Egy pillanatra úgy érzed, átmeneti vakság csapott (e rád, hirtelen sötétség a ragyogó délután kellős közepén.

Csakis vakság lehet, gondolod, különben hogyan is tűnhetett volna el egy szempillantás alatt a bőrödet barnító nap, mindent teljes sötétségbe borítva?

Aztán tested minden idege azt súgja, hogy állsz, holott egy másodperccel korábban még kényelmesen, majdnem teljesen elnyúlva üldögéltél egy nyugágyban. Egy barátod Beverley Hills-i házának belső udvarában. Barbarával, a menyasszonyoddal beszélgettél. Barbarát nézted - fürdőruhában -, gyönyörű aranybarna bőrét a sugárzó napfényben.

Fürdőnadrág volt rajtad. Most nem érzed magadon, megszűnt a rugalmas gumipánt szorítása a derekadon. Megérinted a csípődet. Meztelen vagy. És állsz.

Bármi történt is, több mint pillanatnyi elsötétülés vagy pillanatnyi vakság.

Tapogatózva magad elé nyújtod a kezed. Valami sima felületet érintesz, egy falat. Kitárod a karod, és mindkét kezed sarokba ütközik.

Lassan körbefordulsz. Egy második fal, aztán egy harmadik, aztán egy ajtó. Egy körülbelül négyszer négy láb alapterületű kamrában vagy.

Kezed ráakad az ajtó gombjára. A gomb elfordul, és te kilököd az ajtót.

Most világos lesz. Az ajtó egy kivilágított szobába nyílik… még soha nem jártál ebben a szobában.

Nem nagy szoba, de kellemesen van bebútorozva - bár a bútorok stílusa teljesen idegen a számodra. Udvariasságból óvatosan tárod ki az ajtót. De a szobában nincs senki.

Belépsz, és megfordulva visszanézel a kamrába, amit most bevilágít a szobából jövő fény. A kamra kamra is, meg nem is; méretre és formára olyasféle, de nincs benne semmi, se fogas, se ruhaakasztó, se polc. Sima falakkal határolt, négyszer négylábnyi üres tér.

Becsukod az ajtót, megállsz, és körülnézel. Nagyjából tizenkétszer tizenhat láb területű. Van egy ajtaja is, de zárva van. Ablakok nincsenek. Öt bútordarabot látsz. Négyet többé-kevésbé azonosítani is tudsz. Az egyik nagyon praktikus íróasztalnak látszik. A másik nyilvánvalóan szék… kényelmes lehet. Van egy asztal is, bár nem egy lapja van, hanem több egymás fölött. A harmadik bútordarab ágy vagy heverő. Valami csillogó holmi fekszik rajta, odamész, felemeled és megvizsgálod. Egy köntös.

Meztelen vagy, tehát fölveszed. Félig az ágy (vagy heverő) alatt egy pár papucs, belecsúsztatod a lábad. Pont jó, és olyan meleg és kényelmes érzés a lábadnak, mint még soha semmi. Akár a gyapjú, csak még puhább.

Most már fel vagy öltözve. Az ajtóra nézel - amely a szoba egyetlen ajtaja, eltekintve a kamráétól (kamra?), ahonnan a szobába léptél. Odamész, de mikor próbálnád lenyomni a kilincset, megpillantasz egy gépelt cédulát az ajtó fölé ragasztva:

"Az ajtó időzített zárral működik, egy óra múlva fog kinyílni, jobb, ha ennél előbb nem hagyja el a szobát, rövidesen meg fogja érteni, miért. Egy levél várja az íróasztalon. Kérem, olvassa el!"

Aláírás nincs. Az íróasztalra nézel, egy borítékot látsz. De még nem mész oda, hogy felemeld a borítékot, és elolvasd a levelet, amit rejtenie kell.

Hogy miért? Mert félsz.

Körülnézel, mi van még a szobában. A világítás forrását nem tudod felfedezni. A fény a semmiből jön. Nem mesterséges világítás, mert a mennyezet és a falak egyáltalán nem verik vissza.

Ahonnan te jöttél, ott nem volt ilyen világítás. Mi az, hogy ahonnan te jötté!?

Behunyod a szemed. Elkezded mondani magadban: Norman Hastings vagyok. Tanársegéd a University of Southern California matematika tanszékén. 25 éves vagyok, most 1954-et írunk.

Kinyitod a szemed, és megint körülnézel. 1954-ben nem használtak ilyen bútorokat Los Angelesben - vagy bárhol másutt, ahol megfordultál. Az a valami ott a sarokban - elképzelni sem tudod, mi lehet. Így nézett volna a nagyapád ennyi idős korában egy televíziókészülékre.

Végigpillantasz magadon, a csillogó köntösön. Hüvelyk- és mutatóujjad közé fogva megtapintod az anyagát.

Soha nem érintettél még hasonlót.

Norman Hastings vagyok. Most 1954-et írunk.

Hirtelen úgy érzed, mindent tudnod kell, most rögtön.

Az íróasztalhoz mész, és felemeled a borítékot. A neved van rágépelve. Norman Hastings.

A kezed kicsit remeg, ahogy kinyitod. Hibáztatod…? A boríték több gépelt oldalt tartalmaz. Az első "Kedves Norman"-nel kezdődik. Gyorsan a végére lapozol, hogy megnézd az aláírást. Nincs aláírva.

Visszalapozol és olvasni kezdesz.

"Ne féljen. Nincs mitől félnie, nekem viszont sok mindent el kell magyaráznom. Sok mindent, amit meg kell értenie, mielőtt az időzített zár kinyílik. Sok mindent, amit el kell fogadnia, és aminek alá kell vetnie magát.

Biztosan rájött már, hogy a jövőbe került - vagyis ami az ön számára a jövő. A ruhák és a szoba minden bizonnyal elárulták. Úgy terveztem meg, hogy a sokk ne érje túl hirtelen, és magától jöjjön rá a dologra pár perc leforgása alatt, mielőtt itt olvasná - és valószínűleg nem hinné el, amit olvas.

Gondolom, arra is rájött, hogy a kamra, amelyből kilépett, időgép. 2004-be lépett ki belőle. Április hetedike van, ötven évvel az utolsó pillanat után, amire visszaemlékszik.

Nincs visszaút.

Én tettem ezt magával, és talán gyűlöl érte, nem tudom. Ezt magának kell eldöntenie, bár nem sokat számít. Ami viszont számít - és nemcsak magának -, az egy másik döntés, amit meg kell hoznia. Én képtelen vagyok rá.

Ki vagyok, aki ezeket írom? Inkább még nem mondanám meg. Mire befejezi a levelet (bár nincs aláírva, mert tudtam, hogy az aláírást keresné először), már nem lesz rá szükség, hogy megmondjam. Magától is tudni fogja.

Hetvenöt éves vagyok. Most 2004-ben már harminc éve lesz, hogy az "idő"-vel foglalkozom. Megalkottam a világ első időgépét, és a konstrukció, sőt, hogy egyáltalán elkészült, az én titkom.

Ön az első fontosabb kísérlet alanya. Önre nehezedik a felelősség, hogy eldöntse: lesz-e több kísérlet, megismeri-e a világ a találmányt, vagy elpusztítja a gépet, és soha többé nem használják majd."

Vége az első lapnak. Egy pillanatra felnézel, habozol, hogy továbblapozz-e. Már sejted, mi fog következni.

Lapozol egyet.

"Egy héttel ezelőtt készült el az első gép. A számításaimból tudtam, hogy működni fog, csak azt nem tudtam, hogyan. Azt vártam, vissza tudok majd küldeni tárgyakat az időben - mert csak visszafele működik - fizikailag sértetlen és változatlan állapotban.

Mint az első kísérlet kimutatta, tévedtem. Egy fémkockát helyeztem a gépbe - annak miniatűr másába, amelyből az imént kilépett -, és tíz évvel visszairányítottam a múltba. Lekattintottam a kapcsolót, kinyitottam az ajtót, és azt vártam, a kocka hűlt helyét lelem. Ehelyett azt láttam, hogy porrá omlott.

Betettem egy másik kockát, és visszaküldtem két évvel. Ez a második kocka változatlan állapotban tért vissza, csak egy kicsit újabb és fényesebb lett.

Ez adta kezembe a helyes választ. Arra számítottam, a kockák visszamennek az időben, és így is történt, csak nem olyan értelemben, ahogy én vártam. Azok a fémkockák nagyjából három évvel azelőtt készültek. Az elsőt több évvel a létrejötte előtti időbe irányítottam. Tíz éve még érc volt. A gép ebbe az állapotba vitte vissza.

Érti már, hol hibáztak a korábbi időutazás-elméletek? Arra számítottunk, hogy beszállunk az időgépbe, mondjuk, 2004-ben, visszaállítjuk ötven évvel, aztán kiszállunk 1954-ben. De a gép nem így működik. A gép maga nem mozog az időben. Csak ami benne van, és az is csak magához képest, nem az univerzum többi létezőjéhez képest.

A kísérletet tengerimalacokkal ellenőriztem. Visszaküldtem egy hatheteset öt héttel, és kölyökként jött ki a gépből.

Nem részletezem az összes kísérletet. Az íróasztalon talál róluk feljegyzéseket, később tanulmányozhatja őket.

Érti már, mi történt magával, Norman?" Kezded érteni. És beleizzadsz.

Az én, aki a levelet írta, te vagy, hetvenöt éves korodban, 2004-ben. Te vagy a hetvenöt éves öregember, aki visszaküldte a testét ötven évvel az időben, kitörölve magából az ötven év minden emlékét. Te találtad fel az időgépet.

És mielőtt kipróbáltad magadon, mindent elrendeztél, hogy majd eligazodj. Megírtad magadnak ezt a levelet, amit most olvasol.

De ha számodra el is tűnt ez az ötven év, mi történt a barátaiddal és a szeretteiddel? Mi történt a szüleiddel? És a lánnyal, akit feleségül akarsz - akartál - venni?

Tovább olvasol:

"Igen, gondolom, tudni szeretné, mi történt azóta. Anya 1963-ban halt meg. Apa 1968-ban. 1956-ban feleségül vette Barbarát, aki sajnos három év múlva meghalt egy repülőszerencsétlenségben. Van egy fia. Ő még él, Walternak hívják, most 46 éves, Kansas Cityben könyvelő."

A szemedet elöntik a könnyek, egy pillanatig nem tudsz tovább olvasni. Barbara halott - negyvenöt éve. És - szubjektív időd szerint - egy perccel ezelőtt ott ültél mellette, ott ültél a Beverly Hills-i udvaron a napsütésben…

Rákényszeríted magad, hogy folytasd az olvasást.

"De visszatérve a találmányhoz. Talán kezdi már látni a problémákat. De kell még egy kis idő, hogy átgondolhassa őket.

A gép nem teszi lehetővé az időutazást úgy, ahogy korábban gondoltuk, viszont egyfajta halhatatlanságot nyújt. Olyan halhatatlanságot, amilyet pillanatnyilag magunknak ajándékoztam.

De jó ez? Megéri, hogy kitöröljük magunkból ötven év emlékét, csak hogy viszonylagosan megfiatalítsuk a testünket? Az egyetlen mód a válaszra, ha kipróbálom. Megteszem, amint befejeztem az írást, és mindent elrendeztem.

Ön tudni fogja a választ.

De mielőtt dönt, ne feledkezzen meg a másik problémáról, amely fontosabb a pszichológiai szempontnál. A túlnépesedésre gondolok. Ha a találmányt megismertetjük a világgal, ha minden öregember vagy haldokló megfiatalíthatja magát, a népesség minden generáció alatt megkétszereződik. A világ - ez alól viszonylag felvilágosult hazánk sem kivétel - nem fogadná el a kötelező születésszabályozást mint megoldást.

Ha a világnak adjuk a találmányt, egy olyan világnak, amilyen az napjainkban, 2004-ben, a következmény egy emberöltő alatt: éhezés, szenvedés, háború. Talán a civilizáció teljes összeomlása.

Igaz, sikerült már elérnünk más bolygókat, de a letelepedésre nem alkalmasak. Talán a csillagok rejtik a választ, de tőlük még igen távol vagyunk. Ha egyszer elérjük őket, a billiónyi lakható bolygó, amit találunk, választ fog majd adni… és életteret. De addig mi a válasz?

Szétrombolni a gépet? De gondoljon a számtalan életre, amit megmenthetne, a szenvedésre, amit meg lehetne akadályozni. Gondolja el, mit jelenthetne egy rákban haldokló betegnek. Gondolkozzon…"

Gondolkozni. Befejezed az olvasást, és leteszed a levelet. Barbarára gondolsz, aki negyvenöt éve halott. És arra, hogy három évig házasok voltatok, és hogy ezek az évek elvesztek a számodra.

(Ötven elveszett év. Elátkozod a hetvenöt éves öregembert, akivé lettél, és aki ezt tette veled… aki ez elé a döntés elé állított. Szomorú vagy, persze tudod már, mi lehet az egyetlen döntés. Arra gondolsz, ő is tudta, és megérted, hogy nyugodtan a kezedbe tehette a döntést. A pokolba vele, tudnia kellett.

Túl értékes, hogy szétromboljuk, túl veszélyes, hogy a világnak adjuk.

A válasz kétségbeejtően nyilvánvaló.

Őrizned kell a találmányt, és titokban tartanod mindaddig, amíg biztonságosan a világ kezébe nem adhatod. S ez csak akkor (ehet, amikor az emberiség már elérte a csillagokat, s új világokat népesíthet be, vagy ha a civilizáció olyan színvonalon áll, hogy a születéseket olyan számúra lehet korlátozni, hogy megegyezzenek a véletlen vagy önkéntes - elhalálozások számával.

Ha az eljövendő ötven évben egyik sem következne be (és valószínűtlen, hogy ilyen hamar bekövetkezzenek), akkor hetvenöt éves korodban te is megírsz majd egy ilyen levelet. Még egyszer aláveted magad a kísérletnek, amin most mentél keresztül. És persze ismét ugyanarra a döntésre fogsz jutni.

Miért is ne? Hisz ismét csak ugyanaz az ember leszel.

Újra és újra, hogy megőrizd a titkot, amíg az emberiség eléggé felkészült lesz a befogadására.

Hányszor fogsz vajon még itt ülni az íróasztalnál, hányszor fogod végiggondolni ugyanezt, és hányszor fogod érezni a fájdalmat, amit most érzel?

Az ajtó kattan egyet, és te tudod, hogy most nyílt ki az időzített zár, szabad vagy, elhagyhatod a szobát, és új életet kezdhetsz ahelyett, amit már leéltél, és ami elveszett a számodra.

De nem sietsz, hogy kisétálj az ajtón.

Ott ülsz, vakon bámulsz magad elé, és gondolatban megjelenik előtted egy kép: egymásnak szembefordított tükrök sora, amilyeneket a régi borbélyüzletekben látni. Újra meg újra ugyanazt a tükörképet verik vissza, míg végül a kép tovatűnik a messzi távolban.

Gieler Gyöngyi fordítása