A nyolc évszázados lélek 4. rész

Arra riadt fel, hogy figyelik. Kiragadta magát felszínes álmából.

Lori az ágy mellett ült fegyelmezetten, és az õ szemébe nézett. Egyenesen a szemébe.

Egészen emberi módon. Heather megborzongott és lassan felült:

- Lori? Mondani akarsz valamit?

Négyszögletes nyílás, melyen sötétebb kékkel ezüst villózással egy emberalak formálódott. A jelenség meghatározhatatlanul lebegett a kék kapu és a valós elõszoba között, mintha nem tudná eldönteni, hova is tartozik.

Lori nyugodtan ült elõtte, és felnézett rá azzal a csalhatatlan ösztönnel és biztonsággal, mely nyilvánvalóvá tette, hogy számára egyértelmû a jelenség kiléte. Farka a földet söpörte.

Angie, a hószínû kényes angóramacska mellette ült, ugyanúgy felfelé fordított fejjel, ahogy a háziállatok gazdájuk szavára figyelnek.

Cinci egér és a kis tengerimalacok is ott csoportosultak szépen félkörben letelepedve. Mind az emberalakot bámulták.

Halk, mély sóhaj hallatszott; Heather inkább érezte, mint hallotta és egy név tört fel ajkáról:

- Mike!

Oda akart szaladni hozzá, de lába nem engedelmeskedett. A kékezüst vonalak megrezzentek, a fénykontúrok az ismert, szeretett arc vonásait rajzolták meg.

Heather állt moccanatlanul, pedig csupán néhány lépést kellett volna tennie ahhoz, hogy elérje a valóságosnak tûnõ alakot.

A szellemtest nem adott emberi hangot, csak susogássá szelídülõ sóhajjal válaszolt, mely mintha Heather nevét bízta volna a levegõ áramlására.

A háta mögül erõteljes rõtvörös fény villant és a látomás eltûnt.

A varázs megtört, Heather a földre omlott, mintha most engedte volna csak el a szellem aurája.

Az apró állatkák szép lassan elsomfordáltak az ajtó elõl, s odakint újult erõvel harsant a szél kakofóniája.

- Jó napot, asszonyom. Dustin Black járõrparancsnok vagyok a New City-i rendõrségtõl.

- Jócskán eltévedt - jegyezte meg az asszony. - A rendõrség nem erre van.

- Megnyugtatom, asszonyom, hogy jó helyen járok.

- Mit akar itt?

- James Gray-jel szeretnék beszélni.

- Ön a felesége?

- Igen.

- Bejöhetek?

- Úgy hiszem, ha azt mondanám, hogy nem, ön akkor is bejönne, igaz?

- Ki az, drágám? - jött elõ James fehér trikóban, törölközõvel a kezében.

- Mr Gray? - nyújtott kezet a rendõr. - Dustin Black járõrparancsnok vagyok a New City-i rendõrségtõl.

- James Gray. Üdvözlöm. Mit óhajt?

- Egyik emberem, Chuck Wilson ügyében járok el.

- Ebben a házban a Wilson nevet nem övezi tisztelet! - keményedett meg James Gray arca és hangja.

- Ha megbocsát, az eljárásom hivatalos, így arra kérem, engedje meg, hogy behívjam a szóban forgó urat, aki a rendõrautóban ül kint!

A mostohának hirtelen melege lett:

- Én talán elmennék itthonról addig! Nem akarok találkozni azzal a gyilkos szélhámossal!

- Sajnálom, asszonyom, e bizonyítékok feltárásánál önnek is jelen kell lennie. - mondta végtelenül udvariasan a járőparancsnok.

- Nem kényszeríthet rá!

Az asszony kirohant az ajtón, de a kint várakozó rendõr kegyetlen szorítása foglyul ejtette:

- Mintha a fõnök asz'onta volna, hogy nem mehet el! - közölte kedélyesen, nem törõdve az asszony vergõdésével.

- Engedje el, Scott! - szólt rá a parancsnok.

- Eeegenis, uram! - mondta Noringer flegmán, és betaszította az ajtón a nõt.

Black köhintett:

- Mr.Gray, beleegyezik, hogy Chuck Wilson bejöjjön? Mindenképpen be kell jönnie, de mégiscsak egyszerûbb és nagylelkûbb gesztus, ha ön hívná be.

- OK. Berenice, készíts az uraknak kávét. Addig foglaljanak helyet. Chuck a kocsiban van?

- Igen.

Vivian apja betessékelte Noringert, aztán kiment a járõrkocsihoz.

A asszony visszavonult a konyhába, és a kertbe vezetõ ajtón akart angolosan távozni, de Black gyanút fogott:

- Scott, menjen utána, nehogy meglógjon! - súgta Noringernek, aki hamarosan nyakoncsípte a szökevényt, és visszatoloncolta a szobába:

- Inkább lemondunk a kávéról, asszonyom, de nem szeretnénk nélkülözni az ön társaságát! - mosolygott rá Black. Az asszony számára e mindentudó mosoly egy tigris vicsorgásával ért föl.

Chuck Wilson megjelenése aztán elszabadította a poklot:

- Gyilkos! Megfenyegetett, hogy a koporsóba zuhanok! Kiabált, veréssel fenyegetett, meg akart ütni!

- Engedje meg, asszonyom, hogy ellentmondjak - lépett közbe ismét a parancsnok. - Chuck tizenöt éve rendõr, és soha nem bántalmazott asszonyt. Figyelembe véve felkészültségét és erejét, ha valaha is erre vetemedett volna, már börtönben ülne… gyilkosságért.

Az asszony a menekülés útját fürkészte, de Noringer résen volt, s amikor csak tehette, jókorákat taszított a mostohán, nehogy elszeleljen. Nem tartozott amúgy sem a kesztyûs fajtához, de ezzel a boszorkánnyal annyira nem szimpatizált, hogy lelkifurdalás nélkül kinyiffantotta volna, ha fõnöke nem néz oda!

Az ami itt kiderült, számára az újdonság erejével hatott, de mert nem volt lelkizõs fajta, nem botránkozott meg a hallottakon. Járõrtársa belehabarodott egy lányba, és félrevonult vele egy kis romantikázásra. Nagy ügy! Noringer nem értette, miért csinálnak belõle ekkora hûhót.

Chuck akarta, Vivian is akarta, mit kell errõl ennyit beszélni? Szép is lenne, ha az õ régebbi barátnõi is utólag jönnének reklamálni, hogy õk csupán azért mentek föl a szobájába, hogy zenét hallgassanak, meg azért jártak vele a tengerpartra, hogy a lemenõ napban gyönyörködjenek…

Scott Noringer a mának élt. Nem tépelõdött a múlton és nem érdekelte a holnap. Lehet, hogy meg se éri! Szeretett vezetni, szeretett járõrözni, szerette a vidám ivócimborákat, nem utolsósorban a csinos nõket. Szoknyabolond volt, és igyekezett mindig megszerezni magának a kiszemelt lányt, netán férjes asszonyt, de nyilvánvaló elutasítás esetén nem vetemedett erõszakra, mint a rosszemlékû Eric Spector.

Egyszer-kétszer ugyan az ablakon menekült a váratlanul hazatérõ férj bosszúja elõl, sorsára hagyva kedvesét, de a legközelebbi találkán bõségesen kárpótolta esetleges szenvedéséért a kikapós asszonykát.

Noringer a hódító, független agglegények életét élte, aki el nem tudta képzelni, férfitársai miért hajtják a házasság igájába fejüket. Nem értette, Chuck hogyan tud megelégedni Jessyvel olyannyira, hogy meg sem bámulja az utcákon közlekedõ hosszúcombú, ringó csípõjû lányok széles választékát, akik vékony pántokban parádéznak blúz helyett, és látványuktól Noringer néha alig bírt magával...

- Scott! - hallotta parancsnoka hangját.

- Igen, uram! - rezzent föl álmodozásából.

- Lesz szíves a lejátszani Mr. és Mrs.Gray számára azt a beszélgetést, melyet az ügyeletesünk telefonja rögzített?

- Persze!

James Grey arca nem sok jót ígért, s bár még nem sejtette, mi készülõdik, felesége hisztirohamai gondolkodóba ejtették.

Chuck a bejárati ajtónak támaszkodva várt karbafont kézzel. Mintha bírósági tárgyaláson lenne, ahol csupán akkor kap szót, ha az ügyvéd vagy az ügyész felhatalmazza rá.

Ami Blacket illeti, nem szívesen vállalkozott erre a szerepre, de kezdett hozzászokni, hogy kedvenc emberére sorozatban zúdulnak a csapások, melyeknek megoldása magasabb fórumok közbelépését kívánja.

Egy síró nő hangja töltötte be a szobát:

James Gray jó ideje a feleségét bámulta, és tekintetébõl bizony nem szerelmes pillantások érkeztek.

- Uram, az idõ sürget - szólt közbe Black, Wilsonra pillantva, aki lehajtott fõvel hallgatott. A halott lány szavai felkavarták a lelkét.

- Igyekeznék befejezni - folytatta a hadnagy. - Chuck Wilson a járõrtársa, Mike Bross kíséretében eljött Vivianért. Jegyzõkönyvet vettek föl, melyet Mike Bross készített és aláiratott Mrs.Gray-jel, aki elismerte, hogy súlyosan bántalmazta nevelt lányát. E jegyzõkönyv több szempontból hiányos, mely enyhíteni volt hivatva a mostohaanya durva eljárását, hogy ne kelljen meghurcolni õt a rendõrségen. Járõreim ezért nem adták át az ügyet az itteni hatóságnak. Úgy tekintették, hogy a viselkedés, mely kimerítette a súlyos testi sértés fogalmát, azt jelzi, a Gray házaspárnak útjában áll a lány.

- Nem tudtam, hogy a feleségem bántalmazta a lányomat!

Az apa kirohanására Wilson csupán megvetõ ajkbiggyesztéssel reagált, a szóbeli válaszadás sora ismét Blacken volt:

- Mr.Gray, Vivian tíz év keservével fordított hátat ennek az eszményi paradicsomnak. Lehet, hogy ön nem vette észre leánya boldogtalanságát, Chuck viszont észrevette és lehetõséget adott új életre ennek az önbecsülésétõl is megfosztott, elárvult kis lénynek.

- De holtan hozta vissza nekem a lányomat...

- Mr.Gray, lehet, hogy Vivian ezt a két hónapot se élte volna túl ebben a házban! Halálának nem Chuck volt az okozója. A halált halandó nem tudja megakadályozni. Vivian szíve elfáradt, és megszûnt dobogni. Chuck Wilson hazahozta a holttestet, hogy elszámoljon vele, és hogy Vivian emlékét tisztán õrizzék meg, feleségül vette a halott lányt. Mike Bross volt az egyik tanú, a másik pedig én. Szomorú kötelesség. Mr.Gray, mint említettem, Chuck Wilson tizenöt éve dolgozik rendõrként, tíz éve pedig az én kezem alatt. Nyugodt lélekkel állítom, hogy lehetõségeihez mérten becsületesen járt el ebben az ön számára is fájdalmas ügyben, és kíméletesen elhallgatta ön elõtt Mrs.Gray szerepét Vivian sorsának alakulásában. Nem tûröm, hogy embereim jóhírnevét besározzák! Járõreim keményen megdolgoznak a státuszukért és életüket kockáztatják azért a közösségért, amely unalomból, rosszindulatból vagy tudatlanságból torz képet fest róluk. A rendõrség sem alkalmaz szenteket. Emberek vagyunk mindnyájan, hibákkal, gyengeségekkel és erényekkel felvértezve. Ami pedig Mrs.Grayt illeti, bizonyára benne is van jó, ha ön tíz éve együtt él vele, tehát azzal, hogy utólag büntetni akarja, már semmit nem tehet jóvá. Önnek kellett volna hamarabb odafigyelnie családtagjai egymáshoz való viszonyára! Itt a jegyzõkönyv, amelyet Mike Bross készített azon az estén, amikor elvitték innen Viviant. Olvassa el, és hallgattassa el a rosszindulatú pletykákat, mert azzal csak halott lánya emlékének árt.

- Clive, megmutatná nekem, hol lakik?

- A lakásomra akar menni? Azt nem illik, Sindy.

- Tegyen kivételt! Máskor mindig szót fogadok!

- És mit akar csinálni nálam? Nem vagyok pedáns ember, elájulna, ha látná, mi van otthon. Még csak haza se járok takarítani egy ideje.

- Annál izgalmasabb!

- Úgyis azt szeretné, ha nem bálványoznám. Itt a kínálkozó alkalom.

Clive a fejét csóválta, de hazafelé vette az irányt. Örült neki, mert mióta nem lakott otthon, félt, hogy megszállják a házát, kifigyelve, hogy üresen áll.

A lift szokás szerint nem mûködött, így fel kellett kutyagolniuk az ötödik emeletre.

- Nagyszerû! - lelkesedett a lány. - Lehetett volna rosszabb is. Ha például az ötvenediken lakna!

- Nem fáradt el?

- Nem én!

Clive bedugta a kulcsot a zárba és ajtót nyitott. Miután meggyõzõdött arról, hogy minden rendben, akkor engedte csak be a lányt.

- Itt nincs is akkorra rumli, mint gondoltam - mondta csalódottan.

- Ezt szemrehányásnak szánta?

- Jó estét, kedveském, hallottam, hogy hazajött. Jó ideje nem járt itthon.

- Jó estét, Mrs.Jackson. Hogy van?

- Hát fájós derékkal, meg migrénnel, meg dagad a lábam éjszakánként, tudja, ahogy szokott lenni. Á, de csinos vendége van! Mrs.Jackson vagyok! Tudja, itt lakom a szomszédban.

- Örvendek, asszonyom. Helen Burly vagyok. Clive húga. Örülök, hogy megismertem!

Clive a plafont nézte kínjába, amikor a bõbeszédû hölgy társalogni kezdett. Félt, hogy védencét valamiképp felismerik. Nõügyeit sosem intézte itthon, mert utálta, ha kipletykálják, erre épp a kormányzó lányával kapják rajta...

Fellélegzett a Helen Burly név hallatán. Sindynek helyén van az esze!

- Én se... - dörmögte Clive.

- Ha megbocsát, Mrs.Jackson - mondta elbûvölõ mosollyal a lány. - Sok idõm nincs, csak átutazóban vagyok és egy kis rendet kéne csinálnom. Aztán persze beszélgetni is szeretnék a bátyámmal, ugye megérti?

- Ó, hogyne, kedveském, hát hogyne, már megyek is, csak bekukkantottam. Tudja, a maga bátyja nagyon rendes fiatalember, amikor ráér, kipanaszkodom neki magamat és máris könnyebb...

Mikor végre becsukódott mögötte az ajtó, Clive nagyot fújt, és csípõre tett kézzel megállt az elõszobában:

- Hogyne tudnék? Ilyenekkel vagyok körülvéve születésem óta. Az elõkelõ família kényes, idõs hölgytagjai - kedves fintort vágott. - Kiskorom óta úgy gügyögnek körül, mintha el se hagytam volna még a pólyát.

- Szörnyû! - sopánkodott Clive.

- Az. Akárcsak ez a lakás. Legalább a nagyját tegyük rendbe.

- Csak nem akar egy zsarunál takarítani?

- Miért ne? Ne mondja, hogy nem esne jól magának! Hol tartja a porszívót, felmosórongyot, porrongyot?

- Porrongy? Olyanom tán nincs is!

- Maga meg az én autómban parancsolgat. Kvittek vagyunk. Tudja mit? Mielõtt összevesznénk, menjen, szerezzen vacsorát, addig megismerkedem az új porrongyával. Egyszer eljövök ablakot pucolni is.

- Nem hagyom magára egy pillanatra sem!

- Rosszul teszi, Clive! Éhes vagyok és ha éhenhalok, az a maga lelkén szárad majd!

- OK, megyek vacsoráért. De el ne mozduljon innen!

- Eszemben sincs!

A kiadós vacsora után a lány a TV elé ült:

- Clive, mit nézne szívesen?

- Az órát, Sindy. Ideje hazamennünk! Az étkezés maguknál szent dolog, halálos bûn hiányozni róla!

- Megmondjuk, hogy gyorshajtásért lecsuktak minket.

- Majd éppen magát, a rendõrség kedvencét, meg engem, a szolgálatban lévõ járõrt! Ne reménykedjen.

- Motorosokkal tûztünk össze és maga megvédett engem.

- Ez még viccnek is rossz, Sindy! Képzelje, mit szólna hozzá Craig Nelson!

- Várjunk csak! - gondolkodott a lány, majd felcsillant a szeme. - Defektet kaptunk!

- Sajnálom, kisasszony, négy pótkerék van a kocsi hátuljában.

-Akkor... mondjuk... nincs emelõnk hozzá!

- De van.

- Akkor meg... eltévedtünk. Ez az, eltévedtünk!

- Ne hozzon szégyenbe, Sindy! Egy járõr, aki eltéved a saját városában! Amúgy is csak a rádión kellene üzennünk, és Black az összes kocsit kiküldené értünk!

- És ha elromlott a rádiónk?

- Nem romlott el. Mondja, miért nem akar hazamenni?

- Mert jól érzem itt magam. Itt is alhatnánk, nem?

- Nem! Nem alhat a lakásomban, még kevésbé az ágyamban, mert nincs díványom, hogy arra feküdjek. Kezdi játszani a kényes kislányt, és várja, hogy mikor hoz ki végre a sodromból, igaz?

- Nem...

- De igen, pedig ez nem játék. Gondolja csak el, mi fog történni, ha valaki megtudja, hogy nálam aludt! Magát zárdába csukják, engem karóba húznak. Ezt akarja?

- Isten õrizz! - ugrott fel a lány. Kapkodva bújt kabátjába, leszaladt a lépcsõn, Clive csak a kapuban érte utol, miután rekordgyorsasággal zárta be az ajtót. Persze a TV bekapcsolva maradt, de majd holnap hajnalban visszajön. Most meg kell nyugtatnia Sindyt:

- Remélem, nem sértettem meg, kisasszony!

- Nem, dehogy! Csak tudatára ébresztett a valóságnak. Maga mellett meg tudok feledkezni arról, hogy ki vagyok...

Gyorsan beszállt a kocsiba. Clive beült mellé és nekieresztette az autót, hogy behozza a késést.

- Mondja, Mr.Burly, nagyon rossz véleménnyel van rólam? - kérdezte Sindy alig hallhatóan.

- Nem, Miss Belfort. Tudom, hogy felszabadult és játszani szeretne, de a játék könnyen eldurvulhat, és van, hogy sírással végzõdik...

- Minek jöttél, Mark? Tán pénz köll? - hajolt előre a sarokban kuporgó sovány öregasszony.

- Ahogy elnézem, maguknak nagyobb szükségük van rá! Nekem innen semmi nem kell! Apám hol van?

- Alszik. Én a helyedben kétszer is meggondolnám, felébresszem-e!

- Megható aggodalom, de nincs időm várni. Hol van?

- Gyere velem, majd én odavezetlek! - dörgölőzött hozzá a vöröshajú nőstény.

- Vigyázz Lolita! - intette az öregasszony. - Abel nehogy megtudja, hogy megcsalod!

- Ugyan már, Mark fiatal! Gyorsan fogunk végezni!

- Már úgy érted, hogy én... veled? - a kamionos gyengédnek nem nevezhető mozdulattal lerázta magáról a piócaként lógaszkodó nőt. - E tekintetben ne tarts tőlem! Nézze, asszonyom! - nagyanyjához fordult. - A tartozásom utolsó részletét hoztam. A PETERBILT árát. Gondolom, ezt apám is díjazni fogja, úgyhogy keltse föl, hogy rendezhessem vele, aztán itt se vagyok! Te meg Lolita megtehetnél annyit, hogy elkotródsz a közelemből. Ma még enni is akarok...

- Hogy mered séretegetni Lolitát? Apádnak jó ízlése van! - csattant fel az öregasszony.

- Nem vitatom - fintorgott Mark. - De nem szorulok a szeretőjére!

Abel Lester előkeveredett a ház belsejéből. Mark hányingerrel küzdött a lezüllött alak láttán. Utolsó találkozásuk kis híján tragédiával végződött, mikor a jelenleginél is jóval részegebb állapotban leledző Abel vasvillával akarta őt kiirtani ebből a világból.

Marknak fogalma sem volt arról, hogyan lehetett az ő szeretetteljes, de sérülékeny lelkű anyja ennek a barbár fenevadnak a felesége. Claire Peterson önfeledten kacagó, nyíltszívű kis teremtés volt, szemébe gyűjtve az ég azúrját, hajába fonva a nap sugarait. Tizenhat évesen kényszerítették férjhez az ötvenharmadikat taposó Abel Lesterhez, aki üzleti kapcsolatban állt Petersonékkal, de a bibliai nevet viselő férfi nem a gyengédségéről volt híres. Jó üzletemberként tekintélyes vagyont halmozott fel homályos eredetű áruk forgalmazásával. Lestert a jólét vitte romlásba. Ötvenéves korára lezüllött, üzleti birodalma inogni kezdett, amit titkolni igyekezett a világ előtt. Jóléthez szokott anyja nem volt hajlandó egy csészét sem odébbtenni, inkább arra biztatta fiát, hogy nősüljön meg.

Abelnek tetszett az ötlet, de feleséget nem szeretői sorából emelt ki, hanem felhasználta az alkalmat, hogy olyan nőt kaparinthat meg, aki eddig tabu volt számára. Lyle Peterson uzsorakamatra kapott tőle pénzt, hogy csőd szélére került vállalkozását megmentse, de rosszul mérte fel anyagi helyzetét és a kölcsön nagy részét képtelen volt visszafizetni. Kérésére Abel Lester meghosszabbította a visszafizetési időt, lejjebb engedte a kamat mértékét, de kárpótlásul veszteségéért magának követelte feleségként Peterson lányát, Claire-t. Peterson és felesége nem talált kivetnivalót e feltételben, mert az ő házasságuk is üzleti alapokra épült. Fellélegezve, hogy időt kaptak a törlesztésre, beleegyeztek a dologba.

Claire megpróbált elmenekülni szülei házából, de Abel nem engedte kicsúszni kezéből az áhított madárkát. Szökési kísérletét kegyetlenül megtorolta, és betörte az ifjú asszonyt. Anyjának megint volt kit uralma alá hajtani, aminek Abel örült, mert kezdett számára teherré válni anyja zsarnokoskodása. Abel üzleti tárgyalásokon, fogadásokon villogott fiatal feleségével, ott mutatta be Dan Robbinsnak is, egy kisebb speditőrcég vezetőjének, aki szerelemre lobbant a boldogtalan fiatalasszony iránt.

Vonzalma viszonzásra lelt, és amíg a fogadások után a mértéket nem ismerő Abel Lester részegen hortyogott valamelyik sötét zugolyban, Claire és Robbins szerelme beteljesedett. Mikor a nő megtudta, hogy gyermekáldás elé néz, biztos volt abban, hogy Dan ajándékozta meg a jövendő anyaság örömével. A szerelmes fiatalember is így érezte, és e tudat egymáshoz láncolta őket.

A kötelező vizsgálatokra Robbins kísérte el, mert Abel nem mutatkozott feleségével elrútított állapotában, ahogy fogalmazott. Mark érkezése után Claire - anyósa és férje minden kegyetlenségét feledve - boldog volt. Robbins szerelme, és kisfia nevelése elfeledtette vele keserűségeit.

Robbins elhalmozta Markot szeretete minden jelével. Figyelemmel kísérte tanulmányi előmenetelét, sportolási lehetőséget biztosított neki, és később ő vezette be a kamionok világába is. Mark őt tanulta apjaként szeretni. Abelnek nem nagyon tetszett, hogy a mind magabiztosabbá váló Mark az anyja védelmére kel, és a sportnak köszönhetően meg is volt az ereje ahhoz, hogy apját megfékezze. Claire rávette férjét, hogy vegyen kamiont Marknak, amivel dolgozni tud, felhasználva a Robbins vállalatánál tapasztaltakat. Robbins maga is szorgalmazta a dolgot, azt állítva, hogy Mark tökéletesen uralja ezeket a soktonnás járműveket, és nagyszerű érzéke van a vezetéshez. Minden engedély beszerzését vállalta is a fuvarozás megindításához.

Abel belement a dologba és meghitelezte a kamion árát, amit Claire és Mark választott ki.

A szürke PETERBILT gyönyörű példány volt, és Mark Lesternél nem volt boldogabb ember, amikor tizenkilenc évesen először kapaszkodott föl a sofőrfülkébe, bár tisztában volt azzal, hogy keményen kell dolgoznia, amíg a ráháruló részt visszafizeti apjának. Anyja vállalta, hogy saját szüleitől is szerez pénzt. Mark beleszokott az országúti életbe, barátokra tett szert, Robbins pedig apához méltó hozzáállással hajtotta föl a pénzes fuvarokat.

De egyszer a legszebb álom is szétfoszlik. Nem sokkal azután, hogy Lester Mark beállt az országúti robotolók közé, Abel engedett anyja noszogatásának, és megvizsgáltatta magát egy ismerős orvossal, és gyilkos indulattal reagált arra, amit megtudott. Most már nyilvánvalóvá vált előtte Dan Robbins szerepe, és kiállása Mark és Claire mellett. Mark egyszer arra a hírre érkezett haza, hogy Robbinst csavargók támadták meg és agyonverték, mama pedig megtébolyodott.

A fiatal kamionos sosem tudott közel kerülni apjához és nagyanyjához, és ez a kapcsolat még jobban megromlott köztük, miután mama bekerült az őrültek házába. A kamion árának visszafizetését igyekezett pontosan rendezni, de miután magára maradt a kölcsön törlesztésével, a határidő egyre inkább eltolódott, a kamatok egyre emelkedtek és úgy nézett ki, soha nem lábal ki az adósságból. Anyai nagyszülei feléje se néztek, miután lányuk a tébolydába került, s a megígért összegnek csupán töredékét adták a PETERBILT árába. A magány egyszerre zuhant Markra, és mert nem volt kibe kapaszkodnia, a munkában keresett feledést. Robbins cégével továbbra is jó volt a kapcsolata és felkutatta a legnagyobb szállítócég vezetőjét, Josh Griserbandet is, apja régi üzlettársát.

Mark a leggyötrelmesebb időszakon valahogy átvergődött, de érzelmi és fizikai támaszát egyszerre veszítette el anyja és Robbins személyében. Fájdalmát magába zárta; a világnak védekezésképp új arcot mutatott: a gondtalan fickó álarcát, aki csupán kamionostársaival szemben vette komolyan a bajtársias viselkedés szabályait. Ezért zavarta, hogy Griserband titkárnője, Sharon Grant mind nagyobb mértékben foglalja le gondolatait, és betör fájdalmasan megteremtett magánya falai közé...

- Pénzt hoztál? - riasztotta föl Abel Lester italtól rekedt hangja. Megkeményítette arcvonásait:

- Igen. Pénzt és egy kérdést: miért őrült meg az anyám?

- Előbb intézzük el az anyagiakat, aztán megkapod a választ! - mondta Abel. Mark egy zacskót lökött oda neki, de az nem nézett bele. Kegyetlen vigyor áradt szét borostás, gyűrött arcán:

- Meg fogod bánni a kíváncsiságodat, de sejtettem, hogy egyszer majd te is gyanakodni kezdesz! Te nem az én fiam vagy! Soha nem lehetett gyerekem! Terméketlen vagyok!

Mark arcán megrándult egy izom; hátratántorodott, de keményen megvetette lábát. Elfehéredő arcában ijesztően világított szemének azúrja.

- Csak megtűrtelek a fedelem alatt, te fattyú! A te apád Dan Robbins, és az anyád azért bolondult meg, mert Robbinst megölték! Szoktasd magad a gondolathoz, hogy az anyád ringyó volt!

Mark nehezen lélegzett, majd hátat fordítva nagy léptekkel távozott.

- Jól tetted, hogy megmondtad neki! - dörzsölgette tenyerét az öregasszony, kikapta fia kezéből a zsákot, belekotort és elégedetten számolta a bankjegykötegeket. - Pedig lehet, hogy mégis a te kölyköd…

Abel értetlenül bámult anyjára:

- Hogy lenne az enyém? Az orvos azt mondta…

Az öregasszony türelmetlenül legyintett:

- Az orvos csak azt mondta neked, amiért pénzt kapott tőlem annak idején! Robbins cége a mi fennmaradásunkat fenyegette. Meg kellett szabadulni tőle. De te nem láttad, mekkora a veszély, csak a válladat vonogattad, mert az ital már elvette a józan eszedet! Ekkor kezdtem sugalmazni neked, hogy a gyerek Robbinsé, és rágtam a füledet, menj el megvizsgáltatni magadat, mert tudtam, ha féltékeny leszel, az majd segít elpusztítani a vetélytársadat. És el is pusztította! Arról nem tehetek, hogy a feleséged beleőrült ebbe… Mark úgy tudta, te vagy az apja, ezért bármilyen rossz viszonyban voltatok is, ő kötelességének érezte, hogy a tartozását lerója az apjának. Úgy gondoltam, ráér megtudni, miért gyűlölöd őt ennyire, ha az utolsó törlesztőrészletet is rendben elhozza.

- És ha mégis az én fiam?! - tört ki váratlan dühvel Abel. Az öregasszony vállat vont:

- Mit számít ez ennyi év után?

- Te boszorkány! - rohant rá Abel, és torkon ragadta. - Elvetted tőlem a feleségemet és a fiamat! Hazugságban tartottál és gyilkosságra buzdítottál!

- A te érdeked… volt… - nyögte fulladozva az anyja, de a szesszel fűszerezett elme most csak azt őrölte magában, hogy saját anyja csapta be:

- Azt mondod, az én érdekem vol?! - rázta meg a sovány öregasszonyt. - És arra nem gondoltál, hogy Mark nekünk hajthatott volna hasznot a fuvarozásaival, ha te nem szítod köztünk a gyűlöletet?! Tudod, mennyi pénzt veszítettem a te mesterkedéseddel?

Hosszú évek elfojtott indulata tört ki Abel Lesterből a zsarnokság évei alatt elszenvedett sérelmekért, amíg érezte két keze közt vonaglani az anyját. Aztán egyszerre meglátta Lolita arcát. A nő italtól zavaros szemekkel dermedten bámulta az őrjöngést. Abel előtt ekkor egy pillanatra bevillant egy kép. Felesége, Claire tiszta tekintetű szépséges arca, melyre örökre rázáródott egy szürke cella ajtaja. És ő cserébe ilyen zavaros szemű, züllött nőket kapott éveken keresztül. Ledobta a földre anyja élettelen testét, és az imbolygó Lolita után nyúlt:

- Összeesküdtetek ellenem! Tönkretettetek!

A fiatal nővel még könnyebb volt elbánnia, mert az annyira részeg volt, hogy alig tanúsított ellenállást. Abel Lester fölvette a Lolita kezéből kiesett brandys üveget, belekortyolt, és visszavonult szobájába, anélkül, hogy visszanézett volna.

Pedig ha visszanéz, észrevehette volna, hogy a függöny előtt heverő Lolita halott ujjai közt még ott parázslik a cigaretta…

Abel csak rövid időre tért magához részeg álmából. Az utolsó látvány, melyet agya még felfogott, mielőtt időtlen álomba merült volna, Claire áttetsző, szépséges arca volt, mely a szobába törő lángok közül nézett rá tiszta tekintettel.