Karácsonyi ajándék

Sötét van még, s odakint esik a hó, de bent a kis egyszobás házban kellemes meleget áraszt a kis kandalló. A kis vizsla ott fekszik előtte a kövön -szinte szétfolyik a rázúduló melegtől. Az embernek szinte kedve támadna odafeküdni mellé, ahogy elnézi békés szuszogását. Néha meg-megrándul a lába, mintha az elkövetkező évek vad futásait álmodná előre, de aztán félbemarad a mozdulat és hatalmasat fújva újra az álmok mélyebb bugyraiba süllyed. Tökéletes ez az ünnepek előtti pillanat.
„Hány óra van?”-mondja csak úgy halkan, magának Áron, és mikor felnéz a faliórára, meglepetten  veszi észre, hogy majdnem 1 órába került hazaérnie a szomszéd faluból, ahol éjszakai műszakban volt az egyik benzinkúton. „Na, várj csak, te kis nyavalyás! Te itt pihensz, mikor a gazdi majd megfagy odakint?”-pillant le a kis jószágra, majd gonoszul rászór vagy fél marék havat a sapkájáról. Persze szegény azonnal felriad, s bágyadtan néz körül. Muszáj rajta nevetni, olyan bambán néz fel a gazdájára, s amúgy is pirosas zsemle színét csak jobban kiemeli a kandallóból ráeső parázs-fény. „Na, jól van!Gyere ide, te kis vacak!” -szól hozzá Áron, s azzal jól megvakargatja  a kiskutya füle tövét, mintegy bocsánatot is kérve az előbbi komiszságért. Persze Tücsök -mert így hívják a kis magyar vizslát-, átadja magát a fülvakargatás örömének, majd visszafekszik előbbi fekhelyére, végül nagyot koppan kis feje a járólapon. „Ez hihetetlen!-már megint szundít! Ej, te!Hát hogy lesz így belőled egy valamire való vadászkutya?”  Persze ez már csak amolyan jószívű évődés Áron részéről, mert imádja ezt a falatka állatot. Mosolyog megint  egyet. A családjától kapta születésnapjára bő egy hónapja, azóta pedig szinte elválaszthatatlanok lettek.

„Mennyi is az idő? A francba!-már el is felejtettem” -dünnyög magában megint, és újra felnéz az órára. „Fél hét. Már nem is érdemes lefeküdnöm, úgyis mindjárt indulhatok, mert János bácsi nem tűri a késést...” és ezzel a gondolattal már meg is jelenik előtte a sok zöld-ruhás vadászbarát, amint forró teával és a konyhából elcsent, másnap estére -Szentestére- szánt finomsággal kínálgatják egymást. De hát kit érdekel olyankor az asszonyok sültek és sütemény fölötti zsörtölődése, mikor olyan jól esik jó társaságban lenni, enni, inni, beszélgetni, viccelődni -és ha mindez közvetlen az Ünnepek előtti napon történik, hát az maga a csoda! ÉS ha még lőni is sikerül valamit, akkor már van is mivel kiengesztelni az otthon rendje fölött őrködő, készülődő, sürgő- forgó asszonynépet.

„Hát igen... már akit várnak odahaza” -morogja Áron, azzal le is ül a kis konyha egyetlen ülőalkalmatosságára, a sarokgarnitúrára. Merthogy ő most éppen szalmaözvegy: a felesége és két gyereke elutazott a nagyszülőkhöz. Eredetileg úgy volt, hogy követi majd családját, de az egyik autót elvitték, a másik meg előző nap robbant le, s most az egyik autószerelő barátjának a garázsában várja az Ünnep elmúltát, hogy nekilássanak megszerelni. Azért is költözött le ide a „nagy házból”, mert úgy volt vele, hogy túl nagy azt egy személyre fűteni, meg hát elveszettnek is érezte magát ott. Inkább lejött ide a „kis házba”, ami gyakorlatilag egy udvaron van a családi házzal. Régen -még mielőtt a „nagyot” fölhúzták volna- itt laktak a feleségével, de mióta átköltöztek a nagy épületbe, ezt vagy kiadták albérlőnek, vagy a különböző vendégeket szállásolták el benne. Belőlük pedig mindig akadt, mert Áronék a falu szélén laktak, közvetlen az erdő mellett, és bizony sok vadászcimbora bekéredzkedett éjszakára -vagy azért, mert így hamarabb kijutottak a leshelyekre, vagy pedig azért, hogy az otthoni zsibongás elől pár perc csöndet találjanak Áronéknál... és most Áron került le ide. Az első napokat még élvezte is, de aztán ahogy közeledett a Karácsony, úgy kezdett egyre jobban hiányozni neki a két gyerek és a párja. Néha tököt sütött a kis sparheltban, vagy gesztenyét, amit még az ősszel hozott neki az egyik zalai barátja. Ilyenkor aztán csak üldögélt a kis tűzhely mellett, hallgatta ahogy a tűz pattogva öleli körbe a hasábokat és olvasgatott, vagy bekapcsolta a tévét és élvezte, hogy végre azt néz benne, amit ő akar. De egy-két napja már ez sem az igazi. Még örült is, mikor előző nap a kollégája felhívta, hogy vállalja a szállítását is, csak vegye át tőle az aznap esti és a szentesti műszakot -a két műszak között meg legalább egy kis szabadideje is lesz szórakozni, pihenni. Meg legalább addig sem kell egyedül lennie otthon.
Gyorsan közeledett az indulás pillanata és Áron ezt a kis időt egy gyors tusolással, majd a vadászatra való készülődéssel töltötte: ruhát vett elő, ételt készített össze, teát főzött, és krumplit sütött héjában -ez volt az ő meglepetése a többieknek. „Hogy fognak majd örülni a többiek, ha majd előveszem a jó meleg krumplikat!-jó lesz majd ez ebben a hidegben a sok hideg sült hús mellé.” Már előre mosolygott a nevető arcokra gondolva. „Érdekes... ilyenkor mindenki vidám. Senki nem haragszik, senki nem szokott veszekedni. De miért csak most van így?” Elmélkedik, és közben úgy belemerül a  készülődésbe, hogy majdnem elkésik. Barátja már türelmetlenül dudál a kapuban, mikor Áron még csak a kabátot húzza magára.

„Szervusz te álomszuszék!”-köszön rá Béci- „Na mi van?Lefárasztottak éjjel a csajok a kúton?-vagy mi történt?” Évődik vele gyerekkori barátja, akit ő vitt bele a vadászéletbe.
Érdekes módon, mindhárom óvodai barátjával jóban maradtak felnőtt korukra is -pedig a legtöbb velük egyidős férfi barátsága haversággá olvadt a család mellett az elmúlt években, de az övék megmaradt olyannak, amilyen régen is volt. A család sem piszkálta őket, mert bár eleinte az asszonyok nehezen viselték a közös kirándulásokat, éjszakába nyúló névnapozásokat és születésnapozásokat, lassan rájöttek, hogy kár veszekedni a fiúkkal, úgysem jutnak velük dűlőre ebben a kérdésben. Meg aztán az idő bebizonyította, hogy nem is olyan rossz az, ha az ember nem csak a családjára számíthat, ha baj adódik. Így aztán szép lassan egy szép nagy családdá vált a barátok pereputtya és rokonsága is. Sokan irigyelték őket, és mint általában ilyenkor, igencsak sok pletykát kellett kiállnia a négy barátnak, de lassan hozzászokott a falu is a helyzethez és a jóbarátok is megszokták a nyelvköszörülést.
„Ááá, dehogy. Kanbuli volt az este... csak mi férfiak vállaltuk be az ünnepek körüli műszakokat. Zsuzska mondjuk jött volna, de őt meg mi küldtük haza a barátjához. Jó gyerek az, megérdemli, hogy kényeztessék ilyenkor...!” hadarja Áron, de már mosolyognak is, mert eszükbe jut a falujukbeli lány, aki bő egy éve kezdett Áronék kútján, mint pénztáros, és a kezdetben olyan gyámoltalan volt, hogy eleinte el sem hitték, hogy egy olyan csinos lányka annyira elveszett legyen a felnőttek világában. De mivel aranyos volt és segítőkész, hát egy kicsit vezetgették és szép lassan az egész kút közös gyerekévé fogadta és segítették amiben csak tudták.
„Hogy meg vagytok bolondulva azért a kis csitriért -aztán majd egyszer csak azt veszitek észre, hogy ti hordjátok neki össze a babakelengyét is, ha így folytatjátok”-kötözködik tovább Béci, de közben nem bírja ki, hogy ne mosolyogjon, így hamar elárulja, hogy csak kötözködik barátjával.
Áron azonban komolyra fordítja a szót, mert egyből felhorgad benne a féltő szeretet:
„Megérdemli. A múltkor is beugrott a feleséged helyettesíteni, mikor a kölyköd beteg volt, pedig nem lett volna kötelező neki.”
„Jól van na!-nem kell mindjárt felkapni a vizet! Csak játszottam. De mi ez a jó illat Áron?Mire készülsz már megint?” -tereli el a témát a sofőr , miközben lassan a gyülekező helyre érnek.
„Semmi!Csak egy kis meglepetés a reggelihez!-vágja rá a kutas, és már ugrik is ki az autóból. Odakint pedig meleg kézfogással és irigy élcelődéssel várják a társaság már ott lévő tagjai. Pedig ha tudták volna, hogy Áronnak most mindennél jobban esett volna, ha otthon a családja várná.

A nap úgy elszaladt, hogy szinte észre sem vették és már vége is volt a vadászatnak. Sok vad ugyan nem esett, de azért mindenkinek meglett a kompetencia. Igaz, ez a nap nem is a lövöldözésről szólt, bár egy-egy toronykakas elejtését hangosan megdicsérték, a fiatal vendégvadász pedig egész nap a középpontban volt és annyi váll lapogatást kapott, mint még soha életében -ugyanis az első hajtás első lövésére egy, a gazosban megbújó gyönyörű vörös bundájú rókát szabadított meg gondjaitól. Be is ígérték neki, hogy este a falu egyetlen kocsmájában tartandó összejövetelen annyi sört kell innia jutalmul, hogy meg is fogja utálni a végére. (Ezt a Karácsony előtti vacsorát évek óta megtartotta a társaság, ha volt aznap vadászat, ha nem -utána már a családé a ember, ha vadász is.)
A reggelinél persze gyorsan elfogyott a hajában sült krumpli, és igencsak hamar megrövidült kolbász is. Igaz, kicsit friss volt még, mert három hete még az ól ajtaját dúrta a moslékért jókora hízó formájában, de azért csak elkopott így is. Lassan eltűntek a hideg sültek is, fogyott a meleg mézes tea -de jól is esett a hidegben a langyos poharat fogni, és hatalmas kortyokkal tűnt el az nyárillatú édes nedű a torkokban. Végül már csak a pakkok romjai és a morzsák mutatták, hogy a Nimródok nem csak Dianának és Hubertusnak áldoznak ünnepeken, hanem Bacchusnak is, de ez így volt jó -és különben is, a friss levegő a beteg gyomorból is farkasétvágyat hoz ki.

Az étkezés után újra nekiindult a kis csapat és ebben a hajtásban végre Áronnak is sikerült egy hatalmas süldő nyulat karikába lőni, majd egy kakast fűzött az oldalára, mely olyan hanggal kelt fel a  lába alól, hogy majdnem elesett az ijedtségtől. Nem sokon múlott, hogy ösztönből lőtt, pedig akkor csak fasírozottnak lett volna jó a madár. Végül is sikerült összeszednie magát és hagyta a szép kakast kirepülni egy kicsit és ekkor lőtt. Az elsővel ugyan lemaradt róla, de a második lövés megtörte a fácán röptét és az egyik kutyás vadász elé esett. Persze Fleki -a hatalmas német vizsla- azonnal és szépen apportírozta gazdájának, aki egy kalapemeléssel és egy kézfogás kíséretében nyújtotta oda a kutasnak a zsákmányt. Utána már nem sok babér termett neki, de nem is nagyon bánta.
Béla puskája egy szajkóra és két nyúlra mondott áldást, majd egy rühes rókát keresztelt meg egy duplázással, de a rudi úgy elszelelt, hogy mindkét lövés mögötte csapódott a hóba. Persze cukkolták is a többiek érte Bécit(„Bélám, azért döntsd már el, hogy te most kinek az oldalán állsz? Büntetésből nem lőhetsz ma több nyulat” -és ez az elnök mosolygó szájából elhangzó mondat volt talán a legenyhébb), de mit bánta ő. Ma mindenki együtt nevetett és nem egymáson.

A vadászat végeztével hazaszéledt a jókedvű és kipirult társaság és bizony senki nem törődött azzal, hogy az asszonyok morogni fognak, amiért a határban elköltött kései reggeli miatt még nem voltak éhesek, az esti vacsora miatt pedig már nem akartak enni, de sebaj! Ennyi morgást megér ez a nap!

Áron is hazaért, elpakolta a puskát, töltényt, a vadászkabátját, rendbe tette a cókmókját, a kompetenciafácán kiakasztotta a kamrába, majd megetette a jószágokat. Rá is sötétedett rendesen, de hát tél derekán hamar érkezik az este. Sűrű köd ereszkedett le mire végzett, s a köddel együtt egy kicsit megereszkedett az idő is. Kicsit bogarászott még a kamrában, megigazgatta az amúgy is tökéletesen álló szerszámokat, körbeforgatta a hajnalban hazafele jövet „kölcsönvett” kis fenyőfát, majd egy „jó lesz ez” dünnyögéssel betette maga mögött a kamraajtót és bement a házba. Tett egy kis fát a jó öreg sparheltra, majd kimagozott és összedarabolt három sütőtököt(na, nem azokból a régi, nagy fajtákból, hanem ezekből az újabb, kisebb, körteaalakúakból), betette őket a kis tűzhely sütő részébe és lefürdött. Kicsit játszott a kis vizslával, majd ledőlt pihenni egyet. Ráér még, van vagy két órája a vacsora kezdéséig, és ahogy ismeri a társaságot, most már úgysem fogják magukat annyira tartani a kezdéshez, mint reggel.
Úgy aludta végig azt a másfél órát, mintha fejbe vágták volna és bizony Isten, rátudott volna még húzni pár órácskát, de aztán a telefon ébresztőjének második csörgésére eszébe jutott a tök a sütőben és egyből kiszaladt a szeméből az álmosság. Szerencsére jól számított -a téli csemege pont kellőképpen sült át. Öntött a tetejére egy kis hársmézet(jó illatosat, mert ünnep táján az illatoknak is nagy jelentőséget tulajdonított), és mire elkészült a fésülködéssel, öltözéssel, addigra felitta a mézet is a tök. Aztán, hogy ne csak a töknek legyen jó, Áron egy hirtelen ötlettől vezérelve a hűtőhöz lépett, kivette a pálinkás üveget, amiben a vendégváró mézes-pálinkáját tartotta(saját barack, saját méz, saját főzés) és nagyot húzott belőle. Kicsit ízlelgette és eszébe jutott, hogy mennyit cukkolták fiatal korában az ilyen hóbortjai miatt. (Már tudniillik, hogy hajlandó volt éjszakákig gürcölni a jószágokkal, méhekkel, gyümölcsökkel és a sok miegyébbel, csakhogy minél tökéletesebben belophassa a hagyományokat, a hagyományos ételeket, ízeket a mindennapok közé.) Elmosolyodott, majd gyorsan visszatette az üveget és újra eszébe jutott, hogy vannak szép dolgok is abban, ha egy kicsit szabad az ember fia. Becsomagolta a sült tököt és elindult a kocsmába.

A vacsora gyorsan eltelt, és mikor másnap felébredt, úgy érezte, mintha ezer pici ördög járná ugyanazt a duhaj táncot, amit Bécivel roptak előző este. „Húúú, kemény ez a mézes pálinka...” jutott eszébe, de aztán beugrott neki pár feles keserű és az elnök házipálinkája is. Az éjféli pezsgőről már csak remélte, hogy a fantáziája szülte, de mikor rápillantott az asztalra, kénytelen volt elfogadni, hogy az is valóság volt. „De miért van két üres üveg az asztalon?”-vakarta meg a fejét és abban a pillanatban meg is kapta a választ. A sarokba tolt fotelben lévő ruhakupac megmozdult, majd elkezdett morogni -Béci hangján. Persze ezt egy másik morgás követte -a kiskutya, nem tudta mire vélni a szokatlan vendéget és hangosan méltatlankodva próbálta kitessékelni a fotelból. Lassan összeállt a kép: miután megérkezett, megivott pár bögre forralt bort, majd beállított cimborája is. Kezében egy üveg rövid és Áron mellé kerülve széles vigyorral közölte, hogy az ő felesége sem alszik otthon, mert segít az anyukájának fát díszíteni. „Hát így kezdődött a tegnap este... de hogy fejeződött be?” Nagy keservesen felállt, és amíg megrakta a tűzhelyet, addigra barátja is előkerült a ruhák alól. Ahogy egymásra néztek, elkezdtek nevetni.
„Jól sikerült a tegnap este-mi?Kár, hogy éjfélre már véget is ért.”-vigyorgott  Béci.
„Tisztára, mint mikor még kiscsikó koromban megitattad velem az első pálinkát.”-válaszolta Áron és újra elkezdett nevetni.
A délelőtt gyorsan eltelt. Áron sütött hajában krumplit, tett az asztalra kötözött sonkát, vajat és lilahagymát, majd reggeli után megkávéztak. Mikor elváltak, megbeszélték, hogy délután kinéznek etetni. Aztán mehet mindenki a maga útján: Áron dolgozni, Béci pedig a családjához.
Mielőtt beszállt volna az autóba, Béla még visszaszólt:
„Azért hozz ki puskát is! Hátha belefutunk egy rókába, vagy egy süldőbe.” -s választ sem várva már be is pattant az ülésre és eltűnt a sarkon.

Áron egész nap pihent és páróra alvás, meg a kiadós reggeli és egy gyors ebéd után már egész jól érezte magát. Barátja, mint mindig, most is időben érkezett, de mielőtt áron beszállna, átadja neki a kulcsot és kijelenti, hogy innentől ő vezet.
„Mielőtt ide jöttem volna, beugrottam Béluhoz -a négy jó barát közül ketten is Béla névre hallgattak, így aztán sokszor csak ők tudták, hogy kiről is van szó, ha szóba került valamelyik Béla-   Belém erőszakolt egy felest, így aztán nem akarok összetűzést a jardokkal. Puskát meg úgysem hoztam.” Vigyorog.
„Cimbora, te javíthatatlan vagy!-vagy inkább gyógyíthatatlan. Hogy bírja ezt az asszony?”- évődik vele a kutas.
„Megkapja a napi betevőt, így nem panaszkodik...”
„Neked mindenre van kapásból válaszod?”
A beírókönyvnél beírják magukat, hogy minden rendezve legyen, majd jókedvűen élcelődnek egymással, miközben lassan fogy alattuk a kövesút. Nem lehet sietni, mert az  út igencsak csúszós és jobb késni, mint meg sem érkezni.
Szerencsére jó időben vannak még, így nem jelent gondot, ha nem sietnek. Az idő szép, a kedvük jó és végre megint kint lehetnek. Végigjárják Áron és Béci szóróit, ahonnét minden elfogyott, pedig két napja töltötték fel őket. Ezután elkanyarodnak a Nagyturjánok felé, mert ott is van egy apróvad-etető és különben is... hátha egy rudi is eléjük kerül.
Ahogy megérkeznek, az autót leállítják a nádas mellett, majd ki erre, ki arra egy-egy vödör kukoricát cipelve elindulnak a két etetőhöz, amik a nádas két végén állnak. Béci csak távcsővel, de Áronnál bizony ott a jó öreg 7,62-es. Pár perc séta után a kutas megáll, hogy kifújja az orrát, de ahogy megtorpan, megüti a fülét valami szokatlan hang, majd nemsokkal később a disznók jellegzetes szaga is megcsapja az orrát. „A mindenit! Még a végén lesz itt valami!”-kapja el a vadászláz, s szíve a torkában dobog az izgalomtól. A vödröt ott hagyja, és szép óvatosan elindul a szóró felé, mert onnét jött a csámcsogó hang. Szerencsére a nádban itt van egy kis öböl, az etető pedig ennek a közepén van, így végig jó takarásban és jó széllel lophatja be a vadat. Mikor kiér a sarokra óvatosan kikémlel a nád mögül: két jó süldő és egy nagy kan ropogtatja a fácánoknak kiszórt kukoricát és annyira belefelejtkeztek a késő délutáni lakmározásba, hogy fel sem figyelnek a  zár kattanására. Áron féltérdre ereszkedik és céloz. De hiába a kedvező hely, a disznók mindig úgy állnak, hogy nem meri útjára engedni a golyót. Ahogy ott térdel a hóban, egyszer csak megüti a fülét még egy hang. Messziről jön ez az éppencsak-nesz, de lassan egyre jobban ki lehet venni. Északi vándorok közelednek a felhők alatt és már szépen hallatszik a jellegzetes csukló „Lilik-lik, gilik-lilik-lik”. Áron leereszti a puskát. Hirtelen olyan jól érzi magát, hogy el is felejti, hogy az előbb még ki akart ugrani a szíve és hogy a nagy lehetőség egy nagy kanra lehet épp most csúszik ki a kezei közül. „Elvégre Szenteste van. Nem fogok lőni!”-határozza el magát.
„Ne csak nekem legyen ünnep a mai nap”-mosolyodik el saját érzelmein- „a kukoricát meg itt is megtalálja a madár. Így mindenki kap ajándékot.” S a gondolatot tett követi. Visszalopakodik a vödörhöz és óvatosan kiönti a tartalmát egy kis bodza bokor alá és visszaóvatoskodik az autóhoz, ahol már várja a barátja. Érdekes csend feszül közöttük és Áronnak eszébe jut, hogy el kellene mondania mi történt, de nem akarja hallgatni a piszkálódást, így nem szól, Béci meg nem erőlteti a beszélgetést. Mivel lassan sötétedik hazaindulnak, s alig szólnak egymáshoz az úton.
Mielőtt Áron kiszáll az autóból barátja megfogja a kezét és cinkos mosollyal az arcán, odafordul a kutashoz:
„Te Áron!-legalább nagy volt?”
„Mi?”
„Hát a disznó, amit láttál. Tudom, hogy volt ott valami, mert utánad mentem ahogy végeztem, de mikor láttam, hogy letérdelsz és célzol, megálltam és csak távcsővel néztelek. Aztán láttam, amikor felnéztél az libákra. Olyan tisztán láttalak a távcsőben, hogy még a vigyort is láttam az arcodon, mikor leeresztetted a puskát. Ha róka lett volna, tuti nem engeded el... szóval? Nagy volt?”
„Nem volt óriás, de igen: nagy volt.”
„Gondoltam”-vágja rá Béci, majd gyorsan témát vált- „A többieknek üzensz valamit? Nincs még kedvem hazamenni és fát díszíteni. Azt hiszem, boldogítom őket egy kicsit, amíg az asszony és a gyerekek elkészülnek a fával.”
„Igen kellemes Ünnepeket kívánok nekik és hogy igyanak egy pohár pezsgőt az egészségemre!” -válaszolja mosolyogva a kutas kipattan az autóból, majd széles intéssel elbúcsúzik a barátjától, aki visszadudál még, és bemegy a házba.

Az este lassan telik a benzinkúton. Ilyenkor se vevő, se ellenőr, csak egy-két elkésett utazó fut be nagy ritkán. A kutasok és az eladók jobb híján kártyázgatnak, de azt is csak úgy ímmel-ámmal. Áron néha kimegy szétnézni, s ilyenkor viszi magával a keresőt is -a benzinkút a falu szélén van és teliholdkor vagy hó mellett bizony sokszor látni éjszaka őzeket, rókát, néha valami ritkaságot is. De úgy néz ki, hogy ma az állatok is ünnepelnek, mert semmi mozgást nem látni a környéken. Lassan csordogálnak a pillanatok és percekké is alig akarnak összeállni, nemhogy órákká. Éjfélkor azért koccintanak egyet a többiekkel. Ilyenkor megengedhető ez a kis lazaság, de ez az ünnepelés is csak fél órára töri meg az egyhangúságot. Aztán végre valahára elérkezik a műszak vége. Ez már egy kis változatosságot jelent, mert át kell adni a kutat a következő műszaknak és legalább lehet egy kicsit tenni-venni. És végül elérkezik reggel fél hét -és beállít Áronért a munkatársa, hogy hazavigye. Persze a téma végig az, hogy milyen jó volt az előző este, ki mit kapott, ki minek örült a legjobban, mi volt a vacsora, meg a többi ünnepi mozzanat és minél tovább hallgatta Áron, egyre jobban hiányzott neki a családja. Sajnos, ő kénytelen volt nélkülözni ezt a kellemes hangulatot az előző este és azt sem tudja, hogy mikorra készül el az ő autója, hogy hazahozza őket.
Mikor megérkeznek, morcosan elköszön, majd bevágja az ajtót maga mögött. Semmihez nincs kedve, egyedül érzi magát. „Később talán átnézhetnék valamelyik jómadárhoz, de még korai lenne zavarni őket.” És ahogy így morfondírozik, dudaszóra lesz figyelmes. „Ki az ördög nem bír magával ilyenkor!”-fortyan föl, de azért csak kinéz és leesik az álla: a kapuban ott áll Béci kisbusza és épp akkor szállt ki belőle a felesége, a két Béla és Árpi a harmadik csirkefogó pedig  az első ülésről vigyorognak a meghökkent kutasra. Áron azt sem tudja, mit csináljon, de a kisbusz már tolat is ki az útra. Az örökvidám Béci még visszakiabál belőle: „Kellemes Ünnepeket komám! Örülj az ajándékodnak, aztán délután nálunk találkozó!”
És ahogy Áront körbevette a családja, akkor érezte igazán, hogy Ünnep van mindenkinek!