|
Eger ostroma
SZULTÁN HADBA KÉSZÜL
Buda 1541-es elfoglalását követõen az ország három részre szakadt: a Habsburg uralkodót választó Királyi Magyarországra, a középsõ területeken elterülõ Hódoltságra és az ekkor önálló fejedelemséggé váló Erdélyre. Fél évszázaddal azután, hogy Magyarország középsõ része az Oszmán Birodalom tartománya lett, valamint két évtized békésebb idõszakot követõen, az 1590-es években a törökök ismét hódító hadjáratok sorát indították a Királyi Magyarország és Erdély ellen. A keresztények számos kísérletet tettek a három részre szakadt Magyarország egyesítésére, míg a törökök a hódoltsági területek kiterjesztéséért folytattak hadjáratokat. A „várháborúk kora" Szigetvár eleste (1566) után véget ért. Az ostromló sereg táborában meghalt I. Szulejmán szultán. Utóda, II. Szelim hajlott a háborúskodás felfüggesztésére, 1568-ban Drinápolyban aláírta a békét a magyar királlyal.
|
A sereg élén
Az ezt követõ két évtizedben sem szüneteltek a végvidéki harcok, de nagyobb hadjáratok nem voltak. Az 1590-es évek újabb török támadásainak célja Bécs elfoglalása és a Német- Római Császárság hatalmának megtörése volt. 1596-ban újra személyesen a szultán, III. Mehmed állt seregei élére, immár félretéve azt a szokást, mely szerint a hadjáratot a nagyvezér irányította. Kortársai meglepetéssel, sõt, némi hitetlenkedéssel fogadták elhatározását: III. Mehmed idejének legnagyobb részét addig a palotájában töltötte asszonyokkal és gyermekekkel körülvéve, és nem szerzett tapasztalatokat a hadvezetésben. IV. Henrik francia király, akinek érdekében állt, hogy hagyományos ellenfeleit, a Habsburgokat keleti határainál, egy nagyobb török hadjárat lekösse, lelkesen támogatta a szultán elhatározását. Konstantinápolyi követének, de Brčves-nek címzett levelében a következõket írta: „Magam is személyesen fogok seregeim élére állni, mint a szultán. Megtanítjuk a fejedelmeknek, hogy azok, akik helyetteseikkel szolgáltatják ki magukat, sose viszik olyan sokra, mint azok, akik nem kímélik saját életüket." Buzdította követét, hogy tegyen meg minden tõle telhetõt annak érdeké ben, hogy ne lankadjon a hadjáratr való felkészülés, majd hozzátette: „az ellenségei az én ellenségeim is".
|
A császárné helyett az ágyas
III. Mehmed anyja nem örült fia hadba indulásának. Mivel õ maga nem mert szólni, a szultán egyik ágya sát kérte meg, hogy próbálja meg le beszélni az uralkodót elhatározásáról Edward Barton így számolt be 1596 május 2-i levelében az idõs szultánné fondorlatos tervének kudarcáról: „Az öreg császárné [III. Mehmed anyja] na gyon szeretné, ha a Nagyúr otthon marad na, és nem menne el személyesen ebbe a magyarországi háborúba. Nem merte azon ban õ maga rábeszélni erre a Nagyurat mert tudta, hogy mennyire eltökélt az uta zásra. Felbujtott tehát egy csinos ágyast akiben a Nagyúrnak nagy gyönyörûsége tel lett, hogy tegyen célzásokat az itthon mara dásra a Nagyúr elõtt. Az ágyas kedvében akart járni az öreg császárnénak, amikor a Nagyúrral való enyelgés közben megfelelõ nek látta az alkalmat, szerényen engedély kért, hogy elmondhassa õfelségének a javas latát, amelyet e gondokkal terhes idõkben eszelt ki... Alázatosan könyörögni kezdett a Nagyúrnak, hogy emlékezzék arra, hogy õsei mennyi nevezetes gyõzelmet arattak ellenségeiken, mégpedig otthon ülve, anélkül, hogy személyesen elmentek volna a háborúba. [...] Ezek a hódítások halhatatlanná tették õket, mégsem kellett soha elhagyniuk a székhelyüket... Ezért hát gondolja meg, az õ hatalma nem alábbvaló, mint az õseié, hanem még nagyobb, következésképp vezírei és generálisai szorgoskodása révén is leigázhatná ellenségeit és megõrizhetné birodalmának fenségét. Ezután bocsánatot kért elbizakodottságáért, hogy javaslatot mert tenni a Nagyúrnak... Ekkor fölemelkedett, a Nagyúr pedig felszólította, hogy távozzon a színe elõl. Hátat fordított, hogy elmenjen, amire a Nagyúr rálõtt egy nyílvesszõt, ami teljesen átfúrta a testét. Azonnal holtan esett össze. A Nagyúr hamar megbánta a tettét, és azzal mentegette magát, hogy mások felbujtására cselekedett, és rögtön parancsot adott, hogy halálbüntetés terhe mellett senki ne merészelje a javaslataival a szóban forgó utazást hátráltatni. Amint méltóságod is láthatja, a Nagyúr ebben [elhatározásában] igen eltökélt."
Mi legyen a szultánfival?
Ezek után senkinek nem lehetett kétsége afelõl, hogy III. Mehmed igen elszántan készül a hadjáratra a Királyi Magyarország ellen. Elindulását azonban újabb, váratlanul felmerülõ gondok hátráltatták. Egy ilyen hatalmas vállalkozás megszervezése mindig rengeteg bonyodalommal jár. Most is. Idõnként kétségesnek tûnt még az is, hogy a tél beállta elõtt sor kerülhet-e komolyabb csatákra. Maga az út Isztambultól a Kárpát-medencéig másfél hónapig tart, a hadsereg naponta 15- 20 kilométernél többet nem tudott megtenni. Óriási szervezést igényelt, hogy az útvonal mentén végig biztosítsák a több százezres tömeg és állatállomány számára az élelmet, takarmányt. Az utakat is végig ki kellett szélesíteni, kárpótolni kellett a birodalom parasztjait, akiknek a vetésén végiggázol a sereg, stb. Rendelkezni kellett továbbá arról, ki törõdjön a birodalom ügyeivel, ki vigye az udvartartást a szultán távollétében, ki maradjon otthon, kire van nagyobb szükség a hadjáratban. Jelentõs akadály gördült a hadjáratra való felkészülésben a nagyvezér, Szinán pasa március 24-i halála. Ô volt felelõs az utánpótlásért, ám amikor a helyébe lépõ új nagyvezér, Ibrahim pasa megvizsgálta elõdje ténykedését, komoly hiányosságokra derült fény. Barton szerint Ibrahim személyében egy elõdjénél jóval szerényebb képességû ember került a nagyvezéri posztra. Olyan, aki aligha képes megbirkózni a hatalmas birodalom ügyeivel. Hátráltatta az indulást az is, hogy el kellett dönteni, mi történjék a nagykorúságba lépõ trónörökössel. Békeidõben - ahogy azt de Brčves leírja - hatalmas ünnepségek keretében körülmetélik a szultánfit. A nagy alkalomra az európai uralkodók személyre szóló meghívót kapnak - a gyakorlatban, persze, követeik képviselik õket a ceremónián. Egy ilyen nagyszabású esemény megszervezésére azonban már nem volt idõ. El kellett dönteni, hogy a szultán magával vigye-e az ifjút, vagy hagyja-e ott, Isztambulban. Ez azért volt nagy jelentõségû kérdés, mert a felnõttséget éppen elérõ trónörökös otthon is, a táborban is veszélyeztette a szultán trónját. Az Oszmán Birodalomban, hogy elejét vegyék a trónkövetelõk állandó fenyegetésének, az új szultán beiktatásakor szeme elõtt megfojtották összes fiútestvérét, és így tettek az elhunyt elõd teherben lévõ feleségeivel, ágyasaival is. Az uralkodónak csak a saját, felnõttkort elérõ fiaitól kellett tartania. Nem kis problémát jelentett tehát, hogy a szultánfi a hadjárat idején hol tartózkodjon. Végül is 1596. június 5-én, a kitûzött idõpont elõtt indult útnak a szultáni sereg: „Milyen hirtelen ötlettõl vezérelve, nem tudom, mindenesetre a Nagyúr ezen a napon elõreküldte császári sátorát, parancsba adta halálbüntetés terhe mellett, hogy a kapudán pasa holnap induljon útnak a hajóhaddal, a legidõsebb fiát pedig magával viszi körülmetéletlenül" - tudósít Barton.
Fejetlen kapkodás - fényes gyõzelem
A fejetlen kapkodás, bizonytalankodás, függõben maradt ügyek ellenére III. Mehmed vállalkozása - török szempontból - sikeresnek bizonyult. Akadálytalanul haladtak elõre a Duna-Tisza közén. Szeptemberben elérték Eger várát, és - amivel hiába próbálkoztak 1552-ben - be is vették azt, az idegen zsoldosokból álló õrséget pedig lemészárolták. Egy jelentõs mezei ütközetre is sor került: a magyar-erdélyi-császári sereg fényes gyõzelmével kecsegtetõ mezõkeresztesi csata a keresztény hadsereg fegyelmezetlensége, hadvezetésének határozatlansága miatt a törökök gyõzelmével végzõdött.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
