A nyolc évszázados lélek 17. rész

Clive nem kereste a feleségét. Biztosra vette, hogy a kolostorban van, de nem ment utána. Meg kell nyugodnia mindkettõjüknek, addig nem lehet közös életüket folytatni. Barátai sorra elköszöntek tõle, seregét is útra bocsátotta.

Mivel városi otthonát már eladta, Wilsonéknál húzódott meg.

- Sajnálom, itt nincs személyzet - mentegetõzött Chuck. - És te hozzá vagy szokva a kiszolgáláshoz.

- Viccelsz, Chuck? - nézett rá döbbenten Burly. - Te, a barátom, egykori járõrtársam beszélsz így velem?

- Nagy ember lettél - mondta Chuck õszintén. - És hatalmadban áll, hogy bármifajta sérelemért elégtételt végy...

- Te bolond vagy, Chuck! Ebben az országban a te házad az egyetlen, ahol jól érzem magamat!

- Akkor jó - mosolyodott el a zsaru. - Légy hát üdvözölve hajlékunkban!

Clive szabadságolta magát. Ette Jessy fõztjét, elkísérte Wilsont és Noringert járõrbe, játszott Paullal és Lindával, néha beruccant a rendõrségre és felkereste régi kollégáit, csupán tréfából felbosszantotta Blacket, de valahogy nem volt meg az íze régi életének. Kellemes elfoglaltság volt, ha Chuckkal és családjával ellátogatott O'Connor házába, ahol ekkoriban már egy ikerpár csúszott-mászott a padlón. Két kisfiú, Roy és Dan.

Élmény volt nézni, amint Ringo a négy kisgyerekkel játszik. E hatalmas ember nem törõdött a tekintélyével, élt-halt a gyerekekért, bolondozott velük, ölébe ültette õket és mesélt nekik, vagy lovacskáztak, amit Paul élvezett a legjobban. Felült Ringo hátára, maga elõtt tartva kishúgát és magyarázott neki, hogy kell ügyesen megkapaszkodni úgy, hogy ne pottyanjanak le, miközben az edzõ körbesétálta velük négykézláb a gyerekszobát.

Paul a két ikerrel is szeretett fogalkozni. Leültette õket a fotelba és komoly arccal bemutatót tartott nekik, hogy kell kivédeni a különféle támadásokat. Aztán oktatni kezdte õket:

Rebecca és Jessy nagyszerûen kijöttek egymással, beszélgetéseik elsõsorban a gyermeknevelésrõl - mint közös témáról - szóltak.

Rebecca a szülés után nem tudta visszanyerni régi alakját, és ez nagyon bántotta:

- Annyira elhízok, hogy Ringo nem fog már szeretni. - vallotta be félelmét könnyek között. Jessy meg akarta nyugtatni, de e pillanatban O'Connor jelent meg az ajtóban Wilson és Clive társaságában, és meghallotta felesége szavait:

- Ó, kicsikém, az nem megy olyan könnyen! - ölelte át hátulról Rebeccát. - Addig nincs baj, amíg átérlek, és ahogy elnézem, még bõven van hely a karomban, hogy elférj benne! Különben is ráérünk ezen töprengeni, ha majd a tizedik csemete is meglesz!

Chuck hangtalan nevetéssel csóválta fejét és elkapta Jessy mosolyát.

Clive elnézte a két boldog emberpárt. Nem olyan rég õ is így tudott mókázni, mint Ringo, így tudott nevetni, mint Chuck, és ilyen szerelmes pillantással tudott a feleségére nézni, mint barátai.

Lelki egyensúlya felborulóban volt. Ha járõröztek, az a dilis Noringer mindig meglepte valami újabb marhasággal. Burly nem is értette, hogy tud Chuck ezzel a hülye Scott-tal együtt dolgozni olyan partnerek után, mint milyen õ volt, vagy pláne mint Mike!

- Miért akarsz betörni az életébe? - pillantott rá Chuck. - Ha megnyugodott, semmi szükség rá, hogy a jelenlétünkkel felzaklassuk. Ha nem nyugodott meg, még jobban feldúljuk. Ha pedig új életett kezdett egy másik férfi oldalán, nem hiszem, hogy jó ötlet emlékeztetni elõzõ szerelmére.

- Hát persze. Hisz te sem váltottad föl a feleségedet, csak épp elhagytad. Ez rendjén van?

Noringer dühösen kászálódott be a kocsiba:

- Neked köszönhetem! - támadt Wilsonra.

- Nocsak? Mit? - vonta föl szemöldökét Chuck.

- Te szúrtad el a randimat!

- Micsodádat?! Már megbocsáss, de engem nem hívtál meg egyetlen randidra se!

- Mi történt? - faggatta Clive Scott-tot.

- Hogy mi?! Hát éppen ez az! Semmi! Pedig ilyen nõt még nem láttatok! Bögyös-faros, karcsú kis jószág! Majd megvesztem érte! A nyelvem is lógott, úgy rohantam hozzá! Az elsõ randevúnk volt, erre mi történik? Ajtót nyitott és ott billegett elõttem, és megkérdezte, hogy tetszik a ruhája. Mit tudom én, mi volt rajta, csak azt tudtam, hogy mindjárt az enyém lesz, fölkaptam és nekiestem, azt hiszem, a ruhájának annyi lett, erre sikítozni kezdett...

- Csodálod? - kérdezte Clive. - Zsaru létedre az elsõ randin megerõszakolod a barátnõdet, és még csak ne is sikoltozzon? Örülj, ha nem jelent föl!

Chuck a kormányra tette kezét és a slusszkulcshoz nyúlt:

- Nem értem, miért lennék én felelõs.

- Hogy miért? Mert azt sikoltozta, amit napjában ezerszer hallok tõled, mióta patnerek vagyunk: " Ne vadulj, Noringer! Ne vadulj!" Egy csábos istennõvel vagyok, és egyszerre mintha a te száddal szólalt volna meg... Mintha egy vödör hideg vízzel öntöttek volna nyakon! Képtelen lettem volna bármit is csinálni vele, úgyhogy fogtam a kabátomat és otthagytam.

Chuck indított:

- Igazad van, kölyök - hagyta rá Burly. - Tényleg nem vagyok formában.

- Apu is így viselkedett, amikor nagyon szerelmes volt anyukámba. Lehet, hogy te is szerelmes vagy az anyuba?

- Nem, nem! - sietett tisztázni magát a vád alól Clive. - Anyukád és Chuck szeretik egymást, semmi szükségük rám. Csak tudod, nekem is van feleségem és már rég nem láttam...

Clive egyszerre ingerült lett:

- Most játssz tovább Lindával!

- Méghogy Chuck és Laurianne! - füstölgött. Aztán eszébe jutott Lester és ez csak fokozta kínjait.

Csaknem háromnnegyed órába telt, mire annyira lehiggadt, hogy képes volt gondolkodni:

- Ugyan már! - szidta magát. - Lester csak bolondítja a nõket, de más asszonyához nem nyúl. Különben is most Sindyvel van elfoglalva és amúgy sincs a városban. Ami meg Chuckot illeti, hát nála hûségesebb férj nem létezik!

Jó ideig magyarázott magának, mire elérte, hogy elcsitult a vihar a szívében.

Alig várta, hogy Chuck hazatérjen a szolgálatból:

- Barátom, ne kérdezz semmit, de még ebben a pillanatban vigyél el a kolostorba!

Wilson átható tekintettel mérte végig, de csak ennyit mondott:

- Legfeljebb majd utána vacsorázom.

Clive elgondolkodva bámulta a kõfalat, rajta a kúszónövények közt megbúvó kis vasajtót:

- Itt osontam be hozzá arra a röpke kis idõre, amit esténként el tudtam lopni a szolgálatból a te segítségeddel.

- És most nem gyötrõdnél, ha nem taszítod el õt magadtól.

- Olyasmiért tetted õt felelõssé, amirõl nem tehet, és ami amúgy sem számít.

- Már hogyne számítana! - fortyant fel Clive. - Hazudott nekem!

- Nem hazudott, csak nem mondott el mindent. Úgy teszel, mintha Laurianne egy porcelánbaba lenne, és haragszol rá mert valaki rálehelt. Halálosan szereted õt, ugyanakkor gyûlölöd olyanért, ami csupán a hiúságodat bántja, és emellett még bolondul féltékeny is vagy; hát hogyan tudod ezeket az ellentmondó érzéseket összevegyíteni? Ennyi feszültségtõl szét kellene robbannod!

- Elég, Chuck! Bemegyek!

Wilson gondolataiba merült. Jó idõ múlva feltekintett, mikor barátját egyedül látta feltûnni. Clive némán ült be a járõrkocsiba, gépiesen becsatolta a biztonsági övet és maga elé bámult. Chuck megérintette a vállát:

- Nem találkoztál vele? Vagy nem akar látni? Beszélj testvér, nekem fáj, ha szomorú vagy!

Clive barátjára bámult:

Lilian hátat fordított a sziklakiugrónak. Shanon lassú léptekkel követte:

- Biztos vagy abban, hogy jól döntöttél?

- Nem tehettem mást, John.

- Clive szeret téged!

- Csak addig vonzottam, amíg elérhetetlen és megközelíthetetlen voltam. Neki nem kell hétköznapi asszony, pedig õ akarta, hogy az legyek! Segíts, John, hogy megtaláljam önmagam!

- Hogyan segíthetnék?

- Franciaországba készülök. Abba a várba, ahol akkor éltem. Megkeresem a temetõkertben vagy kriptában nyugvó maradványokat. Laurianne-ét és az apámét. Odahívom a lelkét, megbocsátok neki, aztán saját sírom fölött elengedem meggyötört lelkemet. Nincs miért élnem. Te pusztítsd el Lilian testét, és temesd el...

- Akkor légy átkozott, John!

A sziklakiugró csak néhány lépés. Alatta a szeretett kis falu nyújtózott a csillagfényben. Milyen szép lesz lebegni és lehullani! A test készen áll a pusztulásra, a lélek üzenetére vár...

- Nem veszítheted el a hited! Szüksége van rád ennek az elembertelenedett, jajgató világnak! Rád, akihez fogható sosem volt, és soha nem lesz! Olyan vigaszt öntöttél a szívembe, amikor eltemettem asszonyomat, ami, lásd azóta is éltet és reményt ad! El akarod dobni magadtól az életet, mert egy közönséges emberi érzéssel találtad magad szemközt? A hiúsággal? Clive-et a hiúsága bántotta, mert mi is hallottuk, amit múltadról elmondtál. Tudom, mit beszélek, mert az én hiúságom is hozzájárult Sharon halálához... Félreértettem õt és sértõdötten elhagytam, pedig akkor már halálos kór emésztette... Nem hallgattam meg, amikor még segíthettem volna rajta! Az az átkozott férfiúi hiúság! És Clive ugyanezt teszi most. Nem engedem, hogy reménytelenül és elveszetten halj meg, mint az én Sharonom...

- Látod, megsebeztem magam, hogy megvígasztaljalak! Ha újra kettesben leszel a férjeddel, Clive meg fogja alázni magát elõtted, hogy bocsánatot kérjen tõled, mert a hiúság csak a külvilágnak szól, szeretõ szívek közt nincs helye!

Clive Burly dobogó szívvel lépett felesége szobájába.

Laurianne az ágyon feküdt, a baldachin függönye félrehúzva. A két gyertya nem adott sok fényt, a nõ arca árnyékban maradt. Clive leült az ágy szélére és felesége keze után nyúlt. Laurianne a szemébe nézett:

- Clive, elmegyek. Franciaországba, hogy lezárjam hosszúra nyúlt életemet. Sokszáz esztendõs sírom mellett most már megtehetem.

Clive tûnõdve bámulta:

- Ha Franciaországba kívánkozol, hát menj, de elkísérlek.

- Miért vagy szomorú, Sindy?

- Gyûlöltem, hogy gazdag és elõkelõ vagyok, mert eltávolított a közelembõl mindenkit, és most rá kell döbbennem, hogy anélkül senki és semmi nem vagyok.

- Marknak te vagy a mindene! - nyugtatta meg Shanon.

Sindy a kamionos kék szemébe nézett:

- El akartak szakítani tõle, mert nem érhet föl az én rangomhoz. Most pedig õrá szorulok. A legegyszerûbb szendvicset se tudnám megvenni; éhenhalnék, ha nem gondoskodna rólam, mert a felesége lettem... el tudod képzelni, milyen érzés ez annak, aki valamikor az elsõ volt ebben az államban?

- Ez nem így van, Sindy. Míg volt hatalmad, arra használtad, hogy nekünk segíts, anélkül, hogy éreztetted volna a köztünk lévõ társadalmi különbséget. Az pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy férj eltartja a feleségét. Ránk, kamionosokra akkor is számíthatnál, ha nem lennél Lester felesége. Nem hagynánk koldulni, vagy a szépségedet árulni az utcán... Nézd, jön Mark; ha a könnyeidet látja, azt hiheti, megbántad, hogy hozzámentél!

- Hello, mi van veletek? - nyitotta ki az ajtót Lester.

Ahogy aggódó arccal fürkészte õket, Sindy végtelen szerelmet érzett iránta:

- Örülök, hogy nem a testõröm vagy már. Egészen más vagy most, hogy nem vagy alárendelve a szeszélyeimnek. Ugye... megalázó volt?

Lester tekintete Shanon arcára siklott s elkapva John apró szemvillanását, megértette, hogy Sindy lelki válságban van:

- Egyáltalán nem voltál szeszélyes - mondta vidáman, és becsapta az ajtót. - Hoztam kaját. Nem voltatok hajlandók elsétálni a motelig, így azt lesztek kénytelenek enni, amit én választottam.

Megvacsoráztak, majd Shanon átült FREIGHTLINER-jébe és a két kamion kidübörgött a parkolóból.

Laurianne tétován nézett ki az ablakon:

- Nagyon… idegen ez a gép… Nem fog lezuhanni?

- Nem. Jól vagy?

- Jól. Csak hajóútra számítottam.

- Az tényleg romantikusabb, de lassabb, én pedig szeretnék mihamarabb odaérni. Olyan érzésem van, hogy meg fogja oldani a problémánkat ez az út.

- Távol kerültünk egymástól Clive, ezen már semmiféle varázslat nem segíthet!

- Ne öld meg a reményemet, Laurianne! Próbálj aludni! Messze még az éj, a te éltetõ sötétséged...

Késő este értek a kertészetbe. Mrs.Grant kijött az udvarra a kamionzajra.

- John! - sírva ölelte magához vejét. - Mégis hazajöttél?

- Csak addig maradok, amíg a fiataloknak megmutatom, hogyan kell a kertészetben dolgozni, és hova kell szállítani a növényeket. Nekem itt már nincs maradásom...

Mrs.Grant kedvesen fogadta az elfogódott, fáradt Sindyt, aztán pillantását a lány mögött felmagasodó Lesterre emelte, és leírhatatlan megdöbbenéssel ismerte föl:

- Maga az, Mark? Idejött lakni és segíteni akar nekem? Ebben a házban?!

Az asszony bólintott:

- Jól van, John. Megértettem. De majd szeretnék beszélni magával, Mark!

- Mit kíván tõlem, asszonyom? - jelent meg Lester az ajtóban.

- Szeretnék átadni magának valamit, Mark. Az én kislányom azt kérte tõlem, hogy ha õ meghal, ezt a dobozt adjam át önnek, ha valaha is találkoznánk. Leragasztotta, átkötötte, és rám bízta. Nem tudom, miért gondolta, hogy elõbb hal meg, mint én. Azt sem, hogyan látta elõre, hogy ön itt meg fog jelenni, de mindkettõ bekövetkezett, ezért ezt a sors rendelésének tartom. Teljesítem Sharon kívánságát, bár nem vagyok meggyõzõdve arról, helyesen teszem-e. Tessék, önt illeti, tegyen vele belátása szerint!

Mark tanácstalanul forgatta a tekintélyes méretû dobozt:

- Mikor bízta ezt önre Sharon? Mert ha a Johnnal töltött idõszak alatt, akkor ez - bármi van is benne - nem engem illet!

- Amikor maguk hazaköltöztették. Akkor zárta le, és adta át nekem. Sosem láttam olyan szomorúnak, mint aznap, de késõbb egyetlen szóval sem beszélt róla.

Egy naplót emelt föl és belelapozott. Arca kigyúlt, ahogy beleolvasott, majd letekintett a doboz tartalmára; többszáz lezárt boríték sorakozott benne, idõrendben összeválogatva!

Lester döbbenete fokozódott, mikor a neki szóló címzések közt rátalált a legrégebbi dátumra; aznap íródott, amikor õ elõször tette be a lábát Griserband irodájába...

Valami belenyilallt a fiatal férfi szívébe.

Az asszony az arcát nézte:

- Sharon elmondta nekem, hogy nagyon szereti magát, Mark - mondta fojtott hangon. - De azt is, hogy reménytelenül. Bár õszintén bevallom, Johnt már akkor is szimpatikusabbnak tartottam, de az én véleményem nem változtatott a kislányom érzelmein. Mit gondol, maga képes lett volna feleségül venni egy halálos beteg nõt, és megszépíteni utolsó heteit, ahogy John tette? Ápolni és nem iszonyodni tõle? Bár mivel maga az egészséges kislányomat sem szerette, gondolom, megkaptam a választ...

Mark egy fényképet emelt föl, mely a naplóból esett ki. Õt ábrázolta.

Emlékezett a történetére. Kartonjára kellett rátûzni ezt az igazolványképet, de Sharon zavartan közölte vele, hogy másikat kell csináltatnia, mert a kép valahova elkeveredett, elveszett. Neki eszébe sem jutott, hogyan tûnhetett el egy hivatalos aktáról az igazolványkép… Vállat vont, és másnap hányavetin az asztalra dobott egy gyorsfotót.

Hát ide tûnt... Sharon a második nap óta õrizte Lester arcát. Errõl álmodozott otthon, mert az eredeti Lester ügyet sem vetett rá...

Emlékeibõl elõbukkant Sharon arca, mikor õ megkérdezte tõle, mutatkozna-e vele színházban, vagy bármilyen más nyilvános helyen, mondjuk volna-e kedve egy közös vacsorához például ma este. Sharon azt mondta, bárhova elmenne vele s õ erre mit felelt? "Sajnos, kisasszony, nem érek rá, csak arra voltam kíváncsi, komolyan gondolta-e az ígéretét..."

Mit érezhetett az a szerelmes lány e szavak hallatán?

Sajnos, már nem tudja jóvátenni. Talán csak idõre lett volna szüksége, hogy többet érezzen Sharon iránt. Talán azért nem kezdett udvarolni, mert nem lett volna hova vinnie asszonyát. Abel Lesterre nem bízhatta...

- És most gyûlöl, mert nem szerettem a leányát...

- Nem, fiam, csak úgy vélem, tisztáznod kellett volna vele. Nem hihetem, hogy nem érezted, mennyire imád téged... akkor bizonyára belenyugszik, és John Shanonnak nemcsak néhány hét boldogság jutott volna...

Mark pillantása visszavándorolt a dobozra. Némi vívódás után találomra felbontott egy levelet; lelkét betöltötték a halott nõ érzései, aki e sorokban, e soha el nem küldött levél soraiban oly fájdalmasan boldogtalan, vígasztalanul lángoló szerelemmel írt, hogy Lester szíve elfacsarodott.

Hogy volt képes Sharon ennyi reménytelen, viszonzatlan érzelmet magába fojtani?! Ezek a vallomások a túlvilágról érkeztek, mert hisz írójuk már hónapok óta halott. Beleolvasott egy másik levélbe:

- Több, mint négy éven át, talán minden nap levelet írt hozzám, és nekem fogalmam sem volt róla, mit érez irántam. Igaz, nem is igen törõdtem vele...

Felnézett:

- El kell égetni mindet! Nem akarom, hogy John kezébe kerüljenek... És Sindynek sem szabad tudnia róluk! Elég, ha az én lelkemet megmérgezi, hogy a tudomásomra jutottak...

Sindy pongyolát kapott föl hálóingére, és kiszaladt az udvarra. Mark lassan követte a virágillattal terhes éjszakába:

- Félek, Mark! Úgy érzem, figyelnek minket! Idegen ez a ház!

- Majd megszokod - vonta magához a férfi, de õ maga sem volt nyugodt.

"Sharon - gondolta keserûen. - Elpusztítottam, és most bosszút áll rajtam..."

- Nem itt a helyetek! - jelent meg váratlanul John. A virágágyások felõl érkezett. Sindy kibontakozott férje karjából és kikerülve Shanont, elszaladt.

Mark utánanézett, de szavait barátjához intézte:

- Már tudom, milyen büntetést szántál nekem. Sindy zaklatott, fél ebben a házban. Én is úgy érzem, minden mozdulatomat láthatatlan tekintetek követik.

- A lelkiismereted, Mark. Sindy csak felfogja a félelmeidet. Le kell gyõznöd a feszültségedet!

- Tudod is te, miért van lelkifurdalásom!

- Tudom - mondta csöndesen Shanon. - Mrs.Grant rosszul tette, hogy átadta neked azt a dobozt.

Lester torka kiszáradt:

- Hallottad?

- Igen. A szomszéd szobában. Nem hallgatóztam, de nem volt erõm kimenni, mikor hallottam, mirõl beszéltek... Én is tudtam, hogy Sharon szerelmes beléd, csak te voltál annyira vak, hogy nem vetted észre.

Shanon a vállára tette kezét:

- Ezt a titkát velem sem osztotta meg. Mindegy. Már helyreraktam magamban. Te pedig nézz szembe a múlttal, mondd, hogy nem tud hatni rád, és menj be Sindyhez! Legalább te légy boldog! Eredj, de ne felejtsd el; Sharon csak az elsõ négy évet szánta neked, bármily forró vallomások voltak is azokban a levelekben; de élete utolsó hónapjaiban már csak az enyém volt... a haláláig!

A várudvaron álltak egymáshoz simulva. Az árkád magas boltívei sötéten ásítottak; burjánzó örökzöld kúszónövények fonták be a repedezõ falakat. Az egykori torony romjai csonkán meredtek az ég felé.

- Nem félsz? - a férfi suttogott, teste hideg verejtékben fürdött, a nõ azonban nem mutatott félelmet:

- Itthon vagyok - csendült lágy hangja, s a csillagos ég felé fordította arcát.

- Mit akarsz tenni, Laurianne?

- Hagyj magamra! Nem akarom, hogy olyat láss, amely megdermesztheti szívedet!

- Ha veszélybe kerülhetsz, melletted a helyem! Meg fogom akadályozni, hogy bajod essen!

A sötét szemek furcsán csillantak:

- Kissé elkéstél a féltéssel, jó uram!

Clive megragadta a karját:

- Ha ennek az egésznek az a célja, hogy elpusztítsd magad, máris viszlek innen! - mondta elszántan. - Nem érdekel, miféle sötét hatalmat szabadítanak rám, a puszta fizikai erõmmel úgy elragadlak innét, hogy a világ összes szelleme ki nem tép a karomból, arra a becsületszavamat adom!

Laurianne bólintott:

- Gyere hát velem, jó uram! Ki tudja, hátha így kell lennie.

John Shanon felesége sírja mellett térdelt:

- Sharon, bármennyire fáj is, hogy azok a levelek napvilágra kerültek, nem tudlak gyûlölni. Másképp fogom föl, mintha még élnél. A melletted töltött hónapokban annyi szerelmet kaptam tõled, hogy azon túl Lesternek már semmi sem juthatott! Nem tudom, itt vagy-e, de biztosra veszem, hogy hallasz, és ha nem is vagy képes jelt adni, helyesled, amit tenni akarok. Elmegyek, és soha többé nem jövök ide vissza. Hiányzol, Sharon...

Letörölte kicsurranó könnyeit, és felemelkedett a sírhalom mellõl.

Lilian megfogta férje kezét:

- Hunyd le a szemed, Clive és maradj mozdulatlanul! - suttogta.

Arcok és alakok vibráltak elõtte, mind gyorsabban váltották egymást, szinte összeolvadtak egyetlen látomássá, mígnem a képsor hirtelen megállt.

Kinyitotta szemét, de a legutolsó látomás nem tûnt el. Felesége az árkádok alá vonta; ajtók nyíltak elõttük, zárultak mögöttük, de ez már nem a jelenkor romvára volt...

Egy ajtó kinyílt, becsukódott, s õ egyedül találta magát a toronyszobában. Felesége eltûnt mellõle, de neki minden figyelmét a baldachinos ágy kötötte le, ahonnan hófehér ruhájú hölgy emelkedett föl.

Clive tisztán látta vonásait, a leány azonban még csak észre sem vette õt. Összefogta magán elszaggatott ruháját, ívelt szemöldöke alól elõsötétlett éjfekete szeme, telt ajka borzadva sikoltott a férfi láttán, aki az ágy túloldalán feküdt zilált öltözékben, csizmában.

Clive egy lépést tett a nõ felé, hogy megállítsa, de nem érhette el; még látta meglebbenni a hollószínû hajsátrat, de mire az ablakhoz ért, csak a levegõben szétterülõ fehér ruhát látta lassan keringeni lefelé...

Minden mozgás lelassult. Az övé is:

- Neeem!!! - üvöltötte magánkívül, s egyszerre rájött, hogy nemcsak a saját hangját hallja.

- Lauriaaaanne!!! - hasított egy fájdalmas hang a múlt csendjébe és a férfi, aki eddig az ágyon hevert, az ablakhoz rohant, és levetette magát az öngyilkos leány után a mélybe, magával sodorva az ablaknál álló Clive-et is...

A zsaru reflexei mûködésbe léptek, zuhantában elkapta egy vízköpõ torz fejét és felhúzódzkodott. Borzalommal és megkönnyebbüléssel vegyes sóhajjal bámult a várudvaron kicsavarodva heverõ két testre. Ezt a szédítõ zuhanást nem élhették túl...

Valahogy visszatornázta magát a szobába, és feltépve az ajtót, lerobogott a csigalépcsõn. Lihegve torpant meg a két halott mellett.

Letérdelt s megérintette Laurianne gyönyörû arcát, mely nyitott szemekkel bámult föl a hideg csillagokba. A fej alsó része roncsolódhatott össze…

Laurianne megmozdult. Pilláit Clive-re vetette és felemelkedett...

- Köszöntelek, jó uram. A lelkem igazi testét látod...

- És… Lilian? - motyogta kiszáradt torokkal a zsaru.

- Ne törõdj vele! Kérlek, most ne szólj; atyám közeleg...

- Hogyan kelhettél életre?

- Csss, kedvesem - Laurianne elfordult, tekintetét a negyvenes éveiben járó, jóvágású férfira fordította, aki egyszerre megmozdult...

Clive azt hitte, káprázik a szeme; a két öngyilkos halott összetörve, véresen szembefordult egymással:

- Iszonyú dolgot cselekedtem ellened, Laurianne!

- Kárhozatba taszítottál, atyám! Soha nem leltem meg lelkem békéjét! Miért jöttél utánam?

- Bocsánatot akartam kérni tõled. Az az ifjú lovag meghalt az elsõ csatában. Azt akartam, hogy szenvedj, azért hazudtam, hogy elfeledett. Téged nem lehet elfelejteni! Gyûlöltelek, mert születéseddel megölted anyádat, akit imádtam. Meg akartalak kínozni, hogy te is tudd, milyen magányosnak lenni!

Ahogy nõttél, egyre jobban hasonlítottál anyádra. A vágyakozás eszemet vette. Õt láttam benned... De miután engedelmeskedtem ösztöneimnek és megtettem, amire vágytam, észhez tértem. Késõn. Követtelek a halálba, és veled sodródtam egy különös világ felé. Bocsánatodat akartam kérni, de új tested még jobban megszédített... Mondd, Laurianne, hogyan tegyem jóvá bûnömet?

- Ne kísérts, atyám! Megölted reményemet, és megölted uram szerelmét is, aki elfordult tõlem, de már nem gyűlöllek érte... Azért hívtalak ide, hogy megnyugodj! Megbocsátom a boldogtalanságomat. Nyugodj békében, atyám!

A feloldozott apa meghajolt leánya elõtt, s tétova léptekkel, kísérteties lassúsággal indult a kert végében magasodó családi sírbolthoz. A vasajtó csendesen nyílt, és örökre bezárult a megbékélõ lélek mögött.

- Felejtsd el, amit láttál, élõ emberi elme; felejtsd el Laurianne-t s menj vissza a te világodba! Hagyd porladni a holtakat. Csak álom, csak illúzió vagyok számodra...

- Nem! Nem engedlek! Neked semmi keresnivalód itt! Elvégezted, amiért idejöttél, de engem nem tagadhatsz meg! Az enyém vagy, és én szívem minden hevével szeretlek! Mondd, mit kívánsz? Mit tegyek?

- Semmit. Halott vagyok.

- A tested az, de én a lelkedet kérem vissza!

- Elfáradtam, jó uram. Fáj az élet. Még a fényt is fáj elviselnem.

- Akkor beköltözöm veled egy sírboltba, az örök sötétségbe csak maradj velem!

Clive vadul szorította karjába a századok óta halott Laurianne-t, és ajkát az ajkára tapasztotta. Egy pillanatra megszédült, mintha áramütés érte volna, aztán a karjában tartott gyönyörû test szertefoszlott, és Clive eszméletlenül hanyatlott a hideg kapukõre.