- Pauli-elv?
- Mi?
- Mi a Pauli-elv?
- "Egy atompályán maximum 2 elektron lehet." Adam, ez volt az utolsó...
- Oké oké, nem kérdezek többet.
Lana és Will a tegnapelőtti estét megúszták annyival, hogy elhitették szüleikkel, hogy csak a szuperhős ruhájukat próbálták fel, mert hiányzik nekik a hősködés. Most éppen kémia dolgozatot írtak Adammel, akiről viszont kiderült, hogy csak azt tudja, mekkora a Himalája.
- Még öt percetek van. - szólt a tanár figyelmeztetése.
Adam hirtelen elkezdett írni. Leírt egy egész szabályt. Lana rápillantott a lapjára. Tökéletes volt a válasz. Újra írt valamit. Az is jó. Nem tudta mire vélni a dolgot. Az eddigi óráikon Adam nem teljesített valami jól. Sőt. Látszott rajta, hogy nagyon nyugtalan. Kaparászta a körmét, rágta a ceruzáját, egyik órán pedig Lanának kellett felébresztenie, mert elaludt. Most azonban tökéletesen kitöltött dolgozatot adott át a tanárnak, óra után pedig Lanával együtt hagyták el a termet.
- Pihenned kéne!
- Nem vagyok fáradt. - szólt Adam és nekiment egy nyitott ajtónak.
- Jól vagy?- kérdezte Lana.
- Megmaradok. - válaszolta Adam, sérült, orrát vakargatva.
- Erről beszélek. Menj haza és pihend ki magad! Ma úgyis péntek van.
- De...
- Semmi de! Pihend ki magad!
- Lana.
- Igen?
- Megkérhetlek valamire?
- Mi lenne az?
- Még nem nagyon ismerem ki magam a városban és hát... te itt laksz, meg minden. Nem vezetnél körbe egy kicsit?
- Szívesen, de ma nem megy. Steve-vel van őőő... találkozóm.
- Ja... oké.
- De holnap elmehetünk várost nézni. - nyugtatta meg gyorsan Lana, mert látta, hogy padtársa teljes letargiába esett. - Megmutatok mindent. Hol találkozzunk és mikor?
- A Columbus Kristóf téren mondjuk... 3-kor.- válaszolta kicsit jobb kedvel Adam. - Köszi.
- Szívesen. - mosolygott rá Lana.
- Szia Lana! - köszönt rájuk Steve. - Ó. Szia őőő...
- Adam. Adam Flower. - mutatkozott be Adam és kezet ráztak. - Te vagy Steve, igaz?
- Igen. Lana már mesélt rólad.
- Tényleg?
- Hogyne. Akkor indulhatunk?
- Igen, per... Adam jól vagy?
Adam hirtelen a szeméhez kapott és felszisszent. Aztán másik kezével a karjához nyúlt és Lana meglátta miért. Most vette csak észre, hogy Adam karja tele van vágásokkal és kisebb forradásnyomokkal, amik eddig valahogy elkerülték a figyelmét.
- Most mennem kell. - szólt Adam és már futott is ki a kapun, hátrahagyva az ijedt Lanát és Stevet.

***

- Na, jó filmet választottam? - kérdezte Steve Lanától, amikor már kifelé jöttek a moziból.
- Szuper volt. És milyen volt a Popkorn?
- Fenséges.
- Tudod mi volt az egyetlen baj?
- Na mi?
- Hogy vége lett a mozinak.
- Hát az tényleg kár, de elmehetünk még egyszer, ha akarod.
- Persze, szívesen.
- Holnap ráérsz?
- Holnap nem. Megígértem Adamnek, hogy körbevezetem a városban.
- Ja…jó. - válaszolta Steve, kicsit kedvetlenül.
- Ha arra gondolsz, Adammal szigorúan csak barátok vagyunk. Semmi több. De azért remélem jól van. Az a délutáni dolog...
Steve azonban nem figyelt rá. Egy sikátort bámult, ami előtt megálltak.
- Mi az?- kérdezte Lana, de már ő is látta. A sikátorban egy ijesztő, csuklyás alak állt. Arcát nem lehetett látni, de karja szabadon volt. Tele volt hegekkel és vágásokkal. Lanában hirtelen felvillant egy kép. Hegek... vágások...csak nem... Az idegen hirtelen felemelkedett a levegőbe és elrepült.
- Steve, szerintem... Steve?!
De Steve nem volt sehol.
- Steve!
Valami ellengett Lana feje fölött. Hátranézett. Az a szuperhős volt, akit tegnap előtt követett, és aki most üldözőbe vette a csuklyás idegent. Steve nincs meg... az idegen szuperhős feltűnik... lehet, hogy... Lana egy darabig még nézte az üres sikátort, aztán futásnak eredt és meg sem állt hazáig.

Folytatjuk...

Másolni Tilos!