekiszegült az üvöltõ szélnek és kivergõdött a kapuhoz. Az utca üres volt.

Visszaküszködte magát a szobába, és száraz, tiszta ruhát szedett elõ, hogy vízben úszó holmiját lecserélje. Pillantása az elõszobatükörre esett.

Akkor hogy ázott el Angie ruhája annyira, hogy Esõisten is megirigyelhetné? Hiszen csak a kaputól jött be, mégis ömlött belõle a víz, õ pedig oda-vissza megjárta a kapuig az utat, és csupán nedves lett...

Ha Angie-t örökre el akarják szakítani bátyjától, aki a világot jelenti számára, akkor Angie nem fog engedelmeskedni többé annak, aki ezt megtette. Fel fog lázadni a sors ellen, amit számára kijelöltek. Vagyis nem fogja hagyni, hogy elvigyék abba a távoli intézetbe...

Mire idáig ért az eszmefuttatásban, már a kocsijában ült az átnedvesedett holmiban. De kit érdekel az ázott gönc, mikor Angie megszökött otthonról és gyalog nekivágott a városnak ebben az ítéletidõben! Gyalog, hogy megkeresse a võlegényét, hátha az visszafogadja. S mivel a férfi nem tartóztatta, õ reménytelenül nekivágott a bizonytalannak. Amilyen makacs és kétségbeesett, nem fogja érdekelni, mi lesz vele. Eltévedhet, megtámadhatják, nem fog törõdni semmivel, miután szülei elszakították testvérétõl. Az egyetlen férfi pedig, akitõl legalább bocsánatot remélt, nem válaszolt néma könyörgésére...

Chris reflektorra kapcsolt, hátha felfedezi a drága kis szökevényt, de nem látta. Azt sem tudta, merre indulhatott el. Mindkét irányban végighajtott a hosszú utcán, mely a város szélén húzódott. Nem tartotta valószínûnek, hogy Angie a városba tart, hiszen ott még elbújni sem tud, ha a szülei kerestetnék, így csak a városból kivezetõ út jöhetett szóba.

És amikor a sûrû esõfüggöny mögött a fényszórók egy gyalogos, magányos alakot világítottak meg, aki leszaladt az útról, hogy a lassító autó ne tudja követni, Christ féktelen öröm ragadta el. Járva hagyta a motort, behúzta a kéziféket és kirohant a förgetegbe.

- Angie! Szeretlek, te kis bolond!

Fölkapta a teljesen átázott, elgémberedett kis teremtést, akinek ellenállása végleg összeomlott, és elindult vele vissza a kocsihoz.

- Fürödj meg! Addig fõzök teát.

Kiment a konyhába, és elõszedett egy-két edényt a lezárt dobozokból.

Késõbb, mikor úgy gondolta, hogy a lány már elkészült, teletöltött két csészét a megízesített teával és befelé indult.

A szoba üres volt. A sártócsa ugyan már eltûnt, de vele együtt a lány ruhái is. Halotti csönd a házban. A fiatal férfi szívét összeszorította a keserûség. Hát mégis elment!

Lekapcsolta a fürdõszobában az égve maradt villanyt, és dühödt indulattal dobálta ruháit a nyitott dobozokba. Szeme égett a csalódás könnyeitõl.

Hogy lehet ez a lány ennyire kegyetlen?! Hogy kínozhatja meg annak a szívét, aki az életét is odaadná érte?! Talán nem is tud szeretni!

Az egyenruháit jóval óvatosabban kellett csomagolni, hogy ne gyûrõdjenek össze. Igen, ez nagyon fontos, mert Brensen nem tûri a rendetlenséget, elvárja, hogy emberei tisztességes külsõvel jelenjenek meg szolgálatban. Hazazavarja átöltözni õket, ha nincs megelégedve. Mint a légióban.

Lehet is benne valami, hisz úgy hírlett, Brensen azért vall katonás elveket, mert nagyapja szolgált a francia idegenlégióban, apja tengerészgyalogos volt, õ pedig a rendõrzubbonyt választotta azzal a céllal, hogy megjobbítsa a világot.

Chris nem érezte ilyen mértékben elkötelezettnek magát, bár büszke volt az uniformisára, és a környékbeliek szerették udvarias modora, bátor fellépése, megnyerõ külseje miatt. Brensen is elismerte az érdemeit, és jó kilátása volt az elõléptetésre.

De kit érdekel most a rendben tartott, férfias vonzerejét növelõ egyenruha, amikor az a lány, akit társául választott az életért folyó harcban, elhagyta...

Dühítette, hogy könnyei elborítják szemét és kirohant a fürdõszobába, hogy megmossa az arcát. A hideg víz felrázta kétségbeesésébõl.

A fürdõkád még tele a fürdõhabos vízzel, és Angie édesen aludt benne...

Térdreereszkedett a kád mellett, és bámulta a tüneményt. Az elõbb nyilván azért nem vette észre, mert csak az ajtóig jött, hogy lekapcsolja a villanyt, a kád és a mosdó pedig az ajtó mögött volt. A sáros ruhák a szennyesládába téve, gazdájuk pedig a lágyan ringó meleg vízben szenderült el, hosszú sötét haja a felszínen lebegett.

Chris nem tudta, mihez kezdjen. Nem akarta megzavarni az álmát, de fel kell ébresztenie, mert megfázik, ahogy a víz lassan lehûl. Legegyszerûbb lenne kivenni a kádból, becsavarni a törölközõbe, és bevinni a szobába. Ágyba dugni és betakargatni. Talán föl se ébredne.

Két dologban azonban nem volt biztos. Ha mégis fölébred, hogyan reagál a tényre, hogy võlegénye, aki soha nem látta õt meztelenül, az õ beleegyezése nélkül megérintette, a másik pedig a saját reagálása ugyanerre a látványra. Nem biztos, hogy aludni hagyná...

Chris régimódi felfogású volt és nem akarta éppen most elveszíteni Angie bizalmát. Megsimogatta a lány arcát:

- Angie - próbálkozott halkan.

A sötét szemek rövid idõ múltán kinyíltak.

Angie pillanatokig álmosan és értetlenül bámult közvetlen közelrõl a guggoló férfi arcába, majd mikor tudatosodott benne, hol van, elsõ ösztönös mozdulata a védekezésé volt.

Maga elé kapta kezét, mintha tenyerének két csekély felülete eltakarná testét.

- Ne izgulj! - nyugtatta meg Chris, és a törölközõért nyúlt. - Nem látszol ki a habból. Sajnos…

Spanyolfalként tartotta a fürdõlepedõt, amíg Angie kikászálódott a kádból.

- Erre - lökte meg az ajtót. Menyasszonya a törölközõ foglyaként masírozott ki az elõszobába. Ott hirtelen megfordult, és a férfi szemébe nézett, aki leplezetlen elragadtatással bámulta azt a keveset, amit a puha anyag láttatni engedett a lányból.

- Chris? Honnan tudtad, hogy egyedül jöttem?

- Rendõrtõl kérdi ezt egy rendõr húga? - látva, hogy sok függhet szavaitól, félretette a tréfát. - Ruhád állapotából, és a Chuck kitagadását célzó mondatból.

Angie hallgatott; igyekezett magában feldolgozni a talányos információt.

- Késõbb beszélgethetünk, de most be az ágyba és hozom a teát! - mondta szigorúan a férfi, így nyervén idõt, hogy összeszedje magát, mielõtt az érzelmek tisztázására kerülne sor.

Angie felhúzta a hosszú ujjú polót, amit Chris átmeneti hálóing gyanánt készített elõ, aztán engedelmesen bebújt a takarók alá. Belekortyolt a teába, és nem vette le tekintetét az ajtóban álló férfiról:

- Miért jöttél utánam?

- Szükséges feltenned ezt a kérdést? - ült a lány lábához az ágy végébe a rendõr.

- Szükséges, mert azt mondtam, hogy hasonló helyzetben én nem tudnék neked megbocsátani.

- Én megbocsátottam.

- Sajnálatból?

- Nem. Nem sajnáltalak, mert a saját önfejûséged sodort bajba. De szeretlek. Miért hazudtad, hogy a szüleid hoztak ide?

- Hogy ne gyere utánam és világgá mehessek...

- Gyerekes felfogás ez, Angie.

- Nem gondoltál arra, hogy ezzel engem is büntetsz?

- Nem, mert nem feltételeztem, hogy valaha is szóbaállsz velem.

- Nem féltél, hogy veszélybe kerülhetsz; egyedül ezen a kietlen vidéken?

- Nem gondoltam semmire. Láttam, hogy nem örülsz nekem, és attól fogva már semmi sem érdekelt...

Harrison közelebb ült hozzá és megfogta a két kezét:

- Nem örültem? Tudod, milyen látványt nyújtottál, mikor ázott kísértetként, égzengés és villámlás közepette az üvöltõ szélben megjelentél a sötétben és néztél be az ablakon? A frászt hoztad rám! És mire összeszedtem magamat, addigra mondókád végére értél és eltûntél! Még azt is megtiltottad, hogy megérintselek, és valóságos voltodról meggyõzõdjek. Gondolom, hasonló kívánsága egy szellemnek lehet, nehogy kiderüljön, át lehet nyúlni rajta, mert csupán füstbõl és sûrített levegõbõl áll...

Könnyedén beszélt; nem merte kiszolgáltatni igazi érzéseit Angie-nek. Nem merte elmondani, miféle sötét gondolatok között hányódott kétségbeesésében.

- És most mi lesz? - kérdezte halkan Angie. - A szüleim kerestetni fognak. Nem jutottam elég messzire.

- Oda jutottál, ahova el kellett jutnod! Eltávolodtál tõlem, de a visszavezetõ út nagy részét is megtetted. Pedig már el akartam költözni innen...

- Gyûlöltél?

- Nem. Nem gyûlöltelek. Csak szégyelltem, hogy nem feleltem meg az igényeidnek. Látod, minden készen állt a távozásomra. De most, hogy eljöttél...

A kapu elõtt autó fényszórója villant. Chris félrehúzta a függönyt, és látta, amint két alak jön sietve a bejárat felé.

Nem kellett csöngetniük, a rendõr ajtót nyitott, ahogy elérték a küszöböt.

- Jöjjenek be! - állt félre.

- Itt a lányunk?! - rohanta le az anya.

- Igen, asszonyom, itt van.

- Maga szöktette el?! - támadt rá az apa.

- Nem, uram. Nem vagyok leányrabló.

- Elmenekült a sors elõl, amit önök szántak neki.

- Mit merészel?! - csattant fel az asszony. - Azonnal hívja ide! Hazavisszük!

- Angie nem fog elmenni. Ez az otthona!

- Nincs joga itt tartani a lányunkat!

- Megtagadták, így többé nem a lányuk.

- Rendõrséghez fordulunk!

- Nyugodtan, asszonyom, de ne felejtse el, hogy nem emelhet vádat ellenem, mert Angie a törvényes menyasszonyom az önök jóváhagyásával. És holnaptól a feleségem lesz!

- Ha mi nem egyezünk bele, ön nem tehet semmit! Még nem tartozik önhöz!

- De igen! - jelent meg Angie a hosszú polóban, és megfogva Chris jobbját, a karjához simult. - Már az övé vagyok...

Harrison döbbenten nézett le a lányra, de az nyilván jól ismerte szüleit, és tudta, mivel lehet sarokbaszorítani õket. A bejelentésnek leírhatatlan hatása volt.

- Többé nem vagy a lányunk! - sikoltotta az asszony, és kiviharzott a szakadó esõbe.

- Szégyentelen! - mondta rekedten az apa. - Ha ezt megtudja a környék...

És mélyen lesújtva távozott.

- Miért áldoztad föl a jóhíredet? - kérdezte Chris halkan.

- Mert te nem tudod, mire képesek. Rendõrökkel jöttek volna értem, és erõvel elvitettek volna, de így már nem kellek nekik. A megesett lányukért nem fognak harcolni.

Lehajtott fejjel fordult el. Chris bezárta az ajtót.

Lekapcsolta a ház összes világítását, legutoljára a hálószobáét, ahol Angie az ágyon ült, kezében könyv, amit az éjjeliszekrényen talált. Az olvasólámpa szûk fénykört varázsolt köré.

Chris nézte egy darabig az ajtónak dõlve, aztán leült az ágyra, és kivette a könyvet a hideg kis kezekbõl:

- Édes kicsi boszorkányom! - hajolt az ajkához és míg baljával átölelte, jobb keze a villany kapcsolója után nyúlt. - Hadd vígasztaljalak meg...

A szoba sötétbe borult, és míg odakint az ítéletidõ fokozott erõvel tombolt, idebent lassan elhalkult a megtagadott árva kis lény csalódott sírása, és rövid idõ múltán Angie asszonnyá vált a szerelmes férfi ölelésében.