A Rákóczi-féle szabadságharc

Előzmények: Az ország felszabadításában szervezett magyar sereg nem vett részt, ezért a külföldi csapatok jogosultnak érezték magukat a rablásra, fosztogatásra és kegyetlenkedésre. Az ország ügyeit az Új Szerzeményi Bizottság intézte, mely csak az érvényes birtoklevél és a birtok árának 10%-a befizetése után adta vissza a földeket jogos tulajdonosainak. A magyar nemesek többsége természetesen nem rendelkezett ezen iratokkal, ezzel szemben az idegenek egész vármegyéket kaptak érdemtelenül. Ez nagy felháborodást váltott ki az arisztokrácia körében. Szenvedet a jobbágyság is, ugyanis ők látták el a külföldi csapatokat. Fizették a porciót és a forspontot is.

1690-bei I. Lipót kiadta a Diploma Leopoldinumot, mely elválasztotta Erdélyt Magyarországtól. Ezen felül betiltották a protestáns vallásszabadságot is.

Először 1697-ben tört ki fegyveres konfliktus, de ezt könnyen leverték, mert a nemesség nem állt a jobbágyok oldalára. (vezetők: Thököly Imre; Kis Albert; Tokaji Ferenc; Szalontai György) II. Rákóczi Ferenc, hogy magát tisztázza, már a felkelés kitörésekor Bécsbe ment. Az udvar kegyetlen megtorló magatartása és az ország valós helyzete ráébresztette arra, hogy neki is csatlakoznia kell a felkeléshez. Levelezést folytatott XIV. Lajossal, ami az udvar kezébe került. Rákóczi ezután kegyvesztett és üldözött lett. Innentől nem volt visszaút. A császáriak viszont elfogták, majd a bécsújhelyi börtönben raboskodott, innen Brezánba szökött.

Eseménytörténet: Az 1701-ben kirobbanó spanyol örökösödési háború, valamint az északi háború (1700-1721) jó alkalmat biztosított a szervezkedéshez. A Habsburgok seregeket toboroztak Magyarországon is, de ezek nem mentek a hadszíntérre, hanem beszivárogtak a beregi hegyekbe Kis Albert és Esze Tamás vezetésével. Ezek a csapatok felkérték Rákóczit, hogy álljon az élükre.

Rákóczi 1703-ban kiadta a brezáni kiáltványt, melyben hadba szólított minden „nemest és nemtelent” a Habsburgok ellen. Ennek hatására 1703. májusában kirobbant a tiszaháti felkelés. Kezdetben a mozgalom csak jobbágyokból állt és a magyar nemesek ellen fordult, akik Dolhánál vereséget mértek rájuk. A felkelők Esze Tamással az élükön a hegyekbe menekültek, majd egy héttel később találkoztak Rákóczival.

Eközben megérkezett XIV. Lajos támogatása Franciaországból, melyen Bercsényi Miklós lengyel zsoldosokat toborzott. Kezdetben katonai sikereket értek el. Rendkívül gyorsan elfoglalták a Tiszántúlt, majd átlépték a folyót. Ezután csatlakozásra szólították fel a nemeseket. A katonai sikerek hatására a hajdúvárosok és több nemes is csatlakozott a mozgalomhoz. 1703. októberére a Duna-Tisza köze és a Felvidék is a felkelők kezére került.

Rákóczi 1703-ban kihirdette az ún. vetési pátenst, melyben felszólította a nemességet a teljes összefogásra. Kijelentette, hogy a hadbavonultak és családjuk mentesül az állami adók alól, akik nem vonultak be, azoknak meg csökkentette a terheit. Megtiltotta a jobbágyoknak, hogy a nemesek ellen forduljanak. Ezzel megalapozta a felkelés egységes tömegbázisát.

1704-ben fordulat következett. Höckstädtnél a francia és bajor csapatok súlyos vereséget szenvedtek az osztrákoktól. Ez meghiúsította az egyesülés reményét és Bécs csapatokat csoportosíthatott Magyarországra. Ennek következtében 1704-ben Nagyszombatnál a kurucok vereséget szenvedtek. A vereség viszont nem volt súlyos, sőt, ezután a vitézlő rend és jelentős számú nemzetiségi is csatlakozott a felkelőkhöz.

1705-ben került sor a szécsényi országgyűlésre, melyen megváltozott az ország államformája. A rendi konföderáció élén Rákóczi állt, mint vezérlő fejedelem. Döntéseit egy 24 tagú szenátus támogatta.

1706-ra az egész ország a kurucok kezén volt. Nehézségeket okozott viszont a seregek utánpótlása, élelmezése és felfegyverzése. Rákóczi a teljes nemzetgazdaságot a forradalom szolgálatába állította. Az élelmezés megkönnyítésére tárházakat hozott létre, manufaktúrákat alapított, melyek a hadsereg számára termeltek. Fejlett tisztviselőrendszert alakított ki, melyek különböző terveket készítettek az ipar és a kereskedelem fellendítésére. Legnagyobb problémát az állandó pénzhiány okozta. A fejedelmi birtokok, a bányák és a vámok jövedelme kevésnek bizonyult, a francia segély a fegyverkezéseket alig fedezte. Kezdetben rézpénz (libertás) veretésével próbálta orvosolni a problémát, de ez nem bizonyult jó megoldásnak, ugyanis ez hamar inflálódott, úgyhogy kénytelen volt bevonni. Később bevezette az általános adózást.

Problémát okozott a kuruc sereg kicsi harcértéke is. Szemben a császáriakkal, a magyar csapatok képzetlenek és rosszul felszereltek voltak. Problémát jelentett a fegyelem hiánya és a tapasztalatlanság is.
 A kuruc sereg két fegyvernemre tagozódott. Túlnyomó többségét a lovasok adták, kisebb részét a gyalogosok (talpasok). A tüzérség ereje elenyésző volt. A fenti okok miatt a magyar seregek a nagyobb ütközeteket rendre elvesztették. Csak kisebb, rajtaütésszerű csatákat tudtak megnyerni.

1707-ben került sor az ónódi országgyűlésre, melyen beiktatták az általános adózást, ugyanis egyre súlyosabb gondot jelentett az ország eltartása és a harcok folytatása. Bejelentették a Habsburg-ház trónfosztását, melytől az ország nemzetközi elismerését várták. Azonban a várt francia segítség és a svédekkel való együttműködés elmaradt. Egyedül Nagy Péter hajlandó tárgyalni 1707-ben Moszkvában a fejedelemmel. Az utolsó reményt a sziléziai -morva - magyar konföderáció terve jelentette, amit porosz vezetéssel képzelt el Rákóczi.

1708-ban a kurucok Trencsén mellett súlyos vereséget szenvedtek a jóval kisebb létszámú császáriaktól. Ezzel meghiúsult az egyesülés lehetősége. Ezután a szabadságharc állandó védekezésre redukálódott, ami teljesen kimerítette az erőforrásokat, vagyis a bukás törvényszerű volt.

1708-ban a sárospataki országgyűlésen a fejedelem hajdúkiváltságokat ígért a végig kitartó jobbágyoknak, de ezzel az utolsó kísérlettel sem tudta megfordítani az események menetét. 1710-ben Romhány mellett döntő vereséget szenvedtek és a szabadságharc oda szorult vissza, ahonnan 1703-ban indult.

1711-ben az utolsó kuruc országgyűlésen a tejhatalommal felruházott Károlyi Sándor elfogadta a békefeltételeket Rákóczi távollétében.

Szatmári béke: 1711-ben kötötték. A vesztes háború után viszonylag kedvező. Amnesztiát ajánlott a felkelőknek. Akik letették a hűségesküt, azok megtarthatták birtokaikat és címeiket, akik nem, azok pedig szabadon elvonulhattak. Engedélyezték a szabad protestáns vallásgyakorlatot, valamint a császár megígérte a rendi sérelmek orvoslását.

Rákóczi és Bercsényi Miklós nem fogadta el a kegyelmet, hanem önként száműzetésbe vonultak. Ez kapóra jött az udvarnak, ugyanis a hatalmas birtokokból feltöltötték az üres kincstárat és helyreállították a belső rendet.