6.

Hermione reggel fáradtan és kialvatlanul ébredt. Éjjel, miután kicsit összeszedte magát, elnézést kért Rontól, és felment a szobájába. Szegény fiú nem tudta, mi tévő legyen, hiszen nem ismerte a lány fájdalmának okát. Azt a csókot sem tudta mire vélni.

Hermione viszont pontosan tudta, mekkora hibát követett el, amikor megcsókolta Ront. Nagy fájdalmat fog okozni neki, ha elmondja, hogy ez az egész miért is történt meg. Émelygett, ha erre gondolt. Márpedig meg kellett tennie.

Úgy döntött, nem érdemes halogatnia, minél előbb meg kell mondania Ronnak, hogy az egész csak hirtelen felindulás volt. Kimászott az ágyából, gyorsan felöltözött, és elindult lefelé. A klubhelyiségben találkozott össze két barátjával. Harry valószínűleg semmit nem tudott az egészről, csak ásított egyet és közönyösen pislogott rájuk.

Hermione egy szemvillanással jelezte Ronnak, hogy beszélni szeretne vele. A fiú aprót bólintott. Együtt mentek le a nagyterembe, ott szerencsére összetalálkoztak Lunával. Most már nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy Harry hallja-e, amit mondanak, a fiú figyelmét ugyanis teljesen lekötötte barátnője.

– Ron…

– Ne folytasd! Azt hiszem, tudom, mit akarsz mondani.

A fiú arca láttán Hermionéban felébredt a szánalom. Nagyon sajnálta barátját. Most, ha lehet, még rosszabbul érezte magát.

– Kérlek, ne haragudj rám! Ki voltam borulva, és…

– És én voltam az első, aki jött. Értem.

– Nem akartalak megbántani.

– Tudom. Felejtsük el.

Hermione lesütötte a szemeit. Nagyon megkönnyebbült. Érezte Ron hangján, hogy bár fáj neki, valamennyire számított erre, tehát nem érte meglepetésként. És azt is tudta, hogy Ron komolyan nem haragszik rá.

Amikor felnézett, meglátta, hogy Ginny épp akkor lép be a nagyterem ajtaján.

– Beszélnem kell Ginnyvel. Órán találkozunk – mondta két barátjának. Azok bólintottak.

Hermione felállt és odasietett a lányhoz. Ginny nem ment tovább reggelizni, hanem visszafelé indult barátnőjével. Hermione mindent elmondott a Weasley-lánynak, ami éjjel történt. Még mindig nem tudta igazán feldolgozni az elmúlt eseményeket. Szótlanul sétáltak egy kihalt folyosón, amikor Ginny felkapta a fejét.

– Úristen, hová tűnt mindenki?

– Azt hiszem, becsengettek…

– Ne haragudj, nekem rohannom kell! Bájitaltanról kések… – mondta, és már futott is le a márványlépcsőn.

Hermione egy ideig némán bámult utána, aztán elindult az ellenkező irányba, a bűbájtanterem felé. Nem sietett, semmi kedve nem volt most órára menni. Ahogy lassan lépdelt, az egyik sarkon egy ember fordult be elé. Hosszú ősz haján és szakállán megcsillant a reggeli napfény.

– Dumbledore professzor! Én…

– Nem kell magyarázkodnod. Csak azt szeretném mondani, hogy ha vége a tanításnak, várlak téged, Harryt és Ront a dolgozószobámban. Ginny is jöhet.

Hermione bólintott. Dumbledore már indult volna tovább, amikor a lány hirtelen megszólalt.

– Professzor úr! Azt szeretném…

Nem kellett befejeznie a mondatot, ugyanis az igazgató kitalálta a gondolatait.

– A gyengélkedőn van. Nincs komolyabb baja, de pihennie kell. Szólok Flitwick professzornak, hogy elengedtelek az órájáról – tette hozzá mosolyogva.

Hermione elmotyogott egy „köszönöm”-öt, és már rohant is fel a gyengélkedőre.

Hevesen dobogó szívvel lépett a fehér ajtó elé. Halkan bekopogott. Nem érkezett válasz. Óvatosan lenyomta a kilincset, és belesett a szűk résen. Nem látott bent senkit. Egy pillanatig habozott, aztán elszánta magát, kitárta az ajtót, és belépett a kórterembe.

Ahogy körülnézett, a falak mentén egytől egyig üres ágyakat pillantott meg. Azon gondolkozott, hogy inkább visszamegy, mikor halkan becsukódott mögötte az ajtó. A hirtelen hang hallatán ijedten rezzent össze. Mindeddig azt hitte, egyedül van.

Nem fordult meg. Érezte, valaki közeledik felé, egészen addig, amíg el nem éri a lány hátát. Finoman hozzásimult, és megfogta a kezét. Hermione szíve a torkában dobogott. A fiú lassan húzni kezdte, hogy szembe fordítsa magával.

A griffendéles lány majdnem elájult az izgalomtól. Most végre megláthatja az arcot, ami eddig a csuklya sötét homályában élt emlékezetében. Most végre megtudja, ki csábította el úgy, hogy még a nevét sem tudta. Most…

Lassan fordult, s közben egyre több részletet pillantott meg a mögötte álló arcából. Mikor teljesen szembe került vele, szíve kihagyott egy dobbanást. Mindenkire számított, csak őrá nem.

Szőke haja kócosan állt fején, szürke szemei pedig úgy fénylettek, mint a jéghideg acél. Draco Malfoy állt előtte.

Hermione hátrált egy lépést, és hitetlenkedve meredt rá. Ő lenne az? Draco Malfoy, aki mindig piszkálta és sértegette a származása miatt?

– Nem, te nem lehetsz…

Nem lehet ő. Ez csak valami rossz vicc… Erre a gondolatra szörnyű érzése támadt. Végig játszott vele, azért csinálta ezt az egészet, hogy lejárassa mindenki előtt! Ő meg naivan bedőlt neki…

Hermione szemében könnyek csillogtak. Érezte, hogy nem tudja elrejteni érzéseit. Nem szabad gyengének mutatkoznia előtte, az csak fokozná az örömét. De már képtelen volt gondolkodni.

– Hermione! Kérlek, hallgass meg! – mondta a szőke mardekáros, és a lány felé nyúlt.

– Ne érj hozzám! – sírta Hermione.

Megkerülte a fiút, feltépte az ajtót, és kirohant a folyosóra. Hallotta, hogy Malfoy követi, de nem érdekelte. Nem nézte azt sem, merre megy, csak futott végig a titkos ajtók, lovagi páncélok és festmények között.

Nem volt elég gyors, talán nem is akart az lenni. Mindenesetre üldözője utolérte. Mikor elég közel volt hozzá, megfogta a derekát, és finoman megállította a lányt.

– Engedj el!

A szorítás meglazult, és Hermione kitépte magát Malfoy kezeiből. Arra számított, hogy a már jól ismert gúnyos arccal találja szemben magát, de tévedett. A mardekáros fiú arca szomorúságot és valami mérhetetlen nagy fájdalmat tükrözött. Szemei furcsán fénylettek. Megint olyan volt, mint a vonaton, vagy mint néhány hete a parkban, mikor Hermione véletlenül nekirohant.

Egy pillanatig azt tervezte, hogy a fiú nyakába zúdítja mindazt, amit érzett, mikor megtudta, hogy csak kihasználták. De amint belenézett a fájdalmasan csillogó szemekbe, már nem volt képes rá. Érezte, hogy valami nagyon megváltozott benne, de nem tudott mit kezdeni vele.

– Hermione… Tudom, hogy most csalódott vagy, és nem erre számítottál. De kérlek, hallgasd meg, amit mondani szeretnék. Nem az vagyok, akinek hiszel, vagyis hittél több mint öt éven keresztül. Ígérem, ha elmondtam, eltűnök az életedből, ha azt szeretnéd.

A lány megzavarodottan, kétkedve nézett az előtte álló fiúra. Már-már igent mondott neki, mikor megszólalt az óra végét jelző csengőszó. Az ajtók sorra kicsapódtak, pár pillanat alatt rengeteg diák árasztotta el a nem rég még üresen tátongó folyosót. Hermione kihasználta az alkalmat, és, engedve a tömeg sodrásának, továbbhaladt.

Lehajtott fejjel ment, követte az előtte járókat, de közben fogalma sem volt, merre megy. Az iménti események nagyon megrázták. Nem tudta hova tenni a dolgot. Nem tudta, mit higgyen. Vajon Malfoy tényleg megváltozott? Vagy ez is csak a lejáratás része?

Megdöbbent magán, mikor rájött, hogy szeretné, ha Malfoy igazat mondana. Az esze jól ismerte a fiút és alattomos húzásait, de a szíve… A szíve mélyén azt kívánta, bár most az egyszer ne hazudna.

– Hermione! – hallotta a háta mögül. Harry és Ron időközben utolérték a lányt. – Hermione, hol voltál?

– Nem éreztem jól magam. Elmentem a gyengélkedőre. De most már nincs semmi bajom. Mit vettetek Flitwickkel?

– Semmi újat. Gyakoroltuk az előző órai anyagot. Biztos jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz.

– Igen, persze. – Ez természetesen nem volt igaz, de Hermione még mindig nem szánta rá magát, hogy elmondja barátainak, mi történt vele. – Dumbledore azt mondta, hogy órák után menjünk fel hozzá. Beszélni akar velünk. Meg Ginnyvel is.

Harryék bólintottak.

*

A nap további részében Hermione egyetlen órát sem mulasztott, de olyan volt, mintha ott se lett volna. Képtelen volt figyelni, egyre csak az járt az eszében, hogy Malfoy nem változhatott meg, és nem szabad megbíznia a fiúban. Nem akart csalódni.

Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, felálltak, és elindultak Dumbledore szobája felé. Az igazgató már várta őket.

– Foglaljatok helyet! – mondta, és elővarázsolt négy széket. Ő saját karosszékében helyezkedett el.

– Nos, talán már hallottátok, hogy az elmúlt éjjel egy halálfaló jutott be az iskolába.

Harry és Ron elképedve meredtek az igazgatóra, Ginny pedig megrovóan nézett lehajtott fejjel üldögélő barátnőjére. Ron elkapta húga pillantását, és ő is Hermionéra szegezte tekintetét.

– Mi?! Te tudtál róla, és nem is mondtad?!

Hermione nem válaszolt. Borzalmasan érezte magát. Dumbledore most el fogja mondani nekik, hogy mi történt, kivel találkozott… Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomra.

– Úgy látom, tévedtem – mondta az igazgató ügyesen megakadályozva Ron dühének kitörését. – A halálfaló megtámadta egy társatokat, miközben Hermionéval sétált a parkban.

– Micsoda? Kivel sétáltál te éjnek idején?

Hermione nem válaszolt. Émelygett és erős szégyenkezést érzett. Mit fognak szólni Harryék, ha kiderül, hogy Malfoyjal andalgott?

Dumbledore ránézett a lányra. Hermione tudta, hogy most már nincs visszaút, mindenképp el kell mondaniuk nekik. Bólintott.

– Draco Malfoyjal – mondta elhaló hangon.

– Mi?! – hördültek fel barátai. – Mit kerestél te kint pont azzal a kis görénnyel? Ha egy rossz szava is volt hozzád, én… – Ron hirtelen elhallgatott. Dumbledore jelentőségteljesen nézett rá, majd folytatta.

– Szerencsére Hagrid épp kinn járt, és mikor meglátta, mi történik, azonnal értesített engem. Sajnos a támadónak sikerült elmenekülnie, de nem tett kárt senkiben. Amíg oda nem értem, Draco keményen küzdött a halálfaló ellen. Visszatérve a kastélyba azt is megtudtam, hogy miért jött.

Draco édesapját, Lucius Malfoyt mindannyian ismeritek. Tudjátok, milyen ember ő. De a feleségéről, Narcissáról aligha tudtok bármit is azon kívül, hogy Lucius felesége, és Draco édesanyja. Ez a két tény bizonyára alátámasztja számotokra azt a feltételezést, hogy ő is ugyanolyan kegyetlen, és épp úgy hisz Voldemort eszméiben, mint a férje. De ez nem így van.

– De ha Narcissa megveti Voldemortot, akkor hogy élhet együtt egy halálfalóval? – végre Harry is megszólalt. Hangja higgadtan csengett, inkább kíváncsi volt, mintsem dühös vagy kétkedő, mint Ron.

– Az igaz, hogy mikor megismerkedtek egymással, Lucius az aranyvért tartotta a legfontosabb dolognak, de még köze sem volt Voldemorthoz. Narcissa elfogadta szerelme hibáit. Nem tudott mást tenni, szerette. Csak miután összeházasodtak, állt be Lucius a halálfalók közé. Narcissa ezt már kevésbé tudta elviselni, sokat veszekedtek emiatt. De még mindig szerették egymást.

Aztán megszületett Draco. Lucius természetesen azt akarta, hogy ha felnő, ő is megvesse a mugliszületésű varázslókat és boszorkányokat, és álljon be halálfalónak. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Narcissa ezt a jövőt kívánta fiának a legkevésbé.

Draco, bár külsőre apja vonásait örökölte, belül anyja tulajdonságai érvényesültek benne. Lucius ezt nem tudta elviselni, nem akart engedni elképzeléseiből. Miután nem sikerült átnevelnie fiát, úgy döntött, drasztikusabb módszerekhez folyamodik.

Talált egy átkot. Egy nagyon nagy erejű sötét átkot, amivel megváltoztathatta Draco egyéniségét. Az átok éppoly erős, mint elvégzője. Lucius pedig hatalmas erejű sötét varázsló. Az átok lényege tulajdonképpen az, hogy az ember egy másik ént helyez el áldozata testében. Egy olyan ént, ami megfelel az elvárásainak, és ami aztán teljesen átveszi az irányítást az eredeti felett. Az a Draco Malfoy, akit ti megismertetek, valójában Lucius Malfoy gyermekként. A saját, gyermekkori énjét helyezte bele a fiába. Draco is ott volt mellette, de képtelen volt bármit is a saját akarata szerint tenni. Be volt zárva a saját testébe. Egészen az idei év elejéig.

Mindenki döbbenten nézett az előttük ülő professzorra. Egyikük torkán sem jött ki hang, de aztán végül Harry megszólalt.

– Hogy érti azt, hogy az idei év elejéig? Többnyire úgy viselkedett, ahogy szokott. De ha tényleg ki is szabadult, miért? Hogyan csinálta? Nem értem…

– Mint tudjátok, Luciusnak a nyáron sikerült megszöknie Azkabanból. Azóta semmit sem tudtunk róla, egészen mostanáig. Draco azt is elmondta, hogy apja elkapott valami betegséget. A házi ápolók nem tudnak vele mit kezdeni, még sosem láttak ilyet. Lucius nemsokára meg fog halni. Ahogyan az ő ereje fogy, úgy csökken a Draco testében lévő gyermekkori tudatáé is. Draco egyre inkább kezdett felszínre törni, és sokszor sikerült is legyőznie a másikat, ezért viselkedett olyan furcsán. Mostanra Luciusban már alig maradt élet, Draco végre teljesen önmaga lehet, bár amíg Lucius meg nem hal, a másik lélek benne marad.

Egy ideig nem szólt senki, aztán ismét Harry törte meg a csendet.

– Ez azt akarja jelenteni, hogy Malfoy mellettünk áll a Voldemort elleni harcban?

– Igen, azt jelenti.

– Akkor miért nincs most itt?

– Szóltam neki is, de azt mondta, nem tudna itt lenni. Inkább pihenni akar.

A szobában ülők megkövülten nézték az igazgatót. Egyikük sem gondolta volna soha, hogy Malfoy aljas áskálódásai hátterében ez állhat. Hermionéban végre összeállt a kép. Draco szereti őt. Az igazi Draco. Fájdalmasan hasított bele a gondolat, hogy mennyit szenvedhetett, hiszen nem lehet könnyű, ha az ember be van zárva a saját testébe, és nem teheti azt, amit szeretne. És ezek után ő olyan kegyetlenül bánt vele. Otthagyta őt egyedül, nem hallgatta meg, elfordult tőle. Pedig ő volt az egyetlen, akire számíthatott. Sok év után ő volt az egyetlen, aki barátságosan, sőt talán szerelemmel tekintett rá. Ez bizonyára nagyon sokat jelentett neki, még akkor is, ha Hermione nem tudta, ki az.

A lány hirtelen felpattant. Nem törődött a döbbenten utánaforduló arcokkal, megjegyzésekkel. Odalépett az ajtóhoz, felrántotta és kirohant. Megállíthatatlanul szaladt végig a folyosókon, lépcsőkön, egészen addig, amíg el nem ért a gyengélkedő csukott ajtajáig.