I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk) (Krakkó, 1424. október 10. – Várna, 1444. november 10.) Jagelló-házból származó magyar és lengyel király. Lengyelországban 1434. június 1-jétől, Magyarországon 1440. július 17-étől haláláig uralkodott. Apja II. Ulászló lengyel király, a Jagelló-ház első jelentős uralkodója, anyja – II. Ulászló negyedik felesége – Holszányi Zsófia volt.

Lengyelország királya

Ulászló elsőszülött fiúként, II. Ulászló uralkodásának harmincnyolcadik évében született, ezért apja azonnali lépéseket tett a trónöröklés biztosítására. II. Ulászló uralkodása idején Lengyelország Kelet-Európa egyik vezető hatalmává vált, ugyanekkor erre az időszakra esik a lengyel főpapság és főnemesség megerősödése is, így Ulászlónak őket kellett megnyernie célja eléréséhez. Évekig tartó kötélhúzás kezdődött a király és nemessége között, és végül az 1430-ban Jedlniában tartott tárgyalások alkalmával a nemesség újabb privilégiumokat csikart ki magának. Az 1433-ban Krakkóban szentesített törvények drámaian csökkentették a lengyel király hatalmát, többek között a király a nemesség jóváhagyása nélkül nem verethetett új pénzt és a nemeseknek jogukban állt gyűléseik alkalmával a király jelenléte nélkül is intézni az ország ügyeit. Az engedmények megtették hatásukat, mert II. Ulászló halála (1434. június 1.) után fiát III. Ulászló néven Krakkóban lengyel királlyá koronázták. III. Ulászló ekkor még kiskorú volt, ezért a tényleges hatalmat a királyi tanács és elsősorban a nagy befolyással rendelkező krakkói püspök, Zbigniew Olesnicki gyakorolta. Ulászlót 1438 decemberében ismerték el felnőtt korú uralkodónak.

Magyar királlyá koronázása

Magyarországon Albert király 1439. október 27-ei halála utat nyitott a nemzeti és udvari pártok trónharcaihoz. Két jelentős párt alakult ki. A Habsburg-pártiak azt akarták, hogy Albert még meg sem született fiúutódja – a későbbi V. (Utószülött) László – kerüljön a magyar trónra. A nagyobb erőt képviselő és a pápa által is támogatott németellenes párt úgy vélekedett, hogy a fenyegető török veszély miatt az ország kormányzását nem lehet egy csecsemőre bízni, ezért Ulászló magyar királlyá koronázását szorgalmazták. 1440. január 1-jén a budai országgyűlés Ulászlót választotta^[1] magyar királlyá. A magyar történelemben ez volt az első alkalom, hogy a köznemességnek döntő szava volt a királyválasztásban. Ulászló királyságát feltételekhez kötötték. Ezek szerint Ulászlónak a koronázás előtt köteleznie kellett magát, hogy visszaadja Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, hogy védelmezni fogja Magyarországot a töröktől, továbbá feleségül veszi Erzsébet királynét.

Ulászló május közepén érkezett Budára, azonban akkorra a magyarországi jogi helyzet gyökeresen megváltozott. 1440. február 22-én Komáromban megszületett Habsburg Albert utószülött fia, László, akit a Visegrádról titokban elvitt Szent Koronával 1440. május 15-én királlyá koronáztak^[2]. Az Ulászló párti nemesek 1440. június 29-én érvénytelennek nyilvánították V. László koronázását és a börtönnel megfenyegetett Szécsi Dénes közreműködésével, egy alkalmi koronával^[3] 1440. július 17-én királlyá koronázták Ulászlót. Az országnak tehát két koronás királya volt, ami polgárháború kezdetét jelentette.

Polgárháború

Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget. Ulászlót hívei között volt az egyik leggazdagabb magyar főúr, Ujlaki Miklós továbbá a bárói családok közül a Rozgonyi, a Hédervári és a Pálóczy. Ebben az időszakban indult Hunyadi János szörényi bán felfelé ívelő karrierje, aki a kezdetektől Ulászlót támogatta.

V. László és Erzsébet mellett Cillei Ulrik, horvát és szlovén bán és a Garai család állt. Erzsébetnek sikerült megnyernie támogatónak Giskra János cseh zsoldosvezért, aki 1440-ben már Észak-Magyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tizezer fős hadserege Erzsébet fegyveres erejének jelentős részét alkotta. Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágta Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal. A belháború egyetlen jelentős csatáját 1441. január elején Bátaszék mellett vívták, ahol a Hunyadi János vezette csapatok döntő győzelmet arattak Garai László serege felett. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442. december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsébet királyné meghalt.

Törökellenes harcok

A belháborúkban szerzett érdemei elismeréseként Ulászló 1440 végén erdélyi vajdává, temesi ispánná és Nándorfehérvár főkapitányává nevezte ki Hunyadi Jánost. Hunyadi ezzel a törökellenes harc teljes frontszakaszának parancsnoka lett. 1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét. A II. Murád szultánnal 1444. június 12-én Drinápolyban kötött béke ellenére az Ulászló és Hunyadi János vezette keresztény had 1444. szeptember 22-én támadást indított a törökök ellen. II. Murad azonban a vártnál gyorsabban reagált, és 1444. november 10-én a várnai csatában döntő vereséget mért a támadókra. A csatában életét vesztette Ulászló király is.