Anders az ágyán feküdt, teljesen felöltözve, csak a cipője és a fekete csokornyakkendője hiányzott. Némi nyugtalansággal gondolt az előtte álló estére. Húsz perc múlva elmegy Judyért a lakására; és ez a dolog nyugtalanító része.

Csak néhány másodperce fedezte fel, hogy szerelmes a lányba. Hát jó. Meg fogja neki mondani. Ez az este emlékezetes lesz. Megkéri a kezét, aztán jönnek a csókok, majd (képletesen szólva) a homlokára kerül a beleegyezés pecsétje.

Nem valami kellemes kilátás, gondolta. Igazán sokkal kényelmesebb lenne, ha nem volna szerelmes. Vajon mitől lett az? Egy pillantás, egy érintés, egy gondolat? Nem kell hozzá sok, tudta jól. Kinyújtózott, nagyot ásított.

- Segítség! - mondta egy hang.

Anders izmai görcsösen összerándultak, az ásítás félbeszakadt. Felült az ágyon, majd elvigyorodott és visszafeküdt.

- Segítened kell! - erősködött a hang.

Anders felült, az egyik kifényesített cipője után nyúlt, felhúzta, és minden figyelmét a cipőfűző megkötésére összpontosította.

- Hallasz engem? - kérdezte a hang. - Ugye, hallasz?

Ez már hatott. - Igen, hallak - válaszolta Anders még mindig roppant vidáman. - Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy a bűntudatom, és egy gyerekkori trauma miatt szálltál meg, aminek az orvoslásával sose törődtem? Gondolom, most azt akarod, hogy vonuljak kolostorba.

- Nem tudom, miről beszélsz - mondta a hang. - Én nem vagyok senkinek a bűntudata. Én én vagyok. Segítenél rajtam?

Anders éppen úgy hitt a hangokban, mint bárki más: vagyis egyáltalán nem hitt bennük, amíg meg nem hallotta őket. Gyorsan végigpergette a lehetőségeket. A legmegfelelőbb válasz természetesen a skizofrénia, és ez az, amivel a kollégái is egyet fognak érteni. De Anders eléggé el nem ítélhetően igenis bízott a józan eszében. Ebben az esetben pedig…

- Ki vagy? - kérdezte.

- Nem tudom - válaszolta a hang.

Anders rájött, hogy a hang az ő tudatán belül beszél. Nagyon gyanús.

- Tehát nem tudod, ki vagy - állapította meg Anders. - Nagyon jó. És hol vagy?

- Azt sem tudom. - A hang szünetet tartott, majd folytatta. Figyelj ide! Tudom, milyen nevetségesen hangzik, de higgyél nekem. Valamiféle börtönben vagyok. Nem tudom, hogyan kerültem ide, nem tudom, ki vagyok, de rettenetesen szeretnék kijutni. Kérlek, segíts!

Bár Anders még mindig küzdött a gondolat ellen, hogy egy hang beszél a fejében, annyit máris tudott, hogy a következő lépése életbevágó lesz. Vagy el kell fogadnia, vagy vissza kell utasítania, amit a józan esze diktál.

Elfogadta. - Rendben van - mondta Anders, és befűzte a másik cipőjét is. Elhiszem, hogy egy bajba jutott ember vagy, és valamiféle telepatikus kapcsolatban állsz velem. Van még valami, amit el tudsz mondani?

- Attól tartok, nincs - mondta a hang végtelen szomorúsággal. Neked kell kitalálnod.

- Másokkal is tudsz kapcsolatot teremteni? - Nem.

- Akkor hogyan tudsz velem beszélni? - Fogalmam sincs.

Anders a tükrös szekrényhez lépett, és felkötötte a fekete csokornyakkendőjét, miközben halkan, lágyan fütyörészett. Épp most fedezte fel, hogy szerelmes. Csak nem hagyja, hogy egy ilyen kis semmiség, mint egy hang az agyában, megzavarja.

- Igazán nem értem, hogyan segíthetnék - mondta Anders, és lepöccintett egy kis szöszt a zakójáról. - Nem tudod, hol vagy, és úgy tűnik, nincs semmiféle tájékozódási pont. Hogyan találjalak meg? Megfordult, s körülnézett a szobában, hogy nem felejtett-e el valamit.

- Tudni fogom, mikor vagy közei - mondta a hang.

- Ugyanakkor éppen meleg voltál.

- Éppen akkor? - Hiszen semmi egyebet nem csinált, mint körülnézett a szobában. Fejét lassan forgatva most újra körülnézett. És akkor megtörtént.

A szoba egy bizonyos szögből egészen másképp festett. Hirtelen zavaros színek keverékévé vált, eltűntek a finoman egymáshoz illő pasztellárnyalatok, amiket ő válogatott össze. A fal, a padló és a plafon körvonalai furcsán idomtalanok, cikcakkosak, összefüggéstelenek voltak.

Aztán minden újra normális lett.

- Most nagyon meleg voltál - mondta a hang.

Anders ellenállt a kísértésnek, hogy megvakarja a fejét. Attól félt, össze találja kócolni gondosan megfésült haját. Nem is volt olyan különös, amit az előbb látott. Mindenki Iát egy-két dolgot életében, ami kérdésessé teszi a normális állapotát, az épelméjűségét, sőt a létezését is. Egy pillanatra felborul a világegyetem rendje, és a hit szövete kettéhasad.

De ez a pillanat tovatűnik.

Anders visszaemlékezett arra az esetre, amikor egyszer kisfiú korában az éjszaka kellős közepén felébredt. Milyen furcsa volt minden! Az asztal, a székek mind formátlanul nagyra nőttek a sötétben. A plafon pedig ránehezedett, akár egy rossz álomban.

De ez is elmúlt.

- Jól van, öregem - mondta Anders. - Szólj, ha megint meleg leszek.

- Szólok - suttogta a hang a fejében. - Meg fogsz találni, ebben biztos vagyok.

- Örülök, hogy ennyire biztos vagy - mondta Anders vidáman. Lekapcsolta a villanyt, és elment.

Judy kedvesen mosolyogva üdvözölte az ajtóban. Anders ránézett, és érezte, hogy a lány tisztában van a helyzettel. Észrevette Andersben a változást, vagy tudta előre? Vagy Anders csak a szerelemtől vigyorgott, mint egy idióta?

- Kérsz egy bemelegítő italt? - kérdezte a lány.

Anders bólintott, és Judy végigvezette a szobán, a lehetetlen színű zöld-sárga kanapéig. Anders leült, és úgy döntött, ha a lány visszajön az itallal, megmondja neki. Nincs értelme halogatni a végzetes pillanatot. "Egy szerelmes kakadu" - gondolta.

- Kezdesz újra meleg lenni - mondta a hang.

Már majdnem elfeledkezett a láthatatlan barátjáról. Vagy ellenségéről, mert akár az is lehet. Mit szólna vajon Judy, ha tudná, hogy hangokat hall? Az ehhez hasonló apró dolgok, figyelmeztette magát, gyakran a legszebb kapcsolatot is tönkreteszik.

- Tessék! - mondta a lány, és átnyújtotta az italt.

Még mindig mosolyog, állapította meg Anders. A kettes számú mosoly - a leendő kérőre. Kihívó és megértő. Kapcsolatuk során ezt már megelőzte az egyes számú szépkislány-mosoly, a ne-érts-félre mosoly, ami minden alkalomra jó, amíg a megfelelő szavakat el nem dadogják.

- Ez az - mondta a hang. - Attól függ, hogy milyen szemszögből nézed a dolgokat.

Miket néz? Anders Judyra pillantott, és bosszantották a saját gondolatai. Ha a szerelmest akarja játszani, akkor játssza azt. Még a szerelem torzításán keresztül is képes volt értékelni a lány kékesszürke szemét, finom bőrét (ha eltekintünk a bal halántékán levő parányi folttól), az ajkát, amit enyhén kirúzsozott.

- Hogy mentek ma az óráid? - kérdezte Judy.

Persze. Ezt kellett kérdeznie, gondolta Anders. A szerelem számon tartja az időt.

- Lementek - válaszolta Anders. - Pszichológiát tanítani majompalántáknak…

- Ugyan már!

- Meleg, meleg - mondta a hang.

Mi van velem, csodálkozott Anders. Judy valóban remek lány.

Ő testesíti meg az ideált, a gondolatoknak, kifejezéseknek és cselekedeteknek azt a testalt-ját, akit én…

Mit csinálok én? Szeretek? Anders tétován megmozdult a kanapén. Nem egészen értette; hogyan kezdődött ez a gondolat, és ez bosszantotta. A fiatal pszichológiatanár jobban érezte magát az osztályban. Nem tudna a tudomány várni holnap reggel 9.10-ig?

- Rád gondoltam ma - mondta Judy, és Anders tudta, hogy a lány észrevette a hangulatváltozását.

- Látod? - kérdezte a hang. - Már kezdesz egész jól belejönni. Semmit sem Iátok, gondolta Anders, de a hangnak igaza volt. Olyan érzése támadt, mintha belelátna Judy gondolataiba. A lány érzései leplezetlenül jelentek meg előtte, és éppen olyan semmitmondóak voltak, mint korábban a szobája a villanásnyi torzítatlan gondolattól.

- Komolyan rád gondoltam - ismételte a lány. - Most figyelj! - szólt a hang.

Anders, miközben Judy arckifejezését figyelte, érezte, amint különös érzés fogja el. Ismét a szobájában átélt lidérces állapotba került. Ez alkalommal olyan volt, mintha egy laboratóriumban vizsgálna valami műszert. A kísérlet tárgya egy bizonyos lelkiállapot előidézése és megőrzése. A gép végigfuttat egy kutatóprogramot, és gondolatsorokat idéz fel, hogy elérje a kívánt eredményt.

- Ó, valóban? - kérdezte Anders elámulva az új lehetőségen.

- Igen… Kíváncsi voltam, mit csináltál délben - reagált a gép vele szemben a kanapén ülve, formás keblét alig észrevehetően kidüllesztve.

- )ól van - dicsérte meg a hang az észrevételéért.

- Természetesen, rólad álmodoztam - válaszolt Anders a testalt Judy mögött rejtőző húsba öltöztetett csontváznak. A hús-vér gép átrendezte végtagjait, és szélesre húzta a száját, hogy jelezze a megelégedését. A gépezet letapogatta a félelmek, remények, aggódások egész sorozatát, hasonló helyzetek és hasonló megoldások félig elfelejtett emlékeit.

Szóval, ez volt az, amit ő szeretett. Anders túl világosan látott, és gyűlölte magát érte. Ebből az újabb lidérces állapotából nézve az egész szoba abszurditása meghökkentő volt.

- Valóban? - kérdezte a beszélő csontváz. - Egyre közeledsz - suttogta a hang.

Mihez? A személyiséghez? Ami nem is létezik. Nincs valódi összefüggés, nincs személyiség, semmi nincs, csak a felszíni reakciók hálója, ami összeköti az automatikus, ösztönös cselekedeteket.

Kezdett közeledni az igazsághoz.

- Persze - mondta Anders fanyarul. A gép megmozdult, reagálni próbált.

Anders érezte, amint látásmódjának puszta idegenségétől is megborzongatja a félelem. Elhagyta a formaérzéke, és a jól bevált reakciói is felmondták a szolgálatot. Vajon mi lesz a következő felfedezés?

Tisztán látott, ezt érezte, talán tisztábban, mint előtte bárki más. Furcsa módon felvillanyozta ez a gondolat.

De vissza tud majd térni a normális mederbe? - Hozhatok egy italt? - kérdezte a reagáló gép.

Ebben a pillanatban Anders olyan távol volt a szerelemföl, amennyire ember csak lehet. Úgy figyelni valakinek a saját jövendőbelijét, mint egy személyiség és nem nélküli gépezetet, aligha fokozza a szerelmi érzést. De intellektuálisan nagyon is ösztönző.

Anders már nem akart visszatérni a normalitáshoz. Felemelkedett egy függöny, és ő be akart mögé nézni. Mit is mondott az az orosz tudós (Uszpenszkij vagy kicsoda)?

Gondolkodjunk más kategóriákban!

Ez az, amit most csinál, és folytatni is fogja. - Viszlát! - mondta hirtelen.

A gépnek még a szája is tátva maradt, úgy figyelte, amint Anders kisétál az ajtón. A késleltetett reakció-visszacsatolás okozta, hogy csendben maradt, amíg meg nem hallotta a liftajtó csapódását.

- Nagyon meleg voltál odabent - suttogta Anders fejében a hang már az utcán. - De még mindig nem értesz mindent.

- Akkor magyarázd meg! - mondta Anders egy kicsit csodálva is saját lelkinyugalmát. Egy óra alatt sikerült áthidalnia a szakadékot, s eljutnia egy teljesen másfajta nézőponthoz, ami most már egészen természetesnek tűnt.

- Nem tehetem - mondta a hang. - Magadtól kell rájönnöd.

- Nos, nézzük csak! - kezdte Anders. Végignézett az épületeken. Az utcák megszokott rendben szelték keresztül az épületcsoportokat. - Az emberi élet - mondta - megszokások sorozata. Ha ránézel egy lányra, elvárják, hogy egy formát láss benne, nem pedig a mögötte lévő formátlanságot.

- Így igaz - helyeselt a hang, bár a kétely némi árnyékával.

- Alapjában véve nincs is forma. Az ember testalt-okat teremt, és formákat vág ki a semmi bőségéből. Olyan, mint amikor ránézünk egy csomó vonalra, és azt mondjuk: ez egy forma. Ránézünk egy rakás anyagra, kivágjuk a háttérből, és azt mondjuk: ez egy ember. De igazában nem is létezik ilyen valami. Csak azok az emberivé tevő vonások vannak, amikhez (rövidlátóan) ragaszkodunk. Így függnek össze a dolgok, csupán nézőpont kérdése az egész.

- Ezt most nem nagyon érted - mondta a hang.

- Bánom is én - vont vállat Anders. Bizonyos volt benne, hogy valami nagy, tatán valami alapvető dolog nyomára bukkant. - Így vagy úgy mindenki tapasztalta ezt. Életében mindenki ránézett már ismerős dologra úgy, hogy nem tudta, mi az. Egy pillanatra összeomlik a testalt, de a tisztánlátásnak ez a pillanata elröppen. Az ész visszatér a felépített formákhoz. Minden visszatér a régi mederbe.

A hang csöndben volt. Anders továbbsétált, végig a testalt-városon.

- Van még valami, ugye? - kérdezte. - Igen.

"Vajon mi?” - kérdezte magától. Anders kitisztuló szemmel vizsgálta azt a merő formalitást, amit mostanáig a világának nevezett. Pillanatnyilag azon töprengett, hogy eljutott volna-e idáig, ha a hang nem mutatja az utat. Igen, döntötte el néhány pillanat múlva, ez elkerülhetetlen volt.

De ki a hang? És ő vajon mit felejtett ki a számításból? - Lássuk, milyen is egy parti - mondta a hangnak.

A parti egy álarcosbál volt: minden vendég a saját arcát viselte.

Szándékaik, összességükben és külön-külön is, fájdalmasan nyilvánvalóak voltak Anders számára. Aztán még világosabb lett a látomás.

A szeme előtt megjelenő emberek nem voltak igazi egyéniségek. Inkább afféle közös szókinccsel rendelkező, különálló hústömegek, s igazából még csak nem is nagyon különültek el az egyetemes masszától.

Ezek a hústömegek hozzátartoztak a szoba dekorációjához, alig különböztek tőle. Egyek voltak a lámpákkal, amelyektől a látásukat kölcsönözték. Hozzá voltak kötve a hangokhoz, a hangok végtelen lehetőségének ahhoz a néhány erőtlen hangszínéhez, amit kibocsátottak magukból. Beleolvadtak a falakba.

Ez a kaleidoszkópszerű látvány olyan gyorsan jött, hogy Anders alig tudta elrendezni új benyomásait. Most már tudta, hogy ezek az emberek éppen úgy sablonok, mint a hangok, amelyeket kibocsátanak, és a dolgok, amelyekről azt hiszik, hogy látják testalt-ok, amelyek kiváltak a végtelen, elviselhetetlen valódi világból.

- Hol van Judy? - kérdezte tőle egy hústömeg. Ez a hústömeg elég határozott modorral rendelkezett ahhoz, hogy meggyőzze a többi hústömeget a saját valóságáról. További bizonyítékként rikító nyakkendőt viselt.

- Beteg-válaszolta Anders. A hústömeghól azonnal áradni kezdett az együttérzés. Az öröm előírásos vonásai átalakultak előírásos részvétté.

- Remélem, nem súlyos - jegyezte meg a beszélő hústömeg.

- Meleg, meleg… - mondta a hang Andersnek.

Anders ránézett az előtte lévő tárgyra.

- Már nem sok ideje van hátra - közölte vele.

A hústömeg megremegett. A gyomor és a belek összerándultak az együttérzéstől és a félelemtől. A szemek kimeredtek, a száj remegett. A nyakkendő nem változott.

- Úristen! Csak nem?!

- Mi vagy te? - kérdezte Anders csendesen.

- Ezzel mit akar mondani?! - kérdezte felháborodottan a nyakkendőhöz erősített hústömeg. Realitásának tudatában rábámult Andersra. Szája megrándult, s ez elégséges bizonyítéknak tekinthető arra nézve, hogy a hústömeg valódi és eleven. - Maga részeg! - mondta megvetően.

Anders nevetett, és otthagyta a partit.

- Még mindig van valami, amit nem tudsz - mondta a hang. - De most forró voltál! Egészen közel éreztelek magamhoz.

- Mi vagy te? - kérdezte Anders újra.

- Nem tudom - ismerte be a hang.

- Egy ember vagyok. Én vagyok. Fogoly vagyok.

- Mindannyian azok vagyunk - mondta Anders. Lépkedett az aszfalton, amit betonból, szilikátból, alumínium- és vasötvözetből összehordott halmok szegélyeztek. Formátlan, lélektelen halmok, a testalt-város alkotóelemei.

Aztán ott voltak a képzeletbeli demarkációs vonalak, amelyek elválasztják egyik várost a másiktól, a víz és a szárazföld mesterséges határait.

Nevetséges az egész.

- Adjon egy tízcentest kávéra, uram! - kéregetett valami, amit nem lehetett megkülönböztetni a többi dologtól.

- Az öreg Berkeley püspök egy nem létező tízcentest adna a maga nem létező személyének - mondta Anders vidáman.

- Valóban rosszul megy a sorom - panaszkodott a valami hangja, és Anders észrevette, hogy ez nem más, mint egy sor modulált rezgés. - Ez az! Folytasd! - parancsolta a hang.

- Ha tudna adni egy húszast… - mondta a rezgés, és szemérmetlenül úgy tett, mintha értelme lenne a zörejnek.

Mégis, mi van az értelmetlen sablonok mögött? Hús, tömeg. És mindez micsoda? Atomok sokasága.

- Nagyon éhes vagyok - motyogták a bonyolult elrendezésű atomok.

Minden atom. Atomok együttesen. S az egyik atom nem különült el a másiktól. A hús kő volt, a kő fény. Anders végignézett az atomok halmazán, amelynek összetevői valódiságot, jelentést, értelmet színleltek.

- Nem tudna segíteni? - kérdezte egy atomhalmaz. De ez a halmaz éppen olyan volt, mint az összes többi. Ha egyszer az ember figyelmen kívül hagyja a megszerkesztett sablonokat, akkor láthatja, hogy az atomok esetlegesek, szétszórtak.

- Nem hiszek magának - mondta Anders. Az atomhalmaz elment.

- Meleg, meleg! - kiabált a hang.

- Egyikben sem hiszek - mondta Anders. Egyébként is, mi az az atom?

- Tovább! - ordibált a hang. - Tűz! Tűz! Gyerünk tovább! Mi az az atom? Egy üres tér körülvéve egy üres térrel.

Ez abszurdum!

- Akkor minden csak látszat! - állapította meg Anders. És egyedül volt a csillagok alatt.

- Ez az! - rikoltott a hang a fejében. - Egy nagy semmi!

"Kivéve a csillagokat - gondolta Anders.

- Hogyan is hihet valaki a…"

A csillagok eltűntek. Anders ott volt a szürke semmiben, egy űrben. Semmi más nem volt körülötte, mint alaktalan szürkeség.

Hol a hang? Eltűnt. Anders felismerte a megtévesztést a szürkeség mögött, aztán már az sem volt.

A teljes nihil, és ő a kellős közepén.

Hol van most? Mit jelent ez? Anders agya megpróbálta megfejteni. Képtelenség. Ez nem lehet igaz. Az eredménytábla újra jelzett, de Anders agya képtelen volt elfogadni a végeredményt. A túlterhelt agy kétségbeesésében kitörölte a számokat, eltörölte a tudást, kiradírozta önmagát.

- Hol vagyok?

A semmiben. Egyedül. Csapdában.

- Ki vagyok?

Egy hang.

Anders hangja kiabálva kutatta végig a semmit:

- Van itt valaki?

Semmi válasz.

Mégiscsak lennie kellett valahol valakinek. Minden irány egyforma volt, mégis, ha elindulna valamerre, kapcsolatot tudna teremteni… valakivel. Anders hangja keresett valakit, aki talán meg tudná menteni.

- Ments meg! - mondta a hang Andersnek, aki teljesen felöltözve feküdt az ágyán, csak a cipője és a fekete csokornyakkendője hiányzott.

Lőrincz Ibolya fordítása