|
II. András és az Aranybulla
II. András (vagy másnéven II. Endre) Magyarország Árpád-házi uralkodója volt 1205 és 1235 között. A magyar történelem folyamán ő volt a tizenkilencedik magyar uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikában az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan bullát adott ki, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1949-ig fennmaradhatott.
Imre árnyékában
III. Béla és Châtillon Anna gyermekeként született 1177-ben. Másodszülött fiúként nem András kapta a magyar trónt, de atyja 1188-ban Halics trónjára segítette. 1190-ben azonban elűzték a trónról, és a herceg újra a magyar udvarban élt. Apja halála után Imre lett Magyarország királya, akire 1197-ben a hatalomból kimaradt herceg rátámadt a szlavóniai Macsek városánál, és a hatalom megosztását követelte Imrétől. A király így átengedte testvérének a dalmát-horvát hercegi címet. 1198. március 31-én a támadó szerbeket visszaverte András, és ellentámadásba ment át. Elfoglalta Ráma és Hum vidékét, és felvette a Hum és Ráma hercege címet is. Területein úgy uralkodott, mint bátyja az egész országon. Adót szedett, pénzt veretett, és ebbe annyira beleélte magát, hogy ismét megtámadta Imrét, azonban a rádi csatában ezúttal alulmaradt, és így VI. Lipót osztrák és stájer herceghez menekült. 1200-ban kibékült testvérével, és visszatért Magyarországra. Visszakapta korábbi hercegi címeit, de jelentősen korlátozták hatalmát.
Esküvő és kormányzóság
András nagy unalmában feleség keresésével töltötte idejét. Így vette el Gertrúd hercegnőt, VI. Bertold isztriai és krajnai őrgróf illetve merániai herceg leányát. Frigyükből öt gyermek született: Mária, Béla, Erzsébet, a későbbi szent, Kálmán és András. A herceg nyugtalan természetét megelőzendő Imre 1203-ban foglyul ejtette Andrást, és bezáratta Keve várába, Gertrúdot pedig hazaküldte apja udvarába. Imre ugyanis tudatában volt annak, hogy újszülött gyermekének András nem fogja engedni, hogy elfoglalja a trónt, és érezte, hogy saját élete lassan a végéhez közeledik. Azonban András magyarországi hívei 1204-ben kiszabadították a herceget. Imre ekkor már betegeskedett, és csak azt a kiutat látta, ha Andrást kinevezi kiskorú fia gyámjává és kormányzóvá. 1204 szeptemberében Imre meghalt. Andrásnak nem is kellett más, III. Lászlót elüldözte az országból, és amikor váratlanul meghalt Ausztriában a gyermek király, András 1205. május 29-én megkoronáztatta magát.
András király
Az új király helyett inkább az új királyné keltett nagy visszhangot az országban. Gertrúd ugyanis merániai rokonai közötti nagylelkű adományokat osztott ki. 1208-ban a Novae Institutiones, azaz az új berendezkedés keretei között egész vármegyék kerültek eladományozásra. Ez haragot szült az országban, hiszen ezeket az adományokat a királyné idegen származású rokonai kapták meg. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőkön áthajttató királyné hintaját megtámadta Péter ispán, Kacsics nembeli Simon és Bánk nádor veje, Simon és megölték Gertrúdot. II. Andrásnak azonban az országos nyomásra nem volt lehetősége a büntetésre, és csak Péter ispánt végeztette ki.
András egyébként igen aktív külpolitikát folytatott, így kereszténységének bizonyítékául 1211-ben a Barcaságba behívta a Német Lovagrendet, azonban amikor azok a pápának hűbérbirtokul ajánlották fel a területet, András 1225-ben kiűzte őket. Másik külpolitikai célja volt, hogy gyermekkori uralmának emlékére Halicsot megszerezze. 1214-ben Kálmán nevű gyermekét, majd 1219-ben András nevű fiát ültette a halicsi trónra. 1234-ben András herceget is elűzték a halicsi trónról, és ezzel befejeződött a magyar királyok halicsi trónfoglalása.
András keresztes hadjárata
1215-ben másodszor is megnősült, ezúttal Péter auxerre-i és namuri gróf leányát, Henrik, latin császár unokahúgát, Courtenay Jolántát vette feleségül. Egy közös leányuk született, Jolán. 1217 és 1218 között a pápa sürgetésére keresztes hadjáratot indított a Szentföldre. András atyja utolsó akaratát teljesítette ezzel, de igazi célja az volt, hogy immár a latin császár rokonaként megkaparintsa a császári trónt is. Ez a célja azonban nem teljesült. Velencei hajókkal szállíttatta seregét a Szentföldre, amelyért cserébe Velence Zára városát kérte, és azt, hogy Magyarország területén a velencei kereskedők is kereskedhessenek. András beleegyezett az üzletbe. Seregével Akko városáig jutott, felvette a Jeruzsálem királya címet. Azonban hadjáratának valódi eredménye mindössze három eljegyzés volt. Fia, Béla a nikaiai császár leányát vette el, Laszkarisz Máriát. II. András Mária nevű leánya II. Iván Aszen, bolgár cár felesége lett, a harmadik eljegyzés pedig később kudarcba fulladt. 1220-ban András Béla fiát szlavón herceggé tette, azonban kettejük kapcsolata soha nem volt felhőtlen. Többször is összevesztek, és András elválasztotta feleségétől is. A sértődött Bélát felkereste a pápa, és azt tanácsolta neki, hogy lelkiismeretére hallgatva vegye vissza Máriát. Béla újra elvette Máriát, és apja haragja elől Ausztriába menekült.
Az Aranybulla
András könnyelmű életvitele, határtalan költekezése felbőszítette a rendeket, és 1222. május 29-én az Aranybulla kiadására bírták rá a királyt. Ez a 31 cikkelyt tartalmazó alaptörvénykönyv főleg azért láthatott napvilágot, mert a nagyurak több földet és nagyobb hatalmat akartak, a szerviensek és várjobbágyok pedig csökkenő állami terheket. A nemesek alapvető jogait több évszázadon keresztül ez a bulla határozta meg. 1224-ben kibékült Bélával, és 1226-ban neki adta Erdélyt, Szlavóniát pedig Kálmán fiának biztosította. 1230-ban Béla már az ország kormányzója lett, András pedig a nagykirály címet vette fel. 1231-ben az Aranybulla módosítására kényszerült az egyház nyomására, és sok engedményt adva az egyháznak, majd 1233-ban a beregi egyezményben szintén meg kellett változtatni a bulla szövegét. 1224-ben II. András adta ki az Andreanumot, az erdélyi szászság privilégiumlevelét. 1233-ban meghalt András második felesége, Jolánta. Így még 1234-ben harmadszor is megnősült, és I. Aldobrandino őrgróf leányát, Estei Beatrixot vette feleségül. Tőle született István nevű gyermeke, aki már András halála után látott napvilágot. Egres ciszterci monostorában helyezték örök nyugalomra.
II. András (1205-1235.)
III. Béla fia.
Trónja már nem volt olyan szilárd, mint apjáé. Folytatja a királyi birtokok eladományozását, úgy gondolta, hogy a kieső bevételeket a regáléjövedelmek kárpótolni fogják. Azonban csalódnia kellett, mert az ország gazdaságilag még nem volt olyan fejlett, pedig a fényűző udvartartáshoz kellett volna a pénz.
Halicsot el akarja foglalni, de a magyar csapatokat visszaverik. 1217-ben keresztes hadjáratot vezetett a szent földre. Erre az időre a regálék szedését a zsidó és izmaelita kamarabérlőknek adta ki. Ők azonban visszaéltek hatalmukkal. Állanandósult a pénz rontása is. Az elégedetlenség nőtt.
A várbirtokok eladományozásával a nagyurak hatalma növekedett. A szegény szabadokat függésbe kényszerítették, földjüket elvették.
1213-ban, a halicsi hadjárat idelyén a király a kormányzást a tanulatlan Bertoldra bízta. A főurak Bánk nádor vezetésével a pilisi erdőben megőlték a királynét. A király hazajön, s kivégezteti az összeesküvőket, Bánkot azonban csak a nádorságtól fosztja meg.
1217-ben a király a szent Földre megy. Ekkor az összeesküvők az érsek ellen fordulnak.
1221-ban András alhatározza, hogy az eladományozott földeket visszaveszi. Ekkor az elégedetlenség már nagy volt. 1222-ben fegyveres felkeléstől tart, s a törvénynapot már tavasszal megtartja Székesfehérváron. Itt felvonulnak az elégedetlenkedők, s akirály nagyszámmal levált főtisztviselőket. Egy oklevélben, az Aranybullában megigéri, hogy a sérelmeket orvosolja. II. András azonban nem nyugodott bele hatalmának korlátozásába. 1231-ben a rendelkezéseket megismételték, s az ellenállási záradékot az esztergomi érsek kiátkozási joga váltotta fel.
A királyi vármegyék nemessége az egymás közti ügyeiket maguk akarták intézni a választott tisztségviselővel, a szolgabíróval. 1231-ben a kehidai oklevélben ezt a jogot megadta Zala vármegyének.
András társadalompolitikájának részeként támogatta a jövevényeket. Igy 1224-ben az erdélyi szászok kiváltságokat kaptak.
Andrásnak még volt két felesége, Jolánka és Beatrisz.
Az aranybulla eredeti jelentése: az az arany pecsét, mely a magyar királyok fontosabb okmányain volt III. Béla óta. Aranybulla néven (nagy kezdőbetűvel) azt az aranypecsétes szabadságlevelet értjük, amellyel II. András magyar király 1222-ben helyreállította és újabb intézkedésekkel bővíttette I. István király alkotmányát. Azok a viszályok, amik egyrészt a királyi család tagjai, másrészt ezek és a főnemesség között elharapóztak, II. András alatt érték el tetőpontjukat. A könnyelmű, pazarló király gondatlanul osztogatta a királyi és a várjószágokat s így ő maga jövedelmének nagy részétől megfosztva kénytelen volt mind újabb és újabb jövedelmi forrásokat nyitni, melyek súlyosan terhelték a nemzetet. A meggazdagodott és nagy fegyveres erővel rendelkező urak nem ismertek el sem jogot, sem törvényt. Kényük-kedvük szerint nyomták és zsarolták nemcsak saját jobbágyaikat és a városok lakosait, hanem a szabad birtokosokat is; kiknek vagyonát erőszakkal lefoglalták, személyüket pedig büntetlenül bántalmazták. II. András fia, IV. Béla ifjabb király az elnyomott gyengébb nemesség élére állt, és a főnemesek nem akadályozhatták meg, hogy II. András e szánalmas állapotok javítására 1222-ben országgyűlést ne hirdessen. Ez az országgyűlés állapította meg azt a szabadságlevelet, amely 1949-ig a magyar alkotmány alapja volt. Szimbolikus jelentősége van, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának tagjai talárjuk felett viselt láncukon az Aranybulla pecsétjének egy másolatát hordják ezzel szimbolizálva a jog hatalmát az állami akarat felett.
Jelentősége
Szorosan alkotmányalkotó jelentősége az Aranybullának nincsen, mert lényegesen azokat a jogelveket és jogtételeket iktatta törvénybe, melyek az ősi alkotmányból eredve, folytonosan éltek, hatályosak voltak a nemzet életében, s melyeket I. István király elsőként kísérelt meg írott szabályokkal körülirni. Az Una eademque nobilitas eszméje, a nemesek köz- és magánjogi egyenlőségének elve, a Szent Korona tagjainak személyi és vagyoni sérthetetlensége az Aranybulla előtt sem volt jogszerűleg tagadva Magyarországon. A hűbéri eszmék behatolása, a királyi fejetlenség a XIII. század elején, az uralkodó gyengesége nagy mértékben veszélyeztettek ezt, éppen úgy, mint a király hatalmát. A király és a köznemesség érdeke tehát egyaránt megkövetelte az ősi szabadságok és fejedelmi hatalom világos törvényekbe írását, ünnepélyes deklarálását, nyomatékos tiltakozását a nemzet túlnyomó többségének az oligarchikus törekvések, a nemzeti közhatalom megbontása ellen. Ezt tette az Aranybulla és éppen ebben rejlik jelentősége; ezért mondják róla, hogy az az alkotmányos királyság és köznemesség diadala volt a szuverenitásra törekvő urakkal szemben. Történelmünk tanúság reá, hogy milyen féltékenyen őrizte a nemzet Aranybullájában újból biztosított szabadságait; egyébiránt eléggé jellemzi annak jelentőségéről folyton táplált közvéleményt, hogy azt a nemzet megnyugtatására több király újból megerősítette, noha annak kötelező ereje anélkül is teljes maradt volna, és hogy III. András óta a királyi hitlevelek legtöbbje arról kifejezetten megemlékezik és a koronázási esküben a király, illetőleg trónörökös, annak hatályban maradt részeit külön is megtartani és megtartatni ígéri.
Szövege
Az aranybulla szövege, a kevésbbé fontos cikkek kihagyásával a következő:
„A szentháromság és oszolhatlan egység nevében. András, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-és Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia örökös királya. Mivel mind országunk nemeseinek, mind másoknak is Szent István királytól alapított szabadsága némely királyok hatalma által, kik néha haragjukban boszút állottak, néha gonosz emberek hamis tanácsira is hallgattak, vagy saját hasznukat keresték, igen sok részben rövidséget szenvedett: nemeseink fenségünk és elődeink füleit gyakor ízben verdesték kérelmeikkel és folyamodásaikkal országunk javítása iránt. Kik tehát tartozásunkhoz képest az ő kérelmöknek mindenben eleget tenni akarván, megadjuk mind nékik mind országunk egyéb embereinek a szent királytól megadott szabadságot; és országunk állapotának javítására tartozó egyéb dolgokat is űdvösen rendelünk eképen: Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét hacsak némí súlyos foglalkozás vagy betegség által nem akadályoztatunk Székesfehérvárott tartozunk megülni. És ha mi jelen nem lehetünk a nádor kétségkivül ott leszen helyettünk s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket. Minden nemesek, tetszésök szerint, szabadon oda gyülekezzenek.
- (I. p.) Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedveért, hanemha előbb megidéztették és törvény rende szerint elmarasztaltattak.
- (II. p.) Továbbá semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén; sem házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk, hanemha meghivatunk. Az egyházak népeitől is teljességgel semmi adót sem szedetünk.
- (III. p.) Ha valamely nemes meghalálozik fi nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra.
- (IV. p.) Ha a király sereget akar vinni az országon kivül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzeért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.
- (VII. p.) A nádor országunk minden emberei felett különbség nélkül biráskodjék; de a nemesek főben-és birtokbanjáró ügyeit a királynak tudomása nélkül el ne végezhesse.
- (VIII. p.) Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek, jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek. (XI. p.) Fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék.
- (XXVI. p.) Egész vármegyéket vagy bármely méltóságokat örök birtokul nem adunk.
- (XVI. p.) Ezen négy főuron, t. i. a nádor, a bán, a király és királyné udvarbíróin kivül, két méltóságot senki se viselhessen.
- (XXX. p.) Hogy ezen engedményünk és rendelésünk mind magunk, mind utódaink idejében örökké érvényes legyen, hét oklevélpárba irattuk és arany pecsétünkkel megerősítettük; úgy, hogy egy pár küldessék pápa úrnak, második a János vitézeknél, harmadik a templomosoknál, negyedik a királynál, ötödik az esztergomi káptalanban hatodik a kalocsaiban, hetedik a nádornál őriztessék, úgy hogy ez az irást mindenkor szeme előtt tartván, se ő ne tévedjen le a felebb mondottak valamelyik pontjáról, sem a királyt vagy a nemeseket vagy másokat ne engedjen letévedni. Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállani és ellenmondani örökre.
- (XXXI. p.) Kelt Klétusnak, az egyház prépostjának keze által a megtestesült igének ezer kétszáz huszonkettedik esztendejében.”
A Magna charta és az Aranybulla
Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az 1222. évi Aranybulla átvétel valamelyik európai ország jogi szövegéből, leginkább a korabeli angol jogból. Példaként az 1215-ös Magna Charta Libertatumra hivatkoznak, amelyet Földnélküli János angol király (1199-1216) adott ki. Ez azonban egyáltalán nem bizonyítható (a történészek közül sokan és sokszor összehasonlították már a két törvény szövegét, jogi alapjait). A mai vélemények szerint – a sok hasonlóság ellenére – nem egyszerű átvételről van szó. Mindezt az is alátámasztja, hogy a korabeli angol belpolitikai viszonyok egész mások voltak, mint az itthoniak. A szövegek hasonlósága inkább abból ered, hogy mind a korabeli Angliában, mind a Magyar Királyságban a társadalmi mozgások egy irányba mutattak. Ez akkor látszik legjobban, ha összehasonlítjuk a két törvény két legfontosabb egyezését. Az első az, hogy mindkettő bevezető szövege a régi királyok által a nemeseknek adományozott „szabadságról” szól (a Magna Charta Libertatum értelemszerűen az angol királyokra hivatkozik, az Aranybulla szövege pedig Szent Istvánra). A másik az oklevelek befejezésében fedezhető fel. Mindkét törvény leírja, hogy a nemesek szabadon, büntetés nélkül ellenállhatnak a királynak (akár az oklevél kiadójának, akár valamelyik utódjának), ha az valamilyen módon megsértené a törvényt. Az 1215-ben kiadott Magna Charta Libertatum ugyan sokkal hosszabban írja le az „ellenállási jog” részleteit és a szabályozását, mint az Aranybulla, de ez inkább csak formai különbség (az Aranybulla 1231-es megerősítésében már nem a nemesség kollektív jogaként szerepel az „ellenállási jog”, hanem úgy, hogy azt az esztergomi érsek gyakorolhatja a nemesség nevében; ez a változás azt mutatja, hogy a Magyar Királyságban éppúgy megerősödött az egyház befolyása, mint a többi, a pápa elsőségét elismerő keresztény európai királyságban). Ami bizonyos, jogi értelemben a két korabeli ország nincs túlságosan messze egymástól, a társadalmi mozgások is hasonlók, bár nyilván vannak eltérő vonások.
1687
1687-ben a Habsburgok eltörölték a jus resistendi-t („ellenállási jog”-ot) az Aranybullából.
Ez is egyik oka volt annak, hogy az osztrákok és a szabadságharcot támogató szövetséges nagyhatalmak közötti, 1705. október 27-én megindult béketárgyalások nem jártak sikerrel: a kurucok (Bercsényi vezetésével ragaszkodtak az „ellenállási jog” visszaállításához, de ebbe a bécsi udvar, hacsak törvényesíteni nem akarta a forradalmakat, nem mehetett bele.
Létező aranybullák
Az aranybullát megerősítették: I. Lajos 1351-ben (bár az ősiséggel nagyban módosította), Mária 1384-ben, I. Mátyás 1464-ben és a koronázási esküben valamennyi. Az ellenállási záradékot (XXXI. p.) az 1687. évi országgyűlés törölte el. Csak egy 1318. évi hiteles másolatban maradt fenn az esztergomi prímási levéltárban. A magyar történetirás még számos más aranybullát ismer. Ezek közül diplomatikai tekintetben legjobban a pestit derítette fel Salamon Ferenc. Ezt IV. Béla állítólag 1241-ben adta Pest városa számára.
A magyar történettudomány azonban három „aranybullát” ismer, bár ezek közül csak az elsőnek kiadottat, az 1222. évit írjuk nagybetűvel. A második aranybullát is még II. András uralkodásának idején, 1231-ben adták ki. A királynak ebben az oklevélben meg kellett erősítenie, illetve néhány pontban meg is kellett változtatnia az eredeti szöveget, és így kellett újra kihirdetnie. A harmadik aranybulla II. Endre fiának, IV. Béla királynak az uralkodása idején, 1267-ben íródott, teljesen más belpolitikai viszonyok között, a mongol (tatár) támadást, illetve a IV. Béla és fia, István közötti belháborút követően.
Mint pecsét, nagyon kevés aranybulla maradt az utókorra. Az ilyen módon kiállított oklevelek minden időben ki voltak téve annak a veszélynek, hogy letépik róluk az aranypecsétet. Így tett Vencel cseh király is, mikor 1304-ben fiáért, az ifjú Vencel vagy magyarosan László királyért egy sereggel hazánkba jött és Esztergomban kirabolta a templomot és a levéltárat. A Magyar Nemzeti Múzeum három aranybulla birtokában van; az egyik II. András király 1224-es oklevelén függ és a könyvtárban a Kállay-levéltárban őrzik; a másik kettő a régiségtár tulajdona, a kisebbik III. Béláé, a nagyobbik IV. Béláé.
Szövege:
1. A székesfehérvári törvénynapokról
a) Hogy évenként a szent király ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket váratlan nehéz ügy avagy betegség, Fehérváron tartoztunk ünnepelni.
b.) És ha mi jelen lenni nem tudnánk, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket meghallgassa.
c.) És az összes serviensek, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.
2. A serviensek személyének és birtokainak biztonságáról
Azt is akarjuk, hogy sem mi, sem a mi utódaink valamely hatalmas kedvéért servienseket soha el ne fogassanak, vagy (azok birtokait) fel ne dúlják, hacsak elõbb meg nem idézték, és bírói úton el nem ítélték õket.
3. A servienseknek, valamint a serviensek és az egyházak népeinek mentességérõl minden adó és beszállásolás alól
a) Úgyszintén: semmiféle adót, sem ,,szabad dénárok”-at nem fogunk szedetni a szerviensek birtokai után, sem az õ házaikba vagy falvaikba nem szállunk, hacsak nem hívnak bennünket.
b) Az egyházak népeitõl sem fogunk semmiféle adót szedni.
4. A serviensek birtokainak öröklésrendje
a) Ha valamely serviens fiú nélkül hal meg, birtoka negyedrészét leánya örökölje, a többirõl úgy intézkedjék, ahogy akar.
b) És ha váratlan halál folytán intézkedni nem tud, (azok a ) rokonai örököljék, akik hozzá közelebb állnak.
c) És ha egyáltalán semmi nemzetsége sincs, a király fogja azokat birtokába venni.
5. A megyei igazságszolgáltatás szabályozása
a) A megyei ispánok a serviensek birtokai felett ne ítélkezzenek, csak pénz – és tizedügyekben.
b) A megyei udvarispánok egyáltalában senki felett ne ítélkezzenek, csupán váruk népei felett.
c) A tolvajok és rablók felett a királyi billogosok ítélkezzenek, de csak magának az ispánnak lábainál.
6. A népítélet megszüntetése a tolvajlások ügyében
Úgyszintén: az egybecsõdült népek (senkit) tolvajnak ne kiálthassanak, mint ahogy (idáig) szokták.
7. A serviensek és mások hadkötelezettségének szabályozása
a) Ha pedig a király az országon kívül akar hadat vezetni, a serviensek ne tartozzanak vele menni, csak az õ pénzén, és visszatérése után rajtuk hadbírságot ne szedjen.
b) Ha azonban az ellenség részérõl jön sereg az országba, mindnyájan egyetemlegesen menni tartozzanak.
c) Úgyszintén, ha az országon kívül megyünk is haddal, mindazok, kik ispánságokat bírnak, vagy tõlünk pénzt kapnak, menni tartozzanak.
8. A nádor bírói jogkörérõl
a) A nádor országunk minden embere felett különbség nélkül ítélkezzék.
b) De a nemesek (olyan) ügyeit, melyek a fõvesztésre vagy birtokaik feldúlására vonatkoznak, a király tudta nélkül ne fejezhesse be.
c) Helyettes bírákat ne tartson, csak egyet, a saját udvarában.
9. Az udvarbíró jogkörérõl
a) Udvarispánunk, amíg (a királyi) udvarban tartózkodik, mindenki fölött ítélhet, és az udvarban elkezdett ügyet bárhol befejezheti.
b) De ha birtokán tartózkodik, poroszlót nem küldhet, sem a feleket nem idézhet meg.
10. A háborúban meghalt fõtisztviselõk és serviensek fiairól
a) Ha valamely fõ tisztséget viselõ jobbágy a háborúban meghal, annak fiát vagy testvérét hasonló tisztséggel kell megajándékozni.
b) És ha serviens hal meg ilyen módon, annak fiát a király úgy ajándékozza meg, ahogy jónak látja.
11. Az idegenek tisztségviselésérõl
Ha vendégek, tudniillik elõkelõ emberek jönnek az országba, az ország tolmácsa nélkül méltóságokra ne emeljék õket.
12. Az özvegyek védelmérõl
A mgholtak feleségeit vagy azokét, akik bírói ítélettel halálra ítéltettek vagy párbajban elestek, vagy (más okért) semmiféle okból csalárd módon ne fosszák meg hitbérüktõl.
13. A királyi fõtisztviselõk hatalmaskodásai ellen
A jobbágyok úgy kövessék a (királyi) udvart, vagy utazzanak bármerre, hogy a szegényeket el ne nyomják, se ki ne fosszák.
14. A hatalmaskodó ispánok büntetésérõl
Ha valamely ispán nem viseli magát tisztességesen, ispáni tisztéhez méltóan, vagy a várához tartozó népek (birtokait) feldúlja, ha ez rábizonyul, az egész ország színe elõtt csúfosan fosszák meg tisztségétõl, és az elvett dolgokat adja vissza.
15. Az alacsonyabb rendû udvari népek önkényeskedése ellen
Lovászok, pecérek és solymárok ne merészeljenek megszállni a serviensek falvaiban.
16. Megyéknek vagy országos tisztségeknek örökjogon való eladományozása ellen
Egész megyéket vagy bármiféle méltóságokat örök tulajdonul vagy birtokképpen nem adományozunk.
17. A szolgálattal szerzett birtokokról
Azoktól a birtokoktól, melyeket valaki igaz szolgálattal szerzett, õk soha ne fosszák meg.
18. A servienseknek a királytól az ifjabb királyhoz való szabad átmenetelérõl
a) Úgyszintén: a serviensek, miután engedélyt kaptak tõlünk, szabadon átmehetnek fiunkhoz, vagyis az idõsebbtõl a fiatalabbhoz, és ezért azok birtokait ne dúlják fel.
b) Senkit, akit fiunk igazságos ítélettel elítélt, vagy pedig ha valakit õ perbe vont, addig, amíg a per õelõtte be nem fejezõdött, nem fogadunk be, és viszont hasonlóképpen a mi fiunk sem.
19.A várjobbágyok és a telepesvendégek jogainak tiszteletben tartásáról
a) A várjobbágyokat a szent királytól elrendelt szabadságban kell megtartani.
b) Hasonlóképpen a vendégeket is, bármilyen nemzetbõl valók, a kezdettõl fogva nekik engedett szabadságban kell megtartani.
20. A tizedfizetés módjáról
a) A tizedet senki se tartozzék pénzben megváltani, hanem ahogy a föld meghozza a bort vagy termést, úgy kell fizetni.
b) És ha a püspökök (ebben) ellentmondanak, nem fogjuk õket segíteni.
21.A püspöki tizedbõl a királynak járó juttatásokról
a) A püspökök a serviensek birtokai után ne adjanak tizedet a mi lovainknak,
b) sem az õ népeik ne legyenek kötelesek tizedüket (ti. a püspökök tizedét) a királyi birtokra áthordani.
22. A serviensek birtokainak mentessége a legeltetés alól
Disznaink a serviensek erdeiben vagy rétjein ne legelhessenek az õ akaratuk ellenére.
23. Az új pénz érvényességi idejérõl
a) Új pénzünk egy évig maradjon használatban, húsvéttól húsvétig.
b) És a dénárok olyanok legyenek, amilyenek Béla király idejében voltak.
24. Az izmaeliták és zsidók kamarai tisztségviselése ellen
Kamaraispánok, pénzverõk, sótisztek és vámszedõk az ország nemesei, izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
25. A só raktározásáról
Sót az ország belsejében nem szabad tartani, csupán Szabolcson és Szegeden és a végeken.
26. A birtokoknak külföldi személyek részére való adományozása ellen
a) A birtokokat nem szabad az országon kívüli (személyeknek) adományozni.
b) Ha ilyeneket adományoztak vagy eladtak, meg kell engedni az ország lakóinak, hogy azokat visszaválthassák.
27. A nyestbõradó fizetésérõl
A nyestbõradót a Kálmán király által rendelt szokás szerint kell fizetni.
28. A bírói ítélet érvényben tartásáról
Ha valakit bírói úton elítéltek, a hatalmasok közül senki s merje õt megvédeni.
29. A királyi és az ispáni jövedelmek elhatárolásáról
a) Az ispánok csupán ispáni tisztük jövedelmével éljenek.
b) Egyebeket, amelyek a királyt illetik, tudniillik a csöböradót, (pénz-)adókat, ököradót és a várak (jövedelmének) kétharmad részét, a király bírja.
30. Az országos tisztségek halmozása ellen
Úgyszintén: e négy jobbágyon kívül – tudniillik a nádor, a bán és a király és királyné udvarbírái – senki se viselhessen két méltóságot.
És hogy ez a mi engedményünk, illetõleg rendelkezésünk mind a mi idõnkben, mind utódaink idejében örökké érvényes legyen, hét példányban állíttattuk ki, és arany pecsétünkkel erõsíttettük meg. Azért, hogy egy példány küldessék a pápa úrnak, és azt õ registrumába írassa be, a második õriztessék az ispotályosoknál, a harmadik a templomban, a negyedik a királynál, az ötödik az esztergomi káptalanban, a hatodik a kalocsaiban, a hetedik pedig a mindenkori nádornál, azért, hogy eme írást állandóan szeme elõtt tartván, se maga el ne térjen valamiben az elõbb mondottaktól, se a királyt vagy a nemeseket, avagy másokat eltérni ne engedjen, hogy õk is örvendhessenek szabadságuknak, és ezért hozzánk és a mi utódainkhoz mindig hívek legyenek, és a királyi koronát megilletõ szolgálatokat meg ne tagadják.
Azt is elrendeltük, hogy ha mi vagy a mi utódaink közül valaki valamely idõben ezen rendelkezéseink ellen akarna cselekedni, ennek az oklevélnek erejénél fogva mind a püspöknek, mind a többi jobbágyoknak és az országunk nemeseinek, együttesen és külön-külön, a jelenben és a jövõben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hûtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak.
Kelt Kelednek, udvarunk kancellárjának, az egri egyház prépostjának keze által. Az Ige megtestesülésének ezerkétszázhuszonkettedik évében. Fõtisztelendõ János esztergomi érsek, tisztelendõ Ugrin kalocsai érsek, Dezsõ csanádi, Róbert veszprémi, Tamás, egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma gyõri, Bereck váci püspökök idejében, uralkodásunk tizenhetedik évében.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
