Tatárjárás

Előzményei

Elsőként Julianus barát adott hírt az európai invázióra készülő mongolokról. 1236-ban indult meg a hadjárat Batu kán és hadvezére, Szubutáj vezetése alatt. A sereg kb. 130 000 fős volt.

A mongol invázió

Az orosz fejedelemségek elfoglalása után a mongolok három csoportban szállták meg Európát. Az egyik Lengyelországot támadta meg, hogy ezzel megakadályoza a segítségnyújtást, egy másik csoport átkelt a Kárpátokon, egy harmadik pedig a Duna mentén haladt. A fősereg áttörte a határokon felállított akadályokat és legyőzte az oda küldött magyar sereget. A tatár előörsök hamarosan elérték Pestet, majd az előrenyomuló IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak, ahol a muhi csatában (1241. április 11.) legyőzték IV. Béla seregét. A király sikeresen elmenekült Ausztriába, ám ott II. (Harcias) Frigyes foglyul ejtette és csak jelentős váltságdíj illetve területi engedmények fejében hagyta távozni. Béla ezután az adriai Trau szigeten álló várába ment, ahol az őt üldöző tatár csapatok nem érhették el. A tatárok ugyanis sikeresen átkeltek a Dunán kihasználva, hogy a szokatlanul hideg tél miatt az befagyott, hiába próbálták a magyarok ebben a jég feltörésével megakadályozni őket.

1241 nyarán és 1242 tavaszán a mongol sereg végigfosztogatta Magyarországot (az invázió során a lakosság kb. 15%-25%-a meghalt), majd Ausztria és Dalmácia felé vonultak Béla királyt üldözve.

A tatárok visszavonulása

1241 decemberében meghalt a mongol nagykán, Ögödej, Batu nagybátyja. Régebben ennek tulajdonították a tatár sereg hirtelen visszavonulását. Ezt azonban az újabb kutatások kétségbe vonták. Az új nagykán megválasztására ugyanis csak 1246-ban került sor és a választásra Batu nem ment el.

A történetírás inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a mongol sereg Kijevből történő elindulása óta sok vért vesztett az orosz, lengyel, cseh és magyar seregek elleni harcban. Nem tudta megsemmisíteni a teljes magyar haderőt (erre bizonyíték az is, hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után már több külföldi hadjáratott vezetett és visszaszerezte a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket is.) és nem tudta elfoglalni a magyar erődítmények jelentős részét sem. IV. Béla pápához írt leveléből tudjuk, hogy Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és Abaújvár 1242. február 2-án még magyar kézen volt. Egyéb források vizsgálatával valószínűsíthető, hogy közel százhatvan magyar vár, kolostor és egyéb erődítmény nem került a mongolok kezére. Ismert, hogy a középkorban a könnyűlovasságra alapozott gyors mozgású hadseregeknek nem volt erősségük a várostrom. A fennmaradt oklevelek tanulsága szerint a mongolok uralmával a közrendűek is szembeszegültek. Az erősségekben ostromlott harcosok és a nép együttes ellenállása nagyon megnehezíthette a mongolok dolgát, akik így szétszóródtak Magyarország egész területén. A kor viszonyai mellett a mongol hadsereg ellátása is nehézséget okozhatott, s a hátukban orosz területen új ellenállások szerveződtek, főleg az oroszok csúd-tavi győzelme után. A visszavonulás okaként felmerülthet a szükséges legelők elégtelensége is, azonban arról, hogy visszavonulást mi váltotta ki, valójában nem rendelkezünk biztos információval.

Kevéssel a tatárjárás előtt IV. Béla befogadta a kunokat, s részben a Temes, Maros mentén telepítette le őket. Mivel jelentős részük még nem volt keresztény, az újonnan érkezettek a helyi egyház számára missziós feladatot jelentettek. Az események szerencsétlen alakulása folytán a kunok 1241-ben kivonultak az országból, és a csanádi püspökség területén a pusztítás még nagyobb volt, mint másutt. A püspöki székváros felégetését ugyan nem örökítette meg Rogerius váradi kanonok (1201-1266), mégis tudjuk, hogy Váradhoz hasonlóan Csanád sem kerülhette el sorsát. Szent Gellért ereklyéi azonban csodával határos módon megmenekültek.

A tatárjárás szörnyű pusztítása Erdélyt ugyancsak nem kímélte meg, Rajnald erdélyi püspök a muhi pusztai csatában halt hősi halált. Rogerius Siralmas énekében örökítette meg mindazt, amit szemtanúként látott. Miután kiszabadult a tatárok fogságából, bejárta Erdélyt. A Maros mentén haladt fölfelé, és több napnyi járóföldön keresztül sem bukkant élő lélekre. Gyulafehérvárott, a püspökség központjában templomok csupasz falai, meg fehérlő emberi csontok fogadták. Felégetett templomok, haranglábak mutattak neki irányt. Az általános pusztulás után igazi „új” honalapításra volt szükség. A lakosság úgy megritkult, hogy az erdélyi püspök évek múltán is panaszkodott: alig van ember az egyházi birtokon.

De a püspökök, papok, hívek nem maradtak meg a siránkozásnál, panasznál, hanem IV. Béla irányítása mellett valóban újjáépítették az országot. A feudális küzdelmek az eredményeket sajnos itt is gyöngítették, mert az erdélyi vajda és az erdélyi püspök ellenségeskedései hosszú időn keresztül sok kárt okoztak. Az újonnan érkezett telepesek a már ottlakó székelyekkel sokszor szembekerültek, és a püspök nem mindig tudott békítően föllépni. Ilyen ellentét volt a szászok támadásának oka, amely 1277. február 21-én következett be. A nagy számban összegyűlt szászok nagyböjt második vasárnapján megrohanták Gyulafehérvárat, a templomokat az odamenekült hívekre gyújtották, és ez a sors a székesegyházat sem kerülte el. Monoszlói Péter püspök arra kényszerült, hogy 1287-1300 között újjáépíttesse a súlyosan és ismételten megrongálódott székesegyházat. A románkori falképek itt is elpusztultak, mint Erdély többi templomában, de a későbbi freskók (Gelence, Bögöz, Almakerék, Székelyderzs stb.) korai előzményekről tanúskodnak. A László-legenda legtöbb falképe székelylakta területeken maradt fenn, ami egyértelműen utal a székelység határvédő szerepére. Királyaink az egyházi élet fellendítését a maguk módján birtokadományokkal támogatták.

Rogerius kanonok leírásából tudjuk, hogy a tatárok Várad ostromakor kőhajító gépeket használtak és a székesegyházat felgyújtották. Az újjáépítésben egyháziak, világiak egyaránt kivették a részüket. Károly Róbert békés uralma tette lehetővé a váradi székesegyház újjáépítését. Báthori András püspök (1329-1345) jelentősen kibővíttette: a gótikus stílusban történő átépítés során kápolna-körrel, négy toronnyal lett nagyobb a Szent László sírját, ereklyéit őrző szentély. Czudar János váradi püspök (1383-1395) nevéhez fűződik a Kolozsvári testvérek híres alkotása: Szent László lovas szobra (1390). Szent László hermája szintén ekkortájt készült.

A középkor folyamán Várad székesegyházába, Szent László sírjához, ereklyéihez uralkodóink egész sora zarándokolt el. Zsigmondot végakaratának megfelelően 1437-ben ide temették.

A magyar vallási életen túlmenően a magyar közéletben is kiemelkedő szerepe volt a váradi székesegyháznak. Várad volt a középkori igazságtevés egyik formájának, az „istentítéletnek” a színhelye, és erről bőséges forrás, a Váradi Regestrum tudósít.

Az egyházi szervezet a továbbiakban még kiegészült, igaz, ennek csak igen rövid távon volt jelentősége. A nándorfehérvári püspökséget 1290 előtt szervezték meg, öt év után megszűnt. Majd 1322-tól hatvan éven át ténylegesen, utána csak címében létezett. A kalocsai érsekséghez tartozott. A milkói kun püspökség későbbi fölélesztése nem járt sikerrel.

A bodonyi (1365), a szörényi (1376) és argyasi (1382) missziós püspökség rövid léte alatt a kalocsai érsekséghez tartozott.

Uralkodása 1235-1270-ig. Anyja Gertrúd, felesége Laskaris Mária, görög hercegnő.
1214-ben már ifjabb királyként megkoronázzák. Apja ellenzéke lesz, mert nem ért egyet a birtokadományozásokkal. Trónralépve leszámol apja mellett állókkal. Visszaveszi az eladományozott birtokokat.
Julianus barát, ki elment felkutatni a régi magyarokat, hírt hozott arról, hogy közelednek a tatárok. Béla segítségül befogadja a kunokat. Ők azonban pogányok voltak, s nem ismerték a magántulajdont. Az országban kunellenes hangulat lesz. Kötöny vezért megölik. A kunok kivonulnak az országból.
1240-ben a tatárok elfoglalják Kijevet. 1241-ben a fősereg betör a Vereckei-hágón, az itt ellenálló magyar csapatok vesztenek, s a nádor fejét levágják. Pesten a táborban a nemesek nehezen gyülekeznek.
A tatár hadak vezére Dzsingisz kán unokája, Batu kán volt. Az országra még Lengyelország és Erdély irányából is támadnak. 1241. április 11-én Muhinál hajnalban támadnak a tatárok. IV. Béla rosszul választotta meg táborhelyét, s ezért nagy vereséget szenvedett. A király elmenekül. II. Frigyeshez megy segítségül, de ő cserébe 3 vármegyét kér: Sopront, Mosont és Pozsonyt. Innen Zágrábba, majd Trau (a mai Trogij) szigetre menekül. A tatárok végig üldözik. A muhi csata után a törököké az egész keleti országrész. Decemberben befagy a Duna, s átkelnek rajta. Most már a Dunántúlt is elfoglalják. Csak néhány vármegye tud ellenállni. 1 év múlva a tatárok kivonulnak az országból. Lehetséges okai: 1. gödej nagykán meghalt, s a sereg vezérei a kánválasztásra sietnek haza. 2. a seregnek veszteségei vannak 3. nem tudják az országot hódoltatni, mert nincsenek meg az uralkodói ékszerek. 4. mongol taktika 5. az elfoglalt orosz területeken felkelések vannak.
IV. Béla hazajön, s politikáján változtat: 1. közeledik az orosz fejedelmekhez 2. város és városépítés (Visegrád, Buda) 3. megszünteti a birtokvisszavételt 4. az elnéptelenedett területekre kunokat, cseheket, morvákat, németeket, románokat telepít be. 5. a szerviensek jogait megerősíti.
IV. Bélát Esztergomban temették el.