Osvát Ernőnek
 
 
      Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen
    baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy
    napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a
    világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga
    után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és
    erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is
    szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknal, akiknek
    egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az erős, bár sok
    tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell
    bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az
    utcában, ahol egy kétemeletes rozoga, falépcsőjű házban laktak, a szőke,
    gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge
    csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se
    rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük
    volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
      A fiúk a szomszedba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem
    mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben
    Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi
    ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a
    padláslyukakon át ki, a háztetőre is, a magas tűzfalakig, a sajátságos
    formájú, füstös szájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a
    folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és
    tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni
    kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal
    ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt,
    borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos
    arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradságába
    került: kacérkodott vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát
    kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
      Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és
    dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős
    csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen
    intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott
    szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s
    öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
      A padlás egy rejtett zugában rendeztek be a kis boszorkánykonyhájukat.
    Nyilak, géppuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt
    összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a
    vacsorát - az anyjok egy piros kötésű német regénybe merült -, halkan és
    gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél
    várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába, és
    hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró
    lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a
    nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott
    lassusággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát,
    leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes,
    tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg,
    mozgó kis gépet, apró szurásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
      Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer
    megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy
    csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké
    vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő
    sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal,
    férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
      Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy öreg
    törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki
    négy lánnyal dolgozott. A masodik emeletet Witmanékon kívül csak a ház
    tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem
    sokat törődött se házzal, se lakókkal. A földszinten egy üveges- és egy
    rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak
    vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos
    udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az
    udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és
    virágait, valószínüleg érezte, hogy mindez nem jol van. Az élet azonban a
    kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül
    csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra
    és holnaputánra is.
      Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött
    baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlásra másztak érte. Egy hétig
    kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg.
    Sikerült. Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték,
    amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen
    érdekelte őket. A feje olyan nagy, mint két nagy szem. Az agyában
    csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él... Bagoly
    kellett, kellett...
      Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a
    titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak.
    Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét,
    és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a
    madár tulajdonképpen csak egy ház, ahova a Kín beköltözött, és ott lakik,
    míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valoszínűség szerint
    a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas
    és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután
    csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték,
    hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a
    lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna.
    Így aludtak el.
      Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán,
    veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és
    meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett
    a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
      Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az
    ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott
    aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A
    szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már
    felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez
    a csontig ható, rémes hang, minden képzelhetőt felülmúlt, de éppen emiatt
    rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni
    lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve,
    a dolog megérte a fáradságot.
      Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett
    valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik
    szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult,
    még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén,
    fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy
    öregasszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó végén megjelent a
    fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni
    akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsímogatta a
    nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a
    nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók
    nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar
    azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs
    égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a
    függönyt, délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A
    lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni,
    ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy
    mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes,
    megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a
    játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemekkel nézte a nőt.
    Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön.
    Megkérdezte a lány nevét - Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet,
    és végül ezt mondta:
      - Kezét csókolom.
      Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem
    esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek
    az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a
    testük a levegőben. Azután megálltak, lehunyták a szemeiket, és
    kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas,
    puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel
    az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi
    az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek,
    és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is jöttek. Nesz
    nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és
    lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat
    odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt,
    lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velük maradtak a
    szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé,
    majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak
    amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az
    ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak
    a friss reggeli levegőben.
      Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi
    délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő
    feléjük jött, mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette
    a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak,
    lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott
    szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a
    szemük. Mind a ketten ütni kezdték. A lány most már tele szájjal kacagott,
    mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt,
    csípkedéek, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul,
    lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult
    arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a
    könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között,
    akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor
    jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman
    kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a
    kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
      Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak
    abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes
    eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.
      - Csak ezért érdemes élni - mondta a kisebbik.
      - Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk - jelentette ki a másik.
      Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé.
    De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki.
    Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány.
    Megállottak. A leány kinyitotta az ablakot.
      - Holnap délben jöttök? - kérdezte mosolygó arccal.
    - Jertek akkor, hozzatok valamit. - Intett, és becsukta az ablakot.
      A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
      - Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket - jelentette
    ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
      - Igen, de honnan veszed?
      - Van anyának, kérünk tőle.
      - Nem ad.
      - Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
      - Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
      - Pedig négy arany karcsatja van, és het gyűrűje van.
      - Az ujján is hord három gyűrűt.
      Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak az anyjuk
    drágaságai fölött. Volt köztük két pompás rubinokkal és gyöngyökkel
    kirakott karperec.
      Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony - a nyakas
    természetű, puha, szőke nő - kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon
    távol érezte őket magától.
      A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
      - Nem lehet tőle kérni.
      - Semmi szín alatt.
      - Nem fog adni.
      - Nem, nem.
      - Ki kéne törni a szekrényt.
      - Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
      - Nem fog fölébredni!
      Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke, kék szemű, lusta és kövér anyjuk
    iránt, szerették volna őt is megkínozni.
      - Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem
    lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes
    karcsatokat és gyűrűket.
      - Ne vigyük el mind!
      - De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd
    bőgjön utána.
      A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz
    vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt
    zsebre vágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban
    átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták hogy az anyjuk szobájában már
    sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A
    harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le,
    éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgettek,
    hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a
    padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha
    anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő
    dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az
    ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy
    fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és
    kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése,
    amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem
    rövidítették meg az órák lassú múlását.
      Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek.
    Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a
    reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengejű, nyitott
    zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső
    ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné
    halószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott.
    Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér,
    széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart.
    Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
      A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár
    pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy,
    szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába
    csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné
    megfordult, azután felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot
    és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az
    öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az
    asszony lehanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik
    már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres
    kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert
    már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
      - Na, ez rendben van - mondotta az idősebbik -, most szedjük elő a
    dolgokat.
      Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket,
    gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az
    asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták, és egyetértően
    elosztoztak rajta.
      - Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
      Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiontották a vizet, de az
    átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek. Majd
    újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső
    szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről
    bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
      Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett,
    mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba
    bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a
    ketten mélyen aludtak.
      Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fel hétkor
    érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem
    is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik
    hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a
    kincsekkel.
      - Meg iskola előtt!
      - Jó!
      - Az előadáson pontosan ott kell lenni.
      - Hogyne, ma különösen.
      - Tizenegy órára úgyis hazahínak.
      - Siessünk.
      A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyóson a leány ajtajához jutottak,
    senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt,
    kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat.
    Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
      - Nesze, ezt hoztuk.
      - Ez mind a tied.
      A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két
    gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
      - Ma vagy holnap jövünk.
      A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.
 
 
    1908