Szeptember elsején a nap különleges módon már a hajnali órákban felkelt és ragyogta be a Roxfort falait. Mivel még korán volt a diákok nem érkeztek meg. Sőt, talán még el sem indultak a King’s Cross pályaudvarról. Az iskolában azonban már pezsgett az élet. Bár a manók egész nyáron szorgosan dolgoztak, hogy tisztán tartsák a kastélyt, a mai napra több munka várt rájuk. Étkezésekre elkezdeni főzni, megteríteni, kitakarítani még egyszer… stb. Így aztán minden házimanónak megvolt a dolga. Dobby azonban a többiekkel ellentétben nem a Nagyteremben terített, vagy a konyhában ügyködött… Pontban fél 12-kor kisebb szorongással elindult a gyengélkedő felé, ahol hárman vártak az ébresztésére.

Amennyire kis lábai bírták sietett. Mikor odaért, kicsit hezitált, de „A parancs az parancs, és Dobby jó házimanó, elvégzi a feladatát, amiért megfizetik” címszó alatt benyitott a téli tájra emlékeztető terembe. Nem havazott odabent, vagy ilyesmi, csak minden olyan tökéletesen, tisztán fehér volt, hogy már-már vakította a szemet. Dobby látta, hogy csak a hátsó három ágy függönye van elhúzva, sejtette, hogy ott vannak a vendégek. Megindult az első ágy felé, s elhúzta függönyét. Maga sem tudta miért, megkönnyebbült, hogy egy fiatal lány alvó arcára bámulhat (már amennyit ugye látott belőle).

Csettintett egyet, és az ágyra hoppant egyenesen a lány lábára. Naomi olyan sebességgel és ijedten ült fel, hogy kis híján lelökte a teremtményt.

- Ki vagy te? – kérdezte Naomi, mikozben megdörzsölte a szemét és a hajába túrt.

- Dobby vagyok, Kisasszonykám. Az igazgatóasszony küldött, hogy ébresszem fel magukat. És Dobby eljött. Egyenesen a konyhából. Dobby elvégezte a munkáját. A kisasszony megengedi Dobby-nak, hogy elmenjen? – kerek szemekkel bámult a lányra, s várta válaszát.

- Persze, elme…

- DOBBY?!?! – ordította egy hang a szomszéd ágyról és tépődés hallatszott. Valószínúleg a függöny volt. Az illető kirobogott a függöny mögül, s másodperceken belül a lány ágyánál termett.

- U.. uram. – nyögte Dobby.

- Hát ide menekültél, te nyomorult gnóm. – mondta bőszülten Draco, s a manó felé indította kezét, de egy másik eltérítette.

- Draco. Nem tudom mi bajod van, de fogd vissza magad. McGalagony Professzor küldte, hogy felébresszen minket.

Dobby, látván, hogy kiállt mellette a „kisasszonyka” erőt vett magán.

- Többé nem vagyok a fiatalúr szolgálója. Dobby nem. Dobby a Roxfort és Dumledore szolgája.

- Dumledore már nem él te kis… - de nem tudta befejezni, mert egy láthatatlan kar a szomszéd ágyra repítette.

- Dobby elmegy. Viszlát kisasszonyom. – vetett még egy undok pillantást volt gazdájára, s szapora léptekkel kivonult a gyengélkedőről.

- Szóval ilyen egy házimanó – intézte szavait a leszakadt függöny alatt kapálózó Dracohoz.

- Mint látod… - morogta, mikor végre sikerült kimásznia a fehér lepel alól.

- Te nem vagy ép. Nekitámadsz egy szegény kisembernek, aki itt dolgozik. Már nem neked dolgozik.

- Hála Potternek.

- Miért, mit csinált? Nem adhatott ruhát neki, azt valamelyik családtagnak kell.

- Rávette apámat, ha ennyire érdekel.

- Hogyan? A te híres sötét mágus apádat? Csak nem Imperioval?

- Befognád? Nem. Lassan át kell öltöznünk.

- Tisztában vagyok az idővel. De miért vagy ilyen dühös?

- Mert szóbahoztad Pottert, aki minden bajom okozója. Most pedig átöltözök.

- Már nem kell segítslg? – kérdezte Naomi viccelődve, de csak mogorva ordítást kapott válaszul.

- NEM!

Draco elhúzta függönyét, Naomi pedig elindult a harmadik ágyhoz, ahol a teljesen elfejtett kisfiú, Steven feküdt. Óvatosan felébresztette a kicsit, s mivel neki még nem volt iskolai ruházata ajánlotta, hogy gyorsan vegye vissza a tegnapi ruháit. Ő maga is visszamászott az ágyához és egyfolytában a fiúra gondolt. Rájött, hogy bár erősnek mutatja magát, biztosan nagyon hiányzik neki az apja, és nem kellett volna ilyeneket mondani…

- Kész vagy már? – halotta a függönyön túlról.

- Igen, jövök már – mondta, s begombolta az utolsó gombot is a blúzán.

Draco is Roxfortos öltözetben állt ott. Zold-ezüst nyakkendője volt, s a talárját is egy ilyen hátterű, kígyó alakzat díszítette a szíve fölött. Még mindig eléggé morcosnak látszott. Naomi odalépett elé és próbálta felvenni a szemkontaktust, de a fiú mereven a földet bámulta. Így csak megsimította Draco karját, s halkan suttogta:

- Sajnálom, rájöttem, hogy előbb megbántottalak és… - Draco azonban egy morgással elindult az ajtó felé. Naomi úgy döntött, nem fog könyörögni, inkább leemelte Stevent az ágyáról és kézen fogva követték Dracot.

Jó néhány percbe telt, míg elérték a Nagytermet. Kint az a boszorkány várta őket, aki a fánál a megmentésükben segített. Magukhoz intette őket, mikor már készültek volna bemenni a Nagyterem ajtaján.

- Szervusztok. Tonks vagyok. Vagyis… Nektek Tonks Professzor. Átváltoztatástan tanítok. Az igazgatónő kért, hogy mondjak el néhány dolgot nektek. Szóval. Úgy néz ki, külön klubhelységetek lesz.    

- Nekem és Draco-nak?

- Igen.

- És mi okból?

- Így határozott az igazgatónő, nos, a saját érdeketekben.

Naomi nem igazán tudta mire vélni. A saját érdekükben? Hát persze, a tavaly történtek miatt.

- Nincs kérdésetek?

- Egyenlőre nincs. Ha lenne önt kell megkérdezni? – érdeklődött Naomi. Ezzel szemben Draco kifejezetten csendesnek bizonyult. Csak állt és nézett, s türelmetlenül dobogott közben.

- Igen. Szerintem az igazgatónőnek így is lesz éppen elég dolga.

- Rendben. Köszönjük. – s már indult is volna az ajtó felé, de Tonks megállította.

- A diákok már bent vannak. Az igazgatónő pedig szeretne bemutatni téged nekik. Malfoy-nak pedig nem kéne egyedül bemenni, szóval ő is a gólyák útján megy.

- Legalább nosztalgiázok egy kicsit. Akkor a törpékkel vonulok be? – szólalt meg most először Tonks jelenlétében Draco.

- Nincsenek gólyák. Csak második évfolyamosok jöhettek a Roxfortba. Már akit engedtek a szülők. Most pedig menjetek. Erre.

Naomi és Draco összenéztek, Steven – ahogyan eddig is – csak értetlenül ide-oda kapkodta a fejét.

- Igen, jól hallottátok. De most menjetek.

S megmutatta az utat. Ez egy kisebb terembe vezetett. A teremben volt egy háromlábú szék, s rajta egy ütött-kopott süveg. Naomi furcsán nézte; már-már várta, hogy a hatalmas hasadás megmozduljon a kalapon. Kezét a térdére támasztott, s úgy bámulta. Ekkor egy hang suttogott a fülébe.

- Hiába bámulod, csak akkor fog megszólalni, ha a fejedre teszik. Ez a Teszlek Süveg és beoszt egy házba.

Draco volt a suttogó, s mivel Naomi véleménye szerint ez a távolság nagyon közeli volt, óvatosan távolabb taszította a fiút magától. Majd a Süveg után nyúlt, leült a kis székre és a fejére tette.

- Nocsak. Már azt hittem többé senki kobakján nem fordulok meg. Hogy melyik házba osztanálak? Nehéz eset, nagyon is. Bátorságból van bőven, ahogyan észből is. Ha tehetném a Mardekárt javasolnám. De persze ez a te döntésed is. Szóval, Mardekár vagy Griffendél?

- Nem is tudom…

- Hohó. Felmerült az ifjú úr képe is.

- Milyen ifjú úr? Dehogy!

- Engem nem lehet becsapni. Tehát Mardekár. Értem.

- Naomi, nem hallod? McGalagony téged szólít. De ha nem bánod én is bemennék.

Naomi villámsebességgel lekapta a fejéről a süveget, megragadta jobbjával Draco, baljával Steven kezét és berángatta őket a Nagyterembe. Ott dermedt csend fogadta őket. A lány kezdetben nem értetett, mire a csodálat, de aztán rájött, kivel rohant be kéz a kézben és itt nem Steven-re kell gondolni. Gyorsan elengedte mindkettőjüket, hiszen az igazgatónő közelebb intette magához.

- Miss Flame, már bemutattam magát. Szeretne néhány szót szólni?

- Öhm. Nem, köszönöm. Csak meg szeretném köszönni, hogy egyáltalán itt lehetek és remélem jól kijövök majd a többiekkel.- majd suttogóra vette – És most hova kéne ülnünk?

- Szerintem az utolsó asztalnál helyet foglalhatnak.

- Köszönjük.

Naomi oda pillantott. Az asztal teljesen üres volt. Egy lélek nem ült ott, s úgy nézett ki majd édes hármasban lesznek ott. Odafordult két társához, s intett, hogy menjenek. Az asztal elejénél helyet foglaltak, s McGalagony folytatta beszédét.

- Újonnan érkezett vendégeinknek is elmondanám, hogy tilos a kijárás az iskolából. A Legendás Lények Gondozása óra két hetente lesz, amíg nincs Sötét Varázslatok Kivédése óra lesz tartva váltott tanárral, hogy mindenkitől tanuljatok egy kicsit. Azt hiszem minden mást elmondtam. Lássanak hozzá az ebédhez. Bizonyos átalakítások miatt a vacsorát a szobájukba viszik majd a házimanók és ott fogják elfogyasztani.

Az étkezés csendben telt. Sokan nézelődtek feléjük más asztaloktól, s többször összesúgtak. Naomi valahogy több diákra számított. Az ő asztaluk teljesen üres volt, míg oda nem ültek. Az első két asztal körülbelül ¾ -e volt tele, a harmadiknak csak a fele. Naomi bármennyire is kereste szemével Harry Pottert, sehol sem találta.

Majdnem teljesen kiürült a terem, mire mindhárman befejezték az evést. Tonks lépett most oda hozzájuk.

- Gondolom fáradtak vagytok. Megmutatom a klubhelységeteket. A kisfiúnak viszont velünk kell jönnie. Lehet, hogy többé nem találkoztok, szóval..

Naomi leguggolt a kisfiúval szembe és megölelte.

- Örülök, hogy megismertelek, Steven. Legyél jó kisfiú.

- Rednben. – mosolygott, s Dracohoz fordult – Te is legyél jó és vigyázz a nagylányra.

Draco zavarodottan bólintott egyet, de több figyelemre nem méltatta a gyereket. Ezután Tonks az igazgatónőhöz küldte a kisfiút, a párost pedig kérte, hogy kövesse őt. Nemsokára meg is érkeztek. A tölgyfaajtóval szemben hatalmas lépcsősor vezetett … ki tudja hová. A lépcsővel szembe fordultak, de nem mentek fel rajta, hanem balra vették az irányt. Ott ált egy legelő hipogrif szobra. Tonks szétnézett, hogy nem látja-e őt valaki más, s varázspálcájával megkoppintotta először az orrát majd a szárnyának két tövét. Ekkor a szobor a föld alá süllyedt, s egy híd tárult eléjük.

- Így kell bemenni – mondjuk azt – az előszobába. De a továbbiakban a hüvelyk ujjatokra lesz szükség. Így a klubhelységetekbe csak ti ketten, valamint a tanárok léphetnek be. Persze hozhattok magatokkal vendéget, de az ajtó csak nektek fog kitárulni.

- Attól nem kell félni, hogy bulit csapok a haverokkal. Csodálom, hogy még nem átkoztak szitává. – morogta Draco, s a falnak támaszkodott.

- Az igazgatónő megtiltotta nekik. – válaszolt közömbösen Tonks, majd intett, hogy át kéne kelni a hídon.  

A híd túloldalán egy kicsi márványköves előtérben találták magukat. Szemben egy fekete ajtó, mellette egy csengőszerű kis gomb.

- Ide kell betennetek az ujjatokat és az ajtó kitárul. Próbáljátok csak ki.

Mivel Draco-t valahogy nem izgatta a dolog, Naomi lépett előre, s hüvelyk ujját a kis dudorhoz nyomta. Az ajtó ekkor kisebb hanggal kitárult. A terem díszeit meglátva Draco képéről is eltűnt az undor. Bíbor színűek voltak a bútorok (2 fotel, egy kanapé, egy asztal, egy kis könyvespolc, egy szekrény sőt a kandalló is bíborszínt kölcsönzött), s a fal mélyzöld. Mindkettőjük tetszését nagyon elnyerte a klubhelység.

- Mielőtt még jobban leesne az állatok, Naomi, a te szobádhoz a szemközti lépcsőn, Malfoy, a tiédhez a bal oldali lépcsőn vezet az út. Egymáshoz ha megoldható ne nagyon járkáljatok. Főleg ne éjszaka. Én mennék is, jó szórakozást. Ja, és az ajtó ugyanúgy záródik, ahogyan nyílik. Az órarendetek már az asztalon van. Viszont látásra holnap.

Draco még mindig csak az ajtóból szemlélődött. Lerítt róla, hogy imádja a berendezést. Naomi nem is hagyhatta szó nélkül.

- Látom bejön neked a design. Szerintem is klassz.

- Nem mondtam, hogy tetszik. Megyek, megnézem a szobám.

Alighogy kimondta, el is tűnt a bal oldali lépcsőfokokon.

„Még mindig haragszik rám.” – gondolta Naomi, de úgy döntött nem erőlteti a békülést. Inkább ő is megvizsgálja a szobáját.

Elindult a lépcsőn. Körülbelül a huszadik után látta meg az ajtót. Benyitott, s hasonlóan csodálta, mint a klubhelységet. Rögtön szemben volt egy franciaágy, mellette jobbra egy kis éjjeliszekrény. A mellett egy nagy tükör. Az ágytól balra egy hatalmas ablak volt, aminek a párkánya párnázott volt. Egyből odasietett, s kinézett. Egy tavat látott, s mögötte erdőséget. Kicsit elhelyezkedett, s ültében nézte tovább a szobát. Az ablakpárkány mellett volt egy ruhásszekrény, ami nyitva volt, így láthatta, hogy rengeteg hely van benne. Valamint egy kis vitrint látott még egyből az ajtó mellett. Üres volt, de visszatükröződött róla a fény. Odament, hogy jobban megvizsgálja, s észrevette, hogy az oldalában van egy kis egyenes rész. Gondolatai egyből a pálcájára terelődtek, hogy milyen jól bepasszolna oda. És hogy milyen ügyesen a gyengélkedőn hagyta bőröndjével együtt.

- Ezt nem hiszem el. – dohogott magában. – hogy lehetek ilyen feledékeny. De ha az én pálcám ott van, akkor valószínűleg Dracoé is.

Ördögi vigyor terült el arcán. Így majd a fiúnak is vissza kell mennie a gyengélkedőre à mehetnek együtt à nem kell attól félnie, hogy eltéved. Szinte lelebegett a lépcsőkön, s felordított Draconak a másik lépcsősor aljáról.

- Hahó! A gyengélkedőn hagytuk a cuccainkat. Elmehetnénk érte, nem gondolod?

- Csak hagytad. – hangzott a válasz – Mielőtt elindultunk elemeltem a pálcám a ládádról.

- És nekem nem tudtál volna szólni?

- Gondoltam nem akarsz bőröndöstül kajálni menni. Vagy szólnom kellett volna?

- Igen, jó lett volna. Most mehetek vissza. Nem kísérnél el? Félek, hogy eltévedek.

- Pihenek.

- Oh te szegény…Nehéz lehet ekkora egóval szerintem is - gondolta Naomi, s mivel sejtette, hogy már úgyse tudja megpuhítani, elindult magának.

Miután kiért a hippogriftől egyszerűen fogalma sem volt merre induljon. Először a lépcsőn elindult fel; nem talált. Aztán sikeresen eljutott a Nagyterembe. Majd mikor bezárta annak ajtaját sikeresen belebotlott valakibe.

- Jaj, ne haragudj, csak fogalmam nincs hol van a gyengélkedő. – magyarázkodott.

- Te vagy Malfoy barátnője, ugye?

- Nem… Naomi Flame vagyok. És benned kit tisztelhetek.

- Dean Thomas. Tudtam a neved, McGalagony elkántálta párszor. Hogy viselkedjük veled rendesen, mert új vagy és mert nehéz barátokra lelned, barátok nélkül pedig ezekben az időkben nehéz… bla bla bla. Ja ige, bemegyek, mert ott felejtettem az újságomat, de utána megmutatom merre van a gyengélkedő.

- Huh, köszi!

Naomi teljesen más reakciót várt el a bemutatkozó szöveg után, szóval nagyot fújt, hogy végül is jófej volt vele a gyerek.

- Mehetünk. Pont az ellenkező irányba indultál.

- Uh. Ha nem találkozom veled, lehet, hogy csak évszázadokkal később találta volna meg valaki a csontjaimat.

- Ha egyáltalán állni fog évtizedek múlva a Roxfort. Főleg ha a világ keze Potter kezében van.

- Ismered? Jaj, de hülye kérdés, persze, hogy ismered.

- Mit hallottál Malfoytól?

- Semmit. Csakhát. Gondolom te is végzős vagy. Ő is. Meg Griffendéles vagy, ő is. Fiú vagy, ő is.

- Csak ő éppenséggel híres én meg hozzá képest senki vagyok.

- Dehogyis. Honnan szeded ezeket?

- Elcsábította a barátnőmet.

- Oh…

Ettől kezdve csak szótlanul mentek egymás mellett. Hamarosan már ismerős vidéken találták magukat, s végül elérték azt a sarkot, ahonnan már csak pár méterre volt a helység ajtaja, amin pont akkor láttak belibbenni egy vörös hajzuhatagot. Dean a korábbinál is furcsábban szólt Naomi-hoz.

- Ugye visszatalálsz majd? Szeretnék visszamenni.

- Persze és köszönöm.

Dean ezt követően egy szó nélkül lelépett. Naomi sejtette, hogy Dean volt barátnője volt az, aki a bement az ajtón, és szerette volna kifaggatni a lányt, mi történt… Hiszen eddig a hős Harry Potterről csak rosszat hallott. És egyáltalán hol van? Mert hogy a Nagyteremben nem látta, annyi biztos.

Belépve a gyengélkedőbe nem látott változást. Csak annyit, hogy az ágyat, amelyen reggel még ő feküdt most egy nagyon csinos vörös hajú lány foglalta el. A jósnő nem volt bent, így Naomi megkockáztatta, hogy odamegy a lányhoz. Ő amint meghallotta a lépteket oldalra nézett, s mikor megpillantotta Naomit elfehéredett az arca. Gyorsan felült.

- Szia. Naomi Flame vagyok. Ne ijedj meg, csak a bőröndömért jöttem.

- Értem. Ginevra Weasley.

- Ginevra? Szép név. Mint Arthur király felesége.

- Kinek?

- Nem érdekes, mugli történelem… Szóval, nem láttál erre valahol egy bőröndöt és egy pálcát? Itt felejetettem. Az ágy végében.

- De. Ott van a szemközti ágyon.

Naomi egyből felismerte a túloldalon táskáját. Örült, hogy nem dobták ki, hiszen minden értéke benne volt.

- Én csak ezért jöttem. És? Veled mi a gond? Rosszul vagy?

- Nem, csak az idióta ex-pasim „véletlenül” a lábamra ejtett valami ládát. Azóta fáj a lábam és a szobatársaim elküldtek, hogy ne nyafogjak nekik.

- De kedvesek… Amúgy szerintem Dean nem idióta, csak rettenetesen szenved.

- Honnan ismered, hiszen alig pár napja vagy itt

- Ő kísért ide. És csak egy napja lakom a kastélyt. És szerintem akár egy perc is elég, hogy kiismerd az embert.

- Malfoyt ezek szerint éppen szunyókálás közben láttad meg? Akkor talán nem lehet az a balfék, aki amúgy.

- Ébren volt mikor megismertem, és hidd el, neki is vannak érzései.

- Aki mindenféle rossz érzés nélkül képes megölni egy embert… - Ginny szemei csillogni kezdtek, ahogy az utolsó pár szó elhagyta száját.

- Nem tudta volna megtenni. Ezért is akart végezni vele a Nagyúr. Ha én véletlenül nem lyukadok ki oda, Draconak nincs esélye arra, hogy megmentse önmagát és engem.

- Ezek szerint elmenekült a gyáva.

- Engem mentett meg.

- Most be akarod magyarázni mekkora szent? Hát boccs, nem fog menni. Szerintem ideje lenne visszaindulnod akárhol is van a szobád. Ha ide is vezetni kellett a vissza út még nehezebb lesz.

- Kössz, hogy aggódsz. Szia! És Jobbulást.

Naomi kusza érzésekkela szívében indult vissza klubhelységükbe. Csodálta magát, hogy így megvédte Dracot, csodálta, hogy Harry Potterről szinte semmi jót nem hallott; Ginny szavaiból csak annyit vett ki, hogy valószínűleg megunta Deant, nem elcsábította a lányt a fiújától. Annyira elmerült gondolataiba, hogy nem vette észre, hogy a poggyásza kereke valamibe beragadt valami lyukszerűségbe a földön. S ahogy az lenni szokott rántott egyet rajta mire az annyira előrelendült, hogy nekiment Naomi lábának, aki sikeresen felborult benne. Pedig már a klubhelységük melletti lépcső tetején volt.

- Látom nem boldogulsz nélkülem. – bukkant fel Draco az egyik lejjebb lévő fokról, s felérve felsegítette a lányt, de a táska önálló életre kelt; megindult és legurult a lépcsőn fellökve a fiatalokat. Így Naomi háttal a hideg kőnek esett, Draco pedig keresztben rá.

- Úgy néz ki veled sem – válaszolt fájdalmas hangon.

A fiú, látva, hogy tényleg fáj neki karjaiba vette a lányt és elindult vele le a lépcsőn.

- Tudok járni, a hátam fáj.

- Mindkettőnk érdekében nem kockáztatnék meg még egy bukást. Fogd át a nyakam, egy kicsit kéne a jobb kezem. – s miután ez megtörtént kivette farmarja zsebéből pálcáját, lebegtető bűbájt mondott a bőröndre és ment tovább – Ez igazán eszedbe juthatott volna.

Naomi csak a száját húzta, s élvezte a fuvarozást. Draco egészen a szobájáig felvitte őt.

- Ma este fáradt vagyok, szóval ha nem gond, kint maradnék.

- Nagyon vicces. – morgott a lány, mikor lábaival ismét érintette a talajt. Elmászott az ágyáig és ledőlt. Draco már indult volna, de utána kiáltott. – Draco!

- Tessék? – kérdezte az ajtónak támaszkodva.

- Köszönöm és ne haragudj.

- Miért is? – vágott kifürkészhetetlen tekintetet, amilyennek Naomi még soha nem látta. Megmosolyogta, s Jó éjszakát intett.

A kis éjjeliszekrényén megpillantotta a vacsoráravalót, de valahogy az ásítozásai és a leragadni kívánó szemei arra ösztönözték, bújjon gyorsan ágyba. Amint behunyta szemeit, máris elaludt.