Teljes nyugalomban elmerültem a semmittevésben, az udvarunkon lévő tó melletti hatalmas bükkfa lombkoronája alatt, amikor egy gyönyörű, gyöngybagoly röppent el felettem, egy levéllel a csőrében, amit az ölembe pottyantott.
A levélben csak ennyi állt:
"Ha nincs most semmi dolgod és unatkozol, nyugodtan gyere át és elmehetünk egyet sétálni az erdőbe.
Draco"
Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Draco ilyen levelet írt nekem. Ugyanis az elmúlt 1- 2 hétben nagyon jól megismertük egymást, és közeli barátok lettünk.
Így hát lustaságomat félretéve felmentem a szobámba, gyorsan firkantottam egy levelet, amelyben csak pár szó szerepelt:
"5 perc múlva a kapunk elött találkozunk!"
Rákötöztem Nessy, a hóbaglyunk lábára, majd miután kiengedtem, átrohantam bátyám szobájába.
- Jooooooooooonh! - rontottam be a szobájába.
- Kopogni luxus?
- Bocs... Ha anyámék kérdeznék elmentem Dracoval sétálni.
- Anyáék elmentek. És tudod jól, hogy nem mehetünk ki... Tudod Ki miatt...
- Hova?- kérdeztem mintha a mondanivalója felét meg se hallottam volna.
- Mi tom én...
- Nem számít... Majd jövök - intettem egyet a kezemmel, és elkezdtem szedni a lábamat.

Pár perc múlva már a megbeszélt helyen is voltam.
- Szia! Na merre megyünk? - kérdeztem amint megérkeztem.
- A sziklás rész jó lesz?
- Oké, de érjünk vissza hamar, mert már sötétedik.
- És? Félsz a sötétben? - kérdezte egy kaján vigyor kíséretében.
- Hagyjál békén. Nem, csak szerintem esni fog.
- Meglehet... Na gyere menjünk.

Már régóta sétálhattuk, és már jóval sötétebb is volt, mikor megérkeztünk a "célhoz". Felmásztam az egyik legnagyobb szikla tetejére, és kényelmesen elhelyezkedtem.
Szememmel követtem Dracot, ahogyan felmászik, az egyik mellettem lévő sziklára, majd minden bátorságomat összeszedve megkérdeztem tőle, ami a megismerkedésünk napján fogalmazódott meg bennem.
- Mondd csak... Te hogy-hogy más vagy mint a szüleid? Mármint nem úgy értem... hanem ismered a mugli dolgokat, mugli stílusú zenét hallgatsz. Emellett egy elkényeztetett tökfejnek kéne lenned.
- Hát ez hosszú történet... Régen tényleg az voltam. Apám irányítása alatt álltam. Úgy rajzolta le előttem az egész életet, hogy minden a pénz körül forog, ha valaki nem aranyvérű azt már meg kell vetni. És miatta van rengeteg dolog az életemben, amitől nem szabadulhatok meg...
- Például?
- Ez a legrosszabb dolog amit neki köszönhetek... - csak ennyit mondott, majd bal keze fele nyúlt, felhúzta a pulcsija ujját, és a Sötét Jegy ott díszelgett a karján. - De csak kényszerből. Régen azt hittem ők a jók, és nem az ellenség. Ha most kilépnék megölnének. De én még élvezni akarom az életet...
- Értem... De nézz meg engem. Nekem is ugyan ilyen a családom, de mégse tudtak irányítani.
- Tudod... az a külömbség, hogy engem soha nem vertek, és rajtam soha nem használtak átkokat...
- Hát az igaz... Nem tudhatod én miken mentem keresztül...
Tekintetemmel az erdőt jártam, de szemem sarkából érzékeltem, hogy Draco kérdő tekintete rám szegeződik.
- Sajnálom, erről nem beszélhetek...
-Megértem...

Az elmúlt 1 órában rengeteg minden szóba került. Lehet, hogy alapítunk egy új bandát a suliban, ha majd megismertem a társaságot. Beszélgettünk arról, hogy milyenek a tanárok, és Draco mesélt nekem a híres nevezetes Harry Potterről. Nem tudom mit gondoljak róla... Draco úgy állította be, hogy egy öntelt, nagyképű kis senkit. De hozzátette, hogy az elmúlt évek alatt, csak azért így ismerte meg, mert teljesen más volt a stílusa mint most.
Éppen ahhoz a témához értünk, hogy mikor megyünk el az Abszol Útra, ami mint megtudtam, egy olyan hely, ahol belehet szerezni az iskolába szükséges holmikat, mikor esőcseppeket éreztem a kezemre, és arcomra csöppenni.
- Szerintem indulnunk kéne vissza... Apám jól le fog szidni, hogy ennyi ideig kint voltam... főleg most... azt mondják Voldemort visszatérése miatt nem biztonságos egyedül járkálni.
- Te kimondod a nevét?
- Mi rossz van benne? Ez egy akkora baromság, hogy nem mondhatjuk ki a nevét szerintem... mégis mi rossz történhetne? Előugrik egy bokorból és letámad?
Erre csak egy mosolyt kaptam válaszul, majd lemásztunk a szikláról, és elindultunk haza.
- Te figy már... - szólaltam meg megint amikor újra az erdőben voltunk - Tényleg veszélyes kint mászkálni mostanság?
- Hát eléggé... De addig ne félj amíg velem vagy - kacsintott.
- Hehhe kössz... attól, hogy halálfaló vagy nem kéne ennyire biztosra menned...
- Dehogynem, apám Tudod Ki egyik legjobb embere... én pedig a fia vagyok...
szóval nincs mitől félned.
- Te tudod...
Az eső lassan viharrá változott, a durva szél tépte a fák ágait, mi pedig megszaporáztuk lépteinket.
- Jajj ne! - kiáltottam fel.
- Mi az?
- Azt hiszem kiesett a pálcám a zsebemből mikor másztam le... gyorsan visszaszaladok, addig te menj tovább.
- Dehogyis, visszamegyek veled.
- Nem kell, túl gyorsan futok ahhoz, hogy tudd velem tartani a tempót - mondtam mosolyogva. - Menj tovább.
- Akkor csak megvárlak.
- Hát jó, sietek.
Elkezdtem visszafele rohanni, a szél az arcomba csapott, az esővel együtt, de nem érdekelt. Pár perc múlva már ott is voltam, és megtaláltam pálcámat a szikla előtt, a fűben. Gyorsan zsebre tettem, majd futottam vissza Dracohoz.
Már vagy dupla annyi ideje mentem, mint amennyivel idefele jöttem, és valahogy a táj is megváltozott... Nem értettem mi történhetett, talán rossz fele indultam el? Igen, biztos a másik irányba fordultam... Na már csak ez hiányzott...
Elindultam visszafele... Vagy nem i,s balra kell menni... Vagy jobbra? Áááá nem tudom hol vagyok; merre menjek most? Gyerünk összpontosíts, merről jöttél idézd fel...
- Csak nem eltévedtél? - kérdezte egy férfi hang a hátam mögött.
Lassan megfordultam, és egy barna hajú gyönyörű szép világos kék szemű férfival találtam szembe magam.
- Ööö de... oda akarnék visszajutni ahol az a sok kastély van, biztos tudja...
- Mutassam az utat?
- Hát nem kéne idegenekbe megbíznom, meg most itt van Voldemort is meg minden, szóval ha nem bánja inkább egyedül mennék.
- Ki mondod a nevét? Bátorságra vall... Azt ugye tudod, hogy az erdő hatalmas, és ha nem ismered, nem nagyon lesz könnyű kikeveredni belőle?
- Hát jó, akkor inkább segítsen. De nem szeretnék valahol máshol kilyukadni.
- Na gyere utánam...

Nagy nehezen de megindultam. Tudtam, hogy idegenekben bízni tilos, de majd legfeljebb elrohanok ha valamit akar csinálni. Olyan gyorsan biztos nem fut, ahogyan én. Tehát nem tehettem mást, mint bíztam a szerencsében.

- Na és hogy hívnak? - kérdezte pár perc gyaloglás után.
- Aletta Taylornak. És magát?
- Hugh Marenak. És mit keresel te itt ilyenkor?
- Egyik haverommal voltunk a sziklás részen. És ott hagytam a pálcám és visszaszaladtam érte.
- Értem, és mondd csak... félsz a vérfarkasoktól?
- Mért?
- Szerencséd van a vihar miatt. Ugyanis ma telihold van.
- És te vérfarkas vagy?
- Nem... az kéne még csak...
- Hát akkor mitől kéne félnem?
- Az erdőbe vagyunk... a hold akármikor előbújhat... és a vámpíroktól tartasz?
- Vámpírok már nem léteznek. Kb. 150 éve kihaltak.
- Biztos vagy benne?
- Nem nagyon tud érdekelni... ha megölnek, akkor itt volt az idő, hogy meghaljak, ennyi kész vége... mikor leszünk már ott?
- Már csak pár perc...
Gyaloglás közben, az eső elállt, de a felhők még mindig beborították az eget. Egy kicsit a fülembe mászott, amit mondott a vérfarkasokról, elvégre a halál nem nagyon érdekel, de ha megharapnak, akkor hónaponként át kell változnom, és az nem valami kellemes... vagy is gondolom. Így hát csak vártam, mennyi idő mire még hazaérünk.
- Nem azt mondta, hogy pár perc?
Miután feltettem a kérdést hirtelen megállt előttem, és a fejéhez kapott. A hold lassan előbújt a felhők mögül, Hugh pedig fájdalmában felkiáltott.
- Na örülök...
- Fss... - motogyott valamit amit egyáltalán nem értettem, és a földre zuhant.
- He?
- FUSS!
Nem is haboztam sokáig, miközben futottam, azon tűnődtem, hogy ő vérfarkas lenne? Vagy vámpír? Az kizárt dolog, hiszen azok már tényleg nincsenek manapság; kihaltak... Jobbnak találtam, ha keresek egy olyan fát, amire felmászhatok és a lombja jól elrejt.
Később már fent is voltam az egyik tetején, és onnan szemléltem az utat. Egy nagyon magas fán voltam, így hát körbe néztem, és megláttam a hatalmas kastélyok tornyát a távolban, kelet fele. Nem tudtam, hogy jó döntést hozok- e, lemásztam a fáról és elindultam keletre.
Egyre csak szaporáztam lépteimet. Nem kapott el ugyan félelem, de jobbnak találtam, ha mihamarabb otthon vagyok, de még az időt se tudtam.
Márszinte futottam... susogás balról, jobbról...
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - kiáltottam, ugyanis Hugh termett hirtelen előttem, félelmetes látványt nyújtott. Szemei most is kéken világítottak, és hatalmas szárnyak álltak ki a hátából. A két elülső fogairól ne is beszéljünk... A gyors lefékezés következtében hátra estem. - Te vámpír vagy?
- Az utolsó... Épp ezért örültem, hogy végre találkozok valakivel, úgy hogy nem kell kimennem az erdőből.
- És mért?
- Ha én meghalok, akkor nem marad egy vámpír se.
- És az rám mért tartozik?
- Mert nem én leszek az utolsó...
Ez a pár szó amelyekre még emlékszem, majd lassan elhomályosult minden körülöttem...