A Tiszteletreméltó Társaság tizenhetedik ülésén esett meg, hogy kollektívánk legnagyobb riadalmára Gilbert Hayes-t választották meg az Örökös Elnök posztjára.

Ez nem nagy Társaság volt. Hayes megválasztása előtt csak négyen voltunk elnökök: John Sebastian, Simon Murfree, Morris Levin és jómagam. Minden hónap első vasárnapján összejöttünk egy vacsorára, és ilyen alkalmakkor mindig igazoltuk Társaságunk nevét, mert úgy csaltunk a számlával, ahogy csak tudtunk.

Összejöveteleink szigorú parlamentáris keretek közt folytak le. Minden tagnak, amikor rákerült a sor, el kellett mondania egy történetet, csakhogy szabtunk két feltételt. A történetnek borzalmasnak, bonyolultnak és valótlannak kell lennie, ám igaznak kell hangzania. A többieknek lehetőségük volt - és ezzel éltek is -, hogy bármikor belekössenek az elbeszélésbe, kérdéseket tegyenek fel, vagy magyarázatot követeljenek. Jaj annak a mesélőnek, aki nem tud azonnal válaszolni a kérdésekre, vagy ellentmondásokba keveredik! Akkor az övé a vacsoraszámla! Az anyagi veszteség nem igazán nagy, de az erkölcsi annál inkább.

És akkor eljött a tizenhetedik gyűlés ideje - és ott volt Gilbert Hayes is. Hayes egyike volt azok népes táborának, akik nem voltak ugyan tagok, de időnként megjelentek, hogy belehallgassanak a vacsora utáni társalgásba; maguk fizették a számlájukat, de természetesen anélkül, hogy aktívan részt vehettek volna az ügymenetben. Ez alkalommal azonban a rendes tagokon kívül egyedül ő volt jelen.

A vacsora végeztével elnökké választottak (a szokásos menetrend szerint én következtem), sor került a jegyzőkönyv felolvasására, majd Hayes hirtelen előrehajolt és csöndesen így szólt:

- Ha lehetne, uraim, ma élnék a lehetőséggel… Összevontam a szemöldököm és így feleltem:

- Mr. Hayes, a Társaság szemében ön nem létezik. Lehetetlen, hogy részt vegyen.

- Akkor csak azt engedjék meg, hogy egy kijelentést tegyek. A Naprendszer ma délután pontosan kettő után tizenhét perccel elpusztul.

Mindenki egyszeriben fészkelődni kezdett, én pedig az elektromos órára pillantottam, ami a televízió-vevő felett állt. Délután 1:14 volt. Tétován azt mondtam:

- Ha tudja bármivel is igazolni ezt a hihetetlen állítást, az valóban nagyon érdekes lehet. Ma Mr. Levinen van a sor, de ha ő hajlandó lemondani róla, és ha a Társaság többi tagja is beleegyezik…

Levin mosolyogva bólintott, és a többiek is csatlakoztak hozzá.

Kimondtam hát a szentenciát:

- Mr. Hayes-é a terep.

Hayes cigarettára gyújtott, és elgondolkodva nézte a füstöt.

- Alig egy órám van, uraim, de az elején kezdem. Úgy tizenöt évvel ezelőtt történt. Ma már visszavonultam ugyan, de akkoriban a Yerkes Obszervatórium ifjú és ígéretes asztrofizikusa voltam. Az asztrofizika egyik legnagyobb rejtélyének, a kozmikus sugárzás eredetének a megfejtésével foglalkoztam, és tele voltam ambícióval.

Elhallgatott, majd más hangnemben folytatta:

- Tudják, nagyon különös, hogy az utóbbi két évszázad tudományos fejlődése ellenére még mindig nem találtuk meg ezt a rejtélyes forrást, akárcsak a csillagrobbanás hasonlóképpen titokzatos okát. Mindkettő végtelenül titokzatos, és ma is ugyanolyan keveset tudunk róluk, mint Einstein, Eddington és Millikan korában tudtunk.

Mégis úgy véltem, hogy a kozmikus sugárzás nyomára bukkantam, s felkészültem, hogy kijussak a világűrbe, és megfigyelésekkel ellenőrizzem az elméletemet. Ez egyáltalán nem volt könnyű dolog. Az eset 2129-ben történt, az utolsó háború után, amikor az Obszervatórium is, minden máshoz hasonlóan, romokban hevert.

Mindent elkövettem, hogy üzembe helyezhessem. Béreltem egy használt '07-es hajót, kihordtam a készülékeimet, és egyedül felállítottam a megfigyelőt. Mi több, okmányok nélkül vittem ki mindent a kikötőből, mert nem akartam áthaladni a megszálló erők ellenőrzési pontján. Mindez persze illegális tevékenységnek számított, de nekem szükségem volt az adatokra, ezért aztán a megfelelő ekliptikus szögben elindultam az Éggömb Sarki Pólusának irányába, és egy billió mérföldnyire eltávolodtam a Naptól.

Az út, amit megtettem, és az adathalmaz, amit összegyűjtöttem, nem nagy jelentőségű. Sem az egyikről, sem a másikról nem tettem jelentést. A történet arról a bolygóról szól, amit találtam.

Murfree ekkor felvonta bozontos szemöldökét, és felmordult:

- Elnök úr, szeretném figyelmeztetni az urat, hogy egy nem létező szigetről még nem menekült meg senki. Hayes morcosan elmosolyodott:

- Én igen. Hogy folytassam: a tizennyolcadik napon észleltem először a bolygót, mint egy apró, borsó nagyságú korongot. Természetesen tudtam, hogy az űrnek abban a szegletében egy bolygó, az maga a szenzáció. Feléje igyekeztem, és azonnal rájöttem, hogy bizony még a felszínét sem érinthetem. Már a puszta létezése is különlegességnek számított, de ehhez még az is hozzájárult, hogy egyáltalán nem volt gravitációs mezeje.

Levin borospohara a földön koppant.

- Elnök úr - tátogta -, követelem az úr azonnali diszkvalifikálását. Nem létezik olyan tömeg, amely a gravitációs mezejével ne torzítaná el a környező teret. Lehetetlenséget állított, ezért diszkvalifikálni kell. Levin arca vörös volt a dühtót.

De Hayes feltartotta a kezét.

- Időt kérek, elnök úr. A magyarázatot nemsokára megkapják. Ha most adnám meg, az csak komplikálná a dolgokat. Folytathatom, kérem?

- Történetének természetét tekintve úgy érzem, elnéző lehetek - helyeseltem. - A haladékot megkapja, de kérem, emlékezzen rá, a magyarázattal adósunk maradt. Máskülönben veszíteni fog.

- Rendben van - egyezett bele Hayes. - Pillanatnyilag tehát el kell fogadniuk az állításomat, miszerint a bolygónak egyáltalán nem volt gravitációja. Ezt határozottan állíthatom, mivel a hajón igen érzékeny műszereim voltak, és mind teljesen süketek maradtak.

Ez az ellenkező irányban is működött, mert a bolygó nem reagált más tömeg gravitációs mezejére. Megint ki kell hangsúlyoznom, hogy egyáltalán nem reagált. Ezt akkor nem tudtam ugyan meghatározni, de az egy éves folyamatos megfigyelés bebizonyította, hogy a bolygó egyenes vonalú pályán halad, és a sebessége állandó. Csillag közelében a pályájának elliptikus vagy hiperbolikus alakzatot kellett volna felvennie, de erre látszólag semmilyen csillag nem hatott, független volt mindenfajta gravitációtól.

- Várjon egy pillanatig, Mr. Hayes - szólt közbe Sebastian mogorván, s arany szemfoga megvillant. - Mi tartotta össze ezt a csodálatos bolygót? Gravitáció hiányában miért nem hullott részecskéire?

- Mondjuk a puszta tehetetlenség miatt! - hangzott az azonnali válasz. - Mert nem volt semmi, ami szétszórja. Egy másik égitesttel való összeütközés megtehette volna, ha kizárjuk egy a bolygó szempontjából fontos összetartó erő jelenlétét.

Sóhajtott, majd folytatta:

- Ezzel azonban még nem merült ki a bolygó furcsaságainak palettája. Vörös-narancs színe és alacsony fényvisszaverő képessége, vagyis albedója egy másik tényre hívta fel a figyelmemet, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a bolygó a teljes elektromágneses spektrum, a rádió és a kozmikus sugárzások számára átlátszó. Csupán a vörös és a narancs tartományban mutatott némi áttetszőséget. Innen volt a színe.

- És ezt mi okozta? - kérdezte Murfree. Hayes rám pillantott.

- Ez méltánytalan kérdés, elnök úr. Ez annyi, mintha azt kérdeznék, miért átlátszó az üveg ultraibolya tartomány alatt és felett, amikor a röntgensugarakat, a fényt meg a hőt átengedi. Az ilyesmi az anyag tulajdonsága, s mint olyat, magyarázat nélkül kell elfogadni.

Koppantottam a kalapácsommal.

- A kérdést alkalmatlannak minősítem!

- Tudomásul veszem - törődött bele Murfree. De Hayes figyelmen kívül hagy egyvalamit. Semmi sem teljesen átlátszó. Az üveg is, ha elég vastag, megállítja még a kozmikus sugárzást is. Azt akarja mondani, hogy például a kék fény vagy a hő akadálytalanul áthatolt azon a bolygón?

- Miért ne? - replikázott Hayes. - A teljes átlátszóság csupán a tapasztalataink szerint nem létezik, vagyis nem jelent semmit. Valószínűleg nem tudományos törvényekkel magyarázható a jelenség. Ez a bolygó teljesen átlátszó volt, kivéve a spektrum egy kis régióját. Ez a megfigyelésemből adódó határozott tény.

Kalapácsom megint lesújtott.

- A magyarázatot kielégítőnek ítélem. Folytassa, Mr. Hayes.

Kialudt a cigarettája, ezért szünetet tartott, hogy újból meggyújthassa. Aztán folytatta:

- Más tekintetben a bolygó normális volt. Nem egészen akkora méretű, mint a Szaturnusz - talán félúton lehetett a Neptunusz és a Szaturnusz átmérője között. Alapos vizsgálatok kimutatták, hogy van tömege, de hogy mekkora, azt nehéz megállapítani - talán a Föld tömegének kétszerese lehetett. No és a tömeggel arányos inerciával és nyomatékkal rendelkezett, csak éppen gravitációja nem volt.

Az óra ekkor 1:35-öt mutatott.

Hayes követte a pillantásomat, és azt mondta:

- Igen, már csak háromnegyed óránk maradt. Igyekezni fogok! Természetesen ez a különös bolygó gondolkodásra késztetett, s ez a megfigyeléseimből adódó tényekkel együtt egy olyan, a kozmikus sugarakra és a novákra vonatkozó elmélet megalkotására sarkallt, aminek igen érdekes a konklúziója.

Mély lélegzetet vett.

- Képzeljék el, ha tudják, hogy a kozmosz… egy olyan felhő, ami… nos, szuperatomokból áll, amik…

- Bocsánatot kérek - kiáltott fel Sebastian talpra ugorva. - Csak nem arra óhajtja alapozni a magyarázatát, hogy párhuzamot von a csillagok és az atomok, vagy a naprendszer és az elektronpályák között?

- Ezt miért kérdezi? - érdeklődött Hayes csendben. - Mert ha igen, azonnali diszkvalifikációt kérek. Az a hiedelem, hogy az atomok miniatűr naprendszerek, a ptolemaioszi világképpel azonos szinten van. Ezt az ötletet egyetlen valamirevaló tudós sem fogadta el, még az atomelmélet hajnalán sem.

- Az úrnak igaza van - bólintottam. - Ilyen analógiát nem fogadunk el magyarázatként.

- Én tiltakozom! - kontrázott Hayes. - Az iskolai tanulmányaink során, amikor a kémia és a fizika alapjait tanultuk, emlékezzenek vissza, a gázok természetét megértendő gyakorta kérték tanáraink, hogy a gázok molekuláit képzeljük el úgy, mint biliárdgolyókat. Jelenti ez azt, hogy a gáz molekulái valóban biliárdgolyók?

- Nem - ismerte be Sebaltian.

- Ez csak annyit jelent - folytatta Hayes -, hogy a gázmolekulák a biliárdgolyókhoz hasonlóan viselkednek. Vagyis az egyik viselkedésének tanulmányozása segít megérteni a másikét. Nos hát, ehhez hasonlóan én is csak a világegyetem egy jelenségét igyekeztem megértetni önökkel, s a láttatás kedvéért hasonlítottam azt az atomok általunk jobban ismert világához. De ez nem jelenti azt, hogy a bolygók túlméretezett atomok. Engem meggyőzött.

- Elfogadjuk - döntöttem. - Folytathatja a magyarázatot, de meg kívánom jegyezni, hogy ha a hasonlat pontatlannak bizonyulna, diszkvalifikálom.

- Jó - értett egyet Hayes -, de most egy másik szálon folytatjuk. Emlékeznek még a százhetven éve felállított első atomerőműre, s arra, hogyan működött?

- Azt hiszem - morogta Levin -, klasszikus uránium-fúziót használtak fel energiatermelésre. Urániumot bombáztak lassú neutronokkal, és ezzel mazuriummá, báriummá, gamma sugarakká és neutronokká hasították, ami láncreakcióban ment végbe.

- Úgy van! Nos képzeljék el, hogy az univerzum is úgy működik - hangsúlyozom, ez is csak metafora, nehogy szó szerint vegyék -, mint egy uránium atomokból álló test, amit a neutronokhoz hasonló sugárzás bombáz folyamatosan.

Ha egy ilyen szuperneutron elérné a Napot, az sugárzássá és neutronokká robbanna szét. Más szóval nova válna belőle. - Körülnézett, ellenkezést várt.

- Mivel tudja ezt az elméletet bizonyítani? - szólt közbe Levin.

- Két dologgal is, egy logikaival és egy tapasztalatival. Nézzük először a logikát. A csillagok alapjában véve anyag-energia egyensúlyban vannak, mégis olykor teljesen hirtelenül, akár láthatóan, akár nem, felrobbannak. A robbanás instabilitást feltételez, de hol? Nem a csillagban, mert az már évmilliók óta egyensúlyban van. Nem a világegyetem egy pontjában, mert nova mindenütt előfordul, szerte az univerzumban. Kizárásos alapon tehát csak az marad, hogy az univerzumon kívül.

Másodszor nézzük a tapasztalati bizonyítékot. Keresztülhaladtam egy ilyen szuperneutron felhőn!

Murfree méltatlankodva szólt közbe:

- Feltételezem, ezen a gravitáció nélküli bolygón haladt át?

- Úgy van.

- És miből gondolja, hogy az szuperneutron volt? A saját elméletét nem hozhatja fel bizonyítékként, mert éppen a szuperneutronokkal támasztotta alá a saját elméletét. Nem szeretnénk ilyen kis körben megrekedni.

- Ezzel tisztában vagyok - jelentette ki Hayes mereven. - Térjünk hát vissza a logikára. Az atomok világában az elektronok és a protonok között az elektromágneses tartományban létezik kohéziós erő. A csillagok világában ez a kohéziós erő a gravitációs tartományban létezik. A kétfajta erő csak nagy általánosságban hasonlít egymásra. Például kétfajta elektromos töltés létezik, pozitív és negatív, de csak egyfajta gravitáció - és még számtalan apróbb különbség akad. Egy hasonlóságot azonban, úgy tűnik, el kell fogadnunk. A neutron atomi szinten nem más, mint atomi kohéziós erővel, azaz töltéssel nem rendelkező tömeg. A szuperneutronnak a csillagok szintjén létező olyan tömegnek kell lennie, aminek nincs stelláris kohéziós ereje. Ezért azután, amikor gravitáció nélküli testtel találkozom, azt kell teltételeznem, hogy az szuperneutronból áll.

- Ezt szigorúan tudományos bizonyítéknak tekinti? - kérdezte Sebastian szarkasztikusan.

- Nem - ismerte be Hayes -, de logikus, nem ellenkezik egyetlen tudományos ténnyel sem, és elfogadható magyarázatot ad a novák létezésére. És a céljainknak pillanatnyilag ennyi megfelel.

Murfree mereven bámulta az ujján a körmöket.

- És most merrefelé tart ez a maga szuperneutronja? - Látom, érti már - mondta Hayes komoran. - Én is ezt a kérdést tettem fel magamnak. Két óra után kilenc és fél perccel eléri a Napot, és nyolc perccel később a következtében fellépő sugárzás elsöpri a Földet.

- Miért nem jelentette mindezt? - mordult rá Sebastian.

- Mi haszna lett volna? Semmit nem lehet tenni ellene. Kozmikus tömegeket nem tudunk irányítani. A Föld valamennyi energiája kevés ahhoz, hogy eltérítse ezt a hatalmas testet. A Naprendszeren belül sincs mód a menekülésre, mert a Neptunusz és a Plútó a többi bolygóval együtt gázzá változik, a csillagközi utazás pedig még nem lehetséges. Amíg az ember nem képes függetlenül létezni az űrben, addig meg van írva a végzete.

Miért mondom el mindezt? Mi lett volna az eredménye annak, ha elmondom, s az emberiség így halálos figyelmeztetést kapott volna? Öngyilkosságok, bűnözési hullám, orgiák, messiások, evangélisták, meg minden rossz, amit csak el tudnak képzelni. Végül is a nova-halál miért olyan rossz? Gyors és tiszta. 2:17-kor érkezik. 2:18-kor már mindenki gáz halmazállapotú. Ez olyan gyors és könnyű, hogy szinte már nem is halál.

Szavait hosszú csend követte. Én kényelmetlenül éreztem magam. Csupa hazugság, és mégis minden igaznak tűnik. Hayes-nak a szája széle sem rezdült, a szeme sem csillant meg, a győzelemnek semmi jelét nem adta. Halálosan, halálosan komolyan nézett hallgatóira. Láttam a többieken, hogy ugyanezt érzik. Levin belekortyolt a borába, de reszketett a keze.

Végül Sebastian hangosan köhintett.

- Mennyi ideje annak, hogy felfedezte a szuperneutront, és hol?

- Tizenöt éve, mintegy billió mérföldnyire a Naptól. - És az eközben folyamatosan közeledett a Naphoz? - Igen, egyenletes, két mérföld per másodperces sebességgel.

- Nagyszerű, most megfogtam önt! - Sebastian szinte felnevetett a megkönnyebbüléstől. - A csillagászok vajon miért nem fedezték fel mindeddig?

- Ó, istenem - válaszolta Hayes türelmetlenül. Azt már látom, hogy önök nem csillagászok. Nos hát, ki az az ostoba, aki törődik az Éggömb Északi Pólusával, amikor az ekliptika mentén lakik?

- Csakhogy azt a területet is tanulmányozták már. Fényképek is készültek róla.

- Természetesen! Amennyire én tudom, a szuperneutront is már vagy százszor lefényképezték - ezerszer, ha úgy tetszik -, bár az Északi Pólus a legritkábban megfigyelt vidék. De mi különbözteti meg a szuperneutront egy csillagtól? Alacsony albedója miatt sosem haladja meg a tizenegyedik fényrendet. Végül is a bolygókat mindenképpen nehéz felfedezni. Az Uránuszt is számtalanszor megfigyelték már azelőtt, hogy Herschel rájött, hogy bolygó. A Plútót meg sok évvel azután találták meg, hogy elkezdték keresni.

Jusson eszükbe, hogy gravitáció hiányában nem rendelkezik a bolygókra jellemző perturbációval, ami a felfedezéséhez a legbiztosabb nyomravezető lenne.

- De - vetette közbe Sebastian kétségbeesetten megközelítette a Napot, láthatóan megnőtt a mérete. Egy teleszkópban látható korongként kellene megjelennie. Még ha a róla visszavert fény igen gyenge is, a mögötte levő csillagokat takarnia kell.

- Ez igaz - ismerte be Hayes. - Azt nem állítom, hogy az Északi Pólus feltérképezése során nem bukkantak volna rá, de ilyen térkép meglehetősen régen készült, és a jelenlegi novákra és egyéb látható jelenségekre vonatkozó kutatások nem elég alaposak. Amikor pedig a szuperneutron megközelíti a Napot, csak hajnalban vagy szürkületkor válik láthatóvá - vagyis a reggeli és esti csillagképekben -, amikor igen körülményes a megfigyelés. Ezért aztán nem is fedezték fel, pontosan úgy, ahogyan az várható volt.

Megint csend lett, és én észrevettem, hogy a szívem hevesen ver. Pontosan két óra volt, és mi nem tudtunk belekötni Hayes történetébe. Pedig hazugságon kell kapnunk, mert különben belehalok a bizonytalanságba. Mindannyian az órára pillantottunk.

Most Levin lendült támadásba:

- Meglehetősen fura véletlen, hogy a szuperneutron pont a mi Napunk irányába halad. Mi az esélye az ellenkezőjének? Ne feledje, ez a kérdés a történet igazára is vonatkoztatható.

Közbeszóltam. - Ez tisztességtelen ellenvetés, Mr. Levin. Valószínűtlenséget számon kérni, bármennyire is kézenfekvő, nem illik. Csak a lehetetlenség és a következetlenség az, ami okán diszkvalifikálhatok valakit.

De Hayes csak legyintett.

- Rendben van. Hadd válaszoljak. Egy magányos szuperneutront és egy magányos csillagot véve alapul, az összeütközés valószínűsége végtelenül kicsi. Jóllehet statisztikailag, ha elegendő szuperneutront lövünk ki az űrbe, csak idő kérdése, hogy mindegyik csillagot eltalálja egy. Az űrben hemzsegnek a szuperneutronok - mondjuk minden köbparszekre jut egy -, így a csillagok közti irdatlan távolságok és a célpontok viszonylagos parányisága ellenére csak a mi Galaxisunkban évenként mintegy húsz nova fordul elő, ami nem más, mint csillag és szuperneutron összeütközése.

S ez valójában semmiben sem különbözik attól, amikor urániumot bombázunk valódi neutronnal. A több száz millió neutronból csak egy talál célba, de ha időt hagyunk rá, minden neutron felrobban. Ha egy, a világmindenségen kívül élő intelligencia irányítja a bombázást - ez puszta feltételezés, nem része a magyarázatomnak -, akkor számára a mi életünk egy éve csupán a másodperc parányi, talán billiomod része. A művelet során energia szabadul fel, s a világmindenség gázzá hevül. Mint ismeretes, a világmindenség tágul, mint a gázok.

- A rendszerünkbe belépő első szuperneutron akkor is a Napunk felé tart… - hebegte halkan Levin.

- Jó isten - vágta rá Hayes. - Ki mondta magának, hogy ez volt az első? A geológiai korokban százak haladhattak át a rendszerünkön. Az elmúlt évezredben is át kellett haladnia kettőnek vagy háromnak. Honnan tudhatnánk? Még ha közülük egy a Nap felé tartott is, a csillagászok nem akadtak a nyomára. Lehetséges, hogy ez az első, amely a teleszkóp feltalálása óta erre jár, de azelőtt természetesen… És ne feledjék el, hogy mivel nincs gravitációjuk, áthaladhatnak a rendszerünkön anélkül, hogy hatással volnának a bolygókra. De mire megjelenhetne a csillagkatalógusokban, addigra már késő volna.

Az órára pillantott.

- 2:05! Már látnunk kell a Nap hátterében. Felállt és felhúzta az ablak redőnyeit. A Nap sárga fénye beszökkent a helyiségbe, és poros csíkokat rajzolt a levegőbe. A szám olyan száraz volt, mint a sivatagi homok. Murfree a szemöldökét törölgette, de az arcán és a nyakán csurgott a veríték.

Hayes elővett néhány exponált filmnegatívot, és körbeadta.

- Amint látják, felkészültem. - Feltartotta az egyiket a Nap irányába, és belehunyorított. - Ott van jegyezte meg nyugodtan. - A számításaim szerint az összeütközés előtt a Föld mellett halad el. Milyen kényelmes, nem?

Én is a Nap irányába néztem, és azt hittem, megáll a szívem. A fényes korong előtt jól kivehetően ott volt a tökéletesen kerek, sötét folt.

- Miért nem párologtatja el? - csattant fel Murfree. - Már a Nap atmoszférájában kell lennie.

Tudtam, hogy már nem Hayes sztorijába akar belekötni. Azon már túl van. Most csak az információ érdekli. - Mondtam már - magyarázta Hayes -, hogy szinte valamennyi szoláris sugárzás számára átlátszó. Csak az a sugárzás alakul át benne hővé, amit el tud nyelni, az pedig elenyészően kevés. Meg aztán, ez nem közönséges anyag. Valószínűleg sokkal ellenállóbb, mint bármi a Földön, és a Nap felszíne csak 6000 Celsius.

Ujjával a háta mögé bökött.

- Két óra múlt kilenc és fél perccel, uraim. A szuperneutron megtette a halálos érintést. Nyolc percünk van.

Megnémított bennünket az elviselhetetlen félelem. Emlékszem Hayes hangjára, amint teljesen nyilvánvaló tényként közölte:

- A Merkúrnak vége! - Majd néhány perccel később: - A Vénusznak is vége! - Majd végül: - Uraim, harminc másodpercünk van!

A másodpercek csigalassúsággal múltak, de végül elfogytak, majd még egyszer elfogytak, és azóta is folyamatosan fogynak…

Hayes arcára meglepetés ült ki, ami egyre mélyült. Felemelte az órát, alaposan megnézte, majd még egyszer a Napba pillantott a film segítségével.

- Elment! - Megfordult, és ránk emelte tekintetét. - Ez hihetetlen. Gondoltam ugyan rá, de nem mertem túl messzire menni az atom-analógiával. Tudják, nem minden atommag robban fel, ha neutron ütközik neki. Például a kadmium elnyeli magában, mint a szivacs a vizet. Én…

Megint elhallgatott, mély lélegzetet vett, majd elmélázva folytatta:

- Még a legtisztább urániumtömb is tartalmaz szennyező anyagokat. És az univerzum trilliónyi csillaga ugyanúgy viselkedik, mint az uránium. Mit számít benne pár millió nyomorúságos, kadmiumszerű csillag - semmit! A Napunk mégis egy ezek közül! Az emberiség meg sem érdemli!

Tovább beszélt, megkönnyebbülés érződött a hangjából, de mi már nem figyeltünk rá. Szinte hisztérikusan egybehangzó felkiáltással Gilbert Hayes-t választottuk meg az Örökös Elnök posztjára. A történetét pedig a valaha hallott legjobbnak kiáltottuk ki.

Egyvalami azonban nem hagyott nyugodni. Hayes remekül végzi a dolgát: a Társaság eredményesebben működik, mint valaha, de én úgy érzem, mégis diszkvalifikálnunk kellett volna. A története megfelelt a második feltételnek: igaznak hangzott, de azt hiszem, az első feltételt nem elégítette ki.

Mert szerintem ez volt az igazság!

Astonishing Stories, 1941