Géza fejedelem testvérének, Szár Lászlónak (vagy Vazulnak) fia. Miután I. István fia, Imre herceg 1031. szeptember 2-án meghalt, a koronára csupán Vazulnak, Mihály fiának és Szár László három fiának volt joga; Orseolo Péter pártja azonban Vazul szemeit kiszúratta, Szár László fiait pedig Magyarország elhagyására kényszerítette. A hercegek előbb Csehországba, onnan pedig Lengyelországba vándoroltak, ahol őket II. Mieciszláv fejedelem vendégszeretettel fogadta. Béla a fejedelem leányát vette nőül, András és Levente pedig Mieciszláv halála után Lodomeriába, innen a kunokhoz, s végre Jaroszláv orosz fejedelemhez menekült. Jaroszláv saját leányát, Anasztáziát adta feleségül Endrének. Ezidőtájt Magyarországban nagy zavarok támadtak. Pétert Aba Sámuel, I. István sógora, 1041-ben megbuktatta és kiűzte az országból, azonban 1044-ben Péter III. Henrik német császár segítségével a ménfői síkon megverte Sámuelt, s a menekülőt megöletvén, másodszor is trónra ült, de ismét csak rövid ideig bírta uralmát fenntartani. Mihelyt tudomásra jutott, hogy Henriknek a segítség fejében hűséget esküdött, a Csanádon összegyűlt urak elhatározták megbuktatását, s követeket küldtek Oroszországba, hogy az ott élő András herceget visszahívják. András és Levente orosz had kiséretében jött be az országba, s a felkelők 1046 őszén Abaújvárnál királyként üdvözölték.

Mikor már Pétert is elfogták, András is nagyobb eréllyel lépett föl ellenük; 1047-ben keresztény módon megkoronáztatta magát s a keresztény vallást helyreállította. Mivel III. Henrik igényt támasztott Magyarországra, melyet Péter 1045-ben Székesfehérváron neki felajánlott, András minden módon igyekezett megegyezni vele, sőt még évi adót is ígért neki. Azonban Henrik Magyarországot két ízben is megtámadta. András csapatai, melyeket a király vitéz s nagyeszű öccse, Béla vezetett, mindkét ízben erélyes ellenállást tanúsítottak, úgy, hogy Henrik mindannyiszor nagy veszteséggel volt kénytelen meghátrálni, 1053-ban pedig a triburi békében az országra támasztott igényeiről végképp lemondott. E harcok hőse volt a császár Dunán jövő seregének hajóit megfúró Búvár Kund. A Dunántúlon menekülő, megszorongatott német csapatok eldobált vértjeiről kapta a monda szerint nevét a Vértes-hegy.

András nem mert nyíltan szembeszállni a kiváló hadvezérként népszerű Bélával, ezért cselt próbált vetni: Tiszavárkonyba magához rendelte, s felszólította, hogy válasszon az elé tett korona és kard közül. Tudván, hogy ha a koronát választja, azonnal megölik, Béla a kardot vette kezébe e szavakkal: „A kard szerzett nekem feleséget, s ez fogja megszerezni a koronát is!”, majd apósához, a lengyel királyhoz menekült, akinek lányát egy, az öreg király helyett megvívott párbaj miatt kapta feleségül.

A lengyel fejedelem segítségével Endrét haddal támadta meg, seregét szétverte, magát Endrét elfogta; s súlyosan megsebesülve vitték Zircbe, hol nemsokára (1061-ben) meghalt. Az általa a III. Henrik ellen folytatott háború befejezésének emlékére 1055-ben alapított tihanyi monostorban temették el, hol sírjának helyét 1891-ben ismét fölfedezték. Fia, Salamon anyjával együtt a német császárhoz menekült.

András még bujdosó herceg korában elvette Anasztáziát, Jaroszláv orosz hercegnek leányát, kitől egy leánya, Adelhaid és két fia, Salamon és Dávid maradt. Adelhaidot Il. Vratiszláv cseh király vette el 1055-ben.

Gyermekkora

I. Béla Géza fejedelem öccse, Mihály unokája volt. Apja valószínűleg Vazul volt; bár több korabeli krónika is Vazul öccsét, Szár Lászlót jelöli meg Béla és testvérei apjaként, ennek okai a korabeli politikai események is lehetnek (Vazul fellázadt I. István ellen, ezért nem szívesen ismerték volna be, hogy az Árpád-ház későbbi uralkodói az ő leszármazottai.)

Béla születésének éve ismeretlen; történeti emlékeink akkor említik először, mikor testvéreivel, Endrével és Leventével a külföldre menekült. Menekvésének okait és körülményeit nem ismerjük. Krónikáink szerint Péter herceg utat akarván magának nyitni a magyar trónra, a három herceg élete ellen tört. I. István élete végső éveiben unokaöccseit nem tudta megvédeni, azt ajánlotta tehát nekik, hogy meneküljenek, s a kedvezőbb időket külföldön várják be.

A hercegek Csehországba menekültek, ahol Ulrik herceg udvarában szíves fogadtatásban részesültek. Itt Miciszláv bujdosó lengyel fejedelemmel találkoztak, kit – miután országát visszaszerezte – Lengyelországba kísértek. Béla jelentékeny szolgálatot tett ennek a fejedelemnek. A pomerániaiak ellen viselt háborúban a lengyel hadak élére állt és fényes győzelmet vívott ki. Jutalmul a lengyel fejedelem leányának, Richezának kezét nyerte.

Visszatérés Magyarországra

Eközben a magyarok másodszor is fölkeltek Péter király ellen és 1046-ban Béla bátyját, Endrét hívták meg a trónra. Endre visszahívta Bélát is az országba, átengedte neki az ország harmadrészét és – neki magának fia nem lévén – az örökösödésre is kilátást nyitott neki. Béla a III. Henrik német császár ellen viselt háborúkban fényesen kitűnt hadvezéri képességével. A német hadak visszaszorítása és a haza függetlenségének megóvása az ő érdeme. Ezt azzal is tetézte, hogy visszaszerezte az ország déli részeit, melyek a közelebbi zavarok alatt részint a horvát fejedelem kezeibe, részint görög felsőbbség alá jutottak. Időközben Endrének fia született, Salamon. Béla nem ellenezte, hogy apja Salamont már hét éves korában megkoronáztassa. Ellenségei azonban elhitették Endrével, hogy Béla a korona után áhítozik. Hűségét s önzetlenségét Endre Várkonyban egy, a költészet által később kiszínezett jelenetben tette próbára. Béla, nem érezvén magát biztonságban, Lengyelországba menekült, hol sógorától, II. Boleszlávtól segélyt nyervén, 1061-ben seregével Magyarországba tört. Endre a csatában elesett; Béla a csatatérről Székesfehérvárra ment, hol királlyá választották és megkoronázták. Röviddel ezután országgyűlést tartott Székesfehérvárott. Itt az összegyűlt néptömeg, mely a város falain kivül tanyázott, Vata fia János vezetésével lármásan követelte az ősi vallás visszaállítását. A király három napot kért gondolkozásra. Ezalatt összehivta Fehérvár alá a szomszéd megyék várkatonaságát és szétzúzta a tömeget, mely már ujjongva várta követéléseinek teljesülését. Ez volt hazánkban a pogányság utolsó nyílt lázadása.

Béla uralkodása

Béla a veszedelem elhárítása után sokat tett a fejlődő kereszténység és nemzeti művelődés érdekében; különösen az ipar, kereskedés és a pénzügy rendezésére, s a közjólét emelésére. Midőn 1063-ban IV. Henrik császár gyámjai előkészületeket tettek a Németországba menekült Salamon igényeinek támogatására, Béla megelőzte őket és Ausztriába küldte seregeit. A szerencse nem kedvezett vállalkozásának, de Béla nem csüggedt, hanem fokozott buzgalommal folytatta előkészületeit, melyek közben Dömösön összeomló trónja halálosan megsebezte.

Az általa alapított szekszárdi apátságban temették el.

I. Béla király és Rixa lengyel hercegnő fia, atyjának lengyelországi tartózkodása idején született. Lengyelországból apjával együtt 1048-ban tért haza. 1057-ben öccsével, Lászlóval együtt belenyugodott unokaöccsének, Salamonnak megkoronázásába; 1059-ben azonban - a tiszavárkonyi palotacsíny után - atyjával együtt Lengyelországba menekült, s az onnan hozott hadakkal együtt részt vett a polgárháborúkban, melyek után 1061-ben I. Béla név alatt atyját ültették trónra. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Lászlóval és Lamberttel együtt ismét Salamont ismerte el királyának a győri békében (1064. június 20.). Géza visszanyerte atyja hercegségét, s Pécsett április 11-én maga tette a húsvéti koronát Salamon fejére, s jelen volt Salamon székesfehérvári újabb koronázásán is IV. Henrik császár jelenlétében. Azután hősiesen részt vett a besenyők és bizánciak ellen folytatott háborúkban. Niketász görögjei Nándorfehérvárnál (a mai Belgrádnál) (1071) nem a király, hanem az ő pártfogásába ajánlották magukat, s ő a buzási mezőn nem engedte zsákmányra bocsátani őket, ezért az osztály alkalmával megrövidítette őt a király. Géza 1072-ben, mikor a bizánciak csellel visszavették Nándorfehérvárt, elkísérte ugyan a királyt a niši hadjáratra, a Szerémségbe azonban már nem követte, hanem hazasietett hercegségébe, ahol előkészületeket tett a polgárháborúra, melyet kikerülnie nem állt hatalmában. 1073-ban az esztergomi szigeten rövid időre még egyszer kibékültek ugyan a rokonok, mikor azonban Salamon hadai télvíz idején meg akarták lepni az Igfan erdejében vadászgató Gézát, a herceg is élére állt a maga tiszántúli csapatának, s a cseh határ felé igyekezett, hogy öccse, László hadaival egyesüljön. Kemejnél azonban ( a Zagyva torkolata és a Hortobágy mocsarai közt) 1074. február 26-án csatát vesztett, és csak kevesedmagával menekülhetett át a Tiszán. Egyesült László seregeivel, s 1074. március 14-én Mogyoródnál döntő csatát nyert a királyon.

Uralkodása (1075-1077)

Utódai