Ahogy ígértem, itt a történet:

Az a „bizonyos napom” már reggel óta arról szólt, hogy akármibe kezdtem bele, az mind balul ütött ki, és annyi balszerencse ért, hogy már délután kettőkor arra gondoltam, hogy inkább hazamegyek és lefekszem aludni –de biztos akkor is rosszat álmodtam volna. 5 óra környékén pedig tetőzött a dolog, úgyhogy elhatároztam, hogy megtépázott idegeim este egy kis vadászattal fogom kikúrálni.

Majdnem nem jött össze a tervem, mert fél hétkor telefonált az egyik sofőrünk, hogy lerobbant és menteni kell. Persze egyből beindult a telefonálgatás, ki, hol, hogyan és mivel tud segíteni a sofőrnek és itt kezdett fordulni a szerencse kereke, mert fél óra után úgy tehettem le a telefont, hogy sikerült megoldani a problémát.

Ezután rohantam haza átöltözni és bő negyed óra múlva a beírókönyvnél már azon tanakodtam, hogy két esélyes hely közül melyiket válasszam aznapra –a nagy kiterjedésű, erdővel körbevett silókukoricát vagy azt a turjánba futó kis csík kukoricát, amit pár nappal korábban fedeztem fel. Ahogy a nyerő helyen törtem a fejem, egyszer csak hívnak telefonon, hogy vendégek érkeznek estére, mit gondolok, hol lehet nagyobb szerencséjük (a dologhoz hozzátartozik, hogy bár nemrég lettem tag ezen a területen, régóta járom már a környéket, ráadásul mostanában tényleg sok időt töltöttem kint, így sokszor keresnek meg, hogy miket láttam, tapasztaltam egyes területrészeken). A nagy táblát javasoltam, mert mostanában ott mindig össze lehetett futni a disznókkal –így nekem maradt a két lehetőség közül az utóbbi. Gyorsan beírtam magam és negyedórával később már a cókmókomat pakolásztam kifelé az autó csomagtartójából. Felkaptam a vállamra a vadásztáskám –lesvadászataim elmaradhatatlan kellékét, minden szükséges felszerelésem tárolóját- és a puskát, majd óvatosan araszolva elindultam a mozgatható les felé, ami a kukorica túlsó felén volt lerakva.

Ezt a területet úgy kell elképzelni, hogy a falutól kb. egy km-re helyezkedik el egy kanális és a település között. A szántók nagy része mostanra learatott és felbálázott kalászosokkal volt bevetve, de néhol egy-egy muhar és lucernatábla is megbújik a triticale, a rozs és a kopaszbúza tarlók között. Itt találtam én rá egy 7-8m széles, de 6-700m hosszú kukorica-csíkra, aminek egyik felén az út melletti fasor húzódik, a másik fele viszont egy turján köré telepedett bozótos aljú, üde kis erdőben ér véget. Jártomban-keltemben figyeltem fel erre a táblára, mert feltűnt, hogy pár szál ki van dőlve a tarlókra és mikor közelebb mentem, láthatóvá váltak az elkövetők nyomai, mert bizony tenyérnyi borztappancsok és jó pár különböző méretű disznóláb lenyomatára leltem. „Hohó! Hát ezen a kis csíkon nem kis forgalom zajlik le esténként!” Annak pedig még jobban megörültem, mikor rátaláltam a kis hordozható lesre, amit korábban helyezett ki ide a társaság a kalászosok megvédésének segítésére. Ide tartottam akkor este is.

Mikor elértem a lest, megszokásból körbenéztem a les alján is –sötétben könnyebb megtalálni a viszonyítási pontokat, ha több szemszögből is megfigyeljük őket-, majd felcihelődtem a lesre. Mobilitása ellenére ez egy stabil, kényelmes deszkatákolmány (bizony mozgatásához is több ember szükséges), oldalfalainak magasságát pedig mintha pont hozzám méretezték volna: a puskát rátámasztva kényelmesen célozhatok minden irányba.

Kipakolom a legszükségesebb eszközöket mellém a padra, hogy később már ne kelljen ezekkel zörögnöm: távcső, puskalámpa és az ehhez tartozó akkumulátor, egy alma (unaloműzőnek), fél liter ásványvíz (hajnalig szándékozom maradni), és a szúnyogriasztó, amivel gyorsan be is fújom magam, mivel kezdenek megjelenni ezek az idegesítő, mostanában már nem is csípéseket, de inkább harapásokat okozó kis nyavalyások. Elrendezek magam körül mindent, majd betárazom a puskát és most már csak várnom kell. Lassan feltűnnek az első csillagok –nem tudom, hogy más hogy van vele, de engem teljesen le tudnak kötni. Órákig el tudom őket nézegetni. Ha meg közben le-le esik egy kis égi lámpás, akkor más már nem is kell… vagyis csak annyi, hogy megcsörrenjen a száradó kukoricalevél. Most is a csillagokat figyelem, de egyszer csak felriaszt ebből az állapotból valami távoli zörgés-csörgés-csattogás. Távcső fel és a hang irányába kémlelek: traktorok közelednek a zötyögős földúton. Elöl rakodóvilla, hátul rozzant plató: a közeli lucernán kintmaradt nagybálákért jönnek. Nem tudom, hogy mérges legyek-e vagy se… egyrészt egy időre biztos elzavarnak minden vadat a közelemből, másrészt viszont mindig is szerettem elnézegetni a betakarítást. Számomra valahogy különös misztikuma van annak, amikor az ember egy (vagy több) éves munkáját szinte pillanatok alatt learatja, és összegyűjti –valahogy mindig az régi idők parasztjai jutnak róla az eszembe, akik kora tavasztól késő őszig kint dolgoztak a földeken, majd mindegy záróakkordként mindent behordanak a pajtába, padlásra, színbe, pincébe és a végén a munkától koszosan, fáradtan, de elégedetten néznek körbe a háztájon, hogy „Na, most már jöhet az a nyavalyás tél! Éhen már nem halunk.” És utána jöhettek a mulatságok, a bálok, lakodalmak, nem kellett kapkodni a disznóvágással,  esténként a kemence, sparhelt mellett ráértek faragni, szőni, fonni és volt idejük egymásra.

Most is hasonló dolgok jutnak az eszembe, és miközben nézem a munkát, szépen rám telepszik az augusztusvégi éjszaka. A hold sarlója is feljött már, de gyér fénye mellett nem sok mindent látok. Mindenfelé tücskök ciripelnek és mellettem a sűrű bozótból néha felhangzik egy kis kuvik panaszos kiáltása. Hűvösödik és a tarlókon itt-ott lenge párafelhő kezd megjelenni: a köd kistestvére. Még nem olyan nagy és sűrű, hogy az egész világot eltakarja a szemem elől, de ahhoz már elég, hogy egy egerésző rókát, elvadult házimacskát, netán egy kisebb kondát is eltakarjon. Hátradőlök és szememet becsukva hallgatózom. Nem tudom más hogy van vele, de én mintha ilyenkor jobban hallanék. Úgy érzem, jobban felfogom a finom zörejeket, a hangok irányát, távolságát. Éjszakai lesnél képes vagyok a les nagy részén csukott szemmel hallgatózni –persze néha előfordul, hogy közben elszundítok, de eddig még mindig felébredtem a legkisebb zörejre is. Ha meg nem ébredtem volna fel, hát semmi gond, magnak is kell hagyni valamit a vadból!

Ahogy így csukott szemmel hallgatózom, feltűnik, hogy halkul a traktorok zaja. Felnézek, és valóban: már csak a távolban imbolygó pótkocsi lámpájának gyenge fényét tudom kivenni. Megnézem az órám: tíz múlt pár perccel. Visszagörnyedek előző pozíciómba és alig telik pár perc, tőlem balra zörögni kezd valami a sűrűben. Oda-vissza szaladgál és az előző napok tapasztalatai alapján gyorsan megállapítom, hogy ez a ismeretlen jószág csakis borz lehet. Sebaj, jöhet őkelme is -vadkárelhárításon lennék vagy mi-, csak lépjen ki egyszer a tisztásra! De őkelme bizony nem akar megválni a bundájától, mert nem mutatja magát egy pillanatra sem, hanem inkább elszalad oda, ahol a kukorica a turjánba fut, és ott feltűnésmentesen surran át éjszakai ebédlőjébe. Ahogy hallom, tőlem kb. 40-50m-re lehet, töri már a kukoricát is, hallatszik, ahogy recseg a száradó kukoricaszár. Többen is lehetnek, mert egyszer csak megindul felém is a zörgés és szinte egészen a lesig feljön a keskeny táblában. Ránézek az órámra: fél-tizenegy. Emelem a puskát, készülök a lövésre, hogy ne akkor kelljen kapkodni, amikor a vad egy pillanatra feltűnik. Igen ám, de mintha rosszul hallanék, mert úgy tűnik, hogy az előttem elhalkult zörgés vagy jó hatvan lépésnyivel feljebb folytatódna az út felé, mert ott is csörög már a száraz levél. Hogy is van ez? Egy pillanatra értetlenül állok a természetfelettinek tűnő dolog előtt, de aztán helyreugrik a kép: disznók! És már hallatszik is, ahogy az összemarakodó malacok visítoznak. Távcsövemben nézem az irányt, de semmit nem látok. Várok egy kicsit, de úgy tűnik, mintha közelednének –próbára teszik rendesen a türelmem… aztán megállnak. Tőlem bő sörétlövésnyire. Nincs mit tenni, egy alkalmas pillanatban rájuk villantok a puskalámpával és ahogy feltűnik a kukorica szélében csövet tördelő koca és körülötte a négy malac, kiválasztom a legszélső malacot és már útjára is engedem a golyót. A lövés hangja szinte darabokra töri egy szempillantásra a világot, de azonnal helyre is áll a világ rendje: jó a becsapódás hangja és ahogy még egyszer odavilágítok ahol az előbb a disznók álltak, látom, ahogy  a koca malacait otthagyva átvág a tarlón, egy távolabbi turján irányába. A malacok viszont nem értik a dolgot, mert szoborrá dermedve állnak még pár pillanatig, mire az anyjuk után indulnának. Ekkor jut eszembe, hogy még egyet lőhettem volna, ha… ha nem felejtek el újratárazni. De bizony a nagy izgalomban ez teljesen kiment a fejemből. „Sebaj! - dünnyögök magamban- Lássuk azt a malacot!” Vigyorgok bele a sötétbe és lassan összeszedem a felszerelésem, miközben az addig megzavart borzok is lassan kisomfordálnak a kukoricából. Visszaülök még egy kis időre, hallgatózom, de semmi nem hallatszik a rálövés irányából. Lassan lekászálódom a lesről és keresőlámpámat bekapcsolva elindulok rálövés helyéhez. Elsőre ugyan eltévesztem az irányt, mert vagy tíz méterrel közelebb keresem a sebzés nyomait, de aztán, mikor azt nem találtam meg, újra bemérem a lest és a környéket, majd a jó helyre érve nyugtázom magamban, hogy jó szokásommá vált, hogy még világosban megjegyzek minden kiindulási pontot, ami sötétben a hasznomra válhat: egy fát, egy gazcsomót, vakondtúrás irányát, akármit, ami az éjszakai tájékozódást segítheti a későbbiekben. A rálövéshez érve jókora májdarabot találok, és ahogy jobban odavilágítok, már látszik a vérzés, majd a kenés is. Pár lépéssel beljebb pedig ott fekszik az Első! Alig hiszek a szememnek! Végre! Annyi próbálkozás, sok éves leskelődés után végre előttem fekszik életem első vaddisznója. Na, nem mintha eddig olyan sokszor mentem volna kifejezetten disznóra –valamiért még nem éreztem azt, hogy nekem vaddisznót kellene lőnöm-, de az esély sokszor megvolt rá a sok rókales és tarvadazás közben.  Jól megnézem magamnak, majd egy kisebb csövet letörve megadom neki az utolsó falatot. Kalapomat levéve még egyszer végiggondolom az elmúlt perceket, majd a lábait összefogva elindulok vele az autóhoz. Nem nagy, de mintha minden egyes lépéssel egyre nehezebb lenne. Még jó, hogy csak pár percnyi séta választ el az autótól, mert a végén már lehet, hogy nem is malacnak, de legalább egy jóféle süldőnek éreztem volna a súlya alapján.

A kocsihoz érve elpakolom a felszerelésem és telefonálgatni kezdek: merthogy valakinek csak el kell újságolni a történteket… meg hátha valaki kint van még vadászni és nem maradok avatatlanul. Először a vadőrt hívom, ő a legesélyesebb, de miután közölte, hogy ő bizony otthon van -25 km-re tőlem-, felhívtam még pár esélyes ismerőst, de nem sok eredménnyel. Így hát betettem a malacot a csomagtartóba, és elindultam a beírókönyvhöz. Közben érkezik a hívás, hogy a vadászmesterünk és egy fórumtársunk van már csak kint a területen, ők pedig perceken belül megérkeznek. Félreálltam hát egy bekötőútnál és nemsokára már fel is tűnt a kanyarban a kocsijuk lámpája. Az avatás gyorsan megvolt –lévén, hogy már éjfél is elmúlt-, de ritkán térdeltem olyan boldogan az első fölé, mint akkor este. A vadásztársak dicsérete és tanácsai is különösen jól estek –még ha figyelmeztetés is volt köztük, akkor is: ugyanis a nagy izgalmamban elfelejtettem kizsigerelni a malacomat. Igaz, tudtam, hogy nagy baja nem lesz, mert addigra már felriasztottam álmából az egyik barátomat, hogy mire haza érek, várjon rám a kapuban és persze el ne felejtse a „fogópálinkát”, mert „disznóvágás” lesz! Kicsit ugyan morgott a késői ébresztőért, de tudtam, hogy egy ilyen jeles eseményt úgysem fog kihagyni.