3.

A következő napokban semmi nem utalt rá, hogy Malfoy bármennyire is megváltozott volna. Ugyanolyan, vagy ha lehet, még ellenszenvesebb volt, mint eddig. Úgy tűnt, mindenképp ki akarja köszörülni a csorbát, hogy nem átkozta meg Hermionét. Bármikor összetalálkoztak a folyosón, a mardekáros egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy belekössön a lányba. Bár nem járt sok sikerrel, ugyanis úgy tűnt, Harryt és Ront sokkal jobban idegesítette, mint magát Hermionét.

Hermionét viszont az idegesítette nagyon, hogy barátait ennyire idegesítik Malfoy alattomos gúnyolódásai. Főleg Ront. A fiút minden alkalommal a talárjánál fogva kellett visszatartani, mikor szőke évfolyamtársuk bántó megjegyzést tett barátnőjükre. Pedig ez elég gyakran megtörtént.

A csütörtöki dupla bájitaltan óra után a három barát meglehetősen rossz hangulatban tért vissza a nagyterembe ebédelni. Malfoy természetesen kihasználta a remek alkalmat, hogy büntetlenül gúnyolódhat a „sárvérűvel”. Ron persze megint hozta a formáját, ahogyan Piton is, aki mínusz 50 ponttal jutalmazta a fiú talárját. Az ugyanis elszakadt, és Ron teljes lendülettel ráugrott a mardekárosra, nem egy üstöt felborítva.

– Aljas tetű mindkettő! Csak kerüljenek egyszer a kezeim közé… – nem folytathatta, mert mérgében lángra gyújtotta szakadt talárját, amit épp egy varró-bűbájjal próbált javítani. Hermione gyorsan eloltotta a lángot, majd meg is javította a megviselt ruhadarabot.

– Ne emészd magad miattuk! Főleg Malfoy miatt ne! Ha engem nem idegesít, te se foglalkozz vele!

*

Ilyen hangulatban telt el az első hét, a három jó barát így érthető módon kitörő örömmel fogadta az első hétvégét. Sokáig lustálkodtak, aztán lementek reggelizni. Harry, amint beléptek a nagyterembe, rögtön odasietett Lunához, és le is ült hozzá.

– Azt hiszem, Harry ma nem reggelizik velünk – mondta Ron árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában.

– Jaj hagyd már! Nem látod, milyen boldog? Amióta összehoztuk őket, mindig mosolyog, és egész másképp csillog a szeme.

– Jó, persze, igazad van, csak…

– Csak?

– Csak… Hát csak tudod, irigylem őket egy kicsit.

– Értem. De csak találsz majd valakit, akit szeretsz, és aki viszont szeret majd téged.

– Olyat már találtam, akit szeretek. Csak ő nem hajlandó észrevenni. – Hangjában a szomorúság vegyült a keserűséggel és mintha ingerültséget is tükrözött volna.

– Hogy érted azt, hogy nem hajlandó észrevenni?! Nem tehetek róla, nem tudok másként tekinteni rád! Kényszerből vagy sajnálatból pedig nem fogok járni veled! – Azzal a lány megfordult és kiviharzott a teremből.

Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy nem képes Ron megérteni, hogy nem szereti. Miért nem felejti már el végre?! Mindkettőjüknek jobb lenne úgy! És egyáltalán miért beszél vele ilyen hangon? Mintha csak ő intézte volna el, hogy Ron belészeretett, aztán pedig csak úgy eldobta volna magától… Dühös volt Ronra, magára, az egész világra…

Úgy vágtatott ki a kastélyból a parkba, hogy észre sem vette. Csak akkor eszmélt fel, mikor egyenesen nekiment egy magas, fekete valaminek. Vagy inkább valakinek. A lendülettől és az ijedtségtől hanyatt esett. Akkor döbbent meg csak igazán, mikor felnézett. Egy sápadt arcon ülő, szőke tincsek mögött rejtőző, szürke szempár nézett vissza rá. Ám azok nem voltak már olyan fénytelenek, mint máskor. Hermione ugyanazt a csillogást vélte felfedezni bennük, amit a vonaton is látott.

A szőke mardekáros bizonytalanul kinyújtotta a kezét, a lány pedig kis habozás után megfogta, és gyorsan felállt. Számára eddig ismeretlen bizsergő érzés járta át a testét, ahogy újra belenézett a szürke a szemekbe.

– Vigyázz, még a végén nekirohansz egy fának. Nem tenne jót az okos kis fejednek.

A fiú hangjában bekövetkezett igencsak pozitív változás elbűvölte Hermionét. Még sosem hallotta így beszélni Malfoyt. Főleg vele nem. Egy pillanatig arra gondolt, milyen vonzó a fiú az arcán ülő kis félmosollyal. De ezt a gondolatot gyorsan kiszorította egy másik. „Térj észhez Hermione, ez mégiscsak Draco Malfoy! Az a Draco Malfoy, aki az utóbbi egy hétben egy alkalmat sem szalasztott el, hogy beléd kössön!”

– Köszi – motyogta az orra alá, és már fordult is meg, hogy sietve visszatérjen a kastélyba barátaihoz.

Harry épp szembe jött vele, mikor belépett a tölgyfaajtón. A fiú elképedt, mikor meglátta Hermione arcát.

– Hová tűntél? És miért nézel úgy, mintha kísértetet láttál volna?

– Csak kinn voltam sétálni a parkban. Fájt a fejem, kellett egy kis friss levegő… – bizonygatta. – Figyelj Harry, valamit el kell mondanom!

– Mi történt?

– Tudod, Malfoy…

– Már megint szemétkedett az a kis görény? Hol van? Most nem ússza meg, darabokra átkozom!

– Nem, nem, épp ellenkezőleg! – húzta vissza barátját Hermione, Harry ugyanis már indult is az ajtó felé, hogy beváltsa fenyegetését. – Megint olyan… furcsa volt. Olyan… kedves.

– Tessék? – Harry nem akart hinni a fülének.

– Nem is tudom… Csak mentem előre, de nem figyeltem semmire, és valahogy pont az utamba került, én meg nekimentem, és elestem. Ő meg… felsegített! És… és olyan kedvesen is beszélt. Olyan más volt a hangja… Mintha nem is ő lett volna… – Bizonytalanul nézett fel barátjára. A fiú arcán azonban nem csodálkozás ült, hanem töprengés.

– És Malfoy egyedül volt?

– Igen… Tényleg, miért nem volt vele Crak és Monstro?

– Fogalmam sincs. Ez elég fura. Mindenesetre vigyázz vele, és ne hagyd, hogy átverjen!

– Rendben…

– Nem láttad Ront? Azt hittem, utánad megy.

– Nem, nem jött utánam. Fogalmam sincs, hol lehet. – Hangjából érződött, hogy nem is nagyon érdekli. – Felmegyek a klubhelyiségbe. Jössz?

– Persze, menjünk.

*

Ron továbbra sem került elő, Hermione pedig nem volt hajlandó elárulni, min kaptak össze megint. Harry, Hermione és Ginny együtt mentek le ebédelni. Hermione közben barátnőjének is beszámolt a parkban történtekről. Ginny érdeklődve hallgatta, aztán a végén ő is pont úgy reagált, ahogy Harry.

– Szerintem is jobb, ha tartod a távolságot. Ez már a második eset, bár az elmúlt hetet figyelembe véve, ez elenyésző. Fogalmam sincs, mi üthetett belé, de nem jelenthet jót.

Közben megérkeztek a nagyterembe, átsétáltak az asztalok között, és leültek griffendéles társaikhoz. Már a desszertnél tartottak, mikor Hermione előtt megjelent egy szál vörös rózsa, aminek a szárához egy kis papírdarab volt rögzítve. A papíron nyomtatott nagy betűkkel ez állt: KÉRLEK, BOCSÁSS MEG NEKEM!

– Jaj, Ron… – suttogta Hermione, és felállt.

– Hová mész? – kérdezte Harry. Úgy tűnt, a többiek nem vették észre, hogy Hermione kapott valamit.

– Hát csak… Gondoltam, megkeresem Ront.

– Aha, értem. Menj csak.

Hermione biztos volt benne, hogy a kedves ajándékot Rontól kapta. Már egy cseppet sem haragudott a fiúra. A rózsa szirmai gyönyörű élénkvörösek voltak és csillogtak a fényben. A lányt teljesen elbűvölte.

Először felsietett a klubhelyiségbe, de ott nem találta. Lement a könyvtárba, arra gondolt, hátha a fiú tanulással tölti szabad idejét.. De Ron ott sem volt. Egy tippje volt még: a park. Végigjárta az egészet, de barátját mintha elnyelte volna a föld.

Csalódottan tért vissza a kastélyba. De a márványlépcsőnél végre megpillantotta, akit keresett. Kezében a rózsával odalépett hozzá és kedvesen mosolyogva nézett Ron barna szemeibe.

– Nem haragszom! – mondta Hermione, és átölelte barátját. Ron esetlenül viszonozta az ölelést.

– Örülök. – mondta. – Tényleg idióta voltam, nem kellett volna ezt mondanom…

– Semmi gond. Köszönöm a rózsát, nagyon szép!

– Őh szívesen… de milyen rózsát?

– Hát ezt – mondta, és felmutatta a gyönyörű virágot.

– Sajnálom, de… ezt nem én küldtem neked.

– Nem? De hát… itt van a levél is, amit írtál!

– Ezt nem én írtam.

– De ha nem te, akkor ki?

– Fogalmam sincs. Mi van, Malfoy, mit bámulsz?

Csak most vette észre, hogy a mardekáros fiú időközben kijött a nagyteremből, és őket figyelte a falnak támaszkodva.

– Csak azon gondolkoztam, kitől kaphatott rózsát ez a kis sárvérű. Azt rögtön tudtam, hogy nem tőled, Weasley, neked nem lenne ilyesmire pénzed. Viszont azt elképzelni sem tudom, hogy ki szenved még rajtad kívül olyan súlyos ízlésficamban, hogy ez a kis felkapaszkodott mugliszármazék tetsszen neki…

Ronnak előbb a füle, majd szép lassan az egész arca vörös lett az indulattól. Hermionének sajnos nem voltak elég jók a reflexei, hogy még idejében elkaphassa barátját. Ron fénysebességgel száguldott Malfoy felé. A szőke fiú valószínűleg nem számított a támadásra, mert nem ugrott el a felbőszült griffendéles elől. Ron öklével nagyot csapott ellenfele orrába, ami aztán nagy reccsenéssel eltört. Malfoy egész arcát elöntötte az orrából ömlő vér. Először csodálkozó arcot vágott, aztán felállt, és a dühtől elcsukó hangon megszólalt.

– Rohadj meg te szemét, amiért ezt tetted velem! Hogy halnál már meg végre! – Azzal a fiú hátat fordított a döbbent Hermionénak és a dühtől még mindig izzó Ronnak, és egy másodperc múlva már el is tűnt.

A két griffendéles megkövülten bámult utána. Fogalmuk sem volt róla, miért nem támadott vissza Malfoy, de az mindkettejük számára biztos volt, hogy Ron most telibe talált. Hiszen az utolsó kijelentése mindenképp erről árulkodott. Miközben némán baktattak klubhelyiségük felé, a történteken gondolkoztak. De azt egyikük sem sejtette, hogy a mardekáros fiú utolsó mondatai nem egy roxfortos diáknak szóltak…