Ezt az öreg Mac mesélte el nekem, aki egy rozzant viskóban lakott a házam feletti domboldalon. A '37-es Aranyláz idején bányakutató volt odakint az aszteroidákon, de most ideje java részét azzal töltötte, hogy hét macskáját etetgette.

- Miért szereti annyira a macskákat, Mr. Mac? - kérdeztem tőle.

Az öreg bányász rám pillantott, és megvakarta az állát.

A Pallason tartott kis állataimra hasonlítanak - mesélte. - Asok is ilyen kis maskafélék voltak… a fejük is így nésett ki, és nagyon kedves kis jóságok voltak. De mind elpustultak!

Még én is megsajnáltam őket. Mac nagyot sóhajtott. - Kedves kis jóságok - ismételte. - Négydimensiós maskák voltak.

- Négydimenziósak, Mr. Mac? De hát a negyedik dimenzió az idő.

Ezt idén tanultam, a harmadik osztályban.

- Látom, már járs iskolába, he? - Kivette a szájából a pipát, és lassan azt mondta. - Hát persze hogy a negyedik dimenzió az idő. Azok a cicák egy láb hosszúak voltak, hat hüvelyk magasak és négy láb szélesek, és a jövő hét közepéig értek. Ez négy dimenzió, nem? Amikor megsimogattam a fejüket, úgy két nap múlva kezdtek el dorombolni. A nagyobbak meg csak másnap. Ez így igaz!

Kétkedő pillantást vetettem rá, de nem szóltam semmit.

Mac folytatta:

- A legjobb kis házőrzők voltak, minden tekintetben azok. Arra jók is voltak. Amikor észrevettek egy házalót, vagy valamilyen más gyanús személyt, úgy visítoztak, mint egy halálmadár. És ha valamelyik ma vett észre egy házalót, tegnap visítozott, úgyhogy huszonnégy óránk maradt, hogy észrevegyük.

- Ez komoly? - tátottam el a számat.

- Az hát! Akarod tudni, hogyan ecettűk őket? Megvártuk, míg elalszanak, akkor tudtuk, mikor emésztenek. Mert ezek a kicsi időcicák pontosan három órával azelőtt emésztették meg az ételt, hogy megették azt, mert a gyomruk annyira nyúlt vissza az időben. Szóval, amikor elaludtak, meg szoktuk nézni az órát, és pontosan három órával később tálaltuk nekik az ennivalót.

Újból meggyújtotta a pipáját, és kifújta a füstöt. Szomorúan megrázta a fejét.

- Egyser ast kisem, hibát követtem el. Segény kis időcsicsa. Csó volt a neve, és ő volt a kedvencsem. Reggel kilencekor ment aludni, és én valamiért ast hittem, hogy nyolcs óra van. Perse tisenegykor adtam neki enni. Mindenfelé kerestem, de nem került elő.

- Mi történt vele, Mr. Mac?

Kivette a pipát a szájából, úgy válaszolt.

- Hát, nincs olyan időcica, amelyiknek a szervezete két órával azután befogadná az ételt, hogy megemésztette azt. A kamrában találtam rá, a szerszámosszekrény alatt. Ott pusztult el gyomorrontásban egy órával azelőtt. Szegény kis jószág! Attól fogva vekkert használtam, nehogy még egyszer eltévesszem.

Gyászos csend következett, és én is csak annyit tudtam suttogni:

- Az előbb azt mondta, mindegyik elpusztult. Mindegyik így halt meg?

Mac komolyan megrázta a fejét.

- Nem! Megfáztak, és egy héttói tíz napig terjedően azelőtt haltak meg, hogy megbetegedtek. Nem volt mit tenni. Egy évvel azután, hogy a bányászok a Pallasra költöztek, csak tíz maradt belőlük, azok is mind betegek voltak. A baj az volt, kis barátom, hogy amikor meghaltak, szétestek, olyan gyorsan rothadtak el. Különösen az agyukban élősködő négydimenziós bolhák segítettek ebben. Több millió dollárunkba kerültek.

- Az hogy lehet, Mr. Mac?

- Tudod, idelent a Földön néhány tudós tudomást szerzett a mi időcicáinkról, és tudták, hogy azok el fognak pusztulni még a következő együttállás előtt. Így aztán egymillió dollárt ajánlottak fel minden egyes megóvott példányért.

- És sikerült?

- Hát megpróbáltuk, de nem bírták. Holtukban meg nem sokat értek, ezért eltemettük őket. Megpróbáltuk jég közé rakni őket, de az is csak a külsejüket óvta meg. A belsejük teljesen szétrohadt, a tudósoknak meg pont az kellett volna.

Mivel minden halott időcica egymillió dollárunkba került, nem akartuk, hogy ez megtörténjen. Egyikünk kitalálta, hogy ha az időcicát forró vízbe áztatjuk, amikor haldoklik, a víz teljesen átitatja. Azután, hogy meghalt, lefagyasztjuk benne a vizet, hogy egy tömör jégtömböt kapjunk, és azután már megmaradnak.

Leesett az állam. - És ez működött?

- Próbáltuk fiam, próbáltuk, de nem tudtuk elég gyorsan lefagyasztani a vizet. Mire megfagytak, az agyukban a kis négydimenziós bolhák elvégezték a dolgukat. Egyre gyorsabban és gyorsabban fagyasztottuk a vizet, de nem sikerült. Végül már csak egy időcicánk maradt, és az is már a végét járta. Egészen kétségbeestünk, amikor az egyik társam kitalált valamit. Fabrikált egy különös szerkentyűt, ami az egész vizet a másodperc törtrésze alatt megfagyasztotta.

Fogtuk az utolsó jószágot, megáztattuk a forró vízbe, azután beletettük a szerkezetbe. A cica egy utolsó pillantást vetett ránk, egyet nyikkant, azután kimúlt. Mi megnyomtuk a gombot, és az egészet egy negyed másodperc alatt egyetlen szilárd tömbbé fagyasztottuk. - Mac ekkor olyan súlyos pillantást vetett rám, hogy az majd egy tonnát nyomott. - De nem ért semmit. Az időcica belseje még tizenöt perc múlva is fortyogott, és mi elveszítettük az utolsó egymillió dollárunkat is.

Visszafogtam a lélegzetemet.

- De Mr. Mac, azt mondta, hogy egy negyed másodperc alatt fagyott meg a cica.

- Úgy is van, kis barátom - mondta lassan -, csakhogy átkozottul gyorsan csináltuk. És az időcica nem bírta ki, mert olyan gyorsan fagyasztottuk le a forró vizet, hogy meleg jég lett belőle!

Astoundiug Science Fiction, 1942