A lassan húsz éve tartó sikertörténetből már csak ez hiányzott. Andrew Lloyd Webber musicalje, Az operaház fantomja felköltözött a mozivászonra, és ezzel újabb sikertörténet veheti kezdetét. Nem kétséges, az eddigi színpadi előadások 80 millió nézőjéhez újabb tízmilliók csatlakoznak majd, erre valók a multiplexek, a tökéletes látvány- és hangtechnika felerősíti a romantikus mese és a slágerré lett dalok hatását. A zene fülbemászik, a történet szép és kerek, mi kell még. A filmsikerhez minden adott Webber musicaljében. Titok, borzongás, szenvedély, misztika, vágy, indulat, félelem, bosszú és megbocsátás. Gazdag érzelmi svédasztal, ahol minden együtt van, ami a mese iránti örök kiváncsiság tárgya lehet. Joel Schumacher rendezése mindent kihasznál és semmit sem kockáztat. Nem viszi el semmiféle áttételesebb értelmezés felé a filmet, a zsenialitás, a magány, a kitaszítottság csak akkora hangsúlyt kap, amennyi a rejtelmes hangulathoz kell, s egy cseppel sem többet, ami már érdes és karcol. Egy reménytelen szenvedély történetét viszi filmre, Fantomja egy szerelmi háromszög kisemmizettje, aki csak annyira ébreszt rémületet, amennyi még nem kerekedhet felül a nézői együttérzésen. Webberrel a szorongásos titkot is jónak látták némi magyarázattal oldani a filmben, egy jelenet idézi fel a gyerekkori megaláztatást, a torz arc és torz elme titkát, szájunkba rágva, hogyan is kerülhetett a párizsi opera alatti katakombákba a Fantomként emlegetett zenei és építész (!) géniusz. A kiállítás nagyoperai, a látványos képek a hangulati feszültséget a látványelemek ellentéteivel erősítik fel: a csillogás és a félhomály, a pazarul berendezett tágas terek és a színpadi zsinórpadlás kiismerhetetlen kuszasága, a meghitt zugok menedékhelyei és a klausztrofóbiás szűk alagutak sötétje egy stilizált világ szerves részei. Schumacher pontosan illeszti össze ennek a stilizát világnak az elemeit, amelyek természetes teret adnak annak a nem természetes szituációnak, hogy a szereplők időről-időre dalra fakadnak. Nevetségessé is csak egy-két helyen válik a szélsőségesre színezett romantika (például a szerelmesek elcsónakázása a Fantom szeme elől), ennyi azonban belefér a sok, valóban mesterien megtervezett látványos jelenet sorába. Gerard Butler Fantomja kifejezetten vonzó, Patrick Wilson szerelmes mecénása drámai színt kap az öregkori jelenetektől, a Christine-t alakító Emmy Rossum légies jelenség, akiben egy díva hangja szólal meg. Miranda Richardson a balettmester kis, ám annál lényegesebb szerepében a legizgalmasabb figura, aki mögött egy nagy személyes dráma sejlik fel. Talán ő ennek a történetnek az igazi drámai hőse, csak hát nem erről szól Az operaház fantomja. A pazar kiállítású filmlátványossághoz csak annyit: a kellékcsillár, amely a Fantom bosszújaként a közönségre szakad, 1,3 millió dollárba került. Csupa Swarowski kristályfigyegő villog rajta, összesen több mint húszezer. Ha tág a materiális határ, szabadon szárnyalhat a fantázia.