Suttogás

Árnyékok vagyunk… csupán két reszkető árnyék. A rettegéstől megrészegülve menekülnénk, de nincs hová.

Nem merem kinyitni a szemem… valami az suttogja a fejemben, hogy nem szabad. Fáradtan kényszerítem magam, hogy vegyek még levegőt. Amíg a te lélegzetedet hallom, addig megteszem. Milyen kegyes az élet… mindig is arra vágytam, hogy melletted lehessek, és most, tessék, megadta.

Hiszel az álmokban? Nekem az életet jelentették. Téged is ott találtalak meg, így minden nap veled lehettem. Az én világomban te voltál a mindenem, te jelentetted a reményt, a boldogságot. A való világban… ez a való világ, ez, ahol épp ülök, és itt csak a lélegzetvételed tartja bennem a reményt.

De nem panaszkodom, hisz itt vagy velem. Ha tudnám,megfognám a kezed, magamhoz szorítanám, és soha többé nem engedném el, de nem lehet… nem enged megmozdulni.

Hallom a suttogást… itt van a fejemben, és beszél hozzám egy olyan nyelven, amit nem értek. Szavak kergetik egymást lustán, egyre halkabban, megragadnám őket, de mindig elillannak.

Mit meg nem adnék, ha még egyszer érezhetném a napfényt az arcomon. Mit meg nem adnék egy pillanatért, amikor elveszhetek az ölelésedben.

Álmos vagyok… leküzdhetetlenül ostromol a kimerültség, de félek elaludni, hisz lehet, hogy nem ébrednék fel másnap.

Minden percben könyörgök egy újabb éjszakáért, amit ezen a földön tölthetek. És minden percben könyörgök azért, hogy legyen már vége.

De nem, nem szabad, nem adom fel, amíg hallom a lélegzetedet, amíg érzem, hogy te sem adtad még fel. Egy halk kacagás a fejemben visszakényszerít az árnyékvilágból, suttogva parancsolja, hogy füleljek egy kicsit. Kegyetlen hang,tudom, miért tette, most már értem… Szinte fájdalmas a csend, semmi nem mozdul, egy árva lélegzetvételt sem lehet hallani…

Elveszett, örökre elveszett.

A semmi világa

Fuldokolva nyelem a könnyeimet, pedig már azt hittem, az összes elfogyott. Nem foglalkozva a tiltással, kinyitom a szemem, és meglátlak. Olyan szép vagy… istenem, soha nem láttam még ehhez fogható arcot.

Ekkor tudatosul bennem, hogy vége… hiszen már nem is lélegzel.

Fel akarok állni, oda akarok menni hozzád, de nem tudok, kényszerít, hogy maradjak, nem mozdulhatok meg.Fájdalmas sóhajjal lehunyom a szemem, és csak pihegek, várva a megváltó halált.

Zuhanok, zuhanok a sötétségbe, de ekkor valami visszaránt… A tökéletes csendet széttépi egy hatalmas robbanás, és hirtelen egy meleg simogatást érzek az arcomon. Fény… istenem, hiszen ez fény, itt van, itt, és elűzi az összes félelmemet.

Valóban? Nem, most jut eszembe, dehogy űzi el mindet… te halott vagy.

Reménykedve kinyitom a szemem, és elvakít a világosság, de nem foglalkozom vele, csak téged akarlak látni. Kicsit megmozdulok, és semmi nem akadályoz. Közelebb mászok hozzád, és könnyek szöknek a szemembe a boldogságtól. Mozog… el se hiszem, de mozog a mellkasod, fel és le, fel és le, drága szuszogásod ismét betölti a lelkemet.

Remegő kézzel végigsimítom az arcodat, mire te kinyitod a szemed. Oh, azok a szemek… a világ legszebb gyémántjai, és hamarosan rám néznek, mindjárt csak az enyémek lesznek.

Hatalmas sóhaj szakad ki belőled, telhetetlenül szívod magadba a fénytől édes levegőt, de még mindig nem nézel rám. Nem baj, így is beragyogod a szívemen azzal, hogy megfogod a még mindig az arcodon nyugvó kezemet. Megfogod, megszorítod, és ezzel végleg elűzöd az összes kételyemet. Most már elhiszem… elhiszem, hogy ez tényleg igaz, hogy most valóban az enyém vagy, és soha nem hagysz el.

Vágyakozva hajolok föléd, hogy megérintsem az ajkaidat, hogy belemerüljek a szemeid végtelen kútjába, de nem tudok… minél közelebb érek hozzád, annál jobban halványulsz, és végül már csak a levegőt szorítom kezeimmel. Kétségbeesetten kereslek, kapkodom a fejem, de nem talállak… már nem vagy itt, és én sem.

Keserűen nyitom ki a szemem a nyirkos falnak dőlve. Sötétség… mindenhol sötétség, fojtogatva ölel ez a kegyetlen szerető. Szaggatott lélegzetem egyre hevesebb lesz, ahogy tudatosul, hogy csak álmodtam… minden csak álom volt, nincs fény, nincs boldogság, nincs remény.

Keservesen felrántom a kezem, és karmolom, tépem a penészes falakat, de nem ér semmit, még mindig itt ez az üresség a lelkemben. És még mindig csend van… nem a hallom lélegzetedet.

Nem érdekel senki és semmi, kinyitom a szemem, és elkezdek kúszni feléd, hiába kerül emberfeletti erőmbe. Hiába tudom, ezért még nagy árat fogok fizetni. Végre odaérek hozzád, majd kínlódva vergődök, ahogy látom a mozdulatlanságodat.

- Miért? – zokogom bele a fekete csendbe, és az ölembe húzlak. Megszállottan simogatom az arcodat, hajadat, ami valaha selymes és gyönyörű volt, de most csak vértől csatakos. Remegve csókolom a szemhéjadat, de tudom, hogy minden hiába, már soha többé nem látom azt a két ezüstszürke csodát… Már soha többé nem nyitod ki őket.

Görcsösen szorítlak magamhoz, és lassan lenyugszom. Nincs erőm tovább csinálni. Végül jéghideg válladra hajtom a fejem, majd mosolyogva belezuhanok a semmi világába.

Mosolygok, hisz tudom, hogy ott nem leszek egyedül… tudom, hogy te már vársz rám.