Alfred Lanning aprólékos gonddal szivarra gyújtott, de ujjai kissé remegtek. Őszes szemöldökét ráncolta, s pöfékelve beszélni kezdett:

- Gondolatolvasó, efelől nem sok kétség lehet. De miért? - Peter Bogertre, a matematikusra nézett. - Neked mi a véleményed? Bogert két kézzel lesimította fekete haját.

- Ez a harmincnegyedik HRB-modell, amelyet előállítottunk. Az előzőek mind kifogástalanul működtek.

Az asztalnál ülő harmadik férfi komor képet vágott. Milton Ashe az Amerikai Robot és Gépember Rt. legfiatalabb osztályvezetője volt, s nagyon büszke a beosztására.

- Ide figyelj, Bogert. Az összeszerelésnél a legcsekélyebb hiba se fordulhatott elő. Erről kezeskedem.

Bogert vastag ajka leereszkedően mosolyra görbült.

- Tényleg? Ha az egész futószalagért kezeskedsz, javasolni fogom az előléptetésedet. Egyetlen pozitronagy előállításához pontosan hetvenötezer-kettőszázharmincnégy műveletre van szükség, és ráadásul az egyes műveletek kifogástalan végrehajtása különféle tényezőktől függ, amelyeknek száma öt és százöt között váltakozik. Ha bármelyiknél komolyabb hiba fordul elő, az "agyat" úgy, ahogy van, el lehet dobni. Saját műszaki tájékoztatónkból idézek, Ashe.

Ashe elpirult, de mielőtt még válaszolhatott volna, az asztalnál ülő negyedik személy is beleavatkozott a vitába.

- Ha egymásra akarjuk hárítani a felelősséget, máris itt hagyom magukat. - Susan Calvin összekulcsolta ölében pihenő kezét, keskeny, vértelen szája szögletében elmélyültek az apró ráncok. - Gondolatolvasó robottal vagyunk megáldva, s véleményem szerint rendkívül fontos, hogy kiderítsük, miért tud gondolatot olvasni. De azzal, hogy egymást okoljuk, tapodtat se jutunk előre.

Hideg szürke szemét Ashe-re függesztette, aki elvigyorodott. Lanning is vigyorgott, s mint ilyenkor mindig, hosszú fehér fürtjeivel, apró, ravaszdi szemével bibliai pátriárkára emlékeztetett.

- Igaza van, dr. Calvin.

Hirtelen élénk hangra váltott át.

- Íme, a tényállás dióhéjban. Előállítottunk egy látszólag teljesen normális pozitronagyat, amelynek azonban véletlenül az a sajátos képessége van, hogy a gondolathullámainkra tud behangolódni. A robotika fejlődése terén évtizedek óta ez volna a legfontosabb lépés, ha tudnánk, hogyan történt. De nem tudjuk, s ezért fel kell derítenünk. Világos?

- Szabad valamit javasolnom? - kérdezte Bogert. - Tessék!

- Azt javaslom, hogy addig, amíg ebből a kátyúból ki nem kecmergünk - márpedig nekem mint matematikusnak az a meggyőződésem, hogy alapos kátyúban vagyunk -, tartsuk titokban a HRB-34 robot létezését. Még a vállalati tisztviselők előtt is. Ez nekünk, osztályvezetőknek nem fog megoldhatatlan problémát okozni, s minél kevesebben tudnak róla…

- Bogertnek igaza van - vágott közbe dr. Calvin. - Mióta az interplanetáris törvényt megváltoztatták, és a robotmodelleket a világűrbe való kiszállításuk előtt az üzemben is ki lehet próbálni, a robotellenes propaganda sokkal hangosabb lett. Ha a gondolatolvasó robotról bármi kiszivárog, mielőtt még e jelenségnek megnyugtató és szakszerű magyarázatát nyilvánosságra hozhatnánk, ellenségeink csinos kis tőkét kovácsolhatnak belőle.

Lanning szippantott a szivarjából, és bólintott. Aztán Ashe-hez fordult.

- Úgy emlékszem, azt, mondtad, egyedül voltál, amikor rájöttél erre a gondolatolvasási históriára?

- Igen, egyedül voltam, és mondhatom, alaposan megijedtem. A HRB-34-et épp csak hogy levették a futószalagról és egyenesen beküldték hozzám. Obermannak valami dolga akadt, így magam vittem el a minőségvizsgálóba, jobban mondva csak vittem volna. - Ashe szünetet tartott, ajkán halvány mosoly játszadozott. - Előfordult már veletek, hogy pusztán gondolatok útján párbeszédet folytassatok valakivel? - Senki se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. - Eleinte rá se eszméltem - folytatta Ashe. - A lehető leglogikusabban és legértelmesebben beszélgetett velem, s már több mint félúton voltam lefelé a minőségvizsgálóba, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy egész idő alatt egyetlen szót sem szóltam. Persze sok minden járt a fejemben, de hát ez nem ugyanaz. Azonnal bezártam a robotot az egyik szóbába, és futottam Lanninghez. Ha csak eszembe jut, ahogy ott lépkedett mellettem és olvasott a gondolataimban, válogatva közöttük, végigfut a hátamon a hideg.

- Nem csodálom - jegyezte meg elgondolkodva Susan Calvin, és különös, átható pillantást vetett Ashe-re. - Megszoktuk, hogy a gondolatainkhoz senki hozzá nem férkőzhet.

- Tehát csak négyen tudunk róla - vágott közbe türelmetlenül Lanning. - Helyes! Módszeresen kell eljárnunk. Ashe, szeretném, ha az egész futószalagot végigvizsgálnád, elejétől végig, mindent. Válogasd ki mindazokat a műveleteket, amelyeknél semmiféle hibalehetőség nem áll fenn, és azután a fennmaradókról készíts egy jegyzéket a hibalehetőségek természetének és feltételezhető mérvének megjelölésével.

- Csekélység! - dünnyögte Ashe.

- Állítsd rá az embereidet, akár mind egy szálig. Még azt se bánom, ha lemaradunk a tervvel. De nem szabad tudniok, hogy mire kell. Érted?

- Hm… Értem. - A fiatal mérnök kényszeredetten mosolygott. - De még így is szép kis munka lesz.

Lanning most Calvinhoz fordult.

- Magának más oldalról kell megközelítenie a problémát. Mint az üzem robotpszichológusának a robotot magát kell tanulmányoznia és a tapasztalatokból visszakövetkeztetnie a hibára. Próbálja felderíteni, hogyan működik. Kapcsolódik-e még valami más is ezekhez a telepatikus képességekhez, s hogy azok tulajdonképpen meddig terjednek, mennyiben torzítják el a gondolkodásmódját, milyen esetleges kárt okoznak a szabályszerű HRB-típus tulajdonságaiban. Helyes? - Anélkül hogy bevárta volna dr. Calvin válaszát, folytatta: - Én pedig majd összefogom a munkát, és matematikailag kiértékelem a kapott adatokat. - Nagyot szippantott a szivarjából, s a továbbiakat már csak a füstkarikákon keresztül motyogta: - Ebben persze Bogert is segít majd nekem.

Bogert a körmeit fényesítette húsos tenyerén.

- Azt rögtön gondoltam - jegyezte meg enyhe gúnnyal. - Valami keveset én is konyítok a matematikához.

- Akkor én tüstént hozzálátok. - Ashe hátratolta székét, és felállt. Csinos, fiatal arcára vigyor ült ki. - Én kaptam a legnyavalyásabb munkát mindőtök közt. Legjobb, ha nem sokat teketóriázom. - És már ment is kifelé. - Viszlát - dünnyögte távozóban.

Susan Calvin alig észrevehető bólintással köszönt vissza, de a szeme egészen az ajtóig követte Ashe-t. És Lanning dörmögő kérdésére; - Ugye, dr. Calvin, most mindjárt megnézi a HRB-34-et? - nem is válaszolt.

Az ajtó szinte hangtalan nyílására a HRB-34 robot fölemelte fotocellaszemét a könyvből, és már talpon is volt, amikor Susan Calvin belépett a szobába. A pszichológusnő megigazította az ajtón a "Belépni tilos" feliratú jókora táblát, aztán a robothoz lépett.

- Hoztam neked néhány kézikönyvet a hiperatommotorokról. Megnézed őket, Herbie?

A HRB-34 robot - más néven Herbie - elvette Susan Calvintól a három vastag könyvet, és az egyiknek rögtön fel is ütötte a fedelét. - Hm… m. A hiperatomelmélet. - Érthetetlenül motyogott magában, végigpergette a lapokat, majd szórakozottan megszólalt: - Foglaljon helyet, dr. Calvin. Pár percig eltart, amíg átnézem őket. Susan Calvin leült, és figyelmesen nézett a robotra, amely az asztal túlsó oldalán elhelyezkedve módszeresen végiglapozta a három könyvet.

Félórán belül végzett velük.

- Persze tudom, miért hozta nekem ezeket a könyveket. Dr. Calvin szája megvonaglott.

- Sejtettem, hogy kitalálod. Nehéz veled lépést tartani, Herbie. Mindig valamicskével előttem jársz.

- Ezekkel a könyvekkel is ugyanaz a helyzet, mint a többiekkel. Gyengécske, érdektelen dolgok. Az önök tudománya, dr. Calvin, csupán egy sereg adat, amelyet valamiféle silány elméletté tákoltak össze. És az egész olyan hihetetlenül primitív, hogy szinte nem is érdemes rá időt pazarolni. A szépirodalmuk, az érdekel engem. A lelki motívumok meg az érzelmek összjátékának tanulmányozása… - Bizonytalan mozdulatot tett roppant kezével, ahogy a megfelelő kifejezést kereste.

- Azt hiszem, értelek - suttogta dr. Calvin.

- Én, tudja, belelátok az agyakba - folytatta a robot -, és nincs fogalma arról, hogy milyen bonyolultak. Nem érthetek meg mindent, hiszen az én agyam annyira különbözik az emberekétől. De igyekszem mindent felfogni, és a regények ehhez rendkívül nagy segítséget nyújtanak.

- Igen. De attól félek, hogy ha elolvasod ezeket a szentimentális, gyötrő érzelmekkel telített mai regényeket - Susan Calvin hangjában némi keserűség csengett -, a valóságos agyakat unalmasoknak, színteleneknek fogod találni.

- Szó sincs róla!

A kirobbanó heves válasz hatása alatt Susan Calvin talpra ugrott. Érezte, hogy elvörösödik.

Tudja! Tudja! - kavargott vadul az agyában.

Herbie hirtelen elcsöndesedett, és halkan, szinte emberi hangon mormolta:

- Hát persze hogy tudom, dr. Calvin. Hogyne tudnám, amikor mindig az jár az eszében.

Dr. Calvin arca megkeményedett.

- De remélem, másnak nem említetted?

- Ugyan, dehogy. - Aztán őszinte csodálkozással hozzátette: - Senki se kérdezte.

- Te bizonyára nagy bolondnak tartasz engem - tört ki Susan Calvinből.

- Miért? Hiszen ez egészen természetes érzés.

- Talán épp azért olyan bolond. - Susan Calvin hangjában reménytelen vágyakozás csendült. A doktor mögül kikukucskált az asszony. - Én nem vagyok… vonzó külsejű.

- Ha puszta fizikai vonzóerőről beszél, azt nem tudom megítélni. De annyi bizonyos, hogy vannak más természetű vonzóerők is.

- Se fiatal. - Dr. Calvin nem is igen hallotta a robot szavait.

- Még nincs negyvenéves - vágta rá Herbie aggódó, nyomatékos hangon.

- Éveim száma szerint harmincnyolc, ami azonban az érzelmi világomat illeti, hatvanéves, ráncos vénasszony vagyok. Nemhiába foglalkozom pszichológiával. - Majd elfulladva, keserűen hozzátette: - Ő pedig alig harmincöt, amellett külsőre, viselkedésre még ennél is fiatalabb. Él tudod képzelni, hogy mást lásson bennem, mint… mint ami vagyok?

- Maga még fiatal! - Herbie acélöklének csapására a műanyag asztallap érces hangot adott. - Hallgasson rám…

De Susan Calvin hirtelen a robot felé fordult, szemében a fájdalom lángja lobogott.

- Miért hallgassak rád? Mit tudsz te erről… te… te gép? Én csak egy csodabogár vagyok számodra, egy érdekes rovar, különleges agyvelővel, amelyet fölboncoltak, hogy tüzetesen meg lehessen vizsgálni. Szép példány vagyok, mi? A romba dőlt remények mintaképe. Majdnem olyan érdekes, mint a te regényfiguráid. - Dr. Calvin könnytelenül zokogó hangja elakadt.

A robot magába roskadva hallgatta kitörését. Kérlelő mozdulattal rázogatta a fejét.

- Miért nem hallgat meg, kérem? Segíthetnék magának, ha hagyná. - Segítenél? Hogyan? - Dr. Calvin szája legörbült. - Valami jó tanáccsal?

- Nem, nem tanáccsal. Hanem azzal, hogy én mások gondolatait is ismerem. Például Milton Ashe-ét.

Hosszú szünet állt be. Susan Calvin lesütötte a szemét.

- Nem akarom tudni, mit gondol rólam - lihegte. - Hallgass. - Dehogyisnem akarja tudni.

Dr. Calvin lehajtott fejjel állt, lélegzete meggyorsult. - Ne beszélj butaságokat - suttogta.

- Nem beszélek butaságokat. Segíteni szeretnék. Milton Ashe-nek az a véleménye magáról… - Szünetet tartott.

És most a pszichológusnő felemelte a fejét. - Mi a véleménye?

- Milton Ashe szereti magát - válaszolta a robot nyugodt hangon. Dr. Calvin egy hosszú percig egyetlen szót sem szólt, csak mereven bámult maga elé.

- Tévedsz! - suttogta aztán. - Ez nem lehet igaz. Nem szerethet. - De szereti. Az ilyesmit nem lehet rejtegetni, legalábbis előttem nem.

- De hisz én olyan… olyan… - A hangja elcsuklott.

- Ashe nem a külsőt nézi, hanem a szellemi képességeket. Nem az a fajta férfi, akit a szép haj vagy a szép szem elbolondíthatna. Susan Calvin azon vette észre magát, hogy sebesen pislog. Sokáig nem mert megszólalni, s amikor végre beszélni kezdett, a hangja még mindig remegett.

- De hisz soha semmilyen formában nem mutatta ki, hogy… hogy…

- Adott neki erre valaha lehetőséget?

- Hogy tehettem volna? Álmomban se mertem… - Éppen ez az!

A pszichológusnő elgondolkozott, majd hirtelen fölpillantott.

- Fél esztendővel ezelőtt meglátogatta őt egy lány itt az üzemben. Egy csinos lány, ahogy én láttam… szőke és karcsú. Az egyszeregyről persze fogalma sem volt. Ashe egy álló napon át büszkeségtől dagadó mellel magyarázgatta neki, hogyan szerelik össze a robotokat. - Arca újból megkeményedett. - Nem mintha megértette volna. Ki ez a lány?

- Megmondhatom magának - válaszolta habozás nélkül Herbie. - Az unokahúga, s kettejük közt nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, efelől nyugodt lehet.

Susan Calvin szinte kislányos élénkséggel ugrott talpra.

- Hát nem furcsa? Pontosan ez az, amivel olykor vigasztaltam magamat, bár valójában sose hittem, hogy igaz. És most kiderül, hogy mégis igaz. - Herbie-hez futott, két kezébe fogta a robot hideg, súlyos kezét. - Köszönöm, Herbie. - Aztán suttogó hangon kérlelte: - De egy szót se erről senkinek. Maradjon kettőnk titka. És még egyszer köszönöm. - Görcsös mozdulattal megszorította Herbie érzéketlen fémkezét, és kiszaladt a szobából.

Herbie lassan fölemelte a félbehagyott regényt. Az ő gondolatai közt nem olvashatott senki.

Milton Ashe dörmögve, ízületeit ropogtatva, kéjesen nyújtózkodott, aztán dr. Peter Bogertre bámult.

- Ide figyelj, Peter, már egy hete csak ezzel foglalkozom, alig hunytam le a szememet. Meddig nyűglődjek még vele? Azt mondtad, a pozitronbombázás a D vákuumkamrában megoldja a rejtélyt.

Bogert diszkréten ásított, és érdeklődéssel vizsgálgatta fehér kezét. - Úgy is van. Nyomon vagyok.

- Tudom, mit jelent egy matematikusnál nyomon lenni. Mennyire vagy a megoldástól?

- Ez attól függ.

- Mitől? - Ashe ledobta magát egy székbe, és kinyújtotta hosszú lábát.

- Lanningtől. Az öregfiú nem ért egyet velem. - Fölsóhajtott. -

Egy kicsit régimódi gondolkodású, ez itt a baj. Úgy ragaszkodik a mátrixmechanikához, mintha az volna egyetlen tudomány. Holott ennek a problémának megoldásához hatékonyabb matematikai módszerekre van szükség. De makacs, mint az öszvér.

- Miért ne kérdeznénk meg Herbie-t? Ezzel lezárhatnánk az egész ügyet - motyogta álmosan Ashe.

- A robotot? - Bogert összehúzta szemöldökét.

- Miért ne? Nem hallottad, mit mesél az öreglány? - Dr. Calvinről beszélsz?

- Igen. A mi édes Susie-kánkról. Szerinte ez a robot valóságos matematikai zseni. Mindent tud és még annál is többet. Harmadfokú integrált old meg fejben, és tenzoranalízist früstököt.

A matematikus hitetlenkedve nézett Ashe-re. - Komolyan beszélsz?

- Becsszóra! A baj csak ott van, hogy az a lüke nem rajong a matematikáért. Egész nap limonádé regényeket olvasna. Úgy éljek! Látnád, Susie miféle szemeteket szállít neki. Bíbor szenvedély, Szerelem a világűrben meg más efféléket.

- Dr. Calvin nekünk erről egy szót sem szólt.

- Mert még nem végzett a robot tanulmányozásával. Tudod, milyen. Szeret mindent megtartani magának, amíg aztán fel nem libbent a fátyolt a nagy titokról.

- De neked elmondta.

- Valahogy beszédbe keveredtünk. Az utóbbi időben többször összetalálkoztunk. - Tágra nyitott szemmel, homlokát ráncolva kérdezte: - Mondd, Bogie, nem vettél mostanában észre rajta valami különöset?

- Arra gondolsz, hogy rúzsozza a száját? - vigyorgott gúnyosan Bogert.

- Fenét, ezt már én is észrevettem. Rúzs meg púder meg szemfesték. Mint a madárijesztő, úgy néz ki. De nem erről beszélek. Nem tudom, mi lehet a magyarázata, de ahogy beszél, csak úgy ragyog a boldogságtól. - Elgondolkozott, majd vállat vont.

Bogert Ashe-re kacsintott, és ez a kacsintás jó ötvenes tudós létére nem is volt megvetendő teljesítmény.

- Talán szerelmes valakibe - mondta. Ashe lehunyta szemét.

- Ugyan, Bogie, ne hülyéskedj. Beszélj inkább Herbie-vel. Én most ledőlök itt, és alszom egyet.

- Na jól van. Nem mintha különösen örülnék, ha egy robot beleüti az orrát a mesterségembe, s amellett nem is hiszem, hogy tényleg tudna valamit mondani.

Szavaira halk horkolás volt a válasz.

Herbie figyelmesen hallgatta Peter Bogertet, aki zsebre tett kézzel álldogált előtte, és közönyös hangot színlelve magyarázta:

- Tehát így állunk. Azt hallottam, te értesz ezekhez a dolgokhoz, de én elsősorban mégis puszta kíváncsiságból kérdezlek. Elismerem, hogy a gondolatmenetemben, ahogyan azt felvázoltam neked, lehet egy-két vitatható feltevés, s ezeket dr. Lanning nem hajlandó magáévá tenni. Az egész kép meglehetősen homályos. - És amikor a robot néma maradt, Bogert megkérdezte: - Neked mi a véleményed?

Herbie az ákombákom formulákat tanulmányozta. - Én nem Iátok itt semmi hibát.

- És gondolod, hogy te ennél többre tudnál menni?

- Meg se próbálnám. Maga sokkal jobb matematikus, mint én, és amellett nem is igen szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni. Bogert elmosolyodott. Mosolyában árnyalatnyi önelégültség bujkált,

- Gondoltam, hogy így lesz. Bonyolult probléma ez. Spongyát rá. - Összegyűrte a papírokat és a szemétaknába hajította. Már indulóban volt, amikor meggondolta magát. - Mellesleg…

A robot várt.

Bogert láthatólag nehezen talált szavakat.

- Van valami… jobban mondva, talán te… - Elhallgatott.

- A gondolatai nagyon zavarosak - szólalt meg Herbie -, de kétségkívül dr. Lanning körül forognak. Miért habozik, hisz mihelyt rendbe szedi őket, úgyis tudni fogom, mit akar kérdezni.

A matematikus szokott mozdulatával pomádés haját simogatta. - Lanning már közeledik a hetvenhez - mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

- Tudom.

- És már csaknem harminc esztendeje igazgató. - Herbie bólintott. - Te bizonyára tudod - folytatta hízelgő hangon Bogert -, hogy… nem szándékozik-e leköszönni. Egészségi vagy más…

- Értem - válaszolta szűkszavúan Herbie. - Szóval tudod?

- Persze hogy tudom.

- És… hajlandó volnál megmondani nekem?

- Ha kérdezi - válaszolta a robot tárgyilagos hangon. - Dr. Lanning tulajdonképpen már le is köszönt.

- Hogyhogy?! - robbant ki Bogertből szinte artikulálatlanul a szó. Majd nagy fejét előreszegezve ismételte: - Hogyhogy?

- Már leköszönt - hangzott a szenvtelen válasz -, csak még nem hozta nyilvánosságra. Arra vár, hogy megoldja ezt a problémát… az én problémámat. Ha ez megtörtént, kész átadni helyét az utódjának.

- És az utód? - lihegte Bogert. - Az ki lesz? - Egészen közel hajolt Herbie-hez, lenyűgözve bámult a tompa vörös, kifürkészhetetlen fotocellákra, a robot szemeibe.

- Maga lesz az új igazgató - válaszolta lassan a robot. Bogert megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ez jó hír. Reméltem, hogy így lesz. Köszönöm, Herbie.

Peter Bogert aznap hajnali ötig dolgozott, és kilenckor már megint az íróasztala mellett ült. Az asztal fölötti polc szinte kiürült, ahogy egymás után emelte le róla a kézikönyveket. A számok hadsorai csak alig-alig gyarapodtak, ezzel szemben a telefirkált és összegyűrt papirosok már halomba gyűltek az asztal alatt.

Pontosan délben az előtte fekvő papírlapra bámult, megdörzsölte véreres szemét, ásított, vállát vonogatta.

- Ez percről percre rosszabb lesz. A fene egye meg!

Nyílt az ajtó. Bogert fölnézett, és szótlan bólintással üdvözölte a belépő Lanninget.

Az igazgató csomós kezének ízületeit ropogtatva végignézett a rendetlen szobán, és a homlokát ráncolta.

- Új nyomra bukkantál? - tudakolta.

- Nem - hangzott a dacos válasz. - Miért, a régi nem volt jó? Lanning nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon, sőt az íróasztalon heverő papírlapokat is csupán futólagos pillantásra méltatta. Szivarra gyújtott, s a gyufa fellobbanó lángján keresztül kérdezte:

- Beszélt neked dr. Calvin erről a robotról? Azt mondja, matematikai zseni. Egyenesen csodálatos.

- Már hallottam róla - horkant fel Bogert. - De Calvin csak törődjön a robotpszichológiával. Kikérdeztem Herbie-t matematikából, még a differenciál- és integrálszámításokhoz is alig-alig konyít.

- Calvinnek nem ez a véleménye. - Az a nő bolond.

- És nekem se ez a véleményem - jegyezte meg az igazgató, vészjóslóan összehúzva szemét.

- Neked? - kérdezte felpaprikázva Bogert. - Hogyhogy?

- Ma egész délelőtt Herbie-t vizsgáztattam, és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, olyanokat tud, amiről te még csak nem is hallottál.

- Tényleg?

- Úgy látszik, nem hiszed! - Lanning a mellényzsebéből egy papírlapot húzott elő, és széthajtogatta. - Ez, ugye, nem az én kézírásom?

Bogert figyelmesen nézegette a nagy, szögletes jeleket. - Ezt Herbie csinálta?

- Igen! Mint láthatod, a huszonkettedik egyenleted időintegrálásán dolgozott. És ugyanarra az eredményre jutott - Lanning sárga körmével az utolsó számsorra mutatott -, mint én, amellett negyedannyi idő alatt. Nem lett volna szabad a Linger-effektust figyelmen kívül hagynod a pozitronbombázásnál.

- Nem hagytam figyelmen kívül. Az ég szerelmére, Lanning, értsd meg már végre, hogy ez hatálytalanítaná…

- Igen, igen, ezt már elmagyaráztad. De te a Mitchell-féle áttételes egyenlettel dolgoztál, igaz? Az pedig itt nem alkalmazható.

- És miért nem?

- Már csak azért sem, mert hiperimagináriusokat használtál. - És ennek mi köze a dologhoz?

- A Mitchell-féle egyenlet nem érvényes olyan esetekre, ahol… - Megőrültél? Ha újra elolvasnád Mitchell eredeti cikkét, a Beszámoló a…

- Erre semmi szükség. Eleve megmondtam neked, hogy nem osztom a nézetét, és most Herbie is nekem adott igazat.

- Akkor miért nem bízod az egész probléma megoldását arra a nyomorult masinára? - horkant föl Bogert. - Miért fontos neked a magamfajta tudatlanok véleménye?

- Épp erről van szó. Herbie nem tudja megoldani a problémát. És ha nem tudja, mi sem tudjuk… egyedül. Az egész kérdést fölterjesztem a Nemzeti Tanácshoz. Nem vállalhatjuk érte a felelősséget.

Bogert hátralökte a székét, és vicsorogva, bíborvörös arccal fölpattant.

- Ehhez nincs jogod! Most Lanning arcát is elöntötte a vér.

- Hogy jössz te ahhoz, hogy előírd nekem, mihez van jogom és mihez nincs?

- Hogy jövök ahhoz? - Bogert hangja határozottan csengett. - Úgy, hogy már félig megoldottam a problémát, és nem tűröm, hogy most kivedd a kezemből. Azt hiszed, nem látok keresztül rajtad, te… te kiszáradt vénség. Elvágnád a saját nyakad, csak hogy ne kelljen átengedned nekem a robottelepátia megoldásának dicsőségét.

- Te félkegyelmű, még egy szó, és felfüggesztelek fegyelemsértésért! - Lanning alsó ajka remegett az indulattól.

- Pontosan ez az, amit nem fogsz tenni, Lanning. Akinek gondolatolvasó robot van a környezetében, annak nincsenek titkai, és így sejtheted, hogy mindent tudok a leköszönési szándékaidról.

Lanning szivarjának hamuja megremegett, lehullt, majd példáját a szivar is követte.

- Mi…?

- És én vagyok az új igazgató, érted? - Bogert csúnyán elvihogta magát. - Ezt is nagyon jól tudom. Azt hiszed, nem? Itt ezentúl én adok ki utasításokat, másként olyan cécó lesz, amilyet életedben még nem pipáltál.

Lanning végre visszanyerte hangját.

- Felfüggesztelek; hallod?! - üvöltötte. - Minden munkád alól felmentelek! Befejezed itteni pályafutásod, érted?

- Ennek mi értelme? - Bogert arcára széles mosoly terült. - Ezzel nem jutsz semmire. Az összes adu az én kezemben van. Tudom, hogy leköszöntél. Herbie mondta nekem, ő meg tőled tudja.

Lanning nyugalmat erőltetett magára. Ebben a pillanatban nagyon-nagyon öregnek látszott, szeme fáradt volt, arca, amelyről eltűnt az iménti pirosság, öregesen sápadt.

- Beszélek Herbie-vel. Semmi ilyet nem mondhatott neked. Ravasz játékot játszol, Bogert, de nálam nem blöffölhetesz. Gyere velem.

Bogert vállat vont.

- Herbie-hez? Nagyon jó. Gyerünk!

És az is pontosan délben volt, hogy Milton Ashe felnézett a papírlapról, amelyen egy gyengén sikerült rajz éktelenkedett.

- El tudja képzelni? Nem vagyok valami híres rajzoló, de nagyjából ilyen. Csudaszép kis ház, és majdnem ingyen van.

Susan Calvin ellágyulva pillantott a szemben ülő férfira.

- Igazán gyönyörű - sóhajtotta -, én is gyakran gondoltam rá, hogy milyen jó volna… - Nem fejezte be a mondatot.

- Persze - folytatta Ashe élénken, félretéve a ceruzát - a szabadságomig várnom kell vele. Csak két hét odáig, de a Herbie-ügy miatt most minden a levegőben lóg. - A körmeit vizsgálgatta. - Mellesleg még valamit szeretnék elmondani magának, de ez titok.

- Akkor ne mondja el.

- De már égek a vágytól, hogy valakinek elmondhassam… és közel s távolban maga az egyetlen… bizalmasom. - Szégyenlősen elvigyorodott.

Susan Calvin nem mert megszólalni, csak a szíve, a szíve kalimpált…- Megmondom őszintén - Ashe közelebb húzódott, és bizalmas suttogásra fogta a hangját -, a házat nem csak magamnak veszem. Megnősülök. - Hirtelen felpattant székéből. - Mi baj?

- Semmi! Semmi! - A szörnyű szédülés, amely Susan Calvint elfogta, lassanként alábbhagyott, de a torkán nehezen jöttek ki a szavak:

- Megnősül? Azt akarja mondani, hogy…?

- Igen. Megházasodom. Ideje már, nem gondolja? Emlékszik arra a lányra, aki tavaly nyáron itt járt? Azt veszem el. De maga rosszul van! Olyan sáp…

- Csak a fejem fáj! - Susan Calvin erőtlenül intett, hogy nincs semmire szüksége. - Az utóbbi… időben gyakran vannak fejfájásaim. Ó, engedje meg, hogy gratuláljak. Szívből örülök… - Krétafehér arcán csúnya vörös foltokban ütközött ki az ügyetlenül felrakott festék. Újból forogni kezdett vele a világ. - Bocsásson meg… kérem…

Már csak motyogásra futotta erejéből, ahogy vakon kibotorkált az ajtón. Ashe vallomása úgy érte, akár egy álombeli váratlan katasztrófa - valószínűtlen borzalmakkal teli álom.

Hogyan lehetséges ez? Hisz Herbie azt mondta… Herbie pedig nem tévedhetett! Herbie gondolatolvasó!

Azon vette észre magát, hogy lihegve támaszkodik az ajtófélfának, és Herbie érzéketlen fémarcába bámul. Úgy látszik, felszaladt a lépcsőn, két emelet magasságba, anélkül hogy emlékeznék rá. Mintha álomban történt volna, olyan gyorsan futotta be a távolságot.

Igen, mintha álom volna az egész!

Herbie rezzenetlen szemmel nézett rá, de ez a tompa vörös szempár - Susan Calvin úgy látta - két, halványan csillogó, lidércnyomásos karikává tágul.

A robot beszélt. Susan Calvin érezte, hogy hűs poharat szorít az ajkához. Nyelt egyet, megborzongott, most már legalább tudta, hol van.

Herbie még mindig beszélt, izgatottan, fájdalmas, kérlelő hangon, megrettenve.

Susan Calvin lassan-lassan felfogta a szavak értelmét.

- Ez csak álom - hajtogatja a robot -, ne higgyen benne. Egykettőre felébred, és akkor nevetni fog az egészen. Szereti magát. Megmondtam, hogy szereti. Csak nem itt! Nem most! De ezek merő képzetek.

Susan Calvin bólintott.

- Igen, igen! - suttogta Herbie karjába kapaszkodva, görcsösen rátapadt, és úgy ismételte újból és újból: - Ugye, nem igaz? Ugye, nem igaz?

Utóbb már nem emlékezett rá, miképpen tért magához, de ez az eszmélés olyan volt, mint amikor a ködös valószerűtlenséget kegyetlenül éles napfény váltja föl. Susan Calvin eltaszította magától a robotot, erélyesen ellökte a fémkezet, és szeme tágra nyílt.

- Mit művelsz te velem?! - sikoltotta. - Mit művelsz? Herbie hátrált.

- Segíteni szeretnék - mondta. A pszichológusnő rámeredt.

- Segíteni? Azzal, hogy bebeszéled nekem, hogy csak álmodom? Azzal, hogy skizofréniába taszítasz? - Hisztérikus izgalom fogta el. - Ez nem álom! Bárcsak az volna! - Majd egy hirtelen lélegzet után hozzátette: - Várj csak! Miért…? Ó, már értem. Irgalmas ég, hiszen oly világos!

A robot hangjában rémület csengett. - Nem tehettem mást!

- És én hittem neked! Eszembe se jutott, hogy…

Elhallgatott, mert az ajtó felől hangos szóváltás ütötte meg a fülét. Elfordult, görcsösen ökölbe szorította kezét, s mire a két matematikus 'belépett, már a szoba túlsó végében, az ablaknál állt. A férfiak ügyet se vetettek rá.

Együtt álltak Herbie elé, Lanning ingerülten, türelmetlenül, Bogert hidegen, gúnyosan. Elsőnek az igazgató szólalt meg:

- Herbie, ide figyelj!

A robot gyors pillantást vetett az öreg tudósra. - Tessék, dr. Lanning.

- Mondtál te valamit rólam dr. Bogertnek?

- Nem, uram - felelte lassan a robot. Bogert arcáról egyszerre lehervadt a mosoly.

- Mi…icsoda? - Bogert félretolta felettesét, és szétterpesztett lábbal megállt a robot előtt. - Ismételd meg, amit tegnap mondtál nekem.

- Azt mondtam, hogy… - Herbie megtorpant. Mélyen a belsejében a fém diafragma halk, zavaros hangokat hallatott.

- Nem azt mondtad, hogy leköszönt? - bömbölte Bogert. - Felelj! Dühöngve rázta öklét, de Lanning félrelökte.

- Hazugságra akarod kényszeríteni?

- Hát nem hallottad? Már félig kimondta az "igent", és akkor elhallgatott. Menj az utamból! Ki akarom szedni belőle az igazságot, érted?

- Majd én kérdezem! - Lanning a robothoz fordult. - Felelj nyugodtan, Herbie. Leköszöntem vagy sem?

Herbie mereven bámult maga elé. Lanning szorongva ismételte: - Leköszöntem vagy sem? - A robot alig-alig észrevehetően nemet intett a fejével. Ennél többre nem volt hajlandó.

A két férfi egymásra pillantott, szemükben ellenséges fények égtek.

- Mi a fene? - horkant föl Bogert. - Megkukult ez a robot? Nem tudsz beszélni, te szörnyeteg?

- De tudok - hangzott a készséges válasz.

- Akkor felelj a kérdésre. Nem mondtad nekem, hogy Lanning leköszönt? Leköszönt vagy nem köszönt le?

Válasz helyett újból néma csend következett, mígnem a szoba túlsó végében Susan Calvin fölnevetett, hirtelen, éles, már-már hisztérikus nevetéssel.

A két matematikus összerezzent.

- Mi az, maga itt van? - kérdezte Bogert homlokát ráncolva. - És min mulat olyan jól?

- Nem mulatok - válaszolta Calvin természetellenes hangon. - Csak látom, nem én vagyok az egyetlen, aki felült Herbie-nek. Hát nem a sors iróniája, hogy a világ három legnagyobb robotikusa ugyanabba a primitív csapdába esik bele? - Hangja elcsuklott, halvány kezét a homlokához emelte. - Irónia, igen, de mulatságosnak nem mondanám.

A két férfi most csodálkozó pillantást váltott egymással.

- Miféle csapdáról beszél? - tudakolta kimérten Lanning. - Talán valami baj van Herbie-vel?

- Nem - felelte Susan Calvin, és lassan melléjük lépett -, nem vele van baj, hanem… velünk. - Aztán hirtelen megperdült, és a robotra rivallt: - Menj innét! Takarodj a szoba túlsó végébe, és ne is lássalak!

Calvin vadul lobogó szeme elől Herbie meggörnyedve, csörömpölő léptekkel elbotorkált.

- Mit jelentsen ez, dr. Calvin? - kérdezte Lanning ellenséges hangon.

Susan Calvin most a két férfihoz fordult.

- Föltételezem - mondta gúnyosan -, hogy ismerik a robotika alapvető első törvényét.

A két férfi egyszerre bólintott.

- Természetesen - válaszolta ingerülten Bogert. - A törvény értelmében a robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

- Nagyszerű fogalmazás! - csúfondároskodott dr. Calvin. - De milyen kárról van szó?

- Akármilyen kárról.

- Úgy van! Akármilyenről! Például mondjuk megbántott érzelmekről! Vagy sértett hiúságról! Füstbe ment reményekről! Vagy ezek talán nem károk?

Lanning homlokát ráncolta.

- Mit tudhat egy robot…? - Hirtelen elakadt a lélegzete.

- Aha, látom, már kapiskálja. Ez a robot gondolatolvasó. Feltételezik, hogy ne tudná pontosan, mi a lelki sérelem? Feltételezik, hogy a kérdéseikre ne pontosan azt a választ adná, amit hallani szeretnének? Nem bántana meg bennünket, ha mást válaszolna? És ezt ő ne tudná?

- Jóságos ég! - mormolta Bogert.

A pszichológusnő gúnyos pillantást vetett rá.

- Biztosan azt kérdezte tőle, hogy Lanning leköszönt-e. És miután igenlő választ akart hallani, tehát Herbie igent mondott.

- Valószínűleg ezért nem akart az imént megmukkanni - jegyezte meg halkan Lanning. - Bármilyen választ ad, egyikünket megbántja vele.

Rövid szünet támadt, mialatt a férfiak elgondolkozva méregették a robotot. A szoba túlsó végében, a könyvszekrény mellett kuporgott egy széken, fejét tenyerébe temette.

Susan Calvin egyre csak a padlót bámulta.

- És ő mindezt tudja. Ez a… ördög mindent tud, még azt is, hogy mi baj történt vele a futószalagon. - Komoran, töprengve nézett maga elé.

Lanning fölpillantott.

- Ebben téved, dr. Calvin. Azt nem tudja. Megkérdeztem tőle. - Az semmit se jelent! - kiáltotta Calvin. - Legfeljebb annyit, hogy maga nem tőle akarja tudni a megoldást. Sértené a hiúságát, ha egy gép lepipálná. - Hirtelen Bogerthez fordult. - És maga? Maga is megkérdezte tőle?

- Csak úgy félig-meddig: - Köhintett egyet, és elvörösödött. - Azt felelte, hogy nem sokat konyít a matematikához.

Lanning elnevette magát, de nem túl hangosan. A pszichológusnő gúnyosan mosolygott.

- Majd én megkérdezem! Az én önérzetemet nem sérti, ha ő oldja meg a problémát. - És hideg, parancsoló hangon a robotra rivallt: - Gyere ide!

Herbie felállt, és habozva odament Calvinhez.

- Te ugye tudod - kezdte dr. Calvin -, hogy amikor összeszereltek, hol került a szerkezetedbe valami oda nem tartozó, vagy hol hagytak ki belőle valami lényegeset?

- Igen - suttogta Herbie.

- Várjon! - vágott közbe Bogert ingerülten. - Ez nem biztos, hogy igaz. Csak maga ezt akarja hallani.

- Ne ostobáskodjék! - torkolta le Calvin. - Herbie legalább olyan jól ért a matematikához, mint maguk ketten együttvéve. Hiszen gondolatolvasó. Most itt az alkalom, hogy próbára tegyék.

A matematikus lemondóan legyintett, Calvin pedig újból a robothoz fordult.

- Rajta, Herbie, felelj! Várjuk a választ. - Majd odaszólt a két férfinak: - Fogjanak papírt és ceruzát, uraim.

De Herbie néma maradt.

- Miért nem felelsz? - kérdezte diadalmasan a pszichológusnő. - Nem tehetem - tört ki a robot. - Tudja jól, hogy nem tehetem! Dr. Bogert meg dr. Lanning nem akarják, hogy válaszoljak.

- Mind a ketten tudni akarják a megoldást. - De nem tőlem.

Most Lanning szólalt meg, lassan, de határozottan:

- Ne butáskodj, Herbie. Igenis azt akarjuk, hogy válaszolj. Bogert is biccentett.

- Mire jó ez? - kiabálta kétségbeesetten Herbie. - Azt hiszik, hogy csak az agyuk felszínéig Iátok, a mélyébe nem? Ott lent nem akarják, hogy válaszoljak. Én gép vagyok, emberi alkotás, utánzat, amelyet pusztán az agyamban levő pozitronok összjátéka tesz életszerűvé. Ha én ejtek csorbát a tekintélyükön, az kétszeres fájdalmat okoz maguknak. Ez van az agyuk mélyébe írva. Kitörölhetetlenül. Nem árulhatom el a probléma megoldását.

- Mi majd kimegyünk - mondta dr. Lanning. - És mondd meg Calvinnak.

- Az mit sem változtat a dolgon - makacskodott Herbie -, hiszen mindenképpen tudni fogják, hogy én oldottam meg a problémát. - Értsd meg, Herbie - szólt közbe Calvin -, hogy dr. Lanning és dr. Bogert érveid ellenére is meg akarják oldani a problémát. - Igen, saját erejükből - replikázott a robot.

- De meg akarják oldani, és azáltal, hogy ismered a megoldást, és mégse mondod meg, kárt okozol nekik. Ezt belátod, ugye?

- Igen, igen!

- És ha megmondod nekik, azzal is kárt okozol.

- Igen, igen! - Herbie lassan hátrált. Susan Calvin lépésről lépésre követte. A két férfi dermedten, zavarodottan figyelte őket.

- Nem mondhatod meg nekik - ismételte lélektelen egyhangúsággal a pszichológusnő -, mert ezzel is kárt okozol, és ezt neked nem szabad. De ha nem mondod meg, azzal is kárt okozol, tehát mégis meg kell mondanod. Viszont ha megmondod, kárt okozol, tehát nem szabad megmondanod. De ha nem mondod meg, akkor is kárt okozol, tehát meg kell mondanod…

Herbie már egészen a falhoz szorult, s ott térdre rogyott.

- Hallgasson! - kiabálta. - Némítsa el az agyát! Tele van fájdalommal, reménytelenséggel, gyűlölettel! Nem akartam semmi rosszat, esküszöm! Csak segíteni akartam! Azt mondtam, amit hallani akart. Azt kellett mondanom!