Rudolf Steiner (1861-1925) Steiner pedagógiája és erre alapozott iskolakoncepciója az antropozófia embertanában gyökerezik. Ennek egyik legfontosabb gondolata, hogy az emberi létezés valódi lényege. Az ember földi fizikai létezése nem választható el a születés előtti szellemi állapotától, ahová majd halála után a fizikai létet követően újra visszatér. Ebből adódóan Steiner szerint az ember lénye négy alapvető egymásra épülő rétegra és azokkal összefüggő fejlődési periódusra tagolódik. Az első szint a fizikai test, amely az embert az élettelen ásványi világgal teszi közössé. A fölötte lehelyezkedő magasabb létformák csupán a szellemtudomány (antropozófia) segítségével közelíthetők meg. Ennek első rétege az élet- vagy étertest, amelyben az ember a növényekkel, az állatokkal az alapvető életműködésekben, a növekedésben, a szaporodásban közös. Erre épül az érző vagy asztráltest, amely az érzelmi élet hordozója. A létezés - csupán az emberre jellemző – negyedik szintje az “én test”, az “én” hordozója, általa válik az ember a földi létezők legmagasabb szintű formájává. A nevelőnek ezért nem kívülről kapott követelményeket, önkényesen meghatározott programokat kell a gyermekbe “táplálnia”, hanem az élet és az azt tükröző gyermeki természet leírásán alapuló fejlődési törvényszerűségeket kell figyelembe vennie. A tanárnak ügyelnie kell arra, nehogy megsértse a gyerek “énjét”, feladata az individuális (szellem) uralmához szükséges eszközök (test és lélek) kialakításának elősegítése. Ennek megvalósítása Steiner szerint a hagyományostól eltérő nevelői viselkedés útján történik. Hibát követ el az a tanár, aki tanítványából saját mását kívánja megformálni, ezáltal azt érheti el, hogy a rábízott fiatal még jóval túl az iskoláskoron is, szinte görcsösen és megfélemlítve csak őt igyekszik utánozni. Az ember négy alapvető létállapotán nyugszik az egyedfejlődés is, ami négy alapvető hétéves periódusra bontja az embergyermek fejlődését: 0-7.év: jellemzője a fizikai test dominanciája, ami a fizikai szervek kialakulásával függ össze. Ennek a pedagógiai korszaknak lényeges eleme az utánzás, a példakép követése, továbbá a világ érzékszervi befogadásának, megtapasztalásának szükséglete. Ebben az életkorban a gyermek kritika nélkül utánzó lény, ezért kiemelt jelentősége van az ingergazdag környezetnek, a felnőtt által közvetített pozitív példának, a szülő és a nevelő őszinte derűje, érzelmi biztonságot nyújtó szeretetének. Az első három évnek különleges jelentősége van nemcsak a gyermekkor, hanem az egész emberi élet szempontjából. A gyermek egyetlen későbbi életszakaszában sem gyűjt annyi benyomást a külvilágról, testének életfolyamatai soha később nem játszanak olyan nagy szerepet tudatában, mint ezekben az években. Kitartó gyakorlással ekkor sajátítja el egész élete során naponta használatos képességeit, mint a járás, a beszéd, a gondolkodás. 7-14. év. legfőbb jellemzője a gyermek engedelmes példakövetése és az ehhez segítséget nyújtó, jó értelembe vett tanári autoritás. Ebben a korban alakul ki a gyermek éntudata, amely azután majd világtudattá teljesedik. 14-21. év. Kialakul az ifjú ember autonóm ítéletalkotása és valódi fogalmi gondolkodása. A gyermek ebben a korban már nem utánoz, hanem értékrendet sajátít el. 21-28. év. Az ifjúkor éveiben fejeződik be az egyén fejlődése, éntestének kialakulása. Steiner fejlődéstanának másik alapgondolata, hogy a gyermek egyedfejlődése megismétli az emberiség őskortól napjainkig tartó kulturális fejlődésének főbb szakaszait. Ennek szellemében az 1-8. osztály tananyagának lineáris és koncentrikus elrendezése az általa felvázolt kultúrfokok alapján történik. Ezzel összefüggésben vallja, hogy az iskolai ismeretszerzés anyagának nem szabad megelőznie a gyermeki önfejlődés sajátosságait. A serdülőkorig elsősorban az érzelmi élet megalapozását szolgáló, a művészet által történő kreatív nevelés álljon előtérben. Az értelem fejlesztésére csak a 14. életév után helyeződjék át az oktatás hangsúlya. A Steiner által alapított Waldorf-iskola 12 évfolyamos egységes iskola. Az alapító felfogás szerint a gyermeki személyiség optimális fejlesztése csak abban az eseben valósítható meg, a minden egyedi, csak rá jellemző tulajdonságot, adottságot minél teljesebben tud kibontakoztatni az iskola. A Waldorf-iskola nem nyújt állami érettségit, ezért az erre törekvő fiatalok számára a 12. utáni év az érettségire történő felkészülést szolgálja. A Waldorf-iskolák már külső építészeti megoldásaikban is különböznek a napjainkban megszokott oktatási intézményektől: szokatlan, gyakran kör alakú formák, rusztikus fával borított falak, az épület és a természet összhangjára való törekvés jellemzi. Az épületekben használt színek is eltérnek a megszokott hétköznapi megoldásoktól. Az intézetek a szülők, a tanárok, a tanulók együttműködésére alapozva, egyesületi formában működnek. A 12 évfolyamos iskolához általában óvoda és gyakran gyógypedagógiai intézet is kapcsolódik. A fenntartás költségeit a szülők által befizetett differenciált tandíj, esetleg állami támogatás fedezi. Az iskolák irányítását a szülői-tanári testület kollegális alapon végzi. Az iskolai nevelés-oktatás legfontosabb személyisége az osztálytanító, aki az 1-8. osztályban a napi fő oktatási szakaszban (a tanítás első 2-3 órája) a fő tárgyakat tanítja, így nyolc éven át naponta hosszú időt tölt együtt tanítványaival. Ez nem csupán a gyermek és a tanító, hanem a tanulók egymás közötti kapcsolatára is nagy hatással van. Az osztálytanító növendékei kiválasztásakor – ami egyébként teljesen szuverén joga – figyelembe veszi a fiú-lány arány mellett az egyes temperamentumtípusok egészséges arányait is, mivel az nagymértékben megkönnyítik a megfelelő osztálykohéziót, így az eredményes közös munka kibontakozását. A Steiner által kidolgozott pedagógia követi a gyermeki létforma napi ritmusát: az ébrenlét, alvás, befogadás és felejtés váltakozását. Éppen ezért a tanterv és az órarend kialakítása során a Waldorf-iskolák figyelembe veszik az év visszatérő ritmusát, az évszakok változásait és a napszakok, illetve a hozzájuk kapcsolódó emberi tevékenységek legfontosabb egységeit. A tanulmányi munka sajátos formája az ún. epochális oktatás, ami azt jelenti, hogy a gyermekek tanrendje nem naponta és óránként változik, hanem a főoktatás tantárgyainak (anyanyelv, írás, olvasás, számolás, később a természet- és a társadalomtudományos tantárgyak stb.) tananyaga egy belokkban egy-másfél hónapos szakaszokban kerül feldolgozásra, oly módon, hogy egy-egy tantárgy évente általában csak kétszer kerül sorra. Ez a szervezeti megoldás lehetővé teszi, hogy a gyermek figyelme, érdeklődése tartósan egy-egy területre koncentrálódjék, több, egymástól különböző megközelítésben, változatos eszközök segítségével sajátítson el egy-egy tananyagot. A Waldorf-iskolákban ismeretlen a bukás, valamint a hagyományos értelemben vett feleltetés és osztályozás. Az egyes tantárgyi szakszok (epochák) befejezése után nyilvános osztálybemutatót tartanak. Év végén pedig a tanító a gyermek személyiségének egészére kiterjedő, részletes, szöveges értékelést készít minden egyes növendékéről. A Waldorf-iskolák Steiner és munkatársai által kidolgozott kerettanterve nagy önállóságot és szabadságot biztosít a pedagógusnak. Ez első tanévtől kezdődően két idegen nyelvet oktatnak (lehetőség szerint egy keleti és egy nyugati nyelvet). Az iskola munkájában kiemelt szerep jutott a művészetnek mint alapvető nevelési eszköznek, az alsóbb osztályokban minden tantárgyban helyet kap a festés, rajzolás, gyurmázás, zene, vers és kis jelenetek eljátszása. Minden gyermek tanul zenélni, énekelni, részt vesz a közös kórusénekben. Az első osztálytól kezdve középpontban áll a rajzoláson, festésen alapuló önkifejezés. A rajzi elemek segítségével jutnak el az írás-olvasás-számolás tanításához is. Az iskolai- és osztályélet szerves része a dramatikus játék, a szavalás, a színjáték, amely a bensőséges iskolai ünnepek alapját képezi. A színdarabokat sokszor a gyermekek írják, önállóan rendezik, maguk készítik a díszleteket és a jelmezeket is. A Waldorf-pedagógia sajátos művészi tevékenységformája az euritmia, a látványként megelevenített beszéd és ének – táncos mozdulatművészet. Az első két osztályban körjátékok és egyéb ritmusos játékok jelentik a testmozgást, a tulajdonképpeni torna a 3. osztályban kezdődik. Kiemelt szerepe van a munkának is, a kézimunkától a különböző kézműves technikák (fafaragás) elsajátításán át a bonyolultabb technológiák (papírgyártás), mezőgazdasági munkák (állattenyésztés) és egyéb gyakorlati tevékenységek (földmérés) valamint egészségügyi-szociális feladatok (elsősegélynyújtás) elvégzéséig. A 9. osztálytól kezdődően a növendékek többhetes mezőgazdasági-ipari-szociális gyakorlaton vesznek részt. Az utolsó évet szabadon választott gyakorlati munkával vagy elméleti jellegű dolgozattal zárják. Az önállóan elkészített műveket bemutatják, és azokat társaik, tanáraik, szüleik jelenlétében megvédik.