Egyszer egy sötét,csendes,magányos éjjelen,fájdalom mardosott belém,s őrültem féltem Én.Kérdeztem,Miért?

Valahol a messzi távolban halk zene szólt,melynek dallamát dúdoltam Én,aprócska fény hivogatott,gyere,lépj felém.

Tengerben úszó,homályos tekintetem,fájdalomtól gyötört orcám,két tenyerembe temetve,rettegve álltam fel,s indultam a fény felé.

Szinte hivogatott,gyere ülj elém,s lépj be bátran,hisz erre vár szegény.Kérdeztem Én,Miért?Ki Ö?Kiért,lelkem fájdalom tépi szét.

Remegő kézzel,bátortalanul,reményvesztetten indultam a fénylő ablak felé,mely eddig boldogsággal töltött el,most oly kihaltnak látszik Ő.

Lépj be hozzá!Ekkor már,szinte üvöltötte.hisz erre vár Ö!

Halk kopogással léptem be Én.Megkérdezve ismét,Miért?Hol a Fény?

A szobába lépve,egy halkan,sercegő,sistergő gyertya fénye törte meg a félelémetes sötét erelyét.

Ujjongva kiáltottam fel! Jé! Hisz még Él! Újra kigyulladt a Fény!

Már nem kérdezem,Miért?Hisz tudtam Én!Van Kiért,Kikért!

Azóta féltve őrzöm Én,egy sötét kéz,nehogy eltakarja ismét,hisz van mindig,Kiért,Kikért! A Remény Örökké Él!

Fogadd Tölem oly szeretettel,mint amily szeretettel nyújtod két kezed mindig Felém!

Köszönöm!Egy Igaz Baráttól,Keklagunától!