A nyolc évszázados lélek 6. rész

Sindy becsukta az ajtót. Már lefelé lépkedtek, amikor a férfi megszólalt:

- Ki mondta, hogy Lilian beteg?

- Szerinted nem az?

- Mióta viselkedik így?

- Ötéves kora óta. Anyuék nagyon megijedtek és pszichológust hívtak...

- És az mit mondott?

- Ostobaság! - tört ki a férfi.

- Annyi bizonyos, hogy nem képes beilleszkedni a mába. Csak ilyen fellengzõs szavakat hallani tõle. Anyuék szégyellték, és elzárták a világ elõl. Mielõtt apu kormányzó lett, a régi házunkban is külön szobája volt Lillynek, ebben a palotában pedig, mióta ideköltöztünk, Lilly soha nem hagyta el ezt a lakrészt. Nem is tudnak arról, hogy ő itt él.

- Ha nem beteg, akkor szerinted mi van vele?

- A tudathasadás egyik különös formája lehet - csillapodott le Clive, számbavéve a lehetõségeket. - Lilian valamelyik õsanyja valószínûleg lovagvárban élt, és hûségesen várt valakire, aki háborúba ment, vagy elhagyta õt, s az õ érzései atavisztikus formában Lillyben öltöttek testet, teljesen hatalmuk alá vonva a nõvéredet, aki gyakorlatilag a múltban él, s mivel a valóságban is a képzelt világ veszi körül - gondolok itt a berendezésre - õ beleéli magát annak az elhagyatott teremtésnek a helyébe. Hogy valaha is ráeszmél-e erre a világra, nem tudom, de ha a motorosokra gondolok, jobb lenne, ha Lilly soha nem lépne ki innen!

- Nem biztos, hogy lélekvándorlásról van szó, de a teljes átlényegülés mindenképp igaz az õ esetében!

- Különös dolgokat mondasz, Clive, de megtaláltad a nõvérem szívéhez vezetõ utat, ami még a szüleinknek sem sikerült. Szóval európai õseim vannak; de miért nem halt ki a családfánk, ha õsanyánkat valóban elhagyták?

- Lehet, hogy férjhez kényszerítették őt, de génjeiben hordozta a csalódás emlékét, amely legérzékenyebb leszármazottjának lelkében most kicsírázott. Ti bolondnak tartjátok, õ pedig türelmesen viseli megvetéseteket éppúgy, mint annak a férfinak hûtlenségét õsanyátok.

- Gyönyörûen beszélsz, Clive! Mikor hallottam, micsoda szavak peregnek ajkadról, s õ megértette és válaszol rájuk... Nem lehet, hogy épp a te õsöd volt az a lovag, aki elhagyta õsanyánkat, azért tudod, hogy mi történt?

Clive úgy nézett rá, mint aki csak most veszi észre, hogy nincs egyedül:

- Ha nem gúnynak szánod szavaidat, Sindy, akkor nem tudom értékelni a humorodat. S ha nincs szükséged a szolgálataimra, visszavonulnék. Szeretnék egyedül maradni.

Választ sem várva szórakozottan elfordult, és lassú léptekkel indult szobája felé.

- Mr.Belfort, semmire se jutottunk, mert maga nem hajlandó az én álláspontom jogosultságát elismerni!

- Kár megsértõdnie, Mr.Nelson! Az ön emberei annyit sem tettek a béke érdekében, mint én!

- Uram, elszabadult a pokol!

- Hogyan? Mi történt?

- A motorosok a külvárosban garázdálkodnak... - zavartan pillantott Craig Nelsonra.

- Beszéljen! - szólt rá a kormányzó.

- Lakossági bejelentések alapján a rendõrség nagy erõkkel vonult ki a megfékezésükre. Mr.Gallagher kéri, hogy Mr.Belfort és Mr. Nelson jelenjenek meg a helyszínen, mielõtt elszabadul a pokol, hátha közösen megállíthatják...

- Álljon elõ a kocsim! - rendelkezett ingerülten a kormányzó.

Craig nyugodtan ült székén:

- Csapdát sejtek - mondta õszintén. - Gallagher önállóbb, hogysem az ön döntésére várjon. Ha ki tudta vezényelni az embereit, meg is fogja oldani a helyzetet. Önt egyszerûen el akarják távolítani a palotából egy álüzenettel.

- Ostobaság! - mordult rá Belfort. - Nem itt van feszült helyzet, hanem a külvárosban! Gallagher jól okoskodik...

Craig elhúzta a száját:

- Ahhoz képest, hogy ön semmibe veszi a rendõrfõnökét, teljes mértékben megbízik benne.

A kormányzó az ajkába harapott. Ez a bandita nem is olyan bolond, mint ahogy õ elkönyvelte magában.

- Lehet, hogy Gallagher nem a barátom, de szakmai hozzáértését mindenképp elismerem.

- Fogalmazzunk úgy, hogy kénytelen elismerni. De mi van, ha nem is õ akar látni minket?

- Majd kiderül. Egyébként se féljen, Mr.Nelson, mert testõrök kíséretében megyünk, akik megvédenek minket, ha mégis igaza lenne. De most személyesen akarok utánanézni, milyen kíséretünk lesz! Addig ne hagyja el a szobát! Kellemetlen volna induláskor keresgélni önt, ha esetleg eltéved a palotában...

- Nem fogok megszökni! - nyugtatta meg Nelson, és a kormányzó távozása után azonnal a telefonért nyúlt.

Feltárcsázta a rendõrséget és kérte, hogy kerítsék elõ Chuck Wilsont.

Mivel a hívás a kormányzói palotából jött, rövid idõ múlva a vonal túloldalán a hívott fél bejelentezett.

- Chuck? Itt Craig Nelson. Nagyon fontos, hogy meghallgass!

- És most mit csinálunk? - vacogott Sindy. Burly ráterítette farmerkabátját, de a lány reszketése nem szûnt.

- Tudod, Clive, most az egyszer tényleg félek, hiába vagy mellettem.

- A helyzet is más, Sindy. Annyi biztos, hogy a kocsiban nem maradhattunk éjszakára - végignézett a kihalt utcán.

- Clive, nem mehetnénk hozzád?

- Éppen megpróbálhatjuk.

A férfi kapualjtól kapualjig osont, Sindy szorosan a nyomában.

Clive tudta, hogy nem a legjobb megoldást választja, és dühös volt azért, mert Sindyt mindig jobban érdekelte a nyomor, mint a csillogás, mindig arra volt kíváncsi, amit nem láthatott a palotából, és mikor megkapták a rendõrségtõl a figyelmeztetést, már nem tudtak átjutni a veszélyzónán. Helyesebben Clive megkockáztatta volna, de nem a kormányzó lányával az oldalán!

Egyetlen vigasza volt, hogy errefelé lakik, és talán a lakásában háborítatlanul éjszakázhatnak. A kormányzói kocsiban maradni kihívás lett volna, hisz az a jólinformált egyén, aki a motorosokat a nyomukra küldte, pontos helymeghatározást adott a kocsi hollétét illetõen…

Sindynek ugyanis bizonyos idõközönként be kellett jelentkeznie a palota erre a feladatra kijelölt ügyeletesénél, hogy mindig tudják, merre vannak. Ez lett most a vesztük.

A rendõrség ügyeletese azonnali segítséget ígért; három járõrkocsit küldött ki értük, hogy biztonságban hazahozzák õket, de telt-múlt az idõ, a járõrkocsik nem érkeztek meg, és Clive nem várhatott tovább; végigkacskaringózott a külsõ kerületekben, de mindenhol motorosokkal találkozott, akik rájuk vadásztak. Kétszer megkísérelte az áttörést, sikertelenül, aztán pedig alig bírták lerázni üldözõiket, akik motorral ugyan bárhova behajthattak, de mert nem ismerték úgy a környéket, mint Clive, a kormányzó kocsijának sikerült egérutat nyernie.

Az üzemanyag elfogyott, Sindy holtra rémült, Clive - mivel minden kapcsolata megszakadt a palotával és a rendõrséggel egyaránt - biztosabbnak látta elhagyni a kiürült tankú, feltûnõ külsejû autót. Utoljára megpróbálkozott a rádióval, segítséget kért az éter hullámain, de mert gyanús árnyékok tünedeztek fel az utca végén, kénytelen volt megszakítani az adást.

Otthagyták az immár hasznavehetetlen kocsit, és a sötétség leple alatt megpróbáltak eljutni az egyetlen helyre, amit Burly a környéken ismert; a saját lakására.

Hosszú bolyongás után értek célhoz. A férfi éberen vizsgálódott, mielõtt bemerészkedtek volna a lépcsõházba. Csendesen lopakodtak fölfelé. Sehol égõ villany. Egy kutya bolházkodását is meg lehetett volna hallani a síri csendben.

A harmadik emeletre érve Sindy már alig vonszolta magát. Kimerült volt a hosszú, idegõrlõ gyaloglás, lopakodás után.

Clive erõtartalékai jóval tovább tartottak.

Eleinte csak segítette álommal és fáradtsággal küzdõ társnõjét, de amikor egy lépcsõfordulóban Sindy csaknem felbukott, a férfi a karjába vette. Az ötödik emelet is némaságba burkolózott.

Burly elfordította a kulcsot és hallgatózott. Miután meggyõzõdött arról, hogy nincs veszély, lábával belökte a bejárati ajtót, és az alvó lányt az ágyra tette. Elõkotort egy takarót, és Sindyre terítette. Résnyire félrehúzta a sötétítõfüggönyt, és lenézett az utcára.

Sehol semmi mozgás. Hirtelen tört rá a az idegi és fizikai fáradtság, melyet eddig nem engedett erõs szervezetén eluralkodni.

A konyhában összeszedegetett késekkel visszament a hálószobába. A "fegyvereket" párnája alá rejtette, végignyújtózott Sindy mellett, s a másik pokrócba burkolózva a végletekig elcsigázva hamarosan elnyomta az álom.

Fekete FREIGHTLINER dübörgött az országúton New City felé:

- Fiúk, itt Shanon. Vettem egy zsaru kétségbeesett segélykérését!

- Én is hallottam, John. Motorosösszejövetel van. Az elõzményekrõl annyit tudok, hogy a kormányzó tárgyalt velük. Nem is vagyok meglepve, hogy ez lett belõle. Ezekkel nem lehet egyezkedni, már tapasztaltam néhány hónapja Ohioban!

- Hé, fiúk, ismerõs nevet emlegettek! Jessyhez nekem is volt szerencsém, Ohioban! - robbant be Jake Aldor a vonalba. - Három rendõrtársával együtt támadták meg a tetvesek! Láttátok volna, hogy verekedett õ is! Minden más tisztelt utas elhúzta a belét, csak mi kamionosok álltunk melléjük a bõrruhásokkal szemben! Elég sok zsaruval volt dolgom pályám során, messzirõl megismerem a szemetjét, de ezek négyen nem tartoznak közéjük. És ha megfigyeltétek, a New City-iek azóta nem piszkálnak minket!

- Ez a Clive Burly nevû segélykérõ zsaru - vette vissza a szót Lester, - Jessyvel együtt volt Ohioban. Piszkosul elbántak vele a motorosok. Láttam õt is, meg a társát is, akit, ha jól emlékszem, Chuck Wilsonnak hívtak. És láttam a negyedik zsaru holttestét is. Jóképû, fiatal gyerek volt, kár érte.

- Mike Brossnak hívták azt a szõke kölyköt! - szólt közbe Aldor. - Megölték a tetvesek?

- Meg ám! Láttátok volna a járõrparancsnokot, amikor megérkezett! Letolta három életben maradt emberét, hogy megint hõsködtek, közben ragyogott az arca a büszkeségtõl! De mikor megmutatták neki Mike holttestét, sírt. A kölyök temetésén is voltam. Láttam a szüleit, akik a felnõtt gyermeküket temették el. És láttam a kedvesét is. Szóval úgy döntöttem, hogy beruccanok New Citybe, úgyis üres vagyok.

- Engem annál inkább megpakoltak - sóhajtott Aldor. - De sebaj, legfeljebb a tetvesekre eresztem a rakományomat!

- Miért? Milyen a rakományod? Kellemetlen vagy veszélyes?

- Büdös.

- Az való nekik! - helyeseltek többen is.

Clive hajnalban már talpon volt. Kinézett az ablakon. Még mindig semmi mozgás.

Sindy még aludt. A férfi megigazította rajta a takarót, és csendben kiment a konyhába kávét fõzni. Amíg a forró, keserû nedû érkeztére várt, háttal támaszkodott a mosogatónak, és elgondolkodott a közelmúlt eseményein.

Már túljutott Mike halálán, de valami mélységes szomorúság maradt benne. Aztán valahogy leküzdötte keservét afölötti bánatában, hogy Jessy is elveszett számára. Sindy természetes vidámsága, és kissé eltúlzott rajongása jót tett neki, hogy újra visszanyerje önbizalmát, mert hát nem akármilyen megtiszteltetés a kormányzó lányát kísérgetni egy hétköznapi rendõrnek; persze az is igaz, hogy õ nem is tartozik a hétköznapi rendõrök sorába!

A motorosok mozgolódása is inkább Sindy biztonságának megszervezése szempontjából jelentett kihívást, különösebben nem izgatta magát miattuk. Ami azonban a lelke mélyéig felkavarta, az Lilian Belfort megjelenése volt az õ - lassan unalmassá váló - életében. Olyan érzelmek kaptak szárnyra a lelkében, melyek létezésérõl nem is volt eddig tudomása…

- Clive! - hallatszott a szobából.

- Kérsz kávét, Sindy? - kérdezte az ajtóban megjelenő lánytól.

- Kérek. Jó reggelt, Clive!

- Jó reggelt, kis védencem - borzolta meg a lány amúgyis kócos haját. - Ülj csak le, én meg igyekszem valami ehetõt keríteni!

- Addig megmosakszom és megfésülködöm.

- OK, azután itt találkozunk.

Örült, hogy legutóbb, mikor itt jártak, feltöltötte készleteit, s mert senki sem dézsmálta meg, meglehetõsen laktató reggelit, illetve - tekintettel a korai idõpontra - hajnalit sikerült az asztalra varázsolnia.

Csendben ettek, majd Sindy összeszedte a csetrest, és láthatóan örömét lelve a háziasszonyok által többnyire útált cselekvéssorban, elmosogatott. Clive ezalatt a lakás többi részét tette rendbe, majd leült az ágyra, és a telefonért nyúlt, hogy felhívja a palotát.

Aztán megállt a keze a készülék tetején. Elgondolkodott, ki adhatta le a drótot az õ hollétüket illetõen, hogy a motorosok megtalálták õket, és abban sem volt biztos, hogy azok a járõrautók, akiket a központ ígért, valóban elindultak...

- Rossz elõérzetem van. Jó lenne visszajutni a palotába!

- Én máshogy gondoltam - mondta Sindy. - Ha már úgyis kint rekedtünk, megkeressük Mr.Nelsont és tárgyalunk vele! Ismerem. Nem rossz ember, csak indulatos. Lehetne vele egyezkedni!

- Apád is ezt csinálja második hete. Jutott valamire?

- Velem másképp beszélne, hidd el!

- Ha nem akarsz, nem jössz! Itt az alkalom, most hõs lehetek!

Arca kipirult, szeme ragyogott; annál jobban meglepõdött, mikor lelkes pillantása testõrére tévedt: Clive Burly sötéten méregette. Arcán nyoma sem volt a jól ismert, türelmes mosolynak:

- A hõsök többnyire áldozatok, Sindy! Nem lehetsz annyira elvakult, hogy saját apádat zsarold önszántadból! Ha elkapnak, apád mindenre hajlandó lesz, hogy visszaszerezzen, de nem hiszem, hogy majd hálás lesz neked ezért az akcióért!

Sindy felállt, elragadta a hév:

- Te zsaru módra gondolkodsz, Clive, én viszont politikuscsaládban nõttem fel! Minden rajtam áll! Elmegyek Nelsonhoz...

Királynõi méltósággal indult az ajtó felé.

Clive utánanyúlt, felkapta s az ágyra dobta. Térdei közé szorította a lány két combját, vékony csuklóit erõs markába zárta:

- Nem értelek, Sindy - mondta fojtott hangon. - Miért ajándékozod magadat annak a gyilkos bandának? Lám, máris eltûnt a lelkes fény a tekintetedbõl és mit látok benne? Rettegést, pedig csak egyedül vagyok, és a nõkkel sosem bántam durván. Mit gondolsz, tárgyalni akarnak majd veled, ha megjelensz köztük? Felkészítselek egy ilyen tárgyalásra? Elõbb egy bordélyban kellene dolgoznod, hogy egyáltalán túléld õket! Nem, Sindy, ha nem lennék a testõröd, akkor sem engednélek közéjük!

- Nem mersz tenni velem semmit! Engedj el!

- Ha megígéred, hogy felhagysz ezzel az esztelenséggel...

- Nem ígérek semmit! Ne merj hozzám nyúlni! Te csak a szolgám vagy!

Rúgkapált, fenyegetõzött, de csak nevettek rajta. Földre teperték, és csizmás lábak tapostak a kezére.

- Ne aggódj, drágám, nem fog sokáig tartani...

Craig lélekszakadva rohant a kormányzói palota felé, ahol két rendõrautó és négy kamion parkolt.

Körülöttük kisebb tömeg, tisztes távolban maradva.

Talán darabokra is szedik, ha közbe nem avatkoznak a rendõrök:

- Félre, emberek, eresszetek! - Sheffield könyökkel tört utat magának. Young néha kísértésbe esett, hogy használja fegyverét, annyira ingerelte a tömeg vadsága, a mellette csörtetõ Noringer azonban már közölte is gondolatait:

- Kedves polgártársak, ha nem akarjátok, hogy a nyakatok közé csördítsek, táguljatok innét! - elkapta egy fiatalember grabancát, aki lelkesen ütlegelte a földre taposott motorosvezért. - Figyelj csak, haver, lenyûgözõ a stílusod, de tudod, nekünk szükségünk van erre a bõrruhásra! Ha verekedhetnéked van, magunkkal viszünk oda, ahol nyüzsögnek a motorosok. Annyit verhetsz agyon személyesen, amennyit csak akarsz! Áll az alku? Most meg hova szaladsz?

Noringer és Sheffield talpraállította a rossz bõrben lévõ Craiget, akinek felrepedt a szája, és a szemöldöke. Vérzett az orra, és húzta a lábát. Kezét gyomrára szorította, de nem vetett gyûlölködõ pillantásokat az elnémuló emberekre.

- Hol van Wilson?

- Ott jön ni! - mutatta Sheffield, aki balról támogatta. - Csak megvárta, míg megtisztítjuk elõtte az utat!

- Bejutottatok a... palotába? - Craignek súlyos belsõ sérülései lehettek; minden lépésnél eltorzult az arca, de elszántan tartott Chuck felé, aki elõtt folyosót nyitott a meghunyászkodó nép, ahogy Mózes elõtt váltak szét a Vörös-tenger hullámai.

Kétoldalt ugyan háborog a tajtékos ár, de csupán akkor zárul össze, ha a kiválasztottak épségben átjutottak a túlsó partra.

- Bejutottatok? - ismételte Craig.

- Meg se próbáltuk - morogta Scott.

Nelson köhögött:

- Chuck, a kormányzó... fogságba esett. Csapdába... csalták...

Wilson komor arccal hallgatott.

- A rossebet! - fakadt ki Noringer.

A jármûvekhez érve Craig nekidõlt az egyik rendõrautó oldalának:

- Valaki tõletek összejátszott az enyéimmel, valószínûleg Caratillel, aki a helyemre pályázik.

- Mire alapozod a gyanúdat? - szólt közbe Sheffield.

- Mert Gallaghert olyan színben tüntették föl, mintha az a fajta fickó lenne, aki minden piszlicsáré hülyeséggel Belforthoz szalad. Sajnos Belfort nem hitt nekem. Megdöbbentõ, mennyire nem ismeri az embereit. Hol van Gallagher?

- A sûrûjében! Már kivezényelte New City minden zsaruját a külvárosi csatatérre, de a tieid bevették magukat a házakba; veszélyeztetik a civilek életét. Erre mozgósította a különleges egységeket. Most rambósdit játszanak. Házról házra. Craig, hol a kormányzó?

- Tudod értesíteni Gallaghert? - kérdezett vissza Nelson. Wilson bólintott és benyúlt a letekert ablakon a rádióért.

- Várj! - fogta meg a vállát Craig, és a rendõr kérdõ pillantására halkabbra fogta hangját. - Közvetlen összeköttetésed van vele?

- Informálódsz? - hökkent meg Young, de Sheffield csendre intette.

A vezér nem vett tudomást a közbeszólásról, továbbra is Wilsonhoz intézte szavait:

- Ne a központon keresztül! Ott lehet a tégla!

- Mire alapozod?

A négy kamionsofõr a közelben állt.

- Õk? - intett fejével rájuk Nelson.

- A társaik jelen pillanatban a tieid ellen harcolnak Gallagher oldalán. E négy közül pedig kettõt régebb óta ismerek. Egy régebbi - szintén a tieid elleni - csatában áltak mellénk. Beszélj!

- A kormányzó lánya tegnap a testõrével kószált a városban. Vadásztak rájuk...

- Tudom! - jegyezte meg az egyik sofõr. - Beszéltem a testõrrel CB-n. Az õ segélykérõ üzenete hozott minket New Citybe.

- Clive Burlyé?!!! - kapta föl fejét Chuck, és Noringer arcán is szokatlan aggodalom tükrözõdött.

- A másik ohioi hõs - nyugtázta Aldor, és kamionossapkája ellenzõjét azzal a mozdulattal húzta a szemébe, mely a középkori lovagok sajátja lehetett. Craig a keze fejével megtörölte vérzõ száját és köhögött:

- Nem ismerem a testõrt, de Sindy Belfort-t igen, és nem akarom, hogy az embereim kezébe kerüljön! Caratil a helyemre pályázik. Ki fogja csikarni a kormányzótól a megegyezést. Zsarolni fogja a lányával!

Young vállat vont:

- Legalább megkötik végre a békét, és vége lesz ennek a cirkusznak!

- Te bolond! Ha Caratilnek sarokba sikerül szorítania a kormányzót, létrejön a béke, a feltételeket azonban a motorosok fogják diktálni! Ami pedig Sindyt illeti, Belfort soha nem fogja visszakapni a lányát! Caratil ezzel biztosítja be magát, hogy a kormányzó véletlenül se rúgja fel a szerzõdést! És Caratilt ismerve annyit mondhatok, Sindy sorsa nyomorultabb lesz a legutolsó utcalányénál...

- A kocsikhoz! - rendelkezett Chuck, és még az õ rendszerint szenvtelen arcáról is lerítt, hogy borzong Craig szavai hallatán.

- Mi a terved? - kérdezte Lester. - Segítünk.

- Kösz, Mark - bólintott Wilson.

Nyolc szempár szegezõdött rá s õ felvázolta elképzelését. Egyetértõ bólogatás, és a társaság kétfelé vált.

Craig beszállt Sheffieldék kocsijába. Arra a helyre kellett vezetnie õket, ahol a kormányzó fogságba esett. Két kamion tartott velük. Chuck haladéktalanul kapcsolatba lépett Gallagherrel a titkosított vonalon, és azonnali erõsítést kért Belfort kiszabadítására.

Sheffield néhány éve versenyzett, ez látszott a startján, mikor nekieresztette a járõrkocsit a városnak. Jake Aldor felrobajló MACK-je és Neil Eastmen megrakott KENWORTH-e hamarosan felzárkózott mögé.

Scott nem kisebb hevességgel indult az ellenkezõ irányba. Csak idõnként vetett egy-egy pillantást tükreibe, követik-e a monstrumok. Fölösleges aggodalom volt. Lester PETERBILT-ja és John Shanon FREIGHTLINER-je bírta az iramot.

Chuck reménykedve hívta Clive otthoni számát, de a telefon sokáig csöngött, mire végre valaki fölvette:

- Tessék - szólt bele egy bizonytalan nõi hang.

A rendõr fellélegzett:

- Sindy, maga az? Chuck Wilson vagyok...

- Chuck?! - a lány örömteli kiáltása beléfojtotta a szót. - Ide tudna jönni?

- Igen, úton vagyunk. Clive ugye ott van a közelben?

- Nincs. Elment körülnézni, hogy tudnánk kiszökni. Hajnalban a tilalma ellenére lementem a földszintre, és három motoros elkapott...

- Szentséges ég! - hördült föl Noringer, de Wilson csendre intette:

- Hogy szabadult meg tõlük, Sindy?

- Clive utánam jött és... - suttogóra fogta hangját. - ...megölte õket. Chuck, ne tegye le a telefont, kérem, beszéljen hozzám, nagyon félek!

Ez az elveszett hangocska megrendítette a két zsaru szívét.

- Chuck, ott van még?!

- Igen, itt vagyok - nyugtatta meg Wilson. - Noringer rakétaként száguld, hamarosan odaérünk. Ne féljen!

- Hello, Scott! - mondta bátortalanul a lány.

- Kézcsókom, kisasszonyom! Ne aggódjon! Repesztünk, ahogy a csövünkön kifér! Képzelje, még ajándékot is viszünk magának! Két szépséges kamiont. Ha a sofõrjeiket is úgy el tudja bolondítani, ahogy velünk tette, Sindy, akkor versengeni fognak a kegyeiért! A járõrkocsikat már úgyis kívülrõl-belülrõl ismeri, de egy kamionban ülni nem akármi!

- Köszönöm, Scott, majd igyekszem elnyerni a jóindulatukat!

- Magának nem lesz nehéz, Sindy!

Zörgés hallatszott a telefonból.

- Valaki jött… Talán Clive... - a lány hangja megint elbizonytalanodott.

- Ne menjen az ajtóhoz! - figyelmeztette Wilson. - Bújjon el...

- Chuck!!! - sikoltotta Sindy. Kattanás. A vonal megszakadt.

- Scott, gázt!

Caratil gúnyos mosollyal nyugtázta a kormányzó iménti szavait:

- Hülyének néz, Mr.Belfort? Sindy hamarosan itt lesz, és akkor maga szépen aláírja az egyezségünket, aztán elmehet, de csakis akkor!

- Nézze, Mr.Caratil, tudja, hogy mindenki maguk ellen fordul, ha megtudják, hogy a lányomat túszként magánál tartja! Sose lesz nyugta, de engem is el fognak ítélni, hogy a gyerekemet az ön kezében hagyom! De arról a másik lányról senki se tud! Megkapja õt, és a külvilág meg lesz gyõzõdve arról, hogy maga egy feddhetetlen ember, aki megtartja a szavát! Maga is jól jár, mert egy olyan nõ kerül a birtokába, amilyenhez foghatót életében nem látott, méghozzá örökre, és én is jól járok, mert letettem a gondot a másik lányomról, akit úgyis el kell dugnom a világ elõl, félve a leleplezéstõl. Lilian lesz a békekötés záloga kettõnk között!

- Hogy gyõzõdjek meg arról, hogy az az õrült lány valóban létezik?

Belfort hátradõlt székében:

- Az emberei megszállták a palotát. Hívja fel õket, és magyarázza el nekik, hol találják meg Liliant! Ahogy az elõbb elmondtam magának.

- Tudja, Mr.Belfort, maga nagyobb gazember, mint én vagyok... - röhögött Caratil. - De tetszik az ötlet! Itt a kezem! Ha az a Lilian valóban létezik, és nekem adja õt, visszavonulunk, és békét hagyunk a városnak. Maga cserébe visszarendeli a fegyvereseit, és többé nem zaklat minket. Persze a megbeszélt szállítmányokat is rendszeresen megkapjuk!

A bandita felvette a kagylót, hogy a palotát hívja, de mozdulat közben megállt:

- Kíváncsivá tett, kormányzó úr. Nelsonnal már hetek óta egyezkedett. Miért nem ajánlotta föl neki Liliant?

- Mert Craig Nelson valahogy… nem maguk közül való! Másfajta erkölcsrend szerint él, ez beszélgetéseink során kiderült. Fogalmam sincs arról, hogyan került maguk közé. Szerintem valaha más életet élt…

- Igaza van - vigyorgott Caratil. - Nelson iskolázott és jómódú ember volt, de valamikor valamiért lecsúszott. De mivel én nem vagyok Nelson, elfogadom a lányát!

- És ne felejtse el visszarendelni az embereit, Mr.Caratil! Sindyt hagyják békén!

- Nem fogják bántani, csak idehozzák - vigyorgott az újsütetû vezér, és Theo Belfort e vigyor láttán már nem volt biztos abban, nem lett-e volna jobb, ha Nelsonnal mégiscsak megegyezik valahogy. Craig legalább állta volna a szavát, bármiben állapodnak is meg! De ez a Caratil...

Brian Gallagher a különleges egységek parancsnokaival, és saját embereivel tanácskozott. Az erõsítést Wilson üzenetének hallatán már elküldte, most már csak várakozott. Jónéhány motorost a rambósdi eredményeként, ahogy Chuck fogalmazott, sikerült foglyul ejteni. Nem tettek bennük kárt, mert féltek a lakosság elleni megtorló intézkedésektõl.

A védelmi rendszer kiépítésében jelentõs szerepet vállaltak a sofõrök, fedezetként sorakoztatva fel óriási csõröseiket Gallagher emberei számára. A parancsnokot megdöbbentette Chuck Wilson üzenete, miszerint a kormányzó fogságba esett. Személyesen sietett a helyszínre, de mire odaért, Belfort már kiszabadult.

A kormányzónak elsõ dolga volt a sárga földig lehordani rendõrfõnökét, és õt tette felelõssé a zavargásokért, valamint azzal vádolta, hogy kelepcébe csalta őt az álüzenettel.

Gallaghernek volt már alkalma tapasztalni a kormányzó igazságtalanságait, de mert nem is várt jobbat, most sem háborodott fel, hanem igyekezett felhívni Belfort figyelmét arra, hogy a motoroskérdés még nem oldódott meg a Caratillel való alkudozás után.

Caratilnek a kormányzószabadítási akció alatt sikerült kereket oldania néhány emberével együtt, de nem menekült el.

Úgy okoskodott, hogy mivel Liliant úgyis neki ígérte a kormányzó, elmegy érte a palotába, hisz azzal most úgysem törõdik senki, és az értékes tússzal a kezében kiszökik a városból. Így a szerzõdés megkötését és megtartását mégis kikényszerítheti Belfort-ból.