Körülbelül hárommillió évvel ezelőtt élt őseink, az Australopithecus africanus képviselői elképesztő fogazattal rendelkeztek - hogy mennyire erős volt harapásuk, azt egy nemrégiben végzett, számítógépes modell segítségével végzett kutatás tárta fel, amelyet az Arizonai Egyetem kutatói végeztek. A kutatócsoport kompútertomográf, azaz CT vizsgálatok segítségével felvételt készített egy épp Australopithecus koponyáról, majd számítógépen modellezte annak működését. Ennek során kiderült, hogy elődünk széles állkapcsa egy pitbullt megszégyenítő harapásra volt képes, igaz, nem éles szemfogaival, hanem széles és kemény őrlőfogaival. Erre azért lehetet szükség, hogy a hozzánk hasonlóan mindenevő rokon ne csak az elejtett húst, hanem az összegyűjtögetett magokat is meg tudja rágni.

Ha pedig bármilyen magot meg tudott rágni, anélkül, hogy előtte fel kellett volna törnie azokat, - természetesen szerszámok nélkül, hiszen az Australopithecus még csak a kőkorszak, azaz a tudatos szerszámhasználat kezdetén élt földünkön, - bárhova el tudott vándorolni, ahol újabb és újabb magokat talált. Lehet, hogy ez lehetett kulcsa túlélésének, hiszen minél nagyobb körben és minél szélesebb választékban tudott élelmet szerezni az ősember, annál nagyobb esélye volt a túlélésre. Mivel a gyors klímaváltozás egyre kevesebb lehetőséget adott a táplálék megszerzésére, így minden olyan előny, amely könnyebben jutatta eleséghez, például mert meg tudta emészteni, rágni azt, nagyobb eséllyel élte túl ezt a zord korszakot. Azok az őseink például, akinek nem alakult ki ilyen erős fogazatuk, ínséges időszakban gyakran veszették el fogaikat a magok, gyökerek rágcsálása közben, amely akár halálos veszteségé is válhatott, hiszen szerszámok híján csak fogaink tudták feldolgozni az élelmet.

Miért nem olyan jók a mi fogaink is, mint őseinké?

Ahogyan egyre könnyebbé vált az élelmiszerek beszerzése, egyre kevésbé vált fontos előnnyé, ha erős állkapcsunkkal szét tudtuk roppantani a magvakat, gyökereket. A mai, előre megfőzött, sőt, gyakran vegyileg puhított, pácolt vagy duplán elkészített mirelit ételek már szinte semmilyen erősfeszítést nem igényelnek az állkapocs és fogak részéről, de már a réz bronz és vaskorszak társadalmai is szinte csak feldolgozott, puha élelmiszereket fogyasztottak (az ősemberhez képest legalábbis): például a gabonát szerszámokkal feltörték, feldolgozták és végül lepény vagy kenyér formájában fogyasztották.
Bár ősanyánk, Lucy, a legkorábbi ismert csontmaradvány állakapcsa színtén ilyen erősnek kellett hogy legyen, mai fogazatunk már inkább az vaskori örökségük, mint egykori, széles és erős állkapcsú rokonainké. Más kérdés, hogy ma már annyira sem kell feldolgozunk az élelmiszereket, amennyire az izmaink megfelelő edzése és fogaink öntisztulása azt megkövetelné, ezért gyakran már a túl gyenge harapás, túlságosan kímélt fogak okoznak fogászati jellegű problémákat.