A nyolc évszázados lélek 8. rész

- Te vagy az, Clive? Gyere be!

Jessy sarkig tárta az ajtót. A férfi betámolygott:

- Azt hiszem, részeg vagyok - mondta bizonytalanul.

A férfi a fejét ingatta.

- Chuck itthon van?

- Még nincs.

- Ez nem volt válasz - mondta szelíden a nõ. Clive az asztalra könyökölve bámulta:

- Boldog vagy Chuckkal?

- Igen. Szeretem és tisztelem, és ugyanezt kapom tõle viszonzásul. Pault imádja és az is rajong érte.

- Paul - ismételte Clive. - Már az elsõ pillanattól szimpatizáltak egymással. Szóval nem bántad meg, hogy a fiad, s a magad sorsát Chuck kezébe tetted…

- Nem. Tökéletes a házasságunk, bár ahogy elnézlek, ez most nemigen vígasztal téged.

Kulcs csörrent a zárban, és Chuck szálas alakja megjelent az ajtóban.

Burly tántorogva állt fel:

- Nem zavarok tovább. Wilson, ne aggódj, részeg vagyok ugyan, de rendesen viselkedtem a házadban. Jessy tanúsíthatja...

- Örülök, hogy eljöttél - Wilson fáradt arcát barátságos mosoly derítette föl.

Megcsókolta feleségét, és kezet nyújtott Clive-nek.

Jessy az asztalra készítette a vacsorát, majd fölment, hogy megnézze Pault.

Wilson elgondolkodva bámult maga elé, majd bólintott:

- Majd beszélgetünk, ha visszajöttek.

Jessy becsukta maga mögött az ajtót, és a két rendõr magára maradt.

Rövid hallgatás után Clive belevágott:

- Nyilván megütközöl azon, mi a francot keresek a házadban. Tudod, ha nem lennék részeg, talán most se jöttem volna el. Ha Jessy meg nem érzi, hogy itt vagyok és be nem ereszt, itt ültem volna a küszöbödön...

- Te távolodtál el tõlünk - mondta Wilson csendesen.

- Igen. Mike halála fölborított bennem mindent. Nem is tudtam, hogy ennyire fájhat... És majd megõrültem a kétségbeeséstõl, hogy Jessy a bõrruhások zsákmánya lesz, és semmit se tudok tenni érte. Nem is sejtettem, hogy neked ezerszeresen keservesebb ez a tudat, mert már egymáshoz tartoztok. Tulajdonképpen már tucatszor nekiindultam, mert átkozottul hiányoztatok, de a bátorságom lépésrõl lépésre fogyott, ezért nem értem ide. Akkor szégyelltem el magamat, amikor láttam, hogy nem törõdve azzal, haragszom-e rád vagy sem, azonnal jöttél, hogy a segítségemre légy.

Wilson hátradõlt a széken, arcán a ritka, barátoknak kijáró mosoly:

- Tudom, hogy nem hálálkodni jöttél, de végre eljöttél. Én is megtehettem volna feléd az elsõ békítõ lépést, ahogy Jessy szerette volna, de Mike halála engem is megbéklyózott. A vád, hogy talán én okoztam a pusztulását, többé-kevésbé igaz, bár nem úgy volt tudatos a találkahely kiválasztása, mint gondoltad. Ott arattuk második közös gyõzelmünket négyesben; ott akartuk nektek bejelenteni Jessyvel, hogy össze fogunk házasodni. Mike szabadságon volt, õt elértem és hívtam. Téged otthon várt az üzenet, mert szolgálatban voltál, de a sors úgy rendelte, hogy Mike-ot követve értesítés nélkül is odagyere... Az eljegyzésre hívtunk benneteket. Véres örömünnep volt...

Hallgattak. A vacsora a tányérokban, de egyikük sem nyúlt hozzá. Mike emléke újra felkavarta a lelküket.

- Talán furcsa lesz, amit most mondani fogok, Clive. Az fáj igazán, hogy Mike nem tudott gyûlölni engem utolsó pillanataiban sem. Pedig könnyebb lett volna elviselni egyfajta… büntetésként ezt a terhet. De õ belenyugodott... - elcsuklott a hangja, és Clive döbbenettel nézte rendõrtársát, akinek fájdalma és bûntudata túllépett a fegyelem határain; arcán súlyos cseppek görögtek alá.

- Nem, Chuck, elsõsorban azért jöttem, hogy visszahódítsalak benneteket, mert nagyon nehéz volt nélkületek. Aztán meg azért is jöttem, hogy elmondjam, összekaptam a kormányzóval, és menesztett a palotából.

- Ennyit Belfort hálájáról - jegyezte meg Chuck. - Visszajössz hozzánk?

- Ha Black visszavesz, minden további nélkül!

- Jó, hogy szóbahoztad Blacket - próbált átszivárogni Chuck mosolya a szomorúság felhõjén. - Múltkor megjegyezte, nem ismer rád, mert hetek óta kísérgeted Sindyt, és még nem tettél kárt a kormányzó kocsijában. Azt mondta, ha egyszer visszajössz, nem járõrautót ad alád, hanem Belfort-tól kunyerál ki egy kocsit, mert arra biztos vigyázol majd…

Clive nevetett, és valamelyest feloldódott. Jessy a karjára tette kezét:

- Örülök, hogy eljöttél hozzánk. Ha nem téged adnak mellém Eric Spector után, valószínûleg hátat fordítok New Citynek és visszamenekülök Ohioba.

- Rosszul tetted volna, kis kollegina! Nem vetted észre, hogy a fél rendõrség beléd zúgott? Csak idõ kérdése volt, hogy valamelyikünk szerelmet valljon neked. Szerintem Chuckot is ette a fene, hogy friss járõrként hozzánk került, és nem téged adtak mellé. Kérdezd csak meg tõle! Sarokba szorítod, mert mérhetetlenül büszke ahhoz, hogy beszéljen az érzéseirõl, de méltóságán alulinak tartja, hogy hazudjon! Bizony ám, Wilson kolléga, én már megfejtettem a használati utasításodat!

Egy ideig még tréfálkoztak, aztán Clive végre belevágott:

- Ahhoz, hogy megértsétek, messzebbrõl kezdem a történetet. Szóval Sindy testõre lettem, mert eltanácsoltam a közelébõl egy bõrruhást, erre kikövetelt az apjától azzal, hogy csak bennem bízik meg.

- Természetes dolog - szólt közbe Jessy.

Chuck somolygott:

- Többnyire a férfiak az ellenségeink, és ti vagytok velük egy súlycsoportban, nem? - vágott vissza Jessica.

- Ami azt illeti, a Spector-féle dúvadakkal szemben tényleg nincs esélyetek... - ismerte el Clive.

Chuck megrándult. A megkínzott Vivian arca rémlett fel elõtte.

Jessy tudta, mi játszódhat le benne. Egymásra találásuk Vivian halálának éjszakáján örökre az emlékezetébe vésõdött.

Burly hátradõlt a fotelban:

- Jessy, esz a fene, hogy megtudjam végre, hogy a csudába húztál le Spector mellett egy teljes hetet?

- Ha másfél méteren belül jött, pisztolyt szegeztem rá.

- Miért éppen másfél métert szabtál meg neki?

- Mert annál távolabb már nem ülhetett tõlem a járõrkocsiban…

Clive megcsóválta fejét. Chuck lassan összeszedte magát, de erõsebben szorította Jessyt.

- Szóval Sindy testõre lettem. - folytatta Clive. - Mindig a legveszélyesebb helyekre kívánkozott; a nyomornegyedekbe és a külvárosba. Az érdekelte, amitõl egy átlagember elborzad, mégha veszélyes dolog is. És sokat beszélgettünk. Egyszer mesélt a nõvérérõl, aki szintén a palotában él a világtól elzártan. Aztán titokban bemutatott neki. A szívverésem is elállt. Szinte megriadtam a tökéletességétõl. És amikor megszólalt, elfeledett korok muzsikája csendült fel a lelkemben. Mintha egy régi mesébõl lépett volna elõ. Ha azt mondom, hogy elsõ látásra beleszerettem, nem mondok igazat. Mert az, amit akkor éreztem, nem szerelem volt. Valami láthatatlan híd feszült kettõnk közé. Olyan lelki kapocs, ami már túllép a testi vágyakon. Azt mondják, õrült, így nyilván én is õrült vagyok, ezért nem lehetnek normálisak az érzelmeim sem. Szóval Belfort mindenkinek hálát rebegett a szolgálataiért, te is ott voltál a díjkiosztó gálán, Chuck, tudhatod. Craig posztumusz kitüntetést kapott azért, amit a kormányzó és leányai védelmében tett. Megérdemelte, mégha nem is megy vele sokra a sírban…

Rövid szünetet tartott. Talán néma tiszteletadás volt ez a motorosvezér emlékének. Aztán sóhajtott:

- A kormányzó elismerését fejezte ki a tevékenységemért, amit Sindy érdekében a kísérõjeként fejtettem ki. Megkérdezte, akarok-e továbbra is testõr maradni, mire azt válaszoltam, hogy szívesen vállalnám Lilian védelmét is. Nem kellene többé bezártan élnie, vigyáznék õrá is. Azt mondta, szükségtelen. Liliant kolostorba fogja küldeni, mert nem alkalmas a jelenben való létezésre. Erre voltam olyan bátor, hogy megkérjem tõle Lilian kezét, ha már úgyis számûzni akarja a világból, én boldogan fogadnám õt társammá! Felháborodva elutasított, és azonnal fölmondott nekem. Ma éjfélig kellett elhagynom a palotát.

- Furcsa ez a durva reakció - csóválta fejét Wilson. - Szerintem Belfortnak nyomós oka van rá, hogy eltávolítsa Liliant a palotából, aminthogy arra is oka volt, hogy elrejtse a nyilvánosság elõl… Amikor Gallaghertõl segítséget kértem Lilian számára, azt hitte, meghibbantam. Õ sem tudott arról, hogy Belfortnak két lánya van. Sindytõl nem tudtál meg valamit ennek a nagy titkolózásnak az okáról?

- De. Lilly ötéves kora óta viselkedik így. A pszichológus szerint megõrült. Csak így egyszerûen; megõrült. Mikor Belfort kormányzó lett és ideköltöztek, Lillyt titokban csempészték be az épületbe, a számára berendezett cellába. Nem akarták nagydobra verni, hogy a kormányzónak bolond az egyik gyermeke. Sindy viszont rajong a nõvéréért, eszerint nemcsak én vagyok õrült, hogy vonzódom ehhez a titokzatos lányhoz. Megtudtam Sindytõl, hogy Liliant hova fogják vinni. Feltett szándékom, hogy meglátogatom, akár minden nap. És ha végképp megbolondulok, meg is fogom szöktetni!

Jessy a férjére pillantott:

- Szerinted Clive irreális álomban él, vagy tényleg van valami különleges Lilianben?

Chuck elgondolkodott:

- Nem tudom. Az mindenesetre biztos, hogy olyan légkört képes teremteni maga körül, amitõl az ember úgy érzi, elvarázsolták. Ami jobban nyugtalanít, az inkább az, hogy mi történt a szobájában. Mitõl õrült meg Caratil az embereivel együtt...

Az elhúzódó beszélgetés végén Clive Chuck reménytkeltõ ígéretével távozott. Valamelyest kitisztult már a feje, és biztosabb kézzel hajtott haza, mint idefelé jövet kétségbeesése tetõpontján. Chuck tagjait ólmos fáradtság húzta le. A háromnapos szolgálati készenlét, az akciódús fogolyszabadítások, és persze a Jessy mellett átvirrasztott idegõrlõ éjszaka a vörösszemû fenyegetettségében még az õ acélos szervezetét is megterhelte.

Elvileg megtehetné, mert õ is kapott rendkívüli szabadságot, de tapasztalatból tudta, hogy az elképzelés és a gyakorlati megvalósítás között rendszerint óriási szakadék tátong. Jessyn ugyan látta, hogy akar valamit mondani, de képtelennek érezte magát bármifajta gondolkodásra:

- Fáradt vagyok, kicsikém, nem lehetne holnap megbeszélni?

Jessica melléje ült:

- A húgod lelki válságban van.

Chuck sóhajtva dõlt hátra az ágyon, és lehunyta szemét:

- Most éppen mi a baja?

Jessica betakarta és elheveredett mellette. Oldalt fordult, és felkönyökölve nézte férjét:

- Csalódott és elkeseredett. Hiányzik neki a saját szobája, a kényelme, az édesanyja, az édesapja...

- Saját magának köszönheti, hogy idejutott.

- Chuck, ez az érzéketlen ember nem te vagy! - szólt rá szemrehányóan az asszony.

- Nincs otthona.

- Majd lesz. Chris teremt neki otthont.

- Fél, hogy nem tudja ellátni a háztartást.

- Majd belejön. Amíg itt laknak, segít neked, azzal is tanul.

- Arra még én is megtaníthatom. Ugye, kicsim, nincs tovább?

- És fél.

- Majd Chris megvédi - Chuck nyelve alig forgott, szeme minduntalan leragadt.

"Aludni, aludni!" - sóhajtotta magában, Jessy azonban nem kegyelmezett:

- Angie tele van gátlásokkal, félelmekkel... - suttogott tovább, és Chuck vérnyomása lassan emelkedni kezdett - Arról is faggatott, hogy nekem is fájt-e a veled való elsõ együttlét...

Chuck idegei pattanásig feszültek.

- ...és mivel azt mondtam, hogy nem, mert már asszony voltam, azt akarta tudni, hogy Paul apja okozott-e fájdalmat...

- Jessy, az istenért! - nyílt fel Chuck szeme, és a fölé hajoló nõ rászegezõdõ tekintetében lüktetõ vörös ködbe bámult...

Kihunyt a fény, és Jessica a párnájára hanyatlott.

- Fázom - reszketett. Chuck magához vonta a takaró alatt, és saját testével melengette. Fél perc múlva a nõ már aludt, Wilson azonban - bár már halálosan kimerült - képtelen volt elaludni.

Nyitott szemmel bámult az éjbe.

Black látható örömmel fogadta Christ, aki Chuck társaságában jelent meg az irodában:

- Üdvözlöm, Mr.Harrison! - nyújtott kezet. - Mi járatban nálunk?

- Jó reggelt, uram. Azért jöttem, hogy éljek a keggyel, melyet ön volt szíves felajánlani nekem elsõ találkozásunkkor.

- Uram, a jövõ héten megnõsülök, és ideköltözöm. Szükségem van munkára. Ha azonban ön meggondolta magát, más megoldás után nézek.

- Nem, nem gondoltam meg magamat! - sietett megnyugtatni a parancsnok. - Mikor lépne szolgálatba?

- Amikor ön kívánja, uram.

- Tisztában vagyok vele, uram. Várom a rendelkezéseit.

- Wilson, minthogy maguk földiek, magára bízom Mr.Harrisont...

- Nemcsak földim - mosolygott Chuck. - Jövõ héttõl a sógorom is.

Black felvonta szemöldökét, aztán felderült az arca:

- Eszerint a lovagi szolgálat, amit Miss Wilsonnak tett, házassághoz vezetett!

- Köszönettel elfogadom és ott leszek. Legalább lesz alkalmam megköszönni Miss Wilsonnak, hogy egy remek zsarut csábított ide hozzánk. Jut eszembe, Chuck, a Carson-ügy megoldása nem tûr halasztást. Mr.Harrison...

- Nyugodtan beszélhet elõttem - Chris arca árnyalatnyival lett halványabb. - Angie becsületének védelme az én kötelességem.

A járõrparancsnok tekintete az arcukat fürkészte:

- A feljelentés megérkezett Thomas Carsontól, de van egy kis reményünk. Nyilván nem ez volt az elsõ esete a fiacskájának, mert nem bízik az ártatlanságában, és mert nem akarja meghurcolni a Carson nevet fölöslegesen, felajánlotta a lehetõséget, hogy az eset tanúi és résztvevõi jelenjenek meg otthonában. Ez annyit jelent, hogy Angie Wilsonnak újra szembe kell néznie támadójával, ezúttal azonban nem egyedül. Mivel a levelet személy szerint nekem címezték, és mert amúgyis felelõsnek érzem magam embereim jogos vagy jogtalan viselkedéséért, én mindenképp ott leszek. Aztán természetesen Chuck, valamint Sheffield, Young és Noringer. És persze ön, Mr.Harrison. Még valami. Clive Burly visszajön a palotából hozzánk, és önt kéri maga mellé, Wilson. Mivel Mr.Harrison is megjelent, nem avatkozom bele, kit választ társnak. Mivel Mr.Harrisonnak betanulási idõre van szüksége, és nyilván a leendõ sógorával találná meg legjobban a hangot. Noringernek azonban nem mindegy, hogy kivel dolgozik, Clive Burly pedig kizárólag önnel óhajt járõrözni, így nem irigylem a helyzetét, Chuck!

- Kapós lettél - mosolygott Chris.

- Majd megoldjuk - bólintott Wilson.

Határozott léptekkel haladt, tekintete idõnként körülvillant, de ha kísértetek hada állja útját, akkor sem hátrál meg! Szerelmes vágyakozása felvértezte valós és túlvilági veszélyek ellen egyaránt.

- Köszönöm, hogy ígéreted nem feledve eljöttél, jó uram. Kérlek, üljünk le!

Clive a kis padok egyikéhez vezette, melyet nyilván a kerti munkák végzése idején használtak az apácák, hogy megpihenjenek vagy elmélkedjenek.

Ajkát olyan szerelmes szavak hagyták el, melyeket kedvenc lovagregényeiben olvasott, és melyekrõl nem is álmodta, hogy egyszer majd megdobogtatja velük egy lány szívét. Lilian hallgatta a vallomásokat, feje a férfi vállán pihent, keze Clive tenyerében:

- Látlak és érezlek, Lilian, ennél többet nem is kívánok. Hamarosan elviszlek innen, és oltár elé vezetlek, hogy Isten házában esküdjek neked örök hûséget...

- Már nem álmodozom hûségrõl és házasságról, jó uram. A lelkesedésem rég elhamvadt. Egy idegen lélek él bennem, mely gyenge, szomorú, illúziótlan… De a hosszú várakozásban már elfáradt, és a testem is sorvadásnak indult. Azért nem tiltakoztam atyám szigorú rendelkezése ellen, mert hamarosan nem lesz több gondja rám. Talán várja is már azt a pillanatot, és én nem fogok csalódást okozni neki.

- Nem törõdöm apád akaratával, Lilly! Én meg tudom hosszabbítani az életedet! - Clive a szívéhez szorította a karcsú testet, mely semmi ellenállást nem tanúsított, és szenvedélyesen csókolta meg a hideg ajkat, mely nem húzódott el tõle.

- Csak haldoklásom idejét hosszabbítod meg... - Lilian suttogását elvitte a hirtelen feltámadó szellõ, mielõtt értelmüket a szerelmes férfiszív felfoghatta volna.

Chris Harrison igyekezett beilleszkedni a New City-i rendõrség szolgálati rendjébe, és megfelelni a követelményeknek.

Segítségben nem szenvedett hiányt. Ringo vállalta a gyakorlati képzését az edzõteremben. Chuck Wilson és Clive Burly az utcai akciók világába vezették be, Scott Noringertõl pedig az autósüldözések technikáját leshette el.

Az irodai adminisztrációkról Bob Wyanstõl kapott értékes felvilágosítást.

Többi járõrtársa is megkedvelte, de mert mindenki kedve szerint nem tehetünk egyszerre, akadtak kivételek is. Chris természetesnek találta ezt, és igyekezett nem törõdni velük.

A beilleszkedés sok energiáját emésztette fel, az utcán tapasztalt bûn és szenny megrendítette. Chuck figyelmeztette, hogy néha muszáj érzéketlennek lennie, különben összeroppan! Chris képtelen volt ezt a tanácsot megfogadni.

Minden egyes áldozatot saját veszteségeként élt meg. Vidéken a megelõzés volt a feladata, itt a már bekövetkezett tragédiák konstatálása.

És nemcsak sógora miatt aggódott.

Angie nem bírta New City kíméletlen forgatagát, fóbiák sorozata hajszolta túlfeszített idegeit depresszióba.

Egyedül az utcára se mert kilépni, nemhogy önállóan dolgozni járjon. E két érzékeny fiatal nem való a városba, Chuck tisztában volt vele. Esküvõjük Angie könyörgésére csupán egy vacsorából állt, amire négyükön kívül csupán Ringo, Rebecca, Black, Clive és Noringer volt hivatalos.

Két nappal az esküvõ után kellett Carsonnál megjelenniük az érintetteknek.

Tom Carson egyébként vagyona és hatalma ellenére sem volt pöffeszkedõ, vagy rosszindulatú. Mindenkit türelmesen végighallgatott.

Angie nem tagadta saját felelõsségét a történtekért, halk, szégyenkezõ válaszai megrendítették férjét, de a hallgatóság többi tagját is.

Sheffield és Young nem titkolta, hogy durván bánt az úrigyerekkel, mikor megpillantották a zokogva szaladó, tépett ruhájú lány mögött futni. Mivel mindkettõjüknek volt már alkalma látni nõi áldozatot ilyesfajta támadás után, elsõ gondolatuk nem az volt, hogy két sportember kocog elõttük az úttesten.

Ami Noringert illeti, minden megbánást mellõzve részletesen elmesélte, hogyan használta felmosórongyként az ifjabb Carsont, miután a halálravált Angie-tõl megtudta, mi történt.

Chuck jogosnak érezte a pofonokat, amelyeket Carson elsősorban a szemtelenkedéséért kapott, nem Angie elleni merénylete büntetéseként.

Tom Carson figyelmesen hallgatott. Arra a következtetésre jutott, hogy ha van valaki, akit igazán büntetni érdemes, az elsõsorban a saját fia.

Blacknek ezúttal nem kellett védõbeszédet tartania, emberei igazságérzete perdöntõnek bizonyult.

Tom Carson elállt a feljelentéstõl, egyúttal bocsánatot kért Angie-tõl, egyrészt Peter nevében, másrészt saját nevében, miután megtudta, hogy Angie-t a szülei milyen büntetéssel sújtották. Közölte, hogy õ maga fog beszélni Wilsonékkal.

A járõrparancsnok fellélegzett, mikor délután visszaindultak New Citybe. Ez az eljárás nem jelentett akkora megpróbáltatást, mint a Vivian szüleinél lezajlott beszélgetés.

Clive leült kedvenc padjukra, Lillyvel az ölében:

- Szelíd virágom, holnap este elviszlek innen. Elmegyünk egy csodálatos helyre, Kanadába, hófödte hegyek közé...

- Jó uram, rideg és idegen a kinti világ. Hagyj itt csendben elmúlnom...

Fejét a férfi vállára hajtotta, karját Clive nyaka köré fonta, s a melléhez simult.

Burly hallgatta a ki-kihagyó lélegzetet, bámulta a hold fehér fényében fürdõ arcot és tudta, hogy többé nem képes elválni tõle. Karjában a könnyû testtel a rejtekajtó felé indult. Chuck felpillantott, de nem lepte meg, hogy fehér ruhát lát kivillanni társa fekete köpenye alól.

A rendõrautó lámpái felgyulladtak, és Wilson visszakormányozta az útra:

- Nem tudom, Clive, hogy el tudnak-e ma indulni.

- Akkor egyedül viszem föl. Hozzád megyünk?

- Nem - rázta fejét Chuck. - Elõbb hívd fel õket! Az õ válaszuktól függ, mit csinálunk.

Clive adásra állította a CB-t:

- Itt Burly. Lester, Aldor, ébren vagytok?

- Ébren! – jelentkezett be Lester azonnal. - Változott a program?

- Igen. Ott vagytok még, ahol reggel beszéltünk?

- Persze. Gyertek csak!

Clive Chuckra pillantott, aki bólintott, és nekieresztette a járõrkocsit.

- Bocsássatok meg, hogy változásra kényszerültünk, és nem hagytunk idõt nektek a tervezett pihenésre. - mentegetõzött Burly. - Ha nem tudtok indulni, természetesen más megoldást keresünk.

- Ne izgasd magad, pajtás! - veregette vállon Eastmen kedélyesen. - Majd útközben tartunk hosszabb pihenõt.

- Tíz percet kérek csak és itt vagyok! - mondta Chuck a rendõrautó felé hátrálva.

- Megvárunk - bólintott Lester. - Hol a hercegkisasszony? - fordult Clive-hez.

- A kocsiban alszik. Várj, Chuck, el ne vidd Lillyt!

- Hozd a PETERBILT-hoz! - szólt utána Mark.

Chuck megvárta, míg Burly kiemeli Liliant, aztán elhajtott. A kamionosok megbámulták az alvó teremtést, akit Lester a PETERBILT-jában helyezett el, és betakargatott. Mire mindenki útrakészen állt, Chuck is megérkezett. A feleségét hozta. Mark arca felderült:

- No nézd csak, a harcias kis amazon! Üdv, Jessy!

- Csak néhány nap, aztán megint itthon vagyok.

Wilson sokáig tartotta átölelve, majd Jessy feje fölött a kamionosra nézett:

- Vigyázz rá, Lester! - hangja gyanúsan rekedt volt.

Mark megszorította a kezét:

- Ha én nem végzek a fuvarral, akkor Shanon vagy Sheedy hozza vissza, de bármelyikünk is jön, biztos lehetsz benne, hogy Jessynek nem esik bántódása!

Chuck elengedte asszonyát és Clive-hez fordult:

- Majd találkozunk odafönt.

- Mindent köszönök - Burly megölelte barátját és engedte, hogy a szívét égetõ könnyek végigfolyjanak arcán.

Miután Lester is beszállt, becsapta a fülkeajtót. A negyventonnás monstrum felbõdült, és visszakanyarodott az útra.

Chuck Wilson egészen addig állt ott, míg a tizennyolcadik kamiont is el nem nyelte az útkanyar.

A zárdafõnökasszony jól tudta, miért került kolostorába a fiatal leány, akinek kilétét titokban kellett tartania, és jól megfizették ahhoz, hogy ezt a parancsot ne szegje meg. Mindazonáltal úgy gondolta, ez az életunt leány nem fog sok gondot okozni neki.

Lilly meg is felelt az elképzeléseinek, így nem fordított gondot az õrzésére. Éjszakai sétáiról nem tudott, mert Lilian úgy járt, mint a szellõ, s a kert árnyas fái eltakarták azt a helyet, ahol Clive-vel találkozott éjszakánként.

Gallagher két nyomozót bízott meg a kényes ügy felderítésével.

Gary McQeen feltérképezte a területet, és meg volt gyõzõdve arról, hogy a lány külsõ segítség nélkül nem szökhetett meg.

Miután átfésülték a kertet is, egy lugasban felfedezték az apró nõi lábnyom mellett egy határozott körvonalú, nagy férficsizma nyomait.

A tiszt odahívta a fõnöknõt és csendesen megkérdezte:

- Mondja, anyám, elképzelhetõ, hogy ez a leány egy férfi társaságában hagyta el a kolostort?

- McQeen! - kiáltott Robards. - Jöjjön csak ide! Találtam valamit!

McQeen odaballagott, és leguggolt fiatal társa mellé. Elgondolkodva bámulta a kõfal felé vezetõ nyomokat.

- Világos, hogy a fickó sokszor járt itt, de a lány nyomai sehol sincsenek... - hirtelen közelebb hajolt és felderült az arca. - Mondd Robards, olvastál valaha indiánregényeket?

- Nem, uram - rázta fejét amaz.

- Kár. - mondta szárazon McQeen. - Ha jobban megnézed, a nyomok nem egyformán mélyednek a talajba. Ez a pasas nem elõször járt itt, de a legfrissebb nyomok, melyeket nyilván tegnap hagyott, mélyebbek, mint a többi, a lány nyomait pedig meg se találtuk. Mire lehet ebbõl következtetni? Hogy a férfi vitte a lányt, tehát leányrablóval állunk szemben. Most nézzük meg, hova vitte.

Földre szegezett tekintettel elmentek a falig, ahol megtalálták a kis vasajtót:

- Asszonyom, használják önök ezt a kaput?

- Nem, uram. Régóta nem használjuk. Mindig zárva tartottuk.

- Hát most nyitva van. Gyere, Robards, nézzük, mire jutunk a falon túl!

Átbújtak a nyíláson, ahol ezúttal már más nyomokat is találtak.

- Nézd csak, Patrick, szerinted hányszor járt itt ez az autó?

A fiatal nyomozó szemrevételezte a földet:

- Én is így gondolom. Tehát a hölgy ismerte a látogatóját. Másképp nem is lehet. Jólnevelt kislány nem megy el idegennel.

- Ne feledkezzen meg arról, uram, hogy a lány nem a saját lábán jött el idáig! - emlékeztette Robards.

McQeen elnézett az országút felé:

- Mit gondolsz, ki ismerhette Liliant, akinek még a létezését is titokban tartották?

- Mondjuk egy biztonsági õr belehabarodott - találgatott Patrick. - Esetleg udvarolt a lánynak, akinek sosem tette még a szépet senki, és szegény mindent elhitt. A fickó megjátszotta a hõsszerelmest, aztán, mikor elaltatta a kicsike gyanúját, egyszerûen elrabolta, gondolván, úgyse keresi senki, ha idezárták.

- Biztonsági õr? ismételte McQeen tûnõdve. - Én inkább testõrt mondanék! És lehet, hogy nem is játszotta a hõsszerelmest… Robards, akármi legyek, ha nem Clive Burly az emberünk!