I. (Nagy) Lajos (lengyelül Ludwik Węgierski vagy Ludwik I Wielki, Andegawenski, azaz „Magyar Lajos”, „Nagy Lajos”, „Anjou Lajos”): Magyarország Anjou-házi királya (uralkodott 1342–1382) és Lengyelország uralkodója (1370–1382).

Útja a trónig

Lajos Károly Róbert és negyedik felesége, Lokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, 1326. március 5-én született. Két bátyja korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös. Lelki neveltetéséről a boroszlói Miklós pap, a lovagi ismeretek elsajátításáról pedig Drugeth Miklós, Kneisch Miklós és Poháros Péter gondoskodott. Tizenhat éves volt, amikor apja elhunyt (1342. július 16-án), és július 21-én koronázták meg Székesfehérváron.

Uralkodása

szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban

Nagy Lajos személyében buzgó katolikus, egyben a lovagi erények megtestesítője került trónra, aki emellett erős kézzel irányította országait. Regnálása alatt Magyarország európai léptékben is nagyhatalommá vált, amit csak erősített az 1370-től kialakuló perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik erős államával. Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni harcok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele. Uralkodása második felében ismeretlen betegség – orvostörénészek szerint lepra – hatalmasodott el rajta, ami mindinkább a trónhoz kötötte. Ebben az időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az államszervezettel kapcsolatos változtatások és a belpolitika. A külpolitika is békésebb irányt vett: 1360-ban királytalálkozót rendeztek Nagyszombaton, ahol Lajos mellett Luxemburgi János morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák herceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.

Kétszer nősült. Első felesége Luxemburgi Margit, a később IV. Károly néven német-római császárrá választott morva őrgróf, majd cseh király lánya volt (1345), akit a Magyarországot 1349-ben elérő pestis vitt el, a második pedig Kotromanić Erzsébet, István bosnyák bán lánya (1353 k.) Erzsébettől három lánya született, Katalin, Mária és Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte.

Itáliai hadjáratok

1343-ban elhunyt I. (Bölcs) Róbert nápolyi király, örököse pedig lánya, Johanna lett, akinek viszont Lajos öccse, Endre volt a férje. Amikor pápai beleegyezéssel Szicília királyává koronázták, a herceget felesége tudtával meggyilkolták Aversa városában annak hívei (1345). András fivére, Lajos két hadjáratot is indított Itáliába: az elsőt 1347-ben, a másodikat 1350-ben. Ez utóbbi során Canossa falain megsérült, és a várárokba zuhant, a Silaro folyónál pedig személyesen ugrott a vízbe, hogy megmentse egyik vitézét. Végeredményben az ideiglenes sikerek ellenére nem sikerült megszerezni a nápolyi koronát, amely Károly Róbertnek még járt volna, Nagy Lajosnak azonban nem, ugyanis a megváltozott öröklési rend szerint a durazzói Károly herceg örökölt volna Johanna megbuktatása esetén.

Az 1347-es hadjárat gyors sikereket hozott. Johanna a család franciaországi birtokaira menekült, a hódolatára érkező Károlyt kivégezték, a többi Anjou herceget fogságba vetették. 1348-ban a pápa ellenkezése ellenére Lajos felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címeket (Szicília az 1282-es szicíliai vecsernye óta Aragónia uralkodóié volt, ám önálló nápolyi királyi cím híján a Nápolyt uraló Anjouk továbbra is ezt haszálták. 1277 óta a szicíliai Anjouk a névleges jeruzsálemi királyi címet is viselték.) A Károly kivégzése miatti elégedetlenség és a Nápolyt elérő pestis miatt 1348-ban a király hazatért Magyarországra. A második hadjárat során is bevették Nápolyt, azonban Lajos 1352-ben végleg békét kötött Johanna királynővel, és lemondott trónigényéről. Magyar lovagok még sokáig hadakoztak Itália földjén Johanna és a pápa alkalmazásában az ún. „nagy magyar sereg” részeként (köztük Toldi Miklós, 1365-től a zsoldosok vezére).

Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba esett Anjou Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben kivégeztette Johannát.

Dalmácia

Nagy Lajos kezdettől fogva érdekellentétben állt a Velencei Köztársasággal, ami mindinkább terjeszkedni akart a dalmát partvidéken. Az első összecsapás 1346-ban vereséggel végződött Záránál, és a felek – az első itáliai hadjáratot követően – nyolc évre fegyverszünetet kötöttek. 1352-ben, miután Lajos végleg tehermentesült Nápolyban, Magyarország szövetkezett Genovával Velence ellen. Az új hadjárat 1357-ben kezdődött, ami 1358-ban békével zárult: a kereskedőköztársaság lemondott Dalmáciáról. Raguza is Lajos birtokába került. 1372-ben ismét összecsapott a két fél, majd 1378–1381 között újultak ki a harcok. Végül a torinói békében Velence elismerte a magyar korona jogát Dalmáciára. A béke kötelezte Velencét arra, hogy ünnepnapokon vonják fel az Anjouk zászlaját a Szent Márk téren.

Balkáni és litván hadjáratok

Lajos a római katolikus kereszténység védelmezőjeként több alkalommal vezetett hadat a Balkán-félsziget egymással folytonos harcban álló államai, a Szerb Királyság és a Bolgár Cárság területére, valamint Moldván és Lengyelországon keresztül a pogány Litván Nagyfejedelemség ellen. 1344-ben Sándor havasalföldi fejedelem meghódolt Lajosnak, aki ebben az évben hadjáratot vezetett a litvánok ellen (1345-ig). A második litván hadjárat 1351-1352 között zajlott, a harmadik – amely az Arany Horda tatárjai ellen is irányult – 1354-ben. Érdekes módon lengyel királyként már csak 1377-ben harcolt a fenyegető litván szomszédság ellen.

A Balkánon a fenyegető török előretöréssel kellett szembenéznie Lajosnak, akik 1354-ben megvetették a lábukat Gallipolinál Európa földjén, 1362-ben pedig már Ništ is elfoglalták. A király első hadjárata Bosznia ellen irányult 1363-ban, 1365-ben pedig betört Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin városát. 1374-1375-ben már közvetlenül a törökök ellen indított háborút, azonban havasalföldi szövetségesei elárulták, így nem tudott döntő győzelmet aratni.

Belpolitika

Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.

A törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel. A földesurak helyzetét rendezte a kilenced bevezetésével: a jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel). Fontos még az ősiség törvénye, amelynek értelmében ha kihalt egy birtokos család, a földek a Koronára szálltak vissza.

A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricumba nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények.

Államszervezeti reform

Lajos királyságának vége felé, 1375 és 1380 között komoly változtatások történtek a Magyar Királyság államigazgatásában. Az addig királyi kézben levő nagypecsét előlapja 1375-től kezdve a királyi tanács akaratának jelképévé vált, így jellege állami lett az addigi uralkodói helyett. A király autentikus pecsétje ettől kezdve a titkos pecsét lett, amelynek őrzésére 1374-ben neveztek ki először titkos kancellárt (addig a titkos jegyző látta el ezt a funkciót).

A reform keretében a kancellária tényleges vezetése az alkancelláréból a kancelláréba került át, aki egyúttal a királyi különös jelenléti bíróság rendes tagjává vált (az alkancellár addig delegált tag volt).

Az elszaporodó panaszok feldolgozására és a bírósági ügyek szortírozására állították fel az ún. audiencia-irodát, amelynek irányítása az addig hiteleshelyként működő kápolnaispán feladata lett, aki továbbra is a középpecsét őre maradt, ám ettől kezdve nem saját, hanem a király nevében intézkedett.

Ugyanehhez az újítássorozathoz köthető a tárnokmesteri funkció átalakulása. 1375-ben Szepesi Jakab országbíró kapta azt a feladatot, hogy elsőként a szabad királyi városok felett ítélkezzen; segédei a nemesi ülnökök voltak. Ezzel párhuzamosan a tárnok addigi kincstári feladatait a kincstartó vette át.

Lengyelország

Lajos, mint Lengyelország királya (1370-1382)

Lajost a Károly Róbert és III. Kázmér között született 1339-es szerződés juttatta a lengyel trónhoz. Krakkóban koronázták meg, helyette eleinte anyja, Erzsébet, majd miután őt erőszakos uralkodása miatt elűzték, a korábbi nádor, Oppelni László kormányozta (1377-1379). 1374-ben Lajos kiadta a kassai privilégiumot (másnéven „nagy privilégium”), amely garantálta a nemesi jogokat a lányági örökösödés elismerése fejében. Lajos eredetileg Mária lányát és annak férjét, Luxemburgi Zsigmondot szánta a lengyel trónra is, ám a lengyel rendek kikötötték, hogy az új uralkodónak ott is kell berendezkednie. Ezért aztán a perszonálunió Nagy Lajos halálával megszűnt.

Kultúra, művelődés

Nagy Lajos idején Magyarországon fénykorát élte a lovagi kultúra. A király 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőr váránál, amit még apja örökölöt az Ákos nembeli Ernyéktől. A lakótorony négy belső toronnyal épült meg, és benne található Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 m². A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, bár 1347-1355 között az udvar Budára költözött. Nagy Lajos nevéhez fűződik a pécsi egyetem megalapítása (1367), ami azonban rövid életűnek bizonyult. Lajos uralkodása alatt, 1358-ban kezdte el a ismeretlen szerző a Képes Krónika megírását.

Örökösödés

Nagy Lajos Nagyszombat városában halt meg 1382. szeptember 12-én. Székesfehérvárott temették el. A magyar trónt Mária, a lengyelt Hedvig nevű lánya örökölte (a Nápoly élére kiszemelt Katalin 1378-ban elhunyt).