-Szia. Harry vagyok. -köszönt az „idegen”.

-Én Ermiona. Köszönöm, hogy megmentettél.

Sajnos a pálcámat a táskámban tartom, nem tudtam megátkozni…- bosszankodott.

-Semmi baj. Nem a te hibád. Fő hogy nem lett nagyobb baj.- mosolygott Harry.

-És hogy, hogy nem a vacsorán vagy?- kérdezték szinte egyszerre.

-Én… Piton felidegesített, és… ezért.

-Én meg a kviddics pályáról jövök.

Egy röpke pillanat erejéig egymás szemébe néztek. A Kínos csöndet Harry törte meg.

-Öhmm… menjünk be a kastélyba, lehet, hogy még vannak itt farkasok. -mondta

-Oké… de én nem megyek be a Nagyterembe…-tiltakozott Ermiona.

-Mért nem?- csodálkozott Harry.

-Mert… te nem hallod, amit suttognak? –Harry megrázta fejét.

-Hogy van egy mardekáros lány, aki olyan fura, hogy még piszkálni sem szokták, stb. Magyarázta Ermiona.

-Ezt mondják a legtöbbször, aztán hozzáköltenek még mindenfélét….rólam. Ezért utálnak. Plusz még Malfoy az unokatesóm….és rajtam tartja a szemét…. De nyíltan hangoztatja, hogy igazi mardekáros vagyok. De hiába barátkoznának velem a mardekáros lányok, én nem bírom őket… Mert csak apám pénze kell nekik…-Zúdította rá Ermiona bánatát Harryre, az egyetlen emberre aki meghallgattat.

Harry döbbenten nézett rá.

-Malfoy az unokatesód? Hüledezett.

-Igen.

-És… azért utálnak, mert más, vagy mint a mardekárosok? – Kérdezte Harry.

-Igen.

-Ez döbbenet…

-Hát… szerintem…-Ermionának most ugrott be az álmában szereplő fiú, teljes hasonmása, az előtte állónak.

Kissé riadtan nézett rá, és odamotyogott valami mennem kell félét, és elrohant.

Harry döbbenten nézett utána.

Az erdő felé nézett, minek szélére rakta le Ermiona táskáját egy unikornis. Az egyszarvú Harryre nézett, majd elnyelte az erdő sötétsége.

Harry felkapta a lány táskáját, és elindult a kastély felé…