I. Ha az ókorba kalandozunk akár gondolatban, akár beszélgetések során, a legtöbb embernek a görög hősök, az olümposzi istenek, a mitológiai alakok, esetleg a drámairodalom szereplői jutnak eszébe. De akkor sem a nők mint a szebbik nem valóságos képviselői, hanem esetleg istennők vagy tragédiák hősnői, vagyis csak képzeletbeli figurák. Vajon azért hallani olyan keveset a hétköznapi görög nők életéről, mert a történelem historikusai férfiak, vagy azért mert nincs kiről és nincs mit mondani? Tény az , hogy a politika és a háborúk meghatározó szerepe kizárólag a férfiaknak juttat dicsőséget az ókori Hellaszban, hiszen az a férfiak dolga volt. A mitológia antropomorf istennői viselkedésükkel, emberekhez való viszonyukkal és cselekedeteikkel sokat elárulnak, vagy sejtetni engednek a mindennapi nők szerepéről, ami igencsak a család, a háztartás és a férfiak körül forgott. Gondolhatunk akár Héra haragos szervezkedéseire férje hűtlenségének „tárgyai és gyümölcsei” ellen, akár Hesztiára, a családi tűzhely védőjére, akár Aphrodité szerepére. De köztük is mutatkozik ettől eltérő vonás, gondoljunk a vadászó Artemisz istennőre, vagy a bölcs és harcosokat segítő Pallasz Athénéra. A tragédiák világát vizsgálva már korántsem biztos az, hogy a nőknek csak a házimunka jutott, hiszen akkor hogyan magyarázhatnánk Antigoné elszántságát és kitartását egy eszme mellett, vagy Iphigeneia önfeláldozását apja ügyéért. Vagy milyen minta alapján írja meg meglehetősen pajzán nyelvű művében Arisztophanész Lüszisztraté és társnői figuráját, ha valóságban nem találkozhattak a szerzők élő példákkal? Nem hiszem, hogy csak az írói képzelet szülöttei ők. Láthatunk nőket különböző helyzetekben és szerepekben a vázafestményeken, gyönyörű szobrok alakjaiban, de van az úgynevezett hagyományos női szereptől eltérő nagyon is valóságos ismert női alakja is az ókori Görögországnak, és ő: Szappho, a költőnő. Bár szomorúan kell megállapítani, hogy az egyetlen világhírű, valóban élt ógörög hölgy női szerepének megítélése is sokak által vitatott, különösen, ha a leszbikus és a szapphizmus kifejezésekre gondolunk. A legtöbb ismert forrás szerint a nők hagyományos életmódot folytattak: otthonukat ritkán hagyták el, szőttek-fontak, gyermekeket szültek és neveltek, kevés oktatásban részesültek. De volt egy kevés polgárjoguk, és például a bábaasszonyok képzett, önálló jövedelemszerzők voltak. A férfiak különösen óvták asszonyaikat, még az olimpiákra sem engedték el őket! Valószínűleg a ruhátlanul versenyző atléták „elrettentő” látványa miatt kímélték a hölgyeket. Hogy történhetett akkor, hogy Küniszka, a spártai királylány megnyerte Kr.e. 396-ban az olümpiai kocsiversenyt? S így ismét van egy neves ókori asszonyunk! Nincs semmiféle fortély vagy kivétel: győztesnek sosem a hajtót, hanem a tulajdonost kiáltották ki, s az Kuniszka volt. II. Nézzünk néhány példát az ókoriaktól az ókori nőkről! Platón: Az állam című művében Szókratész szájából a következőket mondatja: „… nincsen olyan foglalkozás az államban, amelyre kizárólag csak nők volnának alkalmasak, mert nők, vagy csak férfiak, mert férfiak, hanem a természetes alkalmasság egyformán osztódott szét mindkét nemben, és a nő – természete szerint – űzheti mindama szakmát, amit a férfi, csak a nő minden téren gyöngébb”. Ez egy fantasztikusan merész és forradalmi gondolat. Azért, mert több ezer éve íródott, azért, mert női foglalkozásokat említ, és azért is, mert valójában nem tesz különbséget a munkavégzésben női és férfi nem között, csak fokozati differenciát állapít meg. Hasonló, bár korántsem annyira újszerű megállapítását ismerjük Periklésznek, aki a peloponnészoszi háborúban elesett férfiak temetésén Kr. e. 430-ban a következőkkel vígasztalja a gyászoló asszonyokat: „ Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.” ( Thuküdidész: A peloponnészoszi háború ) Periklész ugyan természetüknél fogva gyengének tartja a nőket, de ezt megbocsáthatjuk neki, hiszen idősebb Platónnál és így kevésbé „modern”, azt viszont sérelmezhetjük, hogy milyen alapon feltételezte, hogy a női erényekről bárki bármit is tudhat a férjeiken kívül! Az is lehetséges, hogy beszéde retorikai fogásokkal élt, és idealizált női szerepeket és elvárásokat villantott fel hallgatói előtt. Annál is inkább, mert felesége, Aszpaszia híres vagy inkább hírhedt volt éles eszéről és nyelvéről, olyannyira, hogy a nem kevésbé felvágott nyelvű Arisztophanész ki is figurázta a hölgyet egyik komédiájában. Tovább vizsgálva az ókori bölcsek és bölcselők nőkről alkotott gondolatait, a Platónnál fiatalabb Arisztotelész a következőket állítja a női, a gyermeki és a rabszolgák képességeit összehasonlítva: „… a rabszolgáknak egyáltalán nincs megfontoló képessége, az asszonynak van, de nem teljes értékű, s a gyermeknek is van, de még nem kifejlett”. Ez a megállapítás egyértelműen mutatja: a nők nem rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek a férfiak gondoskodása ( apjuk, bátyjuk, férjük ) nélküli megélhetést elképzelhetővé tenné. Arisztotelész másutt is kifejti azt a véleményét, hogy a család egy királysághoz hasonló, amelyben természetesen a férfi családfő az uralkodó, és a család többi tagja alattvaló, így a nők is. A korabeli híres férfiak véleményeiből ugyan csak ízelítőt kaphatunk kortárs nők helyzetéről és megítélésükről, mégis érdekesek. III. Az ógörög nők jogi helyzete. Noha a történelemkönyvek pl. az athéni polgárjoggal rendelkezők közé nem sorolják a nőket, nem hihető, hogy teljesen jogtalanok lettek volna. A háborús időkben sok nő maradt özvegyen vagy egyedül, így nem volt férfi, aki gyámság alá vonja őket, tehát a gazdaság ügyeinek intézése céljából hallgatólagosan jogképesnek ismerték el őket. Az előbb említett athéni polgárságot is csak törvényes, athéni polgár szülők házasságából születettek esetében ismerték el, tehát szülőket említ a törvény, amelynek egyik fele női polgár kell legyen. A polgárjog megkülönböztette egymástól a rabszolgákat, az idegeneket és a nőket. Az öröklés tekintetében a lányok helyzete sajátos volt. Fiútestvér esetén a fiúk örököltek, a lányoknak egyfajta lányrész jutott, amit a házasságba magukkal vihettek. Fiútestvér hiányában a lányok örökölték a földet. A gazdasági ügyeket férjük távolléte esetén egyedül intézték. Egy gazdag nő tehát mindenképpen előnyösebb helyzetben volt a metoikosz ( körüllakó vagy idegen ) férfinál, nem is említve a rabszolga férfiakat. Női életút. A görög polgárokat arra tanították, hogy házasodni és gyermekeket nemzeni hazafias kötelesség. Az újszülött gyermekről azonban az apa eldönthette, hogy igényt tart-e rá. Ha a gyermek fogyatékosnak látszott, vagy leánygyermek volt, apja megtagadhatta, ilyenkor sorsára hagyták. A gyermek születése után feldíszítették a házat, megkülönböztetett módon a bejárati ajtóra olajfa ágát tűzték, ha fiú született és gyapjúfüzért, ha leány. A gyermeklányok nevelése kissé eltérő a különböző poliszokban. A legtöbb helyen otthon, az anyjuk mellett tanulták meg mindazt, amit egy nőnek tudnia kell. Spártában a lányokat is úgy nevelték, hogy egészséges és fegyelmezett nők váljanak belőlük. Testnevelést, zenét, éneklést és táncokat tanultak, gyakran részt vehettek sportversenyeken. A lányok körülbelül 15 éves korukban mentek férjhez, férjüket az apjuk választotta ki, ő szabta meg a hozományt: pénzt és használati tárgyakat. Ezután a férj volt köteles gondoskodni asszonyáról és minden vagyonáról. A házasságkötés ünnepélyes keretek között zajlott, a még ma is meglévő szokásokat már föllelhetjük: a fehér menyasszonyi ruha, rokonok és ismerősök kísérő menete, zenészek szereplése, a vőlegény átemeli a menyasszonyt a küszöbön. Lehetséges volt a válás, ilyenkor a hozományt vissza kellett adni az apának. Csak a nők számára volt kötelező a házastárshoz való erényesség és hűség, mégis a férfi válhatott el könnyebben, csak egy hivatalos nyilatkozatban kellett ezt bejelenteni. A nő saját érdekében nem tehetett jogi lépéseket, ui. csak egy arkhón ( főtisztviselő ) által képviseltethette magát. Ha sikerült megszabadulnia nemkívánt férjétől, a legközelebbi férfi rokonához került, de gyermekeit nem vihette magával. A vagyoni helyzettől függően eltérő egy feleség mindennapjainak menete. A gazdag otthonokban a háziasszony naponta ellenőrizte a raktárhelyiségeket, a ház tisztaságát, az ételkészítést, a gyermekek és beteg családtagok gondozását. A munkát persze szolgák hada végezte. A szegényebb háziasszonyok maguk végezték a házimunkát. A nők készítették el a ruházkodáshoz és lakásdíszítéshez szükséges textíliákat. Vázafestmények tanúsítják , amint nők előkészítik a fonást, mérik a gyapjút, szőnek-fonnak. Ez a tevékenység valószínűleg kitöltötte egész napjukat. A jó családból való férjes asszonyok ritkán mentek el otthonról, csak vallási és családi ünnepeken, vagy vásárolni a piacra, akkor is rabszolgáik kíséretében. Domborművek és vázafestmények árulkodnak pletykálkodó asszonyokról, valószínű, hogy a barátnők néha összejöttek információcserére. A szegényebbek médiaközpontja a piactér és a közkút lehetett, ahova szívesen jártak, mivel ez szórakozási lehetőség is volt. Az ablaktalan házakban a nők lakrésze teljesen elkülönült a férfiakétól, fényt a tágas udvarról kapták. A női lakrészt tartották a ház legszebb részének, itt még akkor is mozaikpadló volt, ha a többi helyiségben döngölt agyagból készült a padlózat. Mivel sok időt töltöttek otthon, volt idejük és lehetőségük szépségápolásra. Minden nap fürödtek, majd illatos olajat dörzsöltek a bőrükbe, hajukra. Szintén vázafestményen láthatunk hajat mosó, vagy maga elé tükröt tartó nőt. Egyes leírások szerint néha festették hajukat, parókát hordtak. Arcukat festékkel élénkítették, szemöldöküket sötétre árnyalták. Ruházkodás. A vázafestmények tanúsága szerint az archakus korban gazdagon mintázott, élénk színű anyagok voltak divatosak, és a női ruhák szorosan a testhez simultak. Később a divat szakított a túlzott pompával, majd a Kr. e.-i 4. században újra népszerűkké váltak a mintás és a finomabb anyagok, melyek jobban hangsúlyozták az alakot. A legelterjedtebb női ruha a khitón volt, amelyet a vállukon visszahajtva és a test köré tekerve hordtak. A nők másik viselete a himation nevű köpeny volt. A sírokból számtalan ékszer került elő, de a festmények, szobrok és a templomi jegyzékek is tanúskodnak az ékszerekről, amelyek aranyból, ezüstből, elefántcsontból készültek. A szegényebbek bronz-, ólom-, vas-, csont- és üvegékszerekkel ékesítették magukat. A görög nők mindig hosszú hajat hordtak, amelyet eleinte hajpánttal, később feltűzve, szalaggal, diadémmal, vagy kendővel rögzítettek. A hellenisztikus korban divatos volt a hullámos vagy berakott feltűzött hajviselet. Sokan mezítláb jártak, de leggyakrabban bőrsarut viseltek. A szabadban a férfiak és nők egyaránt széles karimájú kalapot hordtak. Női „foglalkozások”. Tudjuk, hogy voltak olyan munkák, amelyek elvégzéséhez feltétlenül kellett írni-olvasni tudni. A nők oktatásának mikéntjéről keveset tudunk, de a spártai nők jól elboldogultak a gazdaság irányításával, ehhez biztosan rendelkezniük kellett sokféle ismerettel. A már említett költőnő, Szapphó egy olyan iskolában tanított a Kr. e.-i 7-6. században, ahol előkelő családok leánygyermekei tanultak Leszbosz szigetén. Az itt tanuló lányok még a férfiakhoz mérten is kimagasló oktatásban részesültek. Ismert még a Kr. e.-i 2. században Teószban működő alapítványi (!) iskola, ahol a fiúkon kívül a lányokat is megtanították írni-olvasni. Szapphón kívül más feljegyzett költőnő nevét is lehet olvasni, noha az ő műveiket nem ismerjük. Egyes feljegyzések szerint még a filozófusok között is akadtak nők! De nem ez a legérdekesebb, hanem a kifejezetten iskolázottsághoz kötött foglalkozás a bábaasszonyé volt. A bába volt az, akinek engedélyezték a szabad járást a poliszokban a nap bármelyik szakában, hiszen páciense nem várhatott. A szó görögül maia, ő volt a nők legfőbb segítője, bármilyen tevékenységre kérték is. Ismert, hogy Szókratész édesanyja is bába volt, ez azt igazolja, hogy a foglalkozást nem kötötték családi állapothoz. A legkiválóbb bábáktól elvárták, hogy elméleti és gyakorlati ismeretekel rendelkezzenek a táplálkozástudományban, a sebészetben és a gyógyszerészetben, meg tudják állapítani mi válik kárára és hasznára a betegnek. Elvárták továbbá, hogy vigyázzanak saját egészségükre, ne higgyenek a babonákban, legyenek titoktartóak, de ne legyenek pénzsóvárak (vagyis ne végezzenek terhességmegszakítást üzleti nyereségvágyból). Az elvárásokat egy epheszoszi orvos kézikönyvben le is jegyezte, joggal gondolhatjuk, hát hogy a bábáknak kellett tudniuk olvasni. A hetérák. Nem minden leányt neveltek arra, hogy erényes feleség legyen. Számos alacsonyabb sorból vagy vidékről jött lányból neveltek hetérát. Szépnek, tehetségesnek, okosnak kellett lenniük. Arra képezték ki őket, hogy jó zenészek, énekes -és táncosnők, szellemes társalkodópartnerek legyenek. Gazdag szeretőik kényelmes életet biztosítottak számukra. Minőségi és megítélés szempontjából jóval rosszabb helyzetben voltak a prostituáltak. A legtöbb örömlány, különösen az olcsó, kikötői porné a rabszolgák közül került ki, de a polgárral való házasságkötésre nem számítható lányok is prostituálódhattak. A családoknál élő rabszolganők, különösen a dajkák gyakran el is nyerték szabadságukat. Így felszabadított rabszolgaként a polgárjoggal nem rendelkező szabadok közé kerülhettek, az állam pedig számolt velük mint adófizetőkkel, ez is mutatja, hogy nem ismeretlen az önálló nők rétege. A varázslónők. A szépirodalmi művekben találkozunk velük leginkább, s azt sugallják, hogy az asszonyok gyakrabban fordultak mágikus eszközökhöz akár szerelmi varázslatról, akár bosszúról, akár gyógyításról volt szó. Kr. e. 600 körül egy egész városról jegyezték föl, hogy a mágiához nyúltak. A kürénéi polgárok ugyanis az elöljáróik parancsára viaszbábukat dobáltak a tűzbe, s megfogadták, hogy esküszegésük esetén úgy égjenek el , mint a bábuk. De hosszan lehetne beszélni a jóshelyek és misztériumünnepek papnőiről is. IV. A hellén világ kultúrája és tudománya a mai napig meghatározó erejű ismereteket, értékeket hagyott ránk. Nem lehet csodálni egy épületet, szobrot, festményt, vagy akár csak egy vázát anélkül, hogy valamilyen módon ne teremtenénk kapcsolatot az európai kultúra bölcsőjével. Nélkülük nem járhatnánk színházba, más lenne az orvostudomány, egyáltalán a történelem sem lenne az, ami. És bár a legtöbben csak neves férfiakról beszélnek, mert a legismertebb felszólítás így hangzik: „Férfiúról szólj nékem Múzsa…” , de láthatjuk, jutott ott bőven hely és szerep a névtelen nőknek is. Annál is inkább, mert a Múzsák is azok…