Hölgyeim és uraim! Csaknem ugyanabban az időben, amikor Breuer a "talking-cure"-ral kezelte betegét, kezdte el Charcot mester a párizsi Sal pêtrière hisztérikusain azokat a vizsgálódásokat, amelyek hivatva voltak e bántalom megértésére új utat mutatni. E vizsgálatok eredményei azonban akkor Bécsben még nem lehetettek ismeretesek. De amikor körülbelül egy évtizeddel később Breuer és én nyilvánosságra hoztuk azt az előzetes közleményünket a hisztériás jelenségek lelki mechanizmusáról, amely Breuer első páciensének katartikus gyógykezeléséből indult ki, akkor már egészen Charcot kutatásainak hatása alatt állottunk. Betegünk kórokozó élményeit mint lelki traumákat, egy sorba állítottuk azokkal a testi rázkódásokkal, amelyeknek befolyását a hisztériás bénulásokra Charcot állapította meg, és Breuer felvétele a hipnoid állapotokról nem is volt egyéb, mint visszahatása annak a ténynek, hogy Charcot azokat a traumás bénulásokat hipnózisban mesterségesen is előidézte.
Maga a nagy francia megfigyelő, akinek 1885-1886-ban tanítványa lettem, nem rokonszenvezett a pszichológiai magyarázatokkal, csak tanítványa, P. Janet, kísérelte meg mélyebben behatolni a hisztéria sajátos lelki folyamataiba, és mi az ő példáját követtük, amikor a személyiség részekre hasadását és szétesését állítottuk elméletünk középpontjába. Janet a hisztériának olyan teóriáját nyújtja, amely számol az öröklékenység és a degeneráció felől Franciaországban uralkodó tanokkal. Szerinte a hisztéria az idegrendszer degeneratív elváltozásainak egyik alakja, amely a lelki szintézis veleszületett gyengeségében nyilvánul meg. A hisztériások eszerint eleve képtelenek volnának a lelki történés sokféleségét egy egységgé tömöríteni, és innen származna hajlandóságuk a lelki disszociációra. Engedelmükkel ezt én egy köznapias, de magyarázó hasonlattal próbálom érzékeltetni. Janet hisztérikusa olyan, mint az a gyönge nő, aki bevásárolni ment és számos dobozzal, csomaggal megrakodva indul hazafelé, de két keze és tíz ujja segítségével sem tud a sok mindennel boldogulni, úgyhogy csakhamar elejt egy csomagot. Amikor meg lehajol, hogy azt felemelje, egy másik esik ki a kezéből és így tovább. Nem vág össze nagyon jól a hisztérikusok ezen feltételezett lelki gyengeségével, hogy náluk a csökkent működés jelensége mellett, mintegy kárpótlásképpen, a teljesítőképesség részleges fokozódásának példáit is megfigyelhetjük. Breuer nőbetege ugyanakkor, amikor anyanyelvét és az angolon kívül minden nyelvet, amit tudott, elfelejtett, az angol nyelvtudásban oly tökéletességre emelkedett, hogy ha német könyvet adtak a kezébe, lapról leolvasta annak angol fordítását éspedig kifogástalanul és folyékonyan.
Amikor később arra a feladatra vállalkoztam, hogy Breuer megkezdett vizsgálódásait magam folytassam tovább, csakhamar más nézet alakult ki bennem a hisztériás disszociáció (vagy tudatszétesés) keletkezése felől. Természetszerű dolog volt, hogy a nézeteknek ez a szétágazódása, amely az egész tan további fejlődésére döntő hatásúnak bizonyult, bekövetkezett, mert én nem laboratóriumi kísérletekből indultam ki, mint Janet, hanem gyógyítási törekvésekből.
Engem mindenekelőtt a gyakorlatban felmerült szükségletek irányítottak. A katartikus gyógykezelésnek, ahogy azt Breuer alkalmazta, előfeltétele volt, hogy az ember a beteget mély hipnózisba ejtse, mert csak a hipnotikus állapotban jutott el azoknak a kórokozó összefüggéseknek olyan megismeréséhez, amilyenre rendes állapotában képtelen volt. Ám a hipnózis mint szeszélyes és úgyszólván misztikus segítő eszköz csakhamar terhemre vált; mikor pedig azt tapasztaltam, hogy minden erőlködésem dacára a betegeknek csak egy töredékét tudtam hipnotikus állapotba ejteni, elhatároztam, hogy a hipnózissal felhagyok és a katartikus gyógykezelést ettől függetlenítem. És minthogy legtöbb páciensem lelkiállapotát nem tudtam tetszésem szerint megváltoztatni, úgy rendezkedtem be, hogy rendes állapotukban foglalkozhassam velük. Persze, ez eleinte értelmetlen és kilátástalan vállalkozásnak látszott. Az előtt a feladat előtt állottam, hogy olyasmit tudjak meg a betegről, amit sem én nem tudtam, sem ő maga nem tudott; hogyan remélhettem mégis, hogy ezt a célomat elérem? Nagy segítségemre volt ekkor, hogy visszaemlékeztem egy igen nevezetes és tanulságos kísérletre, amelynek Nancyban Bernheimnál voltam szemtanúja. Bernheim akkor bebizonyította nekünk, hogy azok a személyek, akiket szomnambulizmusba ejtett, és akik ebben az állapotukban sok mindenféle szuggerált élményen mentek keresztül, az alvás közben átélt dolgokat csak látszólag felejtették el, és hogy lehetséges ezeknek az emlékeit rendes állapotukban is felébreszteni. Ha a hipnózis alatti élmények felől kikérdezte őket, eleinte ugyan azt állították, hogy nem tudnak semmiről semmit, de ha ő ebbe nem nyugodott bele, hanem nógatta őket és biztosította őket arról, hogy tudniuk kell a dologról, úgy az elfelejtett emlékek mindig felidéződtek.
Így tettem tehát én is pácienseimmel. Ha egy bizonyos pontig eljutottam velük, ahol kijelentették, hogy egyebet már nem tudnak, biztosítottam őket, hogy de igenis tudnak és csak mondják ki bátran; merészen hozzátettem, hogy az az emlék lesz az igazi, amely akkor jut eszükbe, amikor kezemet a homlokukra teszem. Ily módon sikerült hipnózis alkalmazása nélkül is megtudnom a betegektől mindent, ami érthetővé tette az összefüggést az elfelejtett patogén élmények és az azokból visszamaradt tünetek között. De ez igen fáradságos, huzamosabb időn át gyakorolva pedig kimerítő eljárás volt; nem volt tehát alkalmas a technika kérdésének végleges megoldására.
Én azonban nem hagytam fel vele, ha nem is vontam le még az eközben szerzett tapasztalatokból a döntő következtetéseket. Tapasztalataim megerősítették tehát azt a tényt, hogy az elfelejtett emlékek nem semmisültek meg, hanem állandóan a beteg lelki tulajdonában voltak és meg is lett volna a készségük arra, hogy a tudatos gondolatokkal való asszociáció révén felszínre kerüljenek, ha valamiféle erő nem gátolta volna, hogy tudatosakká legyenek, és nem szorította volna őket vissza a tudattalanba. Határozottan fel kellett tételezni, hogy ilyen erő csakugyan van, mert megfelelő és nem is csekély erőlködésre volt szükség, amikor az ember azon igyekezett, hogy annak az erőnek a hatását leküzdve, a beteg tudatába visszahozza a tudattalan emlékeket Az az, erő, amely a beteges állapotot fenntartotta, mint a beteg részéről tapasztalt ellenállás vált érezhetővé.
Ebből a fogalomból, az ellenállásából, alakult ki azután felfogásom a hisztériás lelki folyamatokról. A tapasztalás szerint gyógyulás akkor állott be, ha ezeket az ellenállásokat sikerült leküzdeni. A gyógyulás mechanizmusának ismerete mármost lehetővé tette, hogy az ember a megbetegedés folyamatáról is egészen határozott fogalmat alkosson. Fel kellett tételezni, hogy azok az erők, amelyek most ellenállás képében gátolják az elfelejtett emlékek tudatossá válását, annak idején maguk idézték elő ezt az elfelejtést és szorították ki a kórokozó élményeket a tudatból. Az ilyképpen feltételezett folyamatot az emlék elfojtásának neveztem el, s annak bizonyítékát a tagadhatatlanul fennforgó ellenállásban leltem.
Felmerülhetett azonban az a kérdés: melyek az elfojtás mozgató erői és milyen feltételek közt váltódik ki ez a mechanizmus, amelyben így a hisztériára jellegzetes kórokozó erőszerkezetet ismertünk fel. A katartikus gyógyításnál megismert kórokozó élmények összehasonlító vizsgálata megadta erre is a feleletet. Mindezekben az élményekben arról volt szó, hogy olyan vágygerjedelem keletkezett, amely éles ellentétben állott az egyén egyébkénti vágyaival, és összeférhetetlennek bizonyult az egyéniség erkölcsi, esztétikai és személyes igényeivel. Rövid küzdelem után a belső harc azzal végződött, hogy az a képzet, amely a tudattól elfogadhatatlan kívánságot képviselte, áldozatául esett az elfojtásnak, az összes hozzá kapcsolódó emlékekkel együtt kiszorítódott a tudatból és elfelejtődött. Az elfojtás indító oka tehát az illető képzetnek a beteg "én"-jével való összeférhetetlensége volt; az egyén erkölcsi és egyéb követelményei voltak az elfojtásnál működő erők. Akár elismeri a tudat az összeférhetetlen vágyrezdülést, akár folytatódik a belső küzdelem: mindkét esetben nagyon kellemetlen érzések keletkeztek volna, és így az a lelki személyiség egyik védőberendezésének bizonyult.
Sok esetem közül csak egyetlenegyet akarok Önöknek elbeszélni, amelyből az elfojtás feltételei és annak haszna elég világosan kitűnnek. Igaz, hogy még ezt az egy kórrajzot is kénytelen vagyok a cél kedvéért megkurtítani, és sok lényeges körülményét hallgatással mellőzni. Egy fiatal leány eltemette szeretett atyját, akinek ápolásában közreműködött, a helyzet tehát ugyanaz, mint Breuer nőbetegénél. Nem sokkal azután férjhez ment a testvérnénje, s a leány különös rokonszenvébe fogadta az új sógort, amely érzése könnyen rejtőzhetett a rokoni gyöngédség leple alá. Csakhamar megbetegedett és meg is halt ez a testvérnénje is, mialatt a leány anyjával éppen távol volt. A távollevő családtagokat sürgősen hazahívták anélkül, hogy kétséget kizáró módon közölték volna velük a fájdalmas eset megtörténtét. Mikor aztán a leány nővére halottas ágyához lépett, egy pillanatig az a gondolat foglalkoztatta: most már szabad, most elvehet feleségül. Bebizonyítottnak vehetjük, hogy ezt a gondolatot, amely a sógor iránti, eleddig önmaga előtt is titkolt heves szerelmet a tudat előtt feltárta, az érzelmi felháborodás már a következő pillanatban az elfojtás erőszerkezetének szolgáltatta át. A leány súlyos hisztériás tünetek közt megbetegedett, és amikor én őt gyógykezelés alá vettem, kitűnt, hogy a nővére ágyánál lefolyt jelenetet s a benne akkor keletkezett rútul önző vágyrezdülést alaposan elfelejtette. A gyógyítás folyamán azután eszébe jutott az eset, igen heves kedélyi izgalom jelei közben felidéződött benne a kórokozó mozzanat, és ez a kezelés meg is gyógyította őt.
Engedjék meg, hogy az elfojtás folyamatát és annak szükségszerű összefüggését az ellenállással egy nagyon egyszerű hasonlattal érzékeltessem, s arra éppen a mi jelenlegi szituációnkat használjam fel. Tegyük fel, hogy ebben a teremben a hallgatóság között - amelynek példaszerű nyugalmát és figyelmét nem tudom eléggé dicsérni - akadt olyan egyén, akinek a viselkedése zavarólag hat, s aki neveletlen vihogásával, fecsegésével, csoszogásával eltereli figyelmemet a kitűzött feladattól. Erre én kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább előadásomat, mire Önök közül néhány erőteljes férfi felemelkedik és a csendzavarót rövid küzdelem után kituszkolja az ajtón. A zavart ezzel elfojtottuk. Hogy pedig meg ne ismétlődhessék, és a kidobott ember ne tudjon újra a terembe tolakodni, azok az urak, akik akaratomat tetté változtatták, az ajtó elé tolják széküket és odatelepedve az "ellenállást" képviselik, miután így az "elfojtás"-t végrehajtották. Ha Önök továbbá ezt a termet megteszik "tudatnak", az ajtón kívüli helyiséget pedig "tudattalannak", elég találó képét alkothatják az elfojtás folyamatának.
Ebből láthatják, mi a különbség a mi felfogásunk és a Janet-é között Szerintünk a lelki szétesés nem a lelki szerkezet összetevő képességének veleszületett gyengeségéből következik; mi dinamikus magyarázatát adjuk ennek, amikor azt valljuk, hogy ez az egymással harcban álló lelki erők összeütközésének, két pszichikus réteg egymás elleni aktív lázadásának eredménye. Ebből a felfogásunkból azután a megoldást váró kérdések egész sora következik. Hiszen a lelki konfliktus állapota rendkívül gyakran áll elő, minduntalan érvényesül az "én"-nek az a törekvése, hogy a kínos emlékektől szabaduljon anélkül, hogy ennek mindig lelki szétesés volna a következménye. Lehetetlen tehát szabadulni attól a gondolattól, hogy még más feltételeknek is adva kell lenniük olyankor, amikor az összeütközésnek disszociáció a következménye. Egyáltalán nem titkolom el tehát Önök előtt, hogy az "elfojtás" felismerése egy új lélektani elméletnek nem a betetőzését, hanem a kellő kezdetét jelenti, de hát mit tehetünk egyebet, lépésben kell előrehaladnunk, és a megismerés betetőzését az utánunk jövők mélyebbre ható munkásságára bíznunk.
Nem vezetne célra, ha megkísérelnénk Breuer nőbetegének esetét az elfojtás szempontjából értelmezni. Ez a kórtörténet erre nem alkalmas, mert hipnotikus befolyások igénybevételével jött létre. Csak ha a hipnózist teljesen kikapcsolják, csak akkor vehetik észre az elfojtásokat meg az ellenállásokat, és csak akkor alkothatnak helyes fogalmat a kórokozó folyamatról. A hipnózis is felfedi az ellenállást, és könnyen hozzáférhetővé teszi a léleknek egy bizonyos területét, viszont a terület határán áthághatatlan sánc képződéséhez vezet, amely minden további betekintést lehetetlenné tesz.
Breuer megfigyelésének legértékesebb tanulsága az volt, hogy megmutatta az összefüggést a tünetek és a kórokozó élmények vagy pszichikus traumák között; nem mulaszthatjuk el tehát, hogy ezeket a belátásokat az elfojtás tanának szempontjából méltányoljuk. Mert első percre egyáltalán nem látja be az ember, hogyan magyarázza meg a tünet kialakulását az elfojtással. Szövevényes elméleti fejtegetés helyett visszatérek itt arra a hasonlatra, amellyel az előbb az elfojtást érzékeltettem. Azzal, hogy a rendbontót a teremből eltávolították, és őröket telepítettek az ajtó elé, még nem bizonyos, hogy sikerült az ügyet elintézniük. Megtörténhet, hogy a kidobott vendég elkeseredésében egészen féktelenné lesz, és tovább is terhünkre van. Nincs ugyan többé közöttünk, megszabadultunk jelenlététől, gúnyos nevetésétől, hangos megjegyzéseitől, de a kirekesztés bizonyos tekintetben mégis hatástalan marad, mert ő most odakint csap tűrhetetlen lármát, kiabál, öklével döngeti az ajtót, s ezzel jobban zavarja előadásomat, mint amikor előbb oly illetlenül viselkedett. Ily körülmények között örömmel kellene fogadnunk, ha talán a mi tisztelt elnökünk, dr. Stanley Hall, magára vállalná a közvetítő és békeszerző szerepét. Előbb a zabolátlan legénnyel tárgyalna odakint, aztán mihozzánk fordulna azzal a felszólítással, hogy engedjük vissza közénk, ő kezeskedik róla, hogy jobban fog viselkedni. Dr. Hall tekintélye előtt meghajolva, rászánjuk magunkat, hogy az "elfojtást" feloldjuk, mire a csend és békesség helyreáll. Valóban találóan érzékelteti e kép azt a feladatot, amely a neurózisok pszichoanalitikus gyógyításánál az orvosra hárul.
Határozottabban ezt így fogalmazhatjuk meg: hisztériában és egyéb neurózisokban szenvedők vizsgálata révén meggyőződtünk arról, hogy náluk rosszul sikerült annak az eszmének az elfojtása, amelyhez az elfogadhatatlan vágy kapcsolódik. Kitolták azt ugyan a tudatukból és emlékezetükből, és ezzel, látszólag, sok kellemetlen érzéstől megkímélték magukat, de az elfojtott vágykielégülési törekvés tovább él a tudattalanban, csak alkalomra les, hogy ismét ténylegessé váljon, és érti a módját, hogy az elfojtott vágyat elferdített, felismerhetetlenné tett pótképződmény alakjában becsempéssze a tudatba, amely képződményhez csakhamar hozzákapcsolódnak ugyanazok a kellemetlen érzetek, amelyeket az elfojtás révén elkerülhetőknek véltek. Az elfojtott eszmét helyettesítő ilyen pótképződmény szimptóma - mentesítve van a védekező "én" további támadásaival szemben, és a heves, de gyors lefolyású konfliktust vég nélküli kóros állapot váltja fel. A szimptómán, az elferdítés szolgálatában álló sajátságon kívül nyomokban felismerhető ez vagy az a hasonlatosság az eredetileg elfojtott eszmével is; a pszichoanalitikus gyógykezelés közben felderíthetők azok az utak és módok, amelyeken a pótképződmény felépült, s a gyógyulás akkor sikerül, ha a szimptóma ugyanezen az úton vezetődik vissza az elfojtott eszmére. Ha így az elfojtott dolgok ismét a tudatos lelki tevékenység tárgyaivá lesznek, ami csak jelentékeny ellenállás legyőzése után sikerülhet, akkor jut csak a beteg abba a helyzetbe, hogy azt a lelki konfliktust, amelyet el akart kerülni, orvosának vezetése mellett jobb eredménnyel oldja meg, mint amilyennel az elfojtás kecsegtetett. Többféle módja van az ilyen célszerűbb, a konfliktust és a neurózist szerencsésen befejező elintézésnek, s ha az eset úgy kívánja, többféle megoldás kombinálása vezethet célhoz. Egyik esetben megbarátkoztatjuk a beteg személyiségét a kórokozó eszmével, és rábírjuk őt arra, hogy azt egészben vagy részben elfogadja, más esetekben a vágytörekvést magát kell magasabb rendű, s így kifogás alá nem eső célok felé irányítani (amit átszellemítésnek nevezünk), vagy pedig be kell látni, hogy a konfliktust okozó eszme elutasítása jogos és helyes volt, de ilyenkor is meg kell tanítani a beteget arra, hogy az elfojtás automatikus, s ezért ennek tökéletlen mechanizmusát az ember legmagasabb rendű szellemi tevékenységével kialakított elutasító ítélete kell hogy felváltsa; ez úton elérhető az elfojtott eszme tudatos fékentartása.
Bocsássák meg nekem, amiért nem sikerült Önöknek részletesebben és érthetőbben vázolnom ennek a most pszichoanalízis névvel jelölt gyógyítási módszernek a fő szempontjait. Ez a nehézség nemcsak a tárgy újdonságán múlik. Hogy pedig milyen természetűek azok az elfogadhatatlan vágyak, amelyek dacára az elfojtásnak a tudattalanból is éreztetik hatásukat, és milyen személyi és alkati feltételeknek kell egy egyénben találkozniuk, hogy az elfojtás ilyen balsikerrel járván, pót- vagy tünetképződmény létesüléséhez vezessen, afelől még néhány későbbi megjegyzés fog felvilágosítással szolgálni. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
