- Egy másik barátom majd beszámol róla. Ha megengedi, behívnám.

- Hagyja csak, majd én kimegyek hozzá!

- Jake! Még egy kedves meglepetés! Lilly és Clive esküvõjén találkoztunk utoljára!

- Megtisztelõ, hogy a kormányzó leánya még emlékszik rám - hajolt a keze fölé Aldor hódolatteljes mozdulattal.

- Ne sértegessen, Jake! Tudják, hogy az én szememben maguk hõsök és egyúttal jóbarátok is!

- Ezért fordultunk magához, Sindy.

- Köszönöm, hogy megtisztelnek a bizalmukkal. Kérem, jöjjenek velem a szalonba.

- És most azt szeretnék, ha beszélnék az apámmal, törje le annak a szállítási kiskirálynak a szarvát?

Aldor büszkén felvetette fejét:

- A problémáinkat rendszerint magunk szoktuk megoldani, de a szállítás királyának csak a politika királya lehet méltó ellenfele!

A kormányzó lánya felállt:

- Várjanak. Ott van sütemény és üdítõ, szolgálják ki magukat, amíg beszélek apámmal.

- Mit gondol, sikerülni fog?

- Ne aggódjon, Jake. Olyan ritkán kérek valamit az apámtól, hogy örülni fog, ha szolgálatot tehet nekem! - és kisietett.

- Mit szólsz hozzá? - füttyentett Aldor. - Nem semmi lány! Annyi önbizalma van, hogy két embernek is sok lenne!

- Szüksége is van rá - jegyezte meg Chuck. - Törtetõ szülõk, képmutató udvaroncok, álnok barátnõk. Hazajöttünk karácsony után Jessyvel meg Paullal, és a járõrparancsnokom szólt, hogy Sindy keresett. Idejöttem, hogy beszéljek vele. Mit gondolsz, mit akart? Szégyenkezve elmondta, hogy szeretne eljönni hozzánk. Képzeld, Sindy Belfort, a kormányzó lánya, New City elsõ számú kedvence egy közönséges zsaru otthonában érzi jól magát! Azóta rendszeresen jár hozzánk, játszik Paullal; Jessyvel együtt fõznek, beszélgetnek, elmennek vásárolni meg sétálni. Még a depressziós húgomat, Angie-t is felvidította. Ez a lány nem fog politikai karriert csinálni! Vagy kamionos, vagy zsaru fogja elhódítani a politikusok orra elõl.

- Már persze, ha az apja beleegyezik! - tette hozzá Aldor, jelentõségteljes kézmozdulattal kísérve szavait. Chuck megeresztett egy félmosolyt:

- Mondok én neked valamit, Jake. Sindy nem fog engedélyt kérni az apjától. Annak a felesége lesz, akihez a szíve húzza, és akkor is boldog és elégedett lesz, ha szegénységben kell élnie. Ez a lány nem a hatalom rabja, nem a pénz és a hamis csillogás bûvöletében él. Õszinte, egyszerû, nyíltszívû teremtés, õ maga az igazi kincs annak a számára, aki elnyeri a kezét.

- Megpihenhetnénk - reccsent Dakota érdes hangja. Mark ásított:

- Shanon?

- Igaza van. Pihenõ.

Miután Ronson és társa is elvált tõlük, hárman maradtak.

Elhagyatott vidéken jártak. Körülöttük az erdõ fái susogtak, néhol egész mélyen be lehetett volna hajtani még ezekkel az óriási masinákkal is. Lester lesegítette a titkárnõt, és az nagyot lélegzett a friss, tiszta levegõbõl.

- Még nagyon sápadt - jegyezte meg Shanon. - Itt van még egy kis kávé. Nem fog ártani. Igyon!

A lány elfogadta a férfi kezébõl a bádogbögrét. Míg ivott, nem vette le tekintetét Shanonról:

- Maga nélkül alighanem halott lennék már.

- Felejtse el és máskor gondolja meg, mit cselekszik!

- Hogy van, kislány? - jött oda az idõs Dakota. - Bírja az utat?

- Köszönöm, hogy szívükön viselik a sorsomat - mondta fakó hangon a titkárnõ, de arcán már felderengett a hálás mosoly.

- Sétálgathat, de maradjon látótávolságban! - szólt utána Lester.

Nekifogtak enni, közben megbeszélték a további útvonalat.

Shanon úgy számította, hogy ebben a tempóban hajnalra odaérhetnek.

A rövid pihenõ után Dakota visszahívta a jobb színben lévõ, de még bizonytalan léptû Sharon Grantet:

- Jöjjön. Tovább kell mennünk.

A titkárnõ a PETERBILT felé indult, de John Shanon elállta az útját:

- Volna kedve az út hátralévõ részét az én FREIGHTLINER-emben eltölteni?

John figyelmét nem kerülte el, hogy Sharon elõbb a fölszállni készülõ Lester felé küld egy pillantást, mégis úgy tett, mintha nem venné észre.

A titkárnõ bólintott:

- Köszönöm, hogy felajánlja.

Shanon felsegítette, és rácsapta az ajtót. Egy pillantást vetett Markra, aki a kormányra támaszkodva a hegyek felé bámult, majd megkerülte kamionja csõrös orrát, és ahogy a nyeregben ült, máris indított. Mivel õ ismerte az utat, ismét az élre állt:

- Ugye, maga négy évig dolgozott Griserbandnél.

- Igen, Mr.Shanon.

- Nem szólítana Johnnak? Nem vagyok úr. Közönséges, hétköznapi ember vagyok.

- Nem, John. Se maga, se a társai nem hétköznapi emberek. Van magukban valami hõsiesség és büszkeség. Minden kamionos rendkívüli férfi!

- Ez nõi logika, Sharon. Ne higgyen a látszatnak! Nyilvánvaló, hogy egy hölgy jelenlétében igyekszünk a jobbik énünket elõtérbe helyezni, de ha régebb óta ismerne, rájönne, hogy kár idealizálnia minket.

- Nem a viselkedésükrõl beszélek, hanem arról a megfoghatatlan belsõ kisugárzásról, a szabadság mámoráról, amely körüllengi magukat. A szabadság olyasvalami, ami nem adatott meg az irodákban ücsörgõknek és a túlzsúfolt városok rabjainak, akik sokszor észre sem veszik, hogy rabok, és ha egy idõre kiszabadulnak kirándulás ürügyén a természetbe, hogy jól érezzék magukat, azt nem szabadságnak nevezik, hanem romantikának.

John Shanon különös pillantással méregette útitársnõjét:

- Van oka rá, hogy önmagát nem sorolja közéjük?

- Igen. Engem is vonzott a nagyvilág. Otthon kertészetünk van. Amikor belefáradok a nagyváros zajába, haza szoktam menni. Most már sajnálom, hogy titkárnõnek tanultam. Mennyivel boldogabb lettem volna, ha soha nem szakadok el a virágoktól! Tudja, kislányként sokat bolyongtam a mezõn, messzire elmerészkedtem. Földút vezetett a házunktól az országútig. Úgy képzeltem, egyszer majd elindulok rajta valamelyik irányba, és eljutok az ÉLET-be... Most gyakran álmodom vissza magamat arra a keresztútra, és a mai tudásommal éppen fordítva szeretnék tenni. Elmennék a földút kezdetéig, hátat fordítanék az elágazásnak, és visszamenekülnék szülõházamba, a csöndbe... Most átkozom magamat azért az elhamarkodott döntésért.

- Mindenesetre megkímélte volna magát Griserband zaklatásától. – jegyezte meg a kamionos. - Persze az ember a legritkább esetben tudja elõre kiszámítani, mi lesz egy elhatározásának a következménye. Akkori elhatározását joga van felülbírálni, de akkori énjét nincs joga elítélni! Az ember arra született, hogy társadalomban éljen, így az élete másoktól is függ.

- De csak egy bizonyos határig, John! A saját életünk a miénk, azt csak mi éljük. Ha valakit beengedünk, az attól kezdve társasélet, ahol alkalmazkodnunk kell a másikhoz, én azonban képtelen vagyok rá. Talán önzõ vagyok...

- Nem önzõ - mondta mély meggyõzõdéssel a férfi. - Csak az átlagtól eltérõ, békére vágyó nõ. Talán ezért is csodál minket, kamionosokat, akik bármikor kiléphetünk a szorosabb értelemben vett civilizációból. Mi képviseljük férfiban azt a típust, amit maga nõben. Szabadság, önállóság és magány...

- Shanon! - hallatszott Dakota figyelmeztetõ kiáltása. - Isten úgy segéljen, igazam volt! Hallod a zúgást?! Söpörjünk le az útról!

- Helikopter! - vibrált a rémület a titkárnõ hangjában.

Shanon félrekapta a kormányt, hogy behajtson az erdõbe. Lester és Dakota mögötte. Mentek befelé, amíg lehetett, aztán John fékezett és megállt. Elhallgatott a motorzaj, a helikopteré azonban változatlanul hallatszott. A nõ sápadtan reszketett az ülésen, szemében oly nagyfokú félelem világolt, hogy a kamionos megsajnálta:

- Hárman vagyunk, megvédjük, ne féljen!

- John, adja vissza nekem a másik doboz gyógyszert! - könyörgött Sharon. A férfi szemében féktelen düh lobbant:

- Eszébe se jusson ez az õrültség!

- Nincs semmi esélyünk...

Shanon az arcához hajolt:

- Ilyen nõnek mint maga, élnie kell, érti? Élnie!

- Nem akarok Griserband kezébe kerülni...

- Sharon - mondta John elszántan. - Ha nem lesz más lehetõség, de csak ha tényleg nem lesz; akkor én meg fogom tenni azt, amit Lestertõl kértél a homokbányánál!

Sharon a kamionos mélykék szemébe nézett, és olyasmit látott benne, amire a legkevésbé sem számított ebben a vészterhes pillanatban. Vagy talán épp ezért fedezhette fel?

Határozatlanul megérintette a sofõr kezét, és az erõs kesztyûs kéz megszorította az övét.

Griserband behívta szobájába a két kamionsofőrt:

- Figyeljenek, fiúk! Vállalnának egy kis nyomozói munkát? Nem fuvar, de annak az árában fizetem meg.

- Pénzért hogy a fenébe ne? - vágta rá Irwin.

- Remek! Mark Lestert keresem...

Irwin társa egy pillanatra félrefordult, így az arcán átfutó felhõ Griserband elõtt észrevétlen maradt.

- Maguk könnyûszerrel társalognak egymás között, nem lesz nehéz a feladat.

- Ennyi az egész, Mr.Griserband?

- Ha megtalálták, értesítsenek engem, és tartsák ott, amíg beszélni tudok vele. És még valami: információim szerint vele van Sharon Grant, akit önök is jól ismernek. Õérte külön jutalmat kapnak. Megértették a feladatot?

- Igen, uram.

- Akkor beszéljük meg a részleteket! Addig is kedvcsinálónak ezt rakják el!

A két sofõrnek szeme se rebbent, mikor zsebükbe csúsztatták a nagy címletû dollárkötegeket. Távozásuk után a középkorú titkárnõ meglepetten ejtette orrára szemüvegét:

- De uram, csak így elengedi õket? Hogy bízhat meg bennük?

- Ne aggódj, Maggie! Hívd föl Bellát! Mondd meg neki, hogy sürgõs munkája akadt...

A helikopter leereszkedett az országútra, és a kiszálló csinos lány kecsesen szaladt a kamionok felé. Mögötte egy szakállas fiatalember, meg egy rendõr.

- John! Mark! Micsoda öröm újra látni magukat! Önt nem ismerem, uram, de ha barátja e két fiatalembernek, önt is szívbõl üdvözlöm!

- Ha szóhoz jutok, kisasszony, engedelmével bemutatkoznék; Dakota vagyok, legalábbis a barátaim és a kollégáim ezen a néven ismernek. Ha igazi nevemet hallanák, nem is tudnák, hogy rólam van szó.

Wilson és Aldor is odaért. Sharon Grantet a sofõrök bemutatták a helikopter utasainak. Sindy ezután elmondta, milyen tervet dolgoztak ki.

- Miss Belfort tehát azt akarja, hogy Sharon és Mark helikopterrel menjenek a kormányzói palotába, ahol biztonságban lesznek. - öszegezte Dakota.

- Igen. És Griserband nyilvánvalóan nem a kormányzó jelzésével ellátott helikoptert fogja követni, hanem a kamionokat.

- Tudja-e Sindy, hogy az életével játszik? - mondta Shanon komolyan.

- Nem, John, ettõl nem félek. Griserband nem mer apámmal ujjat húzni. Semmit nem tehet, ha a keresett PETERBILT-ban a kormányzó lányát találja és egy olyan sofõrt, akivel nincs elszámolnivalója.

Lester határozottan megrázta a fejét:

- Nem, Sindy! Nem engedem, hogy magának baja essen! Vigyék el Sharont, legyen a palota védelmében, én pedig majd kivágom magamat ebbõl a szorult helyzetbõl a barátaim segítségéve!. Ha meg nem, akkor ördög vigye az egész életet!

Sindy akaratosan dobbantott:

- Nem vállalok veszélyt! Úgy döntöttem, hogy kamionon, méghozzá az ön PETERBILT-ján fogom meglátogatni a nõvéremet. Elég hosszú az út ahhoz, hogy magunk után csalogassuk azt a megátalkodott speditõrt!

- Magát ugye Clive nevelte ilyen harciassá?

- Úgy bizony, Chuck - mosolygott rá a lány, és bájos arcán pajkos gödröcske jelent meg, melynek láttán a társaság egyes férfitagjainak bizony megdobbant a szíve. Lester azonban nem hagyta magát:

- Sindy, ugye azt képzeli, hogy ez játék! Hogy egy titkárnõ meg egy sofõr összeveszett a fõnökével, és most fogócskáznak egy kicsit. Hadd világosítsam föl, hogy nem ez a helyzet! Bár minden elismerésem a magáé a felajánlott önfeláldozó cselekedetért, nem engedem, hogy egy nõ kockázatot vállaljon miattam. Pár napja elkövettem azt a hibát, hogy nem hallgattam Miss Grant rossz elõérzetére és ha nem érnek oda a barátaim idõben, hát igen csúnya sors várt volna Sharonra és rám. Én is alábecsültem Griserbandet, ahogy most maga teszi.

- Nézze, Mark, engem Clive megtanított arra, hogy nem a rang, hanem a szív értéke a döntõ. Most felhasználom ezt a tudást.

- Egyszer még elbeszélgetek Clive-vel a nevelési módszereirõl - dünnyögte Wilson. Sindy rávillantotta ellenállhatatlan mosolyát:

- Clive férfi a talpán! Van mit tanulni tõle! Ami meg magát illeti, Mark, nem az a baj, hogy nem akarja átengedni a kamionját másnak?

- Nem tudom, nem fogom-e megbánni, hogy hagytam magam meggyõzni! - dünnyögte Lester, már a magasból.

- Tényleg, nem a kamionodat sajnálod? - vetette oda Chuck. - Ezért ez a morgolódás?

- Hidd el, Wilson, Griserband fog nekik még kellemetlenkedni!

A rendõr a karjára tette kezét:

- Fogd vissza magad! Miss Grant így is épp eléggé kétségbeesett! - keze fejével végigsimított a nõ sápadt arcán. - Ne féljen Sharon, a kormányzó megígérte, hogy segít!

Sharon Chuckra nézett; tekintete mélyén a félelem vak homályában csillogott csupán az értelem; e nõnek hamarosan eszét veszi a rettegés.

Griserband pökhendi vigyorral az arcán cigarettára gyújtott:

- A világért sem akarom önöket megzavarni, uraim, engem csupán annak a PETERBILT-nak a pilótája, valamint nõi utasa érdekel, aztán már megyek is - intett embereinek.

- Nem hiszem, hogy joga lenne feltartóztatni minket! - mondta Shanon komor arccal.

- Tudja uram, jelen esetben van hozzá jogom, mivel az a PETERBILT most az árumat fuvarozza, jogom van bármikor ellenõrizni a rakományt. Kellemetlen értesüléseim vannak, és magam szeretnék utánajárni, mielõtt egy közúti ellenõrzés közbeszólna! Elvégre én tartom a hátam a sofõreimért. Megért engem?

- Ez esetben igen - állt félre Shanon, és visszatartotta Dakotát, aki neki akart ugrani az igazgatónak. Giserband kopói közben elõvezették Aldort és Sindyt:

- Uram, csak õket találtuk!

Griserband kiesett a szerepébõl:

- A szentségit! Ki ez a nõ? És ki ez a fickó? Ez a kamion Mark Lesteré! Õ hol van? És hol van Sharon Grant?!

A John Shanon ajkán megjelenõ gúnyos mosoly láttán az igazgató kékbõl lilába játszott. A higgadt természetû sofõr a világ legudvariasabb hangján a következõ sértést vágta a fejéhez:

- Ne essen kétségbe, uram! Ötven fölött már nem szégyen, ha egy speditõr már a saját embereit sem tudja megkülönböztetni egymástól...

- Ez a kamion Mark Lesteré! - dühöngött az igazgató.

- De nincs fuvarban! - vágott vissza John. - Úgyhogy nincs mit ellenõriznie! Üljön vissza a madarába, és szálljon innét minél messzebb! Eléggé föltartott minket!

- Hogy kerülnek Lester kamionjába?!

- Nem tudom, mi jogon von felelõsségre minket! - mondta Aldor ingerülten. - Lester szabályszerûen átadta nekem a PETERBILT-ot, mert az enyém javítás alatt van, õ pedig szabadságolta magát egy kis idõre. Ha kíváncsi a papírokra, megmutatom, de aztán húzzon el!

- És a hölgy?

Sindy ösztönös félelemmel hátrált. Shanon védelmezõn melléje lépett. Aldor a lány másik oldalára állt, és megfogta a kezét:

- Mások magánéletéhez végképp nincs köze! - fakadt ki.

- Azt akarom tudni, hol ennek a kamionnak a gazdája! Oka kell, hogy legyen, ha kiadta bérbe!

- Nem bérbeadta - javította ki Jake. - Maga sose hallotta még azt a szót, hogy bajtársiasság?

- Ezzel a kamionnal öt nappal ezelõtt Mark Lester még fuvarban volt!

- Nyilván le is szállította, merthogy én üresen vettem át tõle!

Griserband agresszivitása a türelmes Shanont is kihozta a sodrából:

- Nem tudom, mi baja Lesterrel, de ez a truck nem tehet arról, hogy ön nem szimpatizál a gazdájával!

- Hova mennek?

- Semmi köze hozzá! - háborodott föl Sindy, maga mellett érezve Aldor és Shanon biztonságot nyújtó alakját. Josh Griserband kegyetlen vércsetekintete végigfutott a lányon, aztán intett:

- No jó, menjenek! - de amikor elfordult, nem sok jót ígért az arca.

Irwin visszamászott a fülkébe és becsapta az ajtót. Rövidet dudált társának, jelezve, hogy indul, majd imént fölvett utasára pillantott:

- Miért akart öngyilkos lenni?

- Kilátástalan az életem - sóhajtott a szõke szépség, elkönyvelve magában, hogy teljesen elbûvölte a sofõrt.

- Hogy szólíthatom?

- Bellának. Önt hogy hívják?

- Irwin.

- És a barátját a másik kamionban?

- Ralph.

- Mondja csak, Ralph mindig ilyen rosszkedvû?

- Rendszerint nem. Nyilván az a baja, hogy maga az én járgányomba ült.

- Féltékeny lenne? - kacagott a szõkeség. - Igen, az lehet. Dehát ha én önt választottam, bizonyára okom volt rá...

- Bocsásson meg, Bella, lenne egy fontos hívásom!

- Csak nyugodtan, mintha itt se lennék! - nyúlt el az ülésen a lány.

Shanon leugrott a FREIGHTLINER-bõl, és eltûnt a rendõrõrs épületében:

- Kézcsókom, kisasszony. Clive Burlyt keresem.

- Jó napot, uram. Mr.Burly járõrözik.

- Egy fõnök miért nem ül az irodájában?

- Azt nem neki találták ki - mosolygott a fiatal nõ.

- Hogy találom meg?

- Rádión. Mit mondjak neki?

- Ha ideadja a rádiót, beszélek vele!

- Parancsoljon, uram.

- Köszönöm. Vonalban van, Mr.Burly? Ha volna szíves beledörmögni a CB-jébe, igen hálás lennék!

Néhány pillanatnyi csend után óvatos, tétova hang hallatszott:

- Shanon?

- Telitalálat!

A rádióból örömteli kiáltás harsant:

- Igazán te vagy az, John?!

- Teljes életnagyságban!

- És hol vagy?

- Az irodádban, egy kedves, csinos hölgy társaságában. Gyere te csavargó, mert szükségem van rád!

- Máris megyek, John! El ne mozdulj onnan!

Clive Shanon nyakába borult örömében.

- Jó újra látni egy igaz barátot - ölelte meg a kamionos. - De hoztam neked mást is!

- Aldor! Te adtad a díszkíséretet? Meg a jó öreg Dakota!

- Hello, Clive! - rázta meg a kezét Jake. - Az utasomat is illik üdvözölni ám!

Burly felpillantott a kinyíló ajtóra:

- Sindy! - kapta karjába a leszállni készülõ lányt. - Kedves kicsi védencem, meglátogatod egykori testõrödet?

- Bizony, nem tudok nélküled meglenni! - nevetett rá a lány.

Burly letette sógornõjét, és kérdõ tekintetét Shanonra vetette:

- Mi történt, hogy ezzel a különös párosítással látogattok meg?

- Okunk volt rá - komolyodott el a kamionos. - De jó lenne, ha nem az utcán beszélnénk meg.

- Persze, máris megyünk, csak beszólok a titkárnõmnek, hogy intézkedjen helyettem, ha valami adódik.

- Hozzá lehet szokva. - jegyezte meg John. - Mesélte, hogy járõrösdit játszol, míg õ itt bent gürcöl.

- Érezze magát megtisztelve, hogy õ a fõnök az irodámban! Különben jól csinálja, de rendes fizetést kap érte. Én képtelen vagyok egy helyben kuksolni, meg nem árt személyes kapcsolatot tartani az idevalósiakkal. No, üljetek be a masinátokba, és gyertek utánam, te meg, Sindy, gyere, próbáld ki a sógorod lovasjárõrkocsiját!

A pilóta hátrafordult:

- Ugye, uram, tudja, hogy nem fog jó fényt vetni önre, ha beszámolok a kormányzónak arról, hogy kényszerített parancsának megtagadására!

- Fütyülök rá! - mordult rá Lester. - De én is beszámolok arról, hogy tudtad, bajbakerült a lánya, mégsem voltál hajlandó visszafordulni érte! Gondolom, te se dícséretet fogsz kapni Mr.Belfort-tól!

A továbbiakban a pilóta meg se mukkant.

Egyszer leszálltak megtankolni, aztán továbbrepültek a hegyek felé.

Irwin most már többször bámulta szépséges utasát, mint az utat:

- Tetszik a vidék, Bella?

- Annyira tetszik, hogy szívesen megállnék valahol...

- Hát szakíthatunk egy kis idõt - a sofõr a tekintetével majd felfalta a bombázót:

- Sheedy! Jó lenne pihenni! - szólt CB-jébe.

- Nem lehet, Irwin, míg nem tudunk róluk biztosat!

- Csak egy kis idõre, Ralph! Miss Bella elunta a kocsikázást.

- Sajnálom, a hölgynek kell alkalmazkodnia hozzánk! Aggódom értük. Minél hamarabb utol kell érnünk õket!

- Csak egy kis idõt, Sheedy, míg Miss Bella...

A rádió reccsent és elhallgatott. Irwin gyõzedelmes mosollyal nézett vadító utasára:

- Látja, Bella, így kell egy vetélytársat kilõni! Most már akármit csinálhatunk!

- Engedje meg, hogy gratuláljak a módszeréhez! - mórikálta magát a lány és hosszú lábait keresztbevetette a sofõr combján. - Mi volna, ha Ralphot hagynánk elmenni, amíg mi egy kis pihenõt tartunk? Majd behozzuk, jó sofõr vagy! És az az érzésem, hogy nemcsak sofõrnek vagy jó...

Irwin az ülésen fészkelõdött. Megsimogatta az ölében kinyújtott karcsú lábakat, tekintete a leágazásokat kereste. A nõ mintha véletlenül tenné, feljebb húzta szoknyáját, mely alól kivillant csipkés, vörös alig-bugyija:

- Mit gondolsz, Ralphnak nem lenne kedve hozzá? - affektálta.

A kamionos keze följebb csúszott a barnára sült combokon:

- Azt nem tudom, de most lemegyünk az útról!

- Mi a fenét csinálsz, Irwin?! - hallatszott Sheedy ingerült hangja. - Mondtam, hogy sietnünk kell!

- Tudod mit, Ralph? Gyere te is! Bella téged is hívott...

- Neked elment az eszed! Az a nõ teljesen megbolondított!

- Az lehet, de nem bánom… - és Irwin leállította a kamiont. - No, cicababa, remélem, nem gondoltad meg magad, mert azzal már elkéstél!

Ralph Sheedy várt egy ideig, visszapillantó tükrébõl szemmel tartva társa kamionját, de tíz perc elteltével megpróbált összeköttetést teremteni vele:

- Légy eszeden, Irwin! - kérte. Válasz azonban nem érkezett.

Végül elhatározta magát. Kiszállt a szürke MACK-bõl és odasétált.

Lassan közeledett. Ekkor hallotta meg a halk hangot. Valaki a rádión beszélt, de nem Irwin...

Pillantása a truck oldalára tévedt. A sofőrfülkéből vékony, piros ér csordogált lefelé...

Feltépte az ajtót, és idõben hajolt félre a repülõ kés útjából. Az indulat gondolkodás nélkül ûzte a lány után, aki a túloldali ajtón menekült.

Bellának nem volt esélye a tûsarkú szandálban, a mozgékony Sheedy egykettõre utolérte. Belekapott a hosszú, szõke hajba, s kezére csavarva nagyot rántott rajta:

- Mennyit tudsz?! Mit mesélt neked ez az õrült?! Griserband szukája vagy, igaz?!

A lány felsikoltott a fájdalomtól, és foggal-körömmel esett neki a sofõrnek. Ralph fájdalmas dühvel terítette le:

- Istenem, ha hamarabb fogok gyanút, Irwin még élne!

Chucknak és Lesternek is kijutott a szeretetrohamokból Clive részérõl, aztán a házigazda intézkedett a pilóta elszállásolásáról, majd kedves mosollyal fordult a titkárnõhöz:

- Üdvözlöm, Miss Grant, érezze jól magát az otthonomban!

Utasításokat adott a személyzetnek a vendégek kényelmére és ellátására vonatkozóan, s végre letelepedett barátai közé az ódon hangulatú szalonban:

- Bocsánatot kérek, amiért a feleségemet nem hívom le; ilyenkor többnyire még alszik. Õ egy különleges virág, mely csak éjjel nyílik, akkor viszont annál csodálatosabb illatárral ajándékozza meg a világot...

Shanon halkan szólalt meg:

- Szégyellem magamat, amikor látom, hogy mennyire örülsz nekünk, pedig lehet, hogy bajt hozunk rád is! Elõrebocsátom, az én ötletem volt, hogy idejöjjünk. Nekem tégy szemrehányást, ha végighallgattál minket!

- Tényleg szégyelld magad ezért a beszédért, John! No, ki kezdi a mesét?

- Hova viszel, Ralph? Legalább erre felelj!

A sofõr hallgatott. Idõnként halott társára pillantott, aki a mellette lévõ ülésen feküdt; keze a mellén összekulcsolva, szeme lezárva, ajka szétnyílva. Gyilkosa összeszíjazva kuporgott az ülés elõtt a fülke padlóján.

- Legyen szíved, Ralph, én hûségesen szolgálnálak! Soha tüzesebb szeretõd nem lenne! Szenvedélyesen tudok ám szeretni!

- Ebben nem kételkedem. Szegény Irwin bele is halt a szerelmedbe!

- Irwin nem érdekelt. Téged akartalak megszerezni!

- És nem szégyelled ezt Irwin holtteste mellett kinyilatkoztatni?!

- Szemtelen volt. Csak megbüntettem.

- És én miért kaptam a kést?

- Félreértés volt! Azt hittem, más jön, és megrémültem...

- És kivel beszéltél a CB-n?

Bella nagyot nyelt:

- Hát hallottad?

- Hallottam. Jelentést tettél Griserbandnek, hogy sikerült kiszedned Irwinból azt, amire kíváncsi?

- Tégy velem próbát, Ralph! Téged igazán tudnálak szeretni!

- Nekem sosem lehet közöm hozzád semmilyen formában! - mordult rá a kamionos.

- Dehát mégis, hova viszel?

- Majd megtudod, ha itt lesz az ideje.

Ralph Sheedy a gyilkosság színhelyétõl mérföldekre állt meg.

Az erdõ mélyén mély sírt ásott, melybe gyöngéden belehelyezte halott társát, aztán visszament a kamionhoz, és lerángatta a mozdulatlanságra kárhoztatott nõt:

- Lehetõséget kapsz, hogy jóvátedd a bûnödet! - mondta megvetõen.

A nõ szemében dac villant: térdrekényszeríti ezt az önbíráskodót!

Úgy fordult, hogy szoknyája minél többet feltárjon bõrébõl. Elégedetten látta, hogy Sheedy megáll fölötte, nézi a mesterkedését, aztán lehajol hozzá. Bella magában felujjongott: a sofõr mégsem bírja ki, hogy ne érintse meg! Nem gondolta, hogy ennyire könnyû lesz!

Ralph fölemelte a lányt, és kegyetlen mosollyal beledobta a sírba.

- Mit csinálsz?! - sikoltotta Bella. - Azt mondtad, jóvátehetem!

- Persze. A túlvilágon. Hogyan akarsz jóvátenni egy gyilkosságot? Szolgáld Irwint odaát!

Leragasztotta a lány száját, és kezdte betemetni a gödröt, le nem véve tekintetét Bella iszonyattól eltorzult arcáról. Az izgató nõi test hamarosan eltûnt a vastag földréteg alatt. Mikor már csak a feje látszott ki, tekintete megtört, arcára ráfagyott a rettegés. Sheedy az arcába dobta a földet, aztán teljesen betemette. Már csak arra vigyázott, hogy az összes föld visszakerüljön a gödörbe, végül letaposta és igyekezett eltüntetni az ásás nyomait.

- Bocsáss meg, barátom, hogy nem megszentelt földben nyugszol, de legalább bosszút álltam érted!

Elsuttogott egy imádságot, aztán MACK-jéhez ment, és hátra sem nézve elhajtott.

Clive Sindyre pillantott:

- Okosan tetted, hogy elhallgattad Griserband elõtt, a kormányzó lánya vagy.

- Pedig erre építettünk mindent, de mikor szemben álltam vele, úgy éreztem magam, mintha kígyó szemébe néznék. A belõle áradó hideg kegyetlenséget is éreztem. Be kell vallanom, addig tényleg nem hittem el, hogy szörnyeteg!

- Egyáltalán hogy jutott eszedbe ez az õrültség? - nézett rá Clive.

- Nem õrültség! - tiltakozott Sindy.

- Nemeslelkûség! Ezért vállalt ekkora veszélyt! Te tanítottad neki! - mondta szemrehányóan Chuck.

Clive eleresztette füle mellett a megrovó szavakat.

- Szerintetek hamarosan Griserband megjelenésétõl kell tartanunk?

- Igen. Jó volna elrejteni a kamionokat.

- Felesleges, Chuck. Ez a ház a kormányzó védelme alatt áll.

- És ezzel vajon Griserband is tisztában van? - billentette félre a fejét Dakota. - És ha megtudja, törõdik vele?

- Akármit azért õ sem tehet meg - vélte Clive.

- No igen, mert te nem voltál ott a homokbányánál - jegyezte meg Lester. Clive a faliórára pillantott és felállt:

- Ideje vacsorázni. Egy kis idõre magatokra hagylak benneteket, bocsássatok meg, vacsora elõtt át szoktam öltözni! Lilly nem kedveli e modern kor ruháit - nagy léptekkel hagyta el a gyertyafényes szalont.

Aldor Sindyhez szegõdött, Dakota csatlakozott hozzájuk.

Lester egy pohár borral kezében a kandalló mellett ülve a lángokba bámult. John Shanon leereszkedett a titkárnõ melletti székre:

- Nagyon szomorú, Sharon - mondta csendesen.

- Én is szomorú lennék ebben a helyzetben. - jegyezte meg Chuck, odanyújtva a nõnek egy pohár üdítõt, Johnnak pedig bort, majd továbbment, és letelepedett Lester mellé.

Shanon elkapta a titkárnõ Mark felé vetett pillantását, de úgy tett, mintha a berendezéssel lenne elfoglalva:

- Különös hangulatú ház - adott hangot érzéseinek.

- Én szeretem ezt a komor hangulatot - mondta halkan Sharon.

Chuck ivott egy kortyot, és a nõt nézte. Õ tudta e sötét aura eredetét, hisz nem elõször találkozott vele.

Agyában emlékképek kavarogtak; olyan események emlékei, melyeket mindörökre szeretett volna elfelejteni; a múltjához tartoztak, létezésükrõl rajta kívül csupán két ember tudott, akik már nem voltak e világ lakói...

Mintegy álomban hallgatta Sharon halk hangját, mely a múltba ragadta vissza:

- Minden bútor a múltat sugározza felénk, de nem fogadnak minket szívesen, mert megzavartuk a nyugalmukat. Ezek a bútorok eltaszítják maguktól az idegent, aki nem érti üzenetüket, titokzatos sóhajaikat...

- Megint ezek a sötét gondolatok, Sharon. Maga talán nem is tud mosolyogni...

- Az én bútoraim is fellázadnának, ha olyan ember akarná birtokolni, aki nem érti õket! Minden él körülöttünk, John, csak sokan nem tudják ezt...