"Távoli ég, tőlem messze vagy.
Miért szomorú a felhők közt a nap?
Mint egy kő, a szívem nehéz.
Miért keserít, ha messzire mész?
Nem hiszed, úgy fáj az, mi bánt!

Lusta a szó, elfáradt talán.
Tiszta a hó a házak udvarán.
Nem sikerül már semmi sem,
Hogyha Te nem, ha nem vagy nekem!
Nem hiszed, úgy fáj az, mi bánt!

Messze jársz, hol maradsz?
Nem hiszem, hogy megtagadsz!
Hidd el úgy fáj az, mi bánt...." (Lord: Érzés)

"Várj! Ezt kértem én.
Súgd: van még remény!
És ez a kérés, és a Te szavad bíztatás.

Védd és féltsd a dalt!
Testeddel takard!
Mert ha vigyázol,
így a Te békéd összetart.

Még minden sivár,
mint a téli táj.
Fáznak a percek,
és a Te szíved rámtalál.

Szólj, és csak Te légy!
Kérd azt, amit én!
És velem álmodj,
és amíg élek mondj mesét!" (Lord: Mondj mesét)

Lord: Érezzél engem

Fáradt a testem-lelkem,
vadságom fojtogat,
jó nálad megpihennem,
eldobni maszkomat.

A hűségben magam törtem,
hogy nekem megmaradj,
ha van még büszkeségem,
az most már csak te vagy!

Élj, érezzél engem!
Ne várj, most bújj hozzám!
Élj, érezzél engem!
Ne várj, most bújj hozzám!

Nem remélt ajándék vagy,
megtalált gondolat,
te vagy, ki vágyaimnak
most végre arcot ad.
Megjövök, hangod kérem,
tested nem mostoha,
életem veled élem,
lesz nyarunk, de tél soha.

Élj, érezzél engem!
Ne várj, most bújj hozzám!
Élj, érezzél engem!
Ne várj, most bújj hozzám!

Lord: Csenddel üzenek

Csenddel üzenek néked,
mert hidd el, igazán félek,
hogy most kevés a szó,
az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:
miért őrizlek téged
én már magamba rég,
olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,
túl zajos a világ.
úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

Lásd: jó nekem, hogyha rád nézek,
és szótlan mondhatom el néked,
hogy már nem félek!
Rég érzem azt, hogy e csend-pillanat,
elvezet majd hozzád, kedves,
és örökké így marad....


Lord: Titkom Te légy

Elhagytál hirtelen, gonosz álom ez csupán?
Lázas éjszakák, bennem egy sem múlt talán.
évek tűntek el,
tudom más lett az életem.
Csókod még érzi a szám,
szeretlek hozzád szól énekem.

Titkom Te légy, talán nem múlt el minden,
mi jó volt, s vidám.
Nem volt oly rég, talán eljössz majd,
várom, hogy visszatalálj.

Gyorsan, mint a szél, rohansz tőlem messze jársz.
Nem volt búcsúzás, ezért bízhatok talán.
Itthagytál védtelen,
magányos így lett az életem.
Mondd, hogy mit tehetnék.
Kívánom szép legyen életed.

Titkom Te légy, talán nem múlt el minden,
mi jó volt, s vidám.
Nem volt oly rég, talán eljössz majd,
várom, hogy visszatalálj.


Lord
Vándor



Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott
Nem siratja senki őt, nem könnyeznek sírja előtt
Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete!
Vén szemét lehunyva élete megszakad,
Nem indul új útra, pihen a föld alatt

Elmondom nektek az ő történetét, arról mesélek, hogyan élt:
Megszületett, kapott nevet, csak egyet nem, szeretetet!
Szülei eldobták, nem törődtek vele,
Nem maradt semmije, csak az élete!
Magas falak, rácsok mögött, zsiványok, tolvajok között
telt a gyermekkora, ott volt az otthona

És mégis vidáman élt, szívébe zárta a nagy reményt,
Hogy egyszer majd innen elmehet, várják erdők, völgyek, hegyek,
Szabad lesz, mint a madár, északtól délig, kelettől nyugatig
Mindet földet bejár

Az idő eljött, ő szabad lett, útra kelhet a végtelenbe,
Ezt álmodta, erre ébredt, évek óta csak ezt remélte!
Amerre járt, megszerették, és ha néha megkérdezték,
Hogy honnan indult, s mi a célja, ő vidáman csak ezt dalolta:

Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha


Éhét, szomját elfeledte, csak a világ érdekelte,
Hosszú haját fújja a szél, ereiben lüktet a vér
Forró nyár jön hideg télre, hosszú út áll már mögötte,
De nem néz hátra, megy előre jókedvűen énekelve:

Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha

Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!

Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!

Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha

Évek múlnak, szállnak el, csavargó haja hófehér
Szíve dobban még, szeme tűzben ég, de hívja már az örök pihenés

(Szóló)

Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha

Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha

Lord: Fázom a szélben

Nincs, már nincs vígasz,
ne remélj feloldozást,
nincs, ki megbocsátana már ilyen árulást!
éj-mélybe visznek a lábaim,
és a szélbe suttogom átkaim!

Ázom, fázom a szélben, ahogy a fák,
Tízszer tízezer álmot gondolok át,
égtél, tüzet ígértél, hazug a szád!
Tőlem össze is dőlhet ez a világ!

Kár, hogy engem fűtött csupán a lángolás,
Kár, hogy haragos lett nagyon a búcsúzás!
Arcodba vágtam, hogy: felejts el!
De közben vártam, hogy átölelj!

Ázom, fázom a szélben, ahogy a fák,
Tízszer tízezer álmot gondolok át,
égtél, tüzet ígértél, hazug a szád!
Tőlem össze is dőlhet ez a világ!


Ébredés..../nem tudom ki irta/

Most minden csillag kigyúlt,
A nappal éjbe simult,
A béke itt jár.

Oly apró csak az ember,
Mint egy csepp, hol a tenger
Örökké vár.

Mért van, hogy mindig csak bajt okozunk?
Pedig meg kéne látnunk, hogy egy az utunk.
De mégis folyton egymás ellen teszünk,
S ha úgy érünk célt, inkább csúfak leszünk.

Ha nincs bennünk érzés,
nagy semmik vagyunk,
S néhány font miatt másokat eltaposunk,
Oly szánalmas mind, aki idáig jut,
Én ezt nem akarom!

Egy fénylő csillag lehullt,
S egy dal most hozzá simult.
Csak megtaláljuk, egymást megtaláljuk!


"Nem leszek az ányékod tovább
Remélem, hogy elborít a szürkülő homály.
A sűrű, gomolygó ködben
A rövid emlékek tova lökdösnek.

Betakar az éjszaka leple
Elborít a sötétség csendje.
Eltűnök csendben, mint vadnyom a földről.
Leszállok még ma gyönyörű felhődről.

Refr.:
Nézd ember, hogy remeg a testem
Mondd ember, miért sír a lelkem?
Miért sír a lelkem, miért remeg testem?

Hallod ember, zogog a lelkem.
Sós könnycseppek csorognak bennem
Sírok, de az arcom torz vigyorba rándul
Most már mindegy szemem álomra zárul"