A padlásszobába egy komoly, intelligens külsejû férfi vezetett be, aki egyszerû ruhát és acélszürke szakállt viselt, és imigyen szólt hozzám:
- Igen, ô itt élt, de nem tanácsolom, hogy bármit is tegyen. A kíváncsisága felelôtlenné teszi. Mi sohasem jövünk ide éjszaka, és csupán az ô akaratából ôrizzük a szobát így. Ön tudja, hogy ô mit tett. Az a förtelmes társaság végül is átvette az irányítást és mi azt sem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Sem a törvény, sem bármi más nem tudta sehogyan sem utólérni a társaságot.

Remélem, hogy sötétedés után nem marad itt. És könyörgöm, azt a dolgot az asztalon, ami úgy néz ki, mint egy gyufásdoboz, hagyja békén. Nem tudjuk, mi az, de gyanítjuk, hogy valami köze van ahhoz, amit ô tett. Mi még meg sem merjük nézni alaposabban.

Kis idô múltán a férfi egyedül hagyott a padlásszobában. A szoba nagyon piszkos, poros és primitíven bútorozott volt, de rendjébôl látszott, hogy nem valami kültelki alak tanyája. A polcok tele voltak teoló- giai és klasszikus könyvekkel, egy könyvszekrény pedig a mágiáról szóló értekezésekkel - Paracelsus, Albertus Magnus, Trithemius, Hermész Triszme- gisztosz, Borellus meg mások, különös betûkkel, amelyeket nem tudtam elolvasni. A berendezés igen egyszerû volt. Volt egy ajtó is, de csak egy fülkébe vezetett. Az egyetlen kijárat az a nyílás volt a padlón, amelyhez a kezdetleges, meredek lépcsô vitt fel. Az ökörszemablakok és a fekete tölgyfa gerendák hihetetlen régi múltra utaltak. Egyszóval ez a ház az òvilághoz tartozott. Azt hiszem, tudtam, hogy hol vagyok, de nem vagyok képes visszaidézni, amit akkor tudtam. Az biztos, hogy a város nem London volt. ùgy emlékszem, hogy egy kis, tengeri kikötô lehetett.

Az asztalon fekvô kis tárgy módfelett lebilincselt. Azt hiszem, tudtam, hogy mit kell vele tenni, mert elôhúztam a zsebembôl egy zseblámpát - vagy legalábbis egy zseblámpához hasonló valamit -, és izgatottan próbálgattam a sugarait. A fénye nem fehér volt, hanem ibolyaszínû, és inkább holmi radioaktív sugárzásnak látszott, mintsem igazi fénynek. Emlékszem, hogy nem tekintettem közönséges zseblámpának - valóban, volt egy közönséges zseblámpám is egy másik zsebemben.

Sötétedett, és odakint az ôsrégi háztetôk és kéményfejek igen bizarr látványt nyújtottak az ökörszemablakok üvegén át. Végül összeszedtem a bátorságomat, és a kis tárgyat egy könyvhöz támasztottam az asztalon - azután ráirányítottam a különleges ibolyaszínû fénysugarait. A fény most inkább jégesônek vagy apró, ibolyaszínû részecskéknek tetszett, sem mint folytonos sugárnak. Amint a részecskék elérték a különös eszköz közepének üveges felületét, sistergô hangot hallattak, mintegy elektroncsô sercegése, amelyen szikrák haladnak át. A sötét, üveges felszín rózsaszínûen felparázslott, és egy elmosódott fehér alak kezdett formát ölteni a közepén. Ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában - és a sugárvetítôt visszatettem a zsebembe.

De a jövevény nem beszélt - egyetlen egy hangot sem hallottam a közvetlenül ezután következô percek alatt. Mintha egy árny-pantomin lett volna az egész, mintha nagy távolságból valami közbensô ködön át - habár ugyanakkor a jövevény és az ôt követô többi jövevény is életnagyságban és testközelben bukkant föl, mintha egyszerre lettek volna közel és távol, valami természetellenes geometria törvényeihez alkalmazkodva.

A jövevény vékony, sötét bôrû, közepes termetû ember volt, és az anglikán egyház papi ruháját viselte. Szemmel láthatólag harmincéves lehetett, sápadt, olajbarna arcának vonásai meglehetôsen szépek, csak a homloka volt természetellenesen magas. Fekete haja jól vágott és ápolt, látszott, hogy frissen borotválkozott, bár kéklô álla gyorsan növekvô szakállra utalt. Keret nélküli, acélszáras szemüveget viselt. Alakja és arca alsó részének vonásai mint sok más lelkészé, de a homloka hatalmasan magasabb, az arca sötétebb és intelligensebb - ugyanakkor ravaszabb és álcázottan gonosz. Ebben a pillanatban - miután meggyújtott egy gyönge fényû olajlámpát - idegesnek látszott, és mielôtt rájöhettem volna, hogy mit csinál, valamennyi mágikus könyvét behajította egy kandallóba a szoba ablak felôli részén (ahol a fal erôsen lejtett), amit eddig nem vettem észre. A lángnyelvek mohón emésztették a köteteket - különös színekben csaptak föl, és leírhatatlanul útálatos szagokat bocsátottak ki, amint a furcsa, hieroglifákkal teleírt lapok és szúette borítók megadták magukat az emésztô elemnek. Hirtelen észrevettem, hogy mások is vannak a szobában - komoly tekintetû férfiak egyházi viseletben, akiknek egyike püspöki gallért és térdnadrágot viselt. Bár semmit sem hallottam, hogy valamilyen döntést hoznak, ami nagy fontosságú az elsônek érkezett számára. ùgy tetszett,hogy gyûlölik, és félnek tôle egyidejûleg, ô pedig mintha viszonozta volna ezeket az érzelmeket. Arca vad kifejezést öltött, de láttam, hogyan reszket a jobb keze, amint megpróbálja megragadni az egyik szék támláját. A püspök rámutatott az üres könyvszekrényre és a kandallóra (ahol a lángok kialudtak egy elszenesedett, semmitmondó massza körül), és valami különös iszonyat látszott rajta. Az elsônek érkezett ekkor savanyúan elmosolyodott, és bal kezét kinyúj- totta az asztalon fekvô kis tárgy felé. Az egyházi személyek menete most vonulni kezdett lefelé a meredek lépcsôn a padló csapóajtóján keresztül, idônként megfordultak, és távozásukkor fenyegetô mozdulatokat tettek. A püspök ment el utolsónak.

Az elsônek érkezett most egy szekrényhez ment a szoba belsô részén, és elôvett egy kötéltekercset. Egy székre állva a kötél egyik végét egy kampóhoz erôsítette a nagy, szabadon álló központi fekete tölgyfa gerendán, a kötél másik végébôl pedig hurkot kezdett formálni. Megértve, hogy föl akarja akasztani magát, elôreléptem, hogy lebeszéljem vagy megmentsem. Meglátott, és abbahagyta az elôkészületeket. Valamiféle diadallal nézett rám, ami zavarba ejtett és nyugtalanított. Lassan lelépett a székrôl és felém suhant, sötét farkasvigyorral.

Valahogy halálos veszedelemben éreztem magam, és elôvettem a különleges sugárvetítôt, mint valami védelmi fegyvert. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ez segíthet rajtam. Bekapcsoltam a lámpát - egyenesen az arcába világítottam, és a sápadt vonások elôször ibolyaszínû, majd rózsaszín fényben kezdtek izzani. Ujjongó farkasnevetését szörnyû félelem kezdte kiszorítani - de nem szüntette meg teljesen. Megállt az útján, majd vadul hadonászva karjával a levegôben, hátrálni kezdett. Láttam, hogy a padló nyitott lépcsôfeljárója felé imbolyog, figyelmeztetôen rákiáltottam, de nem hallott engem. Egy pillanat múlva hátratántorodott a nyíláson keresztül, és eltûnt a szemem elôl.

Nehezemre esett eljutni a lépcsô- feljáróig, de amikor odaértem, nem találtam összetört testet az alattam lévô szinten. Ehelyett lámpásokkal közeledô emberek zsivaját hallottam, mert a kísérteties csönd varázsa megtört, és én ismét hangokat hallottam, és rendes három dimenzióban láttam az embereket. Valami nyílván odavonzotta a tömeget ehhez a helyhez. Talán valami zaj, amit én nem hallottam?

Ebben a pillanatban a csoportot vezetô két ember (szemmel láthatóan egyszerû parasztok) megláttak engem, és bénultan megtorpantak. Az egyik hangosan és visszhangzóan fölkiáltott: - Ahrrh!... Megtörtént? Megint?

Ekkor valamennyien megfordultak, és kétségbeesetten menekültek. Mind, egy kivételével. Mikor a tömeg elment, a komoly, szakállas férfit láttam, aki erre a helyre hozott - amint ott állt egyedül egy lámpással. Zihálva és lebilincselve nézett rám, de félelem nem látszott rajta. Azután megindult a lépcsôn felfelé, hozzám, a padlásszobába. Megszólalt:
- Szóval nem hagyta békén! Sajnálom. Tudom, hogy mi történt. Egyszer már megesett, de az az ember megrémült és agyonlôtte magát. Nem lett volna szabad ôt visszahoznia. Ön tudja, hogy ô mit akar. De önnek nem szabad megrémülnie, mint annak a másik embernek. Valami nagyon furcsa és rettenetes történt önnel, de nem jutott odáig, hogy kárt tegyen a tudatában és a személyiségében. Ha higgadt marad, és tudomásul veszi, hogy az életét radikálisan át kell alakítania, akkor továbbra is élvezheti a világot és tudományának gyümölcseit. De itt nem élhet, és nem hiszem, hogy vissza akarna térni Londonba. Amerikát ajánlanám. Nem szabad tovább próbálkoznia azzal a tárggyal. Már semmit sem lehet visszacsinálni. Csak tovább rontana a dolgokon, ha bármit tenne vagy felidézne. Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyen lehetett volna, de innen azonnal el kell mennie, és soha nem szabad visszatérnie. Inkább köszönje meg az égnek, hogy a dolog nem ment tovább... Olyan nyíltan készítem fel önt a dologra, amilyen nyíltan csak tudom. Egy kis változás történt, a külsô megjelenésében. - mindig eztokozza. De egy új országban hozzászokhat. A szoba túlsó felében van egy tükör, most odavezetem. Meg fog rémülni, bár semmi visszataszítót nem fog látni.

Reszkettem a halálos félelemtôl, és a szakállas férfinak szinte vinnie kellett a szobán át a tükörhöz, szabad kezében a halvány fényû lámpával (az asztalon álló elôbbivel, nem azzal a még halványabbal, amit hozott). Ezt láttam a tükörben: egy vékony, sötét bôrû, közepes termetû embert az anglikán egyház papi ruhájában, szemmel láthatólag harmincéves lehetett, és keret nélküli, acélszáras szemüveg csillogott ravasz, olajbarna, természetellenesen magas homloka alatt.
A néma jövevény volt az, aki elégette könyveit. Egész hátralévô életemben, külsô formámban, ennek az embernek kellett lennem!