A nyolc évszázados lélek 7. rész

Sindy kilátott közöttük az elõszobába, ahol még ketten álltak.

"Megölték Clive-et!" - döbbent agyába a szörnyû gondolat, de már sem fájdalmat, sem félelmet nem érzett. Tompa kábulat lett úrrá rajta. Nincs miben reménykedni, de Clive nem halt meg hiába az õ védelmében! Az ablakhoz hátrált és sikerült kinyitnia, mielõtt rájöttek volna, mit akar tenni. Az üvegre pillantott. Amikor elõször itt járt, megígérte Clive-nek, hogy egyszer eljön ablakot pucolni. Hát ebbõl már soha nem lesz semmi!

Keserûen mosolygott. Furcsa, hogy éppen ilyen gondolatok foglalkoztatják élete utolsó pillanataiban!

Háttal az ablaknak felült a párkányra és mindkét lábát felhúzta maga alá.

Már állt, mire a két fickó elmozdult az ajtóból, hogy megakadályozzák az öngyilkosságát.

- Bajban vagytok, mi? Élve nem kaptok meg, a holttestemnek meg nem veszitek hasznát! - szinte örült, hogy sikerült kellemetlenkednie nekik...

Kellemetlenkedni? Ahhoz le kell ugrania, hogy valóban "kellemetlenséget" okozzon nekik. De lesz-e ereje véghezvinni elhatározását?

Éles fékcsikorgás, súlyos dübörgés az utcán, ajtók csapódtak, de õ nem merte levenni tekintetét a motorosokról.

És félt, hogy tériszonya legyõzi majd akaratát, mielõtt a megsemmisülés alant tátongó ölébe zuhanna.

- Gyere le, kislány, apád a foglyunk és látni akar! - a két fickó két oldalról közelített, vélhetõen nem szándékoztak lemondani zsákmányukról.

- Hazudtok! Ismerem Craig Nelsont! Õ nem emelne kezet az apámra!

- Csakhogy az apád nem Nelson foglya, hanem Caratilé, az új fõnökünké! Craig áruló lett, a zsaruk mellé állt. Õrá is halál vár!

Az elõszobaajtó berobbant, s õ túlfeszített idegekkel, a hangzavartól riadtan hátrapillantott. Elvesztette egyensúlyát, és kétségbeesve kapott az ablakkeret után, de a lendület a mélység felé lökte...

Egy kéz kapaszkodott a ruhájába, de az anyag reccsenve engedett.

Ugyanakkor azonban erõs kar kapta át a derekát, és visszarántotta, majd átemelte a párkányon.

A halálfélelem vak ködbe burkolta, szíve úgy zakatolt, hogy alig kapott levegõt, sírásra sem volt energiája.

Mindkét karjával átkulcsolta megmentõje nyakát attól tartva, hogy elengedik s õ lezuhan. A mélység fölött lebegve átértékelte az életet, és ez megtanította megbecsülni a létet, bármilyen sorsot is szán neki a végzet.

Lassan kezdett lecsillapodni, érezve, hogy biztonságban van és hallotta, hogy a nevén szólítják.

Könnyein keresztül átderengett a látvány, melyet agya most tudott csak egységes egésszé összeállítani.

A felhõtlen nyári ég kékje nyílt rá az aranyló fürtökkel keretezett férfiarcból. Hibátlan, szabályos vonások, öntudatos, kihívó mosoly; egy ógörög isten kelt életre, hogy puszta szeszélybõl szembeszálljon érte Hádésszel, az alvilág urával.

Nem volt dagadó izmú kickboxer, mint a filmek divatos hõsei, de erejét az imént tapasztalhatta és gyengéd szorítását most is érezte.

- Sajnálom, hogy elszakítottam a ruháját - mély, dallamos hangon beszélt. - Jól van?

Sindy bólintott, mire legnagyobb sajnálatára a férfi leengedte karjából. Most vette csak észre a körülöttük állókat.

Chuck Wilson és Scott Noringer egyenruhában; aggódó, hûséges barátai mindketten. Boldogan ölelte meg õket.

Aztán megpillantotta Clive-et cseppet sem mutatós állapotban.

De élt!

A karjába simult és örült, hogy öngyilkossága mégsem sikerült. Most döbbent csak meg azon, amire végzetes elhatározása pillanatában nem is gondolt; Clive hogyan számolt volna el az õ halálával. A szülei és a világ elõtt.

Kiderült, hogy Burly három bõrruhással akaszkodott össze az elsõ emeleten, de a másik négy akadálytalanul feljutott az ötödikre.

A rendõrök és a kamionosok idõben érkeztek ahhoz, hogy három ragaszkodó tipusú bõrruhást levakarjanak Clive-rõl, majd ártalmatlanná tegyék a Sindyre rátörõ másik négyet.

- De honnan tudták meg a címemet? - töprengett Clive.

- Craig Nelsonnak igaza volt - jegyezte meg Noringer. - Valaki a zsaruktól összejátszik a motorosokkal, ezért adhatta le a drótot. Várjunk csak... - a jól helybenhagyott bõrruhásokra pillantott, akiket az egyik sarokba hajigáltak egy kupacba. Olyasféle ragadozó vigyort eresztett meg, hogy ezeknek a kegyetlen fickóknak is borsózott a háta:

- Fõzzek maguknak kávét? Fáradtnak látszanak.

- Nagyon megköszönnénk, Sindy. Tegnap óta talpon vagyunk s ki tudja, mit hoz még a mai nap.

Clive végignézett elgyötört külsején:

- Én meg rendbehozom magam, hátha visszanyerem emberi formámat.

- Volt neked olyanod valaha is? - vigyorgott Scott.

- Ne pimaszkodj, partner, mert annyi erõ még maradt bennem, hogy képen töröljelek!

Sindy közeledtére a másik kamionos félreállt az ajtóból. A lánynak most jutott csak eszébe, hogy nem is üdvözölte még:

- Bocsássa meg az udvariatlanságomat. - nyújtott kezet a komoly arcú, negyven körüli sofõrnek, akinek külseje Keomára emlékeztette. John Shanon nyilván forgott már elõkelõbb társaságban, üdvözlési módja legalábbis erre vallott.

Égkék szeme uralta nyugodt vonású, nyílt arcát, tömött bajusza félig eltakarta keskeny ajkát. Dús szakálla egybevegyült vállig érõ hullámos barna fürtjeivel. Egész lénye méltóságteljes volt, de nem távolságtartó, nyugalma átragadt környezetére is. Az embert szinte biztatta, hogy tárja fel elõtte a lelkét.

- Igaz, hogy csaknem az életembe került ez a kaland, de megtudtam, hogy vannak barátaim és nem vagyok annyira magányos ebben a világban, mint hittem - mondta Sindy csendes meghatottsággal.

Távozása után Noringer vallatóra fogta a nehézfiúkat, de csak akkor eredt meg a nyelvük, amikor az elsõ ujj reccsenve kitört…

Az ordítást hallva Sindy megtorpant. Most már értette, miért akarta Scott és Chuck eltávolítani õt a szobából. Fülére tapasztva két kezét visszafordult, hogy megállítsa a kínzást, és… nekiütközött szõke életmentõjének…

Lester megrázta fejét, és elvette a lány kezét a fülérõl:

- Ne sajnálja õket! Õk se irgalmaztak volna kegyednek! - bevezette a konyhába. - Shanon és én CB-n végig kapcsolatban voltunk Wilsonékkal. Minden szavát hallottuk, amit Chucknak mondott. Átéltük a rettegését, és most sajnálja ezeket a kegyetlen vadakat, mert néhány csontjuk kimozdul a helyébõl?

Becsukta az ajtót, mely a kiszûrõdõ hangokat eltompította.

Csend borult a konyhára. Sindy feltette a kávét, kivett a szekrénybõl néhány csészét és tálcára készítette kiskanalak meg egy cukortartó társaságában. Elõkereste a termoszt, mellyel legutóbb ittjártakor találkozott. A kétszemélyes fõzõt háromszor kell megtöltenie, hogy mindenkinek jusson az erõs nedûbõl. Letörölte a mosogatót és megfordult.

Termosszal a kezében felpillantott. Most látta csak, hogy Lester nem kívülrõl csukta be az ajtót.

A félfának vetve vállát, két hüvelykujját nadrágja övébe akasztva állt, és õt nézte:

- Nem tudom - mondta õszintén. - Hajnalban hasonló helyzetbe kerültem, de akkor nem volt lehetõségem választásra...

- Tudom. Hallottam, mikor Chucknak mesélt róla a telefonon keresztül, és meg vagyok gyõzõdve arról, hogy nem ugrott volna le. Reménykedett. A segítségben. Ha az égbõl érkezik is a felmentõ sereg, de jönni fog!

Sindy felemelte fejét:

- Azt tudom, hogy ha Craig jön értem, habozás nélkül vele megyek! Őbenne bízom! De ezektõl viszolyogtam...

- Mivel valószínûnek tartom, hogy az életben többé nem lesz részem abban a szerencsében, hogy kettesben maradjak a kormányzó leányával, szeretném, ha tudná... - elhallgatott. Mikor befejezte, megváltozó arckifejezése és hangja jelezte, hogy nem errõl akart beszélni. - ...õszinte leszek: nem lelkesedtem az ötletért, hogy egy elkényeztetett lány miatt veszélybe sodorjam magam. Örülök, hogy csalódtam. Kegyed rendkívüli teremtés. Megtiszteltetésnek érzem, hogy szolgálatára lehettem...

Ellökte magát az ajtótól. Tartása egyenes volt, arca komoly. Sindyt nézte. A száját. Nem volt kellemetlen ez a tekintet, és felgyújtotta Sindy vérét. Szerette volna, ha a férfi megérinti, ha átöleli, ahogy karjába szorította akkor, amikor megmentette az életét.

De érezte, hogy Lester nem fog engedelmeskedni annak a vágynak, mely a tekintetében ég.

Nincs joga hozzá. Megmentenie szabad volt a kormányzó leányát, szeretnie már nem szabad.

- A rangom... miatt nem, ugye? - suttogta Sindy szégyenkezve.

- A rangja miatt nem - ismételte Lester.

Craig elengedte egykori bizalmasát, és az csendben lecsúszott a fal mellett, de Nelson már nem törõdött vele. Nem volt vesztegetnivaló ideje.

Mivel közel s távol nem látta Sheffieldet és Youngot, akikkel idáig jött - nyilván a kiszabadított kormányzót és Gallaghert kellett az akció végeztével a külvárosba kísérniük - idegennek meg nem akart magyarázkodni, örömmel fedezte fel a két kamiont, akik a kíséretet adták idefelé jövet.

Odasántikált a MACK-hez:

- Aldor! - kopogtatta meg a fülkeajtót.

Jake lenézett:

- Hát te? Miért maradtál itt? - csodálkozott.

- Wilsonnal kell beszélnem! Azonnal! És a palotához kell hajtani késedelem nélkül!

A sofõr látta a motorosvezér arcán, hogy komolyan beszél.

- Mássz föl! - intett fejével és beindította a motort.

Míg Nelson a túloldalon kínkeservesen felküzdötte magát a fülkébe, Aldor a CB-ért nyúlt:

- Ne tetvészkedj, Eastmen! Fûtsd be a mozdonyt aztán irány a palota! Ha Craig fölkecmergett, start! Vége!

- Tetvészkedik az õsöd! - szólt vissza Neil, de felbõgette a KENWORTH motorját. - Nelson meg minek akrobatikázik, mikor olyan gyönge, mint a tavaszi harmat?

- Ha vételen maradsz, megtudod! - Aldor a visszapillantó tükrökbe nézett és kitette az indexet. - Na, akkor talán induljunk, szépségem - szavait vélhetõen a MACK-hez intézte, és elfordította a roppant kormánykereket.

Craig percekig bajlódott a CB-vel, mire végre elérte Wilsont:

- Chuck, hol a francban kóvályogsz?! Megvan Sindy?

- Persze. És a kormányzó?

- Õ is. De azonnal gyertek a palotához! Ha igaz, amit az egyik emberembõl kiszedtem, nagy baj van, ha meg hazudott, legfeljebb fölöslegesen futtatlak meg benneteket!

- Mirõl van szó? - kérdezte Chuck aggodalomtól fûtött hangon. Kezdett hozzászokni, hogy Craig rendszerint rossz, de valós hírekkel bombázza.

- Caratil a kormányzói palotába ment, hogy Miss Belfort-t elrabolja!

- Kicsodát?! - értetlenkedett Noringer.

- A kormányzó elsõszülött lányát, Sindy nõvérét, már ha tényleg létezik…

- Lilly! - ocsúdott föl dermedtségébõl Sindy, ugyanakkor torz férfihang tört át a döbbenet csendjén:

- Lilian! - nyögte Clive. - Scott, hajts, az istenért!

- Szóval létezik - összegezte Craig, és Aldorra nézett. - Ez elég indok rá, hogy tövig nyomd a pedált?

Caratil minden nehézség nélkül bejutott a palotába, ahol a már bentlévõ emberei a túszokat õrizték, akiket elsõsorban a személyzet tagjai alkottak.

Néhány biztonsági ember még ellenállt, elbarikádozták magukat, de csak idõ kérdése volt, mikor esnek fogságba, vagy mikor pusztulnak el.

Mivel mindenki a kormányzó személyének védelmével törõdött és mert tudták, hogy a csata a külvárosban dúl, Belfort távozása után lanyhult az itt maradó biztonságiak ébersége. Ez azonban nem magyarázta azt, hogyan tudták Caratil emberei kijátszani az automatizált védelmi rendszert.

Mivel mégis ez történt, vagy komoly mûszaki specialista rejtõzött valamelyik motoroszubbonyban, vagy a palotában volt áruló, aki bejuttatta õket.

A túszok között ájuldozott a kormányzóné is, bár úgy tûnt, nem is a bõrruhások jelenléte irritálja; sokkal inkább az a tény, hogy cselédei közt kellett huzamosabb idõt eltöltenie. A motorosok egyébként nem bántak vele rosszul vagy tiszteletlenül, de megkülönböztetett figyelemmel vigyáztak rá.

Caratil gyorsan számbavette veszteségeit. Huszonnyolc embere maradt. Rövid tanakodás után megbeszélték a haditervet.

Gallagher hallotta a csipogást, és elõhúzta zsebébõl rádióját:

- Maga az, Wilson? Megtalálták? Épségben van? Hála istennek! Szegény kislány, csúnya sorstól menekült meg! - elkomolyodott. - Megint gond van? Chuck, maga aztán ért hozzá, hogy kell egy pocsék napot még pocsékabbá tenni! No, mondja! - hallgatott, de lassanként furcsa kifejezés jelent meg az arcán. - Mirõl beszél?! Wilson, jól figyeljen rám; a mai napra felmentem a szolgálat alól, menjen haza és pihenje ki magát... - hangot váltott. - Üdvözlöm Miss Belfort, örülök, hogy... - újabb szünet, majd: - Uramisten! Komolyan beszél?! Bocsásson meg, hogy kételkedem az ön szavában, de ha itt lenne, egy meglehetõsen ostoba arckifejezésû rendõrfõnököt látna maga elõtt... Nem, nem tudtam... igen, igen, küldök embereket, azonnal!

Kikapcsolta a rádiót és beletelt legalább tíz másodpercbe, mire rendbeszedte gondolatait. Amit hallott, az fejbevágta, de nem annyira, hogy több évtizedes szolgálathoz szokott fegyelmezettsége ne lett volna úrrá döbbenetén.

Caratil felmasírozott a lépcsõn, de fönt zárt ajtót talált. Emberei a parancsnak megfelelõen megkeresték a furcsa, lezárt lakrészt, melyet utólag alakíthattak ki, annyira nem illett az épületegyüttesbe, de az utasításnak megfelelõen nem hatoltak be. Intett, hogy tegyék szabaddá a bejáratot. Ketten fölfeszítették az ajtót és Caratil sötét folyosón találta magát, melyet a falba vágott mélyedésekben kialakított tartókban égõ gyertyák világítottak meg.

A sötétszürke kövön bordó bársonyszõnyeget terítettek végig; a falakon régi festmények, a mélyedésekben páncélos vitézek szobrai; a levegõben megülõ jellegzetes gyertyaszagtól a középkor aurája telepedett a jelenkor látogatójának lelkére. A folyosó jobb oldalán egyetlen ajtó árválkodott.

- Maradjatok! - intett a motorosvezér, és lenyomta a kilincset.

Sötét szobába jutott, melyben valamivel több gyertya szolgáltatott fényt, mint a folyosón.

Megütközve bámulta pillanatokig. Emberei a tilalma ellenére beszivárogtak a szobába. Elragadtatással szemlélték a hószínruhás jelenséget.

- Csinos csaj!

- Mit csinos! Észveszejtõ!

- Mit mondjak, gyönyörû a karosszériája!

- Caratil, nincs sok idõnk, fogjuk és vigyük!

- Õ az enyém! - fordult szembe velük az új vezér. - Egyedül csak az enyém! A kormányzó nekem adta!

Lilly arca a szokottnál is fehérebb volt:

- Kérem, ne háborgassák otthonom szentélyét!

Caratil átkapta a derekát, és magához rántotta:

- Eszünkben sincs háborgatni az otthonodat, gyönyörûm, legfeljebb csak téged!- durván belemarkolt fekete hajába, hogy szájához húzza a lány arcát...

A gyertyák a szobában és a folyosón egyszerre lobbantak ki, mintha váratlan léghuzat oltotta volna el õket és Caratil zavarodottan engedte el áldozatát…

Kényelmetlenül érezte magát, de nemcsak õ. Emberei szûkölve keresték a kijáratot. Élõnek érezték a rájuk törõ sötétséget; mintha megfoghatatlanul óriási lény lélegzett volna a váratlanul beálló éj mélységében.

A sötétség körülfolyta õket, beszivárgott a fülükbe, orrukba, a ruhájukra tapadt, elborította agyukat, a torkukat fojtogatta...

Pánikba esve menekültek, nekiütköztek a falaknak és egymásnak, ordítoztak, egy aprócska fénysugárért rimánkodtak, de hangjukat elnyelte a körülöttük lüktetõ éj...

- Várjuk meg a többieket!- javasolta Aldor, de Nelson a fejét rázta:

- Caratil kezén van a palota. Simán bejutott, és simán ki is fog jutni a lánnyal, és attól kezdve õ diktálja majd a feltételeket Belfortnak. Maradjatok itt, ha úgy gondoljátok! Én bemegyek. Talán szót tudok még érteni az embereimmel.

- Tudod egyáltalán, hol a lány? - kérdezte Neil.

- Majd megtudom - szorította össze a száját Craig, és a bejárat felé sántikált.

Aldornak az épületet nézve az a benyomása támadt, hogy egyedül kell szembeszállnia egy néma óriással. Megigazította ellenzõs sapkáját, megsimogatta rövid, fekete szakállát, és oldalt pillantott kamionostársára.

Eastmen is bizalmatlanul méregette a palotát:

- Tudod, pajtás, én szeretem és tisztelem a nõket - mondta vontatottan. - De õrütség ide bemenni egy lány becsületéért, ami már úgyis rég elveszett, ahogy ismerem a bõrruhásokat!

- Szóval az országút két lovagja meghátrál, mi? - vigyorgott Jake Aldor, és elindult a vezér után. Eastmen lépést tartott vele:

- Nézd, ha matematikai tudásomra és logikai készségemre hagyatkozok, nyilvánvaló, hogy ezt a kalandot egyszerûen nem élhetjük túl!

- Egy matematikus lehet, hogy nem is menne be, csakhogy te kamionos vagy, mégpedig a legveszettebb fajtából, csakúgy, mint én!

- Nem õrülteket akartál mondani?

- Rendszerint életben maradnak - fejezte be az eszmefuttatást Neil.

Jake megveregette a vállát:

- Oda se neki, pajtás, ha otthagyjuk a fogunkat, legalább megszabadulunk Griserbandtõl!

- Látod, ez tényleg jó indok a bemenetelre!

És most már futva indultak a sántikáló Craig Nelson után.

- Anyu, csöngettek! Kinyithatom az ajtót?

- Ne, Paul, várj, azonnal jövök!

Jessy visszatette a fedõt a levesre, letette a fõzõkanalat, és elõjött a konyhából. Félretolta a reteszt, és ajtót nyitott. Arca felderült:

- Angie! Chris! Gyertek be!

Mindkettejüket megölelte, megcsókolta, és beljebb invitálta.

- Paul, nézd csak, ki van itt!

A kisfiú leviharzott, de megtorpant a lépcsõ alján. Anyja kézen fogta:

- Igen. Apunak a testvére. Az esküvõtökön láttam.

- És ezt a csinos rendõrt is megismered?

Paul bólintott és felnézett Chrisre:

- Te is ott voltál anyuék esküvõjén, de nem volt rajtad egyenruha!

- Így igaz, kölyök.

- Igen - vágta rá Chris. - Téged akartunk látni.

- Az jó! De korán jöttetek, mert anyu még nem készült el az ebéddel.

- Nem baj. Már ettünk útközben - nyugtatta meg Harrison.

- Te is olyan jó rendõr vagy, mint az apukám?

- Paul! - szólt rá Jessy. - Messzirõl jöttek, fáradtak. Késõbb beszélgethettek!

- Ha apu itthon lenne, akkor nem mernél veszekedni velem! - duzzogott Paul, de nem tágított a vendégszoba ajtajából.

- Helyezzétek kényelembe magatokat, aztán... - Jessica elfehéredett, és az ajtónak dõlt.

- Rosszul vagy? - ugrott oda segítõkészen Chris, de Jessy már visszanyerte egyensúlyát:

- Nem, nem. Kösz. Megint ez a szörnyű fejfájás… Jó félóra múlva már lehet ebédelni.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Angie aggódva. - Kikísérlek a konyhába, jó? Beszélgethetnénk...

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Chris figyelme a kisfiúra terelõdött, és észrevéve, hogy mit néz, leguggolt eléje:

- Tetszik az egyenruhám, kölyök?

- Igen! Nagyon! - vallotta be Paul. - Apué is szép, de azt már sokszor láttam és megszoktam, de a tiédet még nem láttam. És az is tetszik! - mutatott a kalapra. Chris mosolyogva vette le az áhítat tárgyát s a gyerek fejébe nyomta.

A kisfiú nevetett, mert nem látott ki alóla.

- Apu is ilyen barátságos volt, amikor megismertem - közölte bizalmasan.

- És most már nem barátságos?

- Nem barátságos, mert nem vagyok a barátja.

- Hát milyen?

- Szeret, mert a kisfia vagyok. Az apukáknak máshogy kell bánniuk a saját gyerekükkel, mint másnak a gyerekével. Amíg nem voltam a gyereke, addig csak barátságos volt, de mióta az apukám, azóta nagyon szeret. Téged is szeret az apukád?

- Nekem már rég nem élnek együtt a szüleim - telepedett le Chris az ágyra.

- Szóval elvált szülõk gyereke vagy. Ezt így mondják - világosította föl a gyerek.

- Igen, az vagyok. Az apám otthagyta az anyámat, amikor még kicsi voltam.

Paul leült mellé az ágyra:

- Az én apukám is otthagyta az anyukámat, és anyu sokáig nem is akart nekem másik apukát hozni. Azt mondta, hogy nem fog senki szeretni, mert idegen leszek neki, ezért jobb lesz, ha inkább apuka nélkül maradunk. De nem mondott igazat, mert Chuck õt is szereti, meg engem is szeret, pedig idegenek voltunk neki.

Chris barackot nyomott a fejére:

- Sok mindent tudsz már az életrõl, kölyök!

- Azt is tudom, hogy nemsokára lesz egy kistestvérem...

- Hát ezt honnan tudod? - kérdezte Chris megrökönyödve.

- Apu mondta meg, hogy tudjam, hogy amikor anyu ideges, akkor nem azért ideges, mert velem akar veszekedni, hanem azért, mert a kistestvérem a pocakjában van, és amikor ébren van, akkor rugdalózik, és az az anyunak fáj egy kicsit, és azért kell apunak meg nekem türelmesnek lennünk anyuhoz. De az anyu biztos nem tudja, hogy kistestvérem lesz, mert ha tudná, akkor tudná azt is, hogy azért ideges, mert ott van a pocakjában a kistestvérem. És apu azt is mondta, hogy ne mondjam meg az anyunak, hogy tudom, hogy kistestvérem lesz, legyen ez a mi titkunk.

- Gondolod, hogy az anyukád nem tudja, hogy kisbabája lesz?

- Nem tudom, hogy tudja-e, de az apu biztosan tudja!

- Mindent elhiszel apukádnak?

- Igen, mert azt mondta, hogy szeretni fog és tényleg szeret. Azt is megígérte, hogy elvisz az edzõterembe és el is vitt. Azóta is járok edzésre Ringohoz. És azt is ígérte, hogy elhoz abból az iskolából, ahol mindenki csúfolt, meg bántott, és tényleg elhozott. És amikor megkérdeztem tõle, hogy meg tudja-e csinálni, hogy legyen kistestvérem, hogy legyen kivel játszanom, akkor azt mondta, hogy meg tudja csinálni. És látod, anyunak már ott is lakik a pocakjában a kistestvérem!

Chris hitetlenül csóválta fejét. Egy koravén kölyökkel beszélget olyan dologról, mely a felnõttek világában is komoly problémákat vet fel.

Chuck megtalálta a közös nevezõt nevelt fiával, és úgy építette föl bizalomra, szeretetre alapozott kapcsolatukat, hogy a gyereknek eszébe sem jut kételkedni a nevelõapjában.

Chris megsimogatta Paul haját:

- Tudod, kölyök, szégyellem, de irigyellek, mert én nem tudom, milyen az apai szeretet. Szerencséd volt. Szeresd Chuckot! Megérdemli. Jó ember.

- Elmentek - vélte Eastmen.

- Az baj - komorodott el Craig. - Mert akkor elvitték a lányt is.

- No végre, a többiek is befutottak! - Aldor hangjában fellelhetõ volt a megkönnyebbülés árnyalatnyi öröme, bár igyekezett titkolni. Ha sokan vannak a fogolyszabadítók, nem lehet hõssé válni. Mikor azonban az elsõ bõrruhások megrohamozták õket egy oldalfolyosóból, ahol eddig lapultak, Jake elvetette minden hõsiességre törekvõ szándékát. Ettõl kezdve már nem a dicsõségért harcolt, hanem az életéért.

Craig elkapta egyik emberét, hogy kivallassa, ezalatt a két kamionos õt is védve verekedett. Hamarosan megérkezett az erõsítés, és a motorosok fejvesztve menekültek. Csak az maradt ott, akit Nelson nyakoncsípett, és kényszerítette, hogy vezesse õket Lilian lakosztályához. Mikor azonban Clive is megjelent, nem volt többé szükség vezetésre. Kétségbeesve rohant az elzárt lakrész felé.

Wilson, Noringer, Lester és Shanon csatlakozott Aldorékhoz, és együtt futottak Burly nyomában. Lilly birodalmának ajtaja elsõ ránézésre csukva volt, de csak elsõ ránézésre. Clive betört a folyosóra, ahol most is úgy égtek a gyertyák, mint elsõ jövetelekor.

- Lilian! - kiáltotta aggódva, dobogó szívvel. - Hol vagy?!

Fehérség mozdult a folyosó túlsó végében, s újabb gyertya halvány fénye gyulladt a vak homályban.

- Itt vagyok, jó uram! - Lilly nesztelenül suhant eléje, és Clive nem törõdve az illemmel, karjába kapta, és szívére szorította. Könnyei végigszántottak az arcán:

- Kicsi virágom, szörnyû veszély leselkedik rád, el akartak rabolni, de most már itt vagyok és vigyázok rád!

Lilian arca az övéhez simult:

- Tudom, jó uram. A szobámban vannak…

- A szobádban?! - most vette észre, hogy társai is megérkeztek, és az ajtóban állva bámulják a lányt:

- Vigyázzatok! Lilly azt mondja, ott vannak bent a motorosok!

Mint várható volt, Chuck nyerte vissza leghamarabb hidegvérét. Intett Scottnak, álljon az ajtó túloldalára. Úgy látszott, be akar menni.

Lilian már mozdult, hogy megállítsa, mikor:

- Várj, Chuck! Majd én! - sántikált be Craig. - Ne kockáztasd az életedet! - Lillyre pillantott. - Gyönyörû! - suttogta elragadtatva, és a kilincs után nyúlt.

- Ne lépj be, uram! - csendült Lilly finom hangja. - Megölnek!

- Az én életem már úgyis összeomlott! - mosolyodott el Craig Nelson.

- Te vagy az, Clive? Gyere be!

Jessy sarkig tárta az ajtót. A férfi betámolygott:

- Azt hiszem, részeg vagyok - mondta bizonytalanul.

A férfi a fejét ingatta.

- Chuck itthon van?

- Még nincs.

- Ez nem volt válasz - mondta szelíden a nõ. Clive az asztalra könyökölve bámulta:

- Boldog vagy Chuckkal?

- Igen. Szeretem és tisztelem, és ugyanezt kapom tõle viszonzásul. Pault imádja és az is rajong érte.

- Paul - ismételte Clive. - Már az elsõ pillanattól szimpatizáltak egymással. Szóval nem bántad meg, hogy a fiad, s a magad sorsát Chuck kezébe tetted…

- Nem. Tökéletes a házasságunk, bár ahogy elnézlek, ez most nemigen vígasztal téged.

Kulcs csörrent a zárban, és Chuck szálas alakja megjelent az ajtóban.

Burly tántorogva állt fel:

- Nem zavarok tovább. Wilson, ne aggódj, részeg vagyok ugyan, de rendesen viselkedtem a házadban. Jessy tanúsíthatja...

- Örülök, hogy eljöttél - Wilson fáradt arcát barátságos mosoly derítette föl.

Megcsókolta feleségét, és kezet nyújtott Clive-nek.

Jessy az asztalra készítette a vacsorát, majd fölment, hogy megnézze Pault.

Wilson elgondolkodva bámult maga elé, majd bólintott:

- Majd beszélgetünk, ha visszajöttek.

Jessy becsukta maga mögött az ajtót és a két rendõr magára maradt.