A revíziós mozgalom egyidős a trianoni szerződéssel. Sőt valamivel idősebb is annál. Még messze voltunk attól, hogy Magyarország képviselőit a párizsi béketanács elé meghívják, amikor már megalakult a Terület Védő Liga, és egyik tiltakozás a másikat érte az ország földarabolása ellen.

     Nemzetközi vonatkozásban minden revíziós propaganda őséül azt a beszédet kell elfogadni, amelyet Apponyi Albert, a Párizsba küldött magyar békedelegáció elnöke 1920. január 16-án mondott a legfőbb béketanács előtt s amelyben előre megjósolta, hogy ha a Magyarország elé írott békefeltételek életbelépnek, azoknak milyen végzetes hatásuk lesz nemcsak Magyarországra, hanem egész Európára. "Európa újjáépítése és az európai viszonyok megszilárdulása összeférhetetlen Magyarország földarabolásával" - hirdette valóságos jóstehetséggel Apponyi. Majd így folytatta: "Be kell látniok, hogy Magyarország szétdarabolása az európai viszonyok konszolidálása helyett még súlyosbítaná a zavaroknak, válságoknak és ellentéteknek azt a korszakát, amelynek Önök saját állításuk szerint nemeslelkűen végét kívánják vetni." - Magyarország számára különös erkölcsi tőkét jelent Apponyi expozéjának az a része, amelyben az elszakításra ítélt részek számára népszavazást követelt: "Az igazság megállapításának legkitűnőbb eszköze a népszavazás, mi a magunk részéről határozottan követeljük annak pártatlan ellenőrzés mellett való alkalmazását. Mi belenyugszunk az eredménybe, bármi legyen is az!"
     Az Apponyi expozéját követő napon még a velünk szemben vak gyűlölettel viselkedő francia sajtó egyik orgánuma is kénytelen volt megállapítani, hogy Apponyi "nem ügyetlenül" érvelt. Ma tíz esztendő távlatából visszanézve, azt kell mondanunk, hogy Apponyi nagyszerűen érvelt. Mind azt a jóslatot, amelyet beszédében megtalálhatunk, az elmúlt esztendők teljes mértékben igazolták és minden érvnek, amellyel a revízió mellett hadakozni lehet, legalább a csiráját megtalálhatjuk abban a csodálatos szónoki remekműben, amelyben Apponyi egy ellenséges világgal szemben vette védelmébe a magyar nemzet igazát.

     Lloyd George, aki a legfőbb béketanácsban Angliát képviselte, miután Apponyi beszédét befejezte, a következő kérdéssel fordult hozzá: "A Magyarország számára kijelölt határokon kívül laknak-e egy tömbben élő magyarok?" - "Óh igen!" - felelte Apponyi és Teleki Pál ismeretes térképén az állítását igazolta is. Azon az érdeklődésen, ahogyan Apponyi magyarázatait figyelték, meglátszott, hogy a legfőbb béketanács tagjai, akik meglehetősen tájékozatlanok voltak Közép-Európa ügyeiben, egész új dolgot hallanak.
     Amikor ez történt, Clemenceaunak a fiókjában már ott volt Lloyd George "Egynémely szemlélődés a békekonferencia részére a feltételek végleges tervezete előtt" című memoranduma, amelyben a következő mondatok olvashatók: "Nem lesz béke délkeleti Európában, ha a most életrekelő minden kis állam határain belül erős magyar irredenta lesz. Amennyire emberileg lehető, én a béke alapelvének óhajtanám tekinteni, hogy a különféle fajok anyaországukba kebeleztessenek be."
     Lloyd George és az angol békedelegáció a kulisszák mögött ekkor már erős harcban állott az erőszakos békéknek azzal a tervezetével, amelyet Clemenceau és Poincaré képviseltek. Lloyd George számos nyilatkozatából kiderül, hogy ő az egész békeművet nem vette komolyan s azt hitte, hogy a képtelen intézkedések egy vagy két esztendő múlva amúgyis revízió alá kerülnek. Keynes tanár, az angol békedelegáció tagja már megírta: "A béke gazdasági következményei" című tanulmányát, amelyben rámutatott milyen romboló következményei lesznek a Párizsban elkövetett tudatlan és felületes Európa rendezésnek. William Bullitt, az amerikai delegáció tagja ugyanekkor már elküldte Wilsonhoz azt a csalódott hangú levelét, amelyben lemondott a delegáció tagságáról, mert az új békék igazságtalanságaiból új háborúk fognak származni: "A béketárgyalásoknak Santungot, Tirolt, Magyarországot, Kelet-Poroszországot, Danzigot és a Saar területet érintő határozatai kétségkívül újabb nemzetközi konfliktusokat fognak eredményezni." Bullitt már ebben a levélben követelte azt, ami később be is következett, hogy az Egyesült Államok tagadja meg ezeknek a szerződéseknek az aláírását.

     A gyűlölködés és a bosszú atmoszférája azonban akkoriban még túl erős volt ahhoz, hogy a józan belátás elvei érvényesüljenek. A Chateau de Madridban internált magyar békedelegáció tagjai reménytelen küzdelmet vívtak a lehetetlen békeszerződés tervezetének paragrafus tömege ellen. A küszködő magyar delegációnak kívánt a Pesti Hírlap segítséget nyújtani azzal, hogy 1920. február nyolcadikán sok ezer példányban szétküldött a világba egy magyar, francia, angol és olasz nyelven nyomtatott Pesti Hírlapot, amelyben Horthy Miklós akkori fővezérrel, Huszár Károly miniszterelnökkel és Csernoch János hercegprímással élükön, a magyar közélet kitűnőségei vonultak föl a tervezett béke igazságtalanságai ellen, így: Wekerle, Andrássy Gyula, Wlassics, Szterényi, Teleki Pál, Herczeg Ferenc stb.

Teljes joggal állíthatjuk, hogy a Pesti Hírlapnak ez a külső kiállításban is formás, térképekkel és grafikonokkal díszített négynyelvű száma minden magyar revíziós propagandairatnak és könyvnek az őse. Három hét sem telt el a békefeltételek nyilvánosságra jutása óta, amikor a Pesti Hírlap ebben a külön kiadásában heves támadást intézett ellenük. A három különböző idegen nyelven nyomtatott példányokat megküldték a legfőbb béketanács tagjainak, minden angol, olasz, francia miniszternek, az angol, olasz, francia parlamentek tagjainak, a nemzetközi politikai élet kimagasló alakjainak, a nagy világlapoknak és így tovább.
     A Pesti Hírlap propagandaszámai kellemes meglepetést keltettek a magyar békedelegáció tagjai között, akik elszigetelt helyzetükben legjobban tudták értékelni a segítőakció jelentőségét és fontosságát. "Ez nagyon szép dolog volt és a Pesti Hírlap nagy szolgálatot tett vele a magyarság ügyének" - jelentette ki Apponyi Albert a Pesti Hírlap Párizsba küldött munkatársa előtt. Teleki Pál véleménye ez volt a dologról: "Az akciót nagyon jónak tartom ... a legjobb időben jelent meg ... hazafias cselekedetnek tartom, hogy Légrádyék vállalkoztak ennek az újságnak a kiadására". "Nagyon örülök, - mondta ugyanekkor Bethlen István, - hogy a Pesti Hírlap vállalkozott arra, hogy azt a hézagot, amelyet mindenütt találunk és amelyet, tekintve azt, hogy minden publicitástól el vagyunk vágva, kiküszöbölni alig lehet, a maga erejéből kitöltse." "Nagyon óhajtandó volna, - tette hozzá - hogy a Pesti Hírlap a jövőben is, amikor a publicitásra talán még nagyobb szükségünk lesz, egy és más kérdésben a külföldön helyzetünk ismertetésére törekedjék." Magyarország mai miniszterelnökének ezt a tíz év előtt kifejezett óhaját teljesítette a Pesti Hírlap az "Igazságot Magyarországnak!" című album kiadásával.
     Arra az ellenséges és fagyos légkörre, amelyben a trianoni béke megszületett, jellemző, hogy a sok ezer példányban szétküldött propagandaszámra aránylag nagyon kevés külföldi levél érkezett. Közöttük a legérdekesebb egy olasz levél, amelynek a megértő hangja már előre jelezte, hogy a háború utáni Magyarország volt ellenségei között elsősorban Olaszországtól remélhet jóindulatot és barátságot. Rizetti szenátor ebben a levélben meleg rokonszenvvel szól Magyarországról, s azt a véleményét nyilvánítja, hogy Európa békés fejlődése érdekében el kellene állni Magyarország földarabolásától.

     Ilyen ellenséges és fagyos légkörben természetesen a magyar békedelegáció fáradozása sem járhatott eredménnyel. Hiába való volt a delegáció nagyszerű fölkészültsége, a válaszjegyzékek tömege. A legfelsőbb béketanács nem változtatott a békefeltételeken. Fenyegetett, kényszerű helyzetünkben a szerződést 1920. június negyedikén aláírtuk és november tizenharmadikán ratifikáltuk.
     Akármilyen kényszerhelyzetben voltunk is, természetesen ez sem ment simán és ellentmondás nélkül. Az elszakított területek menekült magyarsága a béke aláírásának napján tüntető fölvonulást rendezett Budapesten, a nemzetgyűlés ülését a gyász jeléül fölfüggesztették. Másnap a nemzetgyűlésen Czettler Jenő Magyarország 36 legnagyobb egyesületének megbízásából tiltakozást olvasott föl a békeszerződés aláírása ellen. Az elnök pedig kijelentette, hogy a nemzetgyűlés a fölolvasott kiáltvány minden betűjével egyetért. A Pesti Hírlap a béke aláírásának alkalmából statisztikai adatokkal és magyarázó szöveggel bőven ellátott térképalbumot adott ki azzal a céllal, hogy a nemzetben az öntudatot és a lelkek erejét megszilárdítsa. A Pesti Hírlap egyébként vezércikkeiben hevesen küzdött úgy a szerződés aláírása, mint ratifikálása ellen.
     A békeszerződés ratifikálása hasonló tiltakozások közben történt meg. Az előadó, aki a ratifikációt ajánlotta, a kényszerhelyzeten kívül nem tudott más érvet fölhozni a ratifikáció mellett, mint a Millerand-féle kísérő levelet, amely a határrendezés alkalmából megejthető határmódosítások ígéretével felkeltette azt a reménységet, hogy a békeszerződés kegyetlen intézkedéseit nem fogják teljes merevségükben alkalmazni. Hogy azután a Millerand-levél ígéreteiből semmit sem tartottak meg, az ma külön érv a trianoni szerződés revíziója mellett.

     Ebben az időben világosfejű politikusok már Magyarországon kívül is kezdtek tisztába jönni azzal, hogy a párizsi gyűlöletbékék nem javára, hanem veszedelmére szolgálnak Európának. "A béke a versaillesi szerződés aláírásának napján szűnt meg" - mondta Baldwin, aki később a miniszterelnöki székben Lloyd George utódja lett. "Ez a béke nem államférfiak munkája", - jelentette ki Asquith. - "Sem értelme, sem értéke nincsen. Ez nem az a tiszta béke, amely a háború befejeztével végét vethetné a további háborúknak." Lansing, az Egyesült Államok államtitkára, aki tevékeny szerepet játszott a párizsi béketárgyalásokon, már ebben az időben lesújtó véleményt hangoztat az elért eredményről: "A békefeltételek mértéktelenül kemények és megalázók, közülük sok nem teljesíthető. Az igazság mellékes, minden az erőszak." Angol államférfiakra hivatkozik, akiknek szintén az volt a véleményük, hogy "a szerződések cselszövények és rablási vágy eredményei, értelmetlenek és keresztülvihetetlenek." Nittiről, aki később több könyvet írt a revízió mellett, köztudomású, hogy már a békefeltételek megszövegezése idején igyekezett mérsékelni a Magyarország ellen tervezett igazságtalanságot, de hiába. Azt lehet mondani, hogy a Párizsban kötött békékkel, közöttük a trianoni szerződéssel, már megszületésük pillanatában is csak Franciaország és a kisantant voltak megelégedve.

     Nagyon érdekesek és nagyon tanulságosak azok a megnyilatkozások is, amelyek a trianoni béke ratifikációját a külföldön kísérték. Azt tudjuk, hogy a trianoni szerződést az Egyesült Államok egyáltalában nem ratifikálta. Mégpedig azzal a célzattal, hogy a leghatározottabban tüntessen a szerződésbe foglalt igazságtalanságok ellen.
     A ratifikáció azonban nem ment simán a francia és az angol parlamentekben sem. Mind a két helyen tekintélyes hangok emelkedtek a szerződés fogyatkozásai ellen. Franciaországban maga Guernier előadó is elismerte, hogy a békeszerződés rendkívül súlyos, s amikor annak az elfogadását ajánlotta, a Millerand-féle kísérő levélre hivatkozott, amely szerinte lényeges módosításokra ad lehetőséget. Margain képviselő megállapította, hogy a Millerand-féle kísérő levél "már magában véve is bevallása a kormány részéről annak, hogy a békemű rossz." Ezt maga Briand, az akkori miniszterelnök és külügyminiszter sem tagadta, mert ugyanezen az ülésen kijelentette, hogy: "a magyar határ bizonyos fokig önkényesen van megvonva. Elég, ha egy térképet megnézünk, és azon követjük a határvonalat, amely egyébként nem feltétlenül végleges, s amely, tudjuk meg mindjárt, nem feltétlenül szentesíti az igazságot. A határ bizonyos érdekeket sért és ezért bizonyos kiigazításokra lesz szükség."
     Az angol parlamentben már a ratifikációt megelőzőleg éles támadások hangoztak el a trianoni szerződés ellen. 1920. március 25-én a képviselőházban Captain Elliot, március 30-án pedig a lordok házában lord Newton, Viscount Bryce, lord Montagu, lord Sydenham, lord Weardale, Marques of Crewe szálltak síkra Magyarország igazsága mellett. 1921. május havában a ratifikációs vitában hatvantagú képviselőcsoport követelte a trianoni szerződés ratifikációjának a megtagadását. A felsőházban pedig lord Newton, lord Bryce és lord Phillimore kívánták ugyanezt. Lord Curson külügyminiszter csak egyetlen egy érvet tudott fölhozni a ratifikáció mellett, a Millerand kísérőlevelében foglalt ígéretet.

     Amint láttuk, minden ratifikációs vitában nagy szerepet játszott a Millerand-féle kísérőlevél. Magyarországban is, Angliában is, Franciaországban is azzal bíztatták az elégedetlenkedőket, hogy a Millerand-levélben megígért határkiigazítás orvosolni fogja a legkirívóbb igazságtalanságokat. Később még rátérünk, a gyakorlatban hogyan váltották be a Millerand-féle kísérőlevél ígéreteit. Ezt megelőzőleg azonban el kell mondanunk a Fouchet-jegyzék történetét.
     Alig száradt még meg a tinta a trianoni szerződésen, amikor 1920. július 24-én, Fouchet budapesti francia főmegbízott, jegyzéket adott át a magyar kormánynak, amelyben a francia kormány hivatalosan felajánlotta, hogy Magyarország és az utódállamok között kész olyan tárgyalásoknak a közvetítésére, amelyeknek a céljuk, hogy "egyrészt orvosoljanak bizonyos gazdasági és néprajzi igazságtalanságokat, másrészt kiegészítsék a kisebbségek védelmének biztosítására már létesített határozmányokat."
     A hivatalos Franciaország tehát hat héttel a trianoni szerződés aláírása után hivatalosan elismeri a szerződés revíziójának, a néprajzi és területi igazságtalanságok orvoslásának a lehetőségét. Ennek a nagylelkű kezdeményezésnek azonban volt egy szépséghibája, amire rámutat Leon Blum francia szocialista vezér a Populaireben írott cikkében: "Hogyan? A békeszerződéseket követő napon már maga a francia kormány élén Millerand miniszterelnökkel, elismerte, hogy a szerződések Magyarországgal szemben súlyos néprajzi és gazdasági igazságtalanságokat tartalmaznak! De hiszen ez egyértelmű a revízió kilátásba helyezésével. És milyen föltételek mellett került volna erre sor? A magyar államvasutaknak egy francia csoport részére való bérbeadása fejében Millerand hajlandónak mutatkozott, hogy Magyarország határait saját szövetségeseinek, a kisantant kárára kiigazítsa."
     A francia pénzcsoport üzlete nem jött létre. Amire Millerand egyszerre lemondott a közvetítésről.

     Amint láttuk, a Millerand-féle levélben foglalt ígéret, amely kilátásba helyezte a határmegállapítás legkirívóbb igazságtalanságainak a kijavítását, főindokul szolgált a trianoni szerződés magyarországi ratifikációjára. Bizonyítékaink vannak azonban rá, hogy a velünk szerződő másik fél soha nem is gondolt arra, hogy a Millerand-levélnek a békeszerződés kiegészítéséül tekinthető rendelkezéseit becsületesen végrehajtsa. Az egyik bizonyíték a magyar-csehszlovák határmegállapító bizottságnak 1925. évi március hó 12-ik és 13-ik napjáról fölvett 36. számú jegyzőkönyve. Ebben olvasható a következő eset: "A magyar biztosnak azon kijelentésére, hogy nagyon meg van ütközve azon, hogy a határmegállapításra vonatkozó okmányok között a kísérőlevél nincsen megemlítve, az antant biztosok válasza a következő volt: A Szövetséges Hatalmak biztosai nincsenek abban a helyzetben, hogy a kísérőlevélről, amely a bizottságnak tudomására adatott, beszélgessenek."
     Azt, amit ebből a jegyzőkönyvből megtudunk, megerősíti Gordon Ross, a magyar-cseh határ megállapítására kiküldött bizottság egykori főtitkárja. Gordon Ross a Daily Mailben közölt levelében megírja, hogy amikor a bizottság megkezdte a határ megállapítását, hamarosan kitűnt, utasítása csak arra szól, hogy a határt pontosan úgy állapítsa meg, ahogyan azt a szerződés kijelölte.
     Eszük ágába sem volt tehát, hogy módosítsák az eredeti határvonalat. Természetesen mindez másképp lett volna, ha az a francia pénzcsoport, amely a Fouchet-féle jegyzékkel egyidejűleg a Schneider-Creusot céghez családi közelségben álló Saint Sauveur gróf vezetése alatt jelentkezett Teleki Pál miniszterelnöknél, megkötötte volna a Leon Blum nyilatkozatában említett üzletet.

     Azt viszont maguk a főérdekeltek, a Magyarország testén osztozó utódállamok is érezték, hogy túl sokat juttatott nekik a véletlen szerencse, s józan ésszel nem lehet arra számítani, hogy a trianoni szerződés minden intézkedése állandóan fennmaradjon. Volt idő, amikor maga Benes is, aki az utóbbi években a békeszerződések megváltozhatatlanságát hirdeti, az elcsatolt területeit egy részének visszaadására gondolt.
     Benes nemrégiben ismerte ezt be, amikor egy újságíró előtt azt mondotta, hogy most már nem gondol azoknak a területeknek a visszaadására, amelyeknek a Magyarországhoz való csatolására évekkel ezelőtt hajlandó lett volna. Bethlen István miniszterelnök a New York Times munkatársának adott interjúban ezekről a tárgyalásokról, az idén november első felében, így nyilatkozott: "Kilenc évvel ezelőtt csakugyan tárgyalásokat folytattunk erre vonatkozólag Csehszlovákiával, de soha sem tudtunk dr. Benestől határozott javaslatokat kapni. Ezután következett Károly restaurációs kísérlete, és azóta Csehszlovákia Magyarországot a békeszerződések veszedelmének tekinti. Azóta nem is folytak ebben a kérdésben tárgyalások. Egyébként felmerül az a kérdés, - teszi hozzá Bethlen - ki képviseli ebben az ügyben Csehszlovákia véleményét, Masaryk, vagy Benes?"

     Az utolsó, maliciózus kérdés magyarázata, hogy Masaryk, aki mindig tisztában volt a csehszlovák állam összetételének természetellenes voltával, kezdetétől fogva sokkal békülékenyebb álláspontot foglalt el a békeszerződések revíziója tekintetében, mint Benes. A cseh állam elnöke már 1923-ban kijelentette dr. Pályi Ede előtt, hogy "a túlnyomóan magyar lakosságú területek visszaadásáról igenis lehet tárgyalni, de természetesen csak megfelelő feltételek mellett". Masaryk 1927. október 28-án a cseh nemzeti ünnepen megismételte azt, amit Pályinak mondott, kijelentvén: "sohasem titkoltam, hogy a békeegyezmények és különösen Európa új fölosztásának a műve nem minden részletében tökéletes. Bizonyos korrektúra részleteiről lehet tárgyalni, de ennek tárgyilagosan és igazságosan, nem agitációszerűen kell történnie és a tárgyalásokat állam és állam között kell folytatni". Az elnök ilyen irányú megnyilatkozásainak azonban nem volt soha semmiféle praktikus értékük, mert az elnöki nyilatkozatot mindig nyomon követte egy Benes nyilatkozat, amelyik lerontotta Masaryk engedékeny magatartásának minden értékét. A legutolsó időkből is fölhozhatunk egy erre vonatkozó példát.
     1930. szeptember 29-én megjelenik Masaryknak a londoni General Press munkatársa előtt tett következő nyilatkozata: "Ami Magyarországot illeti, a veszélymomentum a magyarok részéről követett agresszív politikában van. Nehézségeikben teljesen együttérzek a magyarokkal és kedvező körülmények között kész volnék arra, hogy a meglevő határ módosítását az ő javukra fontolóra vegyem; mielőtt azonban ez valamilyen alakban lehetséges lenne, a magyaroknak meg kell változtatni taktikájukat." Alig jelent meg ez a nyilatkozat, ismét akcióba lépett Benes, hogy az elnök kinyilatkoztatásainak a lényegét megcáfolja és elhomályosítsa. A cáfolat, amely állítólag autentikusan idézi Masaryk nyilatkozatát, azt mondja, hogy az elnök nem a magyarok javára teendő egyoldalú határmódosításról beszélt, hanem csak a mai határok modifikációjáról, ehhez is hozzátette, hogy mindenféle határváltoztatás a parlamentnek van fenntartva, s nem lehet megváltoztatni a határokat a kis és nagy antant hozzájárulása nélkül. Ami pedig legérdekesebb, Benesék szerint az elnök azt is kijelentette, hogy: "Ezenkívül a változás nem lehetne kizárólag egyoldalú. A mi területünk is hasonlóképpen kiterjesztést kívánna a mi javunkra." Az utolsó karikatúraszerű ötletben alighanem egy új Benes-féle taktikázás csírája rejlik. Benes cáfolatával szemben viszont a General Press munkatársa ellennyilatkozatában megállapította, hogy Masaryk nyilatkozata igenis úgy hangzott el, amint azt ő megírta és az elnök semmit sem mondott azokból a fenntartásokból, amelyekkel az ő nyilatkozatát Benesék kiegészítették. Aki tudja, hogy Benes és Masaryk között évek óta milyen huzavona folyik ebben a kérdésben, nem is kételkedik a General Press tudósítójának az állításaiban. De akkor még mindig nyitva marad az a kérdés, amelyet Bethlen fölvetett: ki képviseli Csehszlovákia véleményét ebben a kérdésben, Benes vagy Masaryk?

     A trianoni szerződést tehát aláírták, ratifikálták. Ezzel egyidejűleg pedig megindult a küzdelem a szerződés revíziójáért.
     Magát a revíziós mozgalom történetét három fő fejezetre lehet osztani. Az első a Rothermere lord fellépését megelőző korszak, amelyet a "gerillaharc korá"-nak lehetne elnevezni. A második Rothermere nagyszerű sajtóhadjárata. A harmadik korszak pedig, amelyet Mussolini és Curtius német külügyminiszter legutolsó beszédeitől lehet számítani, a revíziós követelés bevonulása a kormányok hivatalos programjába.
     A gerillaharcok korában még nem lehetett jól megszervezett összefüggő akciókról beszélni. Egy-egy külföldön tartott előadás. (Az első ilyesfajta megnyilatkozás 1922. tavaszán Teleki Pálnak vitaestéje volt az oxfordi egyetemen.) Külföldi újságokban elhelyezett újságcikkek. Külföldi vendégek fogadása Budapesten. Egyik-másik jóindulatú külföldi politikus, vagy publicista megnyilatkozása Magyarország igaza mellett. Keynes 1922-ben megjelent új könyve: "A békeszerződések revíziója". Jean Desthieux tanulmánya: "Nincs még béke! A kis antant." 1923-ban a francia parlamentben megalakult a magyarbarát képviselők csoportja. A csoport vezére, Charles Tisseyre, aki: "Egy diplomáciai tévedés - A megcsonkított Magyarország" cím alatt könyvet írt mellettünk. Az elhangzó nyilatkozatok között igen érdekesek és még ma is használhatók akadnak. A mai angol kormány tagjai például meglehetősen határozottan lekötötték magukat a békeszerződések revíziója mellett. MacDonald a munkáspárt 1925. szeptember havában tartott liverpooli értekezletén kijelentette, hogy ha a munkáspárt ismét kormányra kerül, módosítania kell a versaillesi békeszerződést. "Olyan béke ez, amely kihatásában rosszabb, mint a háború volt." Henderson külügyminiszter, 1924. évi február 25-iki beszédében a következőket mondta: "A szövetséges államférfiaknak, akik országaikat Párizsban képviselték, nem sikerült egy igazságos és tartós békét létesíteni, a versaillesi szerződés határozmányai valóságos megcsúfolásai a történelemnek. A kormánynak az a föladata, hogy megteremtse a valódi békét."

     A revíziós mozgalom történetének második korszaka, amint mondottuk, Rothermere fellépésétől számítódik, 1927. június 21-én jelent meg a Daily Mail-ben a "Magyarország helye a nap alatt" című cikk, amelynek első mondata így hangzott: "Kelet-Európa tele van Elszász-Lotharingiákkal." Ettől a naptól fogva a magyar ügynek van méltó szószólója a világ közvéleménye előtt. A Daily Mail kétmilliós példányszámban hirdeti a magyar igazságot és Rothermere lord, aki a nemes ügyért való küzdelembe egyre jobban belemelegszik, nagyszerű szívóssággal és a tárgy csodálatosan alapos ismeretével veri vissza az ellene megindított ellenoffenzívákat. Talán a világtörténelemben páratlan az, ami ebben az esetben történt. Lord Rothermere, mielőtt első cikkét megírta, úgy érkezett Budapestre, mint egy ismeretlen és előkelő idegen. Nem kereste az úgynevezett "illetékes körök"-kel való érintkezést. Sőt elkerülte. A maga szemével akart látni. A saját fülével akart hallani. Véletlenül tanúja volt egy revíziós népgyűlésnek, amelyet a Társadalmi Egyesületek Szövetsége a Vigadóban rendezett. S - amint ezt később maga megírta - abból az elszántságból, abból az elkeseredésből, amely ezen a népgyűlésen megnyilatkozott, látta, hogy itt az idő az akció megindítására. A magyar igazságnak nem lehet ékesebb szóló bizonysága, mint ennek a nemes szívű és nagyszerű embernek az önkéntes saját elhatározásából való állásfoglalása. "Két fiam esett el a háborúban, - mondotta az egyik nyilatkozatában. - Nemes ideálokért áldozták fel az életüket, nem azért, hogy egy dicső nemzettel igazságtalanul bánjanak."

     Ilyen motívumok indították cselekvésre ezt a nagyszerű embert, akinek az önzetlen és nemes föllépése csakhamar életet és mozgalmat hozott a revíziós mozgalom tespedő vizeibe. A magyar társadalom a békekötést követő hetedik esztendőben a trianoni nyomorúságba belefáradva, már bizonyos apátiával nézte a dolgok fejlődését. Ebben a társadalomba egyszerre új reménységet öntött a kitűnő lord föllépése. Bethlen István egy parlamenti beszédében igen meleg hangon emlékezett meg a Daily Mail-ben megkezdett akcióról, Herczeg Ferenc pedig mozgalmat indított, hogy a magyar nemzet sokszázezer aláírással üdvözölje Rothermere lordot. A sokszázezer aláírás természetesen igen hamar összegyűlt, s a Magyar Revíziós Liga küldöttsége Nagy Emil és Vermes Béla vezetése alatt, 1927. november 10-én, Londonban átnyújtotta Rothermerenek a huszonöt kötetre terjedő díszalbumot, mely nem kevesebb, mint egymillió-háromszázezer aláírást foglalt magában. A Magyar Revíziós Liga maga is Rothermerenek köszönheti létrejövetelét. Rothermere sürgette egy olyan állandó szerv megalkotását, amely a Nemzeti Szövetség, a TESZ és a többi hasonló társadalmi alakulás mellett, az egész nemzet minden rétegét csoportosítja a revízió egyértelmű követelésében. Csak napokba telt és Rothermere kívánsága megvalósult, megalakult a Liga, amely Herczeg Ferenc elnöksége alatt nagyszerű tevékenységet fejt ki a revíziós eszme terjesztése érdekében.
     A Rothermere-akció egyik közvetlenül megmutatkozó hatása tehát az volt, hogy a magyar közvéleményt felrázta közönyéből. A másik hatása, hogy egyre szélesebb körben támaszt érdeklődést a trianoni szerződésben foglalt igazságtalanságok iránt. 1927. nyarán pártközi bizottság szervezkedik az angol parlamentben a magyar kérdés tanulmányozására. Lloyd George is Rothermere mellé áll. Földiák Györgynek, az Angol Magyar Bank egyik budapesti igazgatójának a levélbeli kérdésére kifejti, hogy a megkötött szerződésekről azoknak megalkotásakor mindenki elismerte, hogy "időről-időre módosíthatók lesznek az esetleg fölmerülendő új tényeknek és körülményeknek megfelelően". "Mi mindnyájan elismertük annak lehetőségét, - írta - hogy a békeszerződések bizonyos rendelkezései és bizonyos klauzulái eszmecsere, döntés és esetleg revízió tárgyává is tehetők ama nagy bíróság által, amelyet a békeszerződés első pontjai megszervezett, vagyis a Népszövetség által."
     Tardieu, francia miniszterelnök abban a vitában, amely 1930. évi november hó 13-án a revízió kérdésében fejlődött ki a francia parlamentben, tagadta, hogy a népszövetségi paktum 19. szakaszára hivatkozva, bárki is kérhetné a békeszerződések revízióját. "Sokan olyan értelmet kívánnak adni a tizenkilencedik paragrafusnak, - mondta - amire a szövegezői sohasem gondoltak." Lloyd George tanúságtétele már Tardieu beszéde előtt három évvel végérvényesen eldöntötte ezt a kérdést és kétségtelenné tette, hogy a szerződés megalkotói éppen a revízió lehetővé tétele érdekében alkották meg a 19. paragrafust.
     Harmadik hatása a Rothermere-akció megindításának az ellentábor fölszisszenése volt. A cseh parlamentben július 7-én heves kirohanások történtek Rothermere ellen, akit akkoriban a cseh lapok "Don Quichote de la Daily Mail" néven igyekeznek lekicsinyelni. A támadást maga Benes vezeti. Ebből heves polémia támad, Rothermere azonban az adatok pergőtüzével csakhamar elhallgattatja a cseh külügyminisztert. Ugyanez a sorsa 1927. novemberében Zoch lutheránus püspöknek, aki kemény válaszokat kap a lordhoz intézett nyílt leveleire. A magyar nemzet egyre több bizakodással és a nemes lord iránt való lelkesedéssel nézi ezeket a fejleményeket. Rothermere iránt való háláját boldogan és tüntetően fejezi ki, mikor 1928. májusában Rothermere fia, Harmsworth látogat el Magyarországra. Soprontól Budapestig, Szegedtől Debrecenig valóságos diadalút volt Rothemere fiának az utazása. Mi, magyarok, magunk is könnyes szemmel és megilletődött szívvel eszméltünk rá, hogy a revíziós követelés mennyire benne él a magyar nép lelkében.

     A Pesti Hírlap természetesen az első pillanatban ott állott Rothermere mellett, új hévvel és új lelkesedéssel folytatta régi akcióját a trianoni határok megváltoztatásáért. A lap állandó összeköttetést tartott fenn Rothermere-rel, a lord számos, ma is emlegett és ma is idézett nyilatkozata a Pesti Hírlapban látott először napvilágot. A Pesti Hírlap harci erejét pedig fölbecsülhetetlen értékűvé tette, hogy akkoriban a magyar újságírás fejedelme, Rákosi Jenő írta a vezércikkeit. Rothermere lord angol fordításban olvasta Rákosi Jenő cikkeit, a revíziós harc londoni és budapesti két vezéregyénisége között ismeretlenül is bizonyos intimitás fejlődött ki. Csakhamar létrejött közöttük az első személyes találkozás. Rákosi Jenő, aki ekkor már 86 esztendős volt, az ő korában csodálatos vállalkozási készséggel és frissességgel rászánta magát a hosszú utazásra, 1928. júliusában megérkezett Angliába, ahol két héten keresztül a lord skóciai kastélyában Rothermere vendége volt. Az első találkozást hamarosan követte a második. Rákosi Jenő ugyanabban az évben, szeptember 23-án, Velencében találkozott a lorddal, Velencéből pedig Rómába utazott, ahol Mussolini fogadta. Rákosi Jenő csodálatos egyéniségének kétségtelenül hatása volt úgy Mussolinire, mint Rothermerere.
     A lordnak nemsokára szomorú alkalma nyílt arra, hogy a Rákosi Jenő iránt érzett elismerésének áldozatra kész bizonyságát adja. Alig pár hónappal a velencei találkozó után, 1929. február 8-án Rákosi Jenő meghalt. Február 17-én pedig megérkezik Rothermere lord sürgönye a Pesti Hírlaphoz, amelyben bejelenti, hogy saját költségén szobrot állíttat Rákosi Jenőnek. A szobor azóta már elkészült, 1930. november 30-án le is leplezték. Rothermere pedig, aki a Daily Mail főszerkesztőjét, Ward Price-t bízta meg képviseletével, Kossuth Lajos szavait üzente a Rákosi Jenő emlékét ünneplő magyar nemzetnek: "Mióta az emberiség történelmét följegyezték, nem volt igazságosabb ügy, mint a magyar nemzet ügye!"

     Nem részletezzük tovább a Rothermere akció egyes mozzanatait. Most még csak arra kívánunk röviden rávilágítani, hogy a Rothermere akcióval kapcsolatban hogyan lett a szétszórt és ködös revíziós meggyőződésekből egységes politikai akció, a revízió követelése mint vált az egyes kormányoknak hivatalosan hangoztatott programjává. Ezzel megérkeztünk a revíziós mozgalom történetének legfontosabb fázisához, a harmadik fejezethez, amelynek egyébként ma még csak a kezdetét éljük.
     A revízió problémájával kapcsolatban Rothermere közvetítésével történik meg az első, végtelenül fontos állásfoglalás. A Daily Mail 1928. március 27-én közli Mussolininek a Rothermere lord előtt tett nyilatkozatát, amelyben Olaszország vezére, minden más felelős állásban lévő államférfit megelőzve foglalt állást a trianoni szerződés revíziója mellett, mert "egy békeszerződés nem lehet sírbolt". Mussolini nyilatkozata leírhatatlan lelkes hatást vált ki a magyar közvéleményből. Amikor egy hónappal később Budapestre érkezik az olasz képviselőknek és szenátoroknak egy csoportja, a magyar társadalmi egyesületek szövetségének rendezésében 25 ezer főnyi tömeg tüntet az olasz-magyar barátság és Mussolini mellett.

     Mussolini nyilatkozata mint a bomba csap le az ellenséges táborba. Benes, aki Nyugat-Európa felé szereti megőrizni a látszatot, 1928. április 10-én az amszterdami De Telegraafban még azt mondja, hogy a békerevízióról valóban lehet beszélni, hiszen senki, maga a csehszlovák állam sem állította, hogy a jelenlegi békék ideálisak és azokon nem lehet javítani. Két hónappal később, június 21-én, azonban a kisantant külügyminisztereinek Bukarestben tartott konferenciája már sokkal harciasabb húrokat penget és a kiadott kommünikében, amely főképpen Magyarországgal és a revízió kérdésével foglalkozik, kijelenti, hogy "minden eszközzel szembeszállanak bármilyen kísérlettel, amely a trianoni szerződés megváltoztatására irányul".
     A hivatalos Anglia álláspontja sem kedvező. Chamberlain, Anglia akkori külügyminisztere egy hozzáintézett interpellációra válaszolva, 1928. július 4-én kijelenti: "Senki sem szolgálja a béke érdekét azzal, hogy a nemrég megkötött béke revízióját javasolja." Itt megjegyezzük, hogy Anglia hivatalos köreinek az állásfoglalása a munkáspárt uralomra jutása után némiképpen kedvezőbb lett a számunkra. 1929. november 13-án Mander liberális képviselő megkérdezte a munkáspárti kormány külügyminiszterétől, mi a kormány álláspontja a trianoni szerződés revíziója tárgyában? Henderson pedig erre ezt felelte: "Az angol kormány soha sem tette megfontolás tárgyává a trianoni szerződés revíziójának a kérdését." A diplomácia nyelvezetében a finomságok döntenek. Ezért megállapíthatjuk, hogy Henderson formulája, amely még nyitva hagyja az ajtaját annak, hogy az angol kormány a közelebbi vagy távolabbi jövőben a revízió mellett foglaljon állást, valamivel jobb a Chamberlain ridegen elutasító álláspontjánál.
     A hideg és óvatos Chamberlaint revízióellenes nyilatkozatának megtételére többek között az is indíthatta, hogy Mussolini 1928. június 5-én tartott külpolitikai expozéjában hivatalos helyről megismételte azt, amit a Rothermerenek adott interjúban kijelentett: "Súlyos bonyodalmakat lehet kikerülni azzal, ha revízió alá veszik a békeszerződéseket azokban a pontokban, amelyek revízióra szorulnak."
     A revíziós gondolat további terjeszkedését mutatja, hogy az amerikai Egyesült Államok szenátusának a külügyi bizottsága elhatározta, hogy a magyar kérdést tanulmányozni fogja s hivatalosan megkereste Rothermere lordot, küldje be a Daily Mail-nek Magyarországról írott cikkeit.

     A magyar kormány az egyre szélesebb köröket verő mozgalommal szemben nagyon óvatos, igen sokak szerint túlzottan óvatos álláspontra helyezkedik. 1927. október 19-én az egységes párt értekezletén Bethlen István kijelenti, az időt nem tartja még alkalmasnak arra, hogy a békerevízió kérdését a Nemzetek Szövetsége előtt fölvesse. Ez a hivatalos magyar álláspont lényegében azóta sem változott. A magyar kormány politikája ebben a tekintetben arra szorítkozik, hogy ne zárja be maga mögött az ajtókat. A háborút elítélő Kellog-paktumhoz például Magyarország 1928. október 8-án annak a megjegyzésével csatlakozott, hogy reméli, a paktumot aláíró hatalmak a jövőben keresni fogják a módját a nemzetközi igazságtalanságok orvoslásának.
     Amint a Rothermere-akció sodra mindig hatalmasabb tempóban magával ragadja a magyar közvéleményt, a magyar kormány egyre sűrűbben kénytelen állást foglalni a revízió kérdésében. 1929. január 15-én például már az egységes párt értekezletén is sürgető hangok hallatszanak, amelyek a kormány erélyesebb föllépését követelik. Ezekre a fölszólalásokra Bethlen István azt feleli, hogy a kormány csak "megfelelő nemzetközi helyzetben" hajlandó a revíziós követelés fölvetésére.
     Két héttel később újabb offenzíva indul azzal a céllal, hogy a kormányt határozottabb föllépésre bírja. 1929. február elsején Budapest székesfőváros közgyűlése Polónyi Dezső indítványára elhatározta, megkeresi a törvényhozást, hogy az utasítsa a kormányt a trianoni szerződés revíziójának az előkészítésére. Ez a határozat már a fővárosi pártok hosszú kompromisszumos tárgyalásának az eredménye volt, mert Polónyi Dezső eredetileg sokkal határozottabb hangon fogalmazta meg indítványát. Február hatodikán Bethlen István a képviselőházban kijelenti, hogy teljesen magáévá teszi a főváros revíziós határozatát, de hozzáteszi: a kormány csak akkor veti föl külföldi fórumok előtt a revíziós kérdést, ha az idő már megérett rá.
     A magyar kormány óvatosságát némiképpen érthetővé teszi, hogy ebben az időben még az utódállamok számára a revízió puszta emlegetése is elegendő ok volt arra, hogy Magyarországot békebontó szándékkal vádolják meg a világ előtt. 1929. május 27-én Budapesten nagy pompával avatják föl a hősök emlékkövét és a millenniumi emléket. Bethlen István ünnepi beszédében azt hirdeti, hogy a magyar nemzet nem nyugszik meg a trianoni végzésben soha. Két héttel később, június 10-én a kisantant-államok kormányai demarsot intéznek a magyar kormányhoz, amelyben tiltakoznak Bethlen István "irredenta kijelentései" ellen.
     Magától értetődik, hogy ennek az okvetetlenkedésnek nem lett semmi következménye. Kisantantékat lehűti, hogy Bethlen Istvánt, aki június folyamán Párizsba utazik, a francia fővárosban igen barátságosan fogadják, a francia sajtóban, magában a külügyminisztériumhoz közelálló Le Temps-ban is jóindulatú cikkek jelennek meg Magyarországról. Elmúlt az az idő, amikor a francia sajtó teljes egészében a kisantant hazugságait terjesztette. A kisantantot gondolkozóba ejtheti az is, hogy 1929. július 30-án a II. Internacionálé végrehajtó bizottsága Bernben állást foglal a revízió mellett, bárha határozatához hozzáteszi: "csak egy demokrata és békés Magyarország kérheti az Internacionálé támogatását."
     Lassan-lassan a hivatalos magyar álláspont is kezd némiképpen nekibátorodni. 1929. szeptember 10-én Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetője, a Népszövetség közgyűlésén mondott beszédében saját hosszú életének tapasztalataira hivatkozva, kifejti, hogy semmi sem örökös a politika világában, egyben rámutat a trianoni szerződés képtelen és tarthatatlan voltára.
     Valószínű, hogy Apponyi genfi szereplésének visszhangját jelenti, hogy október 25-én Zaleszky lengyel külügyminiszter bukaresti látogatása alkalmával kijelenti, hogy Lengyelország, bár Magyarország iránt őszinte rokonszenvet érez, a revíziós törekvéseket visszautasítja. A magyar revíziós követelésekkel kell összeköttetésbe hozni Mironescu román külügyminiszternek azt a Prágában 1929. december 4-én tartott beszédét is, amelyben kijelenti, hogy a kisantant "minden eszközzel" el fogja hárítani "a jogos nemzeti törekvéseik elé állított akadályokat". Ez nyílt fenyegetés akar lenni. De teljesen hatás nélkül marad. A hágai és párizsi tárgyalások egy időre ugyan kiszorítják a napi aktualitások sorából a revíziós követeléseket, 1930. június 4-én azonban már az egész ország dacos gyászünneppel üli meg a trianoni szerződés aláírásának tízesztendős évfordulóját. Apponyi Albert pedig ebből az alkalomból a képviselőházban megrázó erejű gyászbeszédet mond.
     A revízió marad, ami volt, a magyar politikai élet legfontosabb kérdése, az a kérdés, amelyhez minden egyebet hozzá kell mérni. A revízió szempontjából ítéli meg a nemzet és a közvélemény Briand páneurópai tervét is. A magyar felsőház külügyi bizottságának 1930. július 5-én tartott ülésén az a fölfogás fejeződött ki, hogy Magyarország csak a békeszerződések revíziója után járulhat hozzá a tervezett Európai Szövetséges Állam megalakításához, július 7-én tartott debreceni beszámolójában pedig Bethlen István miniszterelnök kijelenti, hogy "Páneurópa kedvéért nem lehet megkövesíteni a trianoni határokat". Ezt a fölfogást a Briand memorandumára válaszul, július 15-én átnyújtott magyar válaszjegyzék úgy fejezi ki, hogy a magyar kormány nem járulhat hozzá olyan megoldáshoz, amely a revízió lehetőségét kizárva a békeszerződések által teremtett mai helyzetet megváltozhatatlanná tenné. Szeptemberben Genfben, amikor ott a Briand memorandumára beérkezett válaszokat tárgyalják, a magyar kormánynak ezt a fenntartását bizonyos megértéssel fogadják. És hasonló fogadtatásban van része annak az Apponyi beszédnek is, amely a múlt évinél sokkal határozottabb formában fejtegeti a trianoni szerződés revíziójának szükségét.
     A magyar revízió szempontjából különösen érdekes eseményei voltak az utolsó hónapoknak Bethlen István velencei találkozója Rothermere-rel, amely alkalmul szolgált arra, hogy a magyar kormány feje és Magyarország nagy barátja kölcsönösen megértsék egymást; továbbá Bethlen István utazása Angorába és Berlinbe, amelynek során a magyar
miniszterelnök mind a két fővárosban szóbahozta a revízió szükségességét. Végül: különös fontosságot kell tulajdonítani annak az interjúnak, amelyet Bethlen István a New York Times számára adott. Ebben az interjúban, amelynek a szövege 1930. november 18-án jelent meg a Pesti Hírlapban, a miniszterelnök így mondotta meg, hogy Magyarország milyen konkrét követeléseket támaszt a revízióval kapcsolatban:

     Ebben a nyilatkozatban, amelyet úgy lehet tekinteni, mint a magyar revíziós mozgalom hivatalos programját, a miniszterelnök magáévá tette azt az álláspontot, amelyet ebben a kérdésben a Magyar Revíziós Liga már korábban elfoglalt, és amelyet lord Rothermere is helyeselt.

     A hágai konferencia és a jóvátételi kérdések végleges elintézése után egyszerre új harcos jelentkezik a revíziós fronton: Németország. Augusztus 11-én Treviránus, a megszállott területek birodalmi minisztere éles hangú beszédet mond Németország keleti határairól, különösen a lengyel korridorról s kifejezi azt a reményét, eljön még a nap, amikor meg lehet indítani a harcot Németország jogaiért. Másik fontos esemény Mussolininek október 27-én mondott beszéde, amelyben kijelentette, hogy a békeszerződések revíziója nemcsak olasz érdek, hanem az egész világnak érdeke és nem megvalósíthatatlan dolog, miután ezzel a népszövetségi alapokmány is számol. Erről a Mussolini beszédről írta Leon Blum a francia szocialista párt vezére a Populaireben, hogy azzal Mussolini "hivatalosan megnyitotta a békeszerződések revíziójára vonatkozó akciót". Leon Blum ugyanebben a cikkben azt követelte, hogy a francia kormány kezdjen tárgyalást a békeszerződések revíziója érdekében, mert Mussolini kezéből ki kell venni "ezt a propagandaeszközt". Úgy látszik, egyre szaporodnak Franciaországban, akik egy véleményen vannak Leon Blummal, mert Mussolini idézett beszéde óta sűrűbben hangzanak el Franciaországban a revízió melletti hangok. Itt elég, ha Hervé, Daladier, Cot és mások megnyilatkozásaira utalunk.
     Curtius november 20-án mondott feltűnést keltő beszédet, amely szerint a versaillesi szerződés egyes részei nem lehetnek Európa öröktörvényei; a német nép a mostani állapotokkal "különösen keleten" nem békülhet ki és ezt az igényét "a népszövetségi paktum 19. §-án túlmenően is hangoztatja".
     Mussolini beszéde azt jelentette, hogy a revízió követelése az olasz kormány hivatalos politikája, Curtius beszéde azt jelenti, hogy a német kormány is hivatalosan követeli a revíziót.
     Ennek a két beszédnek a hatása alatt különös szenzációt keltenek Bethlen István már említett angorai és berlini utazásai.
     Az ellenséges oldalon már arról beszélnek, hogy egységes revíziós front alakul Mussolini vezetése alatt. Talán már a közeljövő megmutatja, mennyi igazság van ezekben a találgatásokban. Egy dolog azonban kétségtelen: a revízióért való harc olyan stádiumba érkezett, amikor ellenség és jó barát egyformán érzi, hogy a döntő események nem várathatnak sokáig magukra.

     Az előadottakból láthatjuk, hogy az esztendő második felében a revízió kérdése a nemzetközi érdeklődés előterébe nyomult. Mindenki érzése szerint közeledünk ahhoz az időponthoz, amikor a revízió problémája bevonul az aktuális nemzetközi politikai kérdések sorába. Ebből a szempontból a legjobb időben jelent meg a Pesti Hírlap "Igazságot Magyarországnak!" című revíziós albuma, amely szeptemberben hagyta el a sajtót. Ugyanakkor, amikor a politikusok, diplomaták magánbeszélgetéseiben és nyilvános megnyilatkozásaiban egyre gyakrabban kezdett szerepelni a revízió, a Pesti Hírlap albuma grafikonok, térképek, többszínű és egyszínű reprodukciók tömegével támogatott rövid és meggyőző érveléssel mutatta be a világnak a magyar nemzet igazát. Az albumot Genfben megkapta a Nemzetek Szövetségének őszi közgyűlésére kiküldött delegációk minden tagja és az ott időző újságírók túlnyomó többsége. Ezekben a körökben valóságos szenzációt keltett a pompás díszmunka, amelyet mindenki nagy érdeklődéssel kezdett tanulmányozni. De nem tévesztették el hatásukat azok a példányok sem, amelyeket Budapestről az öt világrész minden sarkába szétküldtek, hogy államférfiak, politikusok, újságírók, tudósok között hirdesse azt az igazságot, amelyet Rothermere első cikkében úgy fejezett ki, hogy Magyarországnak is helyet kell adni a nap alatt.
     Az album mély hatásáról némi fogalmat adhatnak azok a megnyilatkozások, amelyeket a Pesti Hírlap címére érkező köszönő levelek tömegéből kihalásztunk és amelyeket a következő hasábokon közlünk.

     A díszalbum magyar kiadását a magyar közélet vezető egyéniségeinek küldöttük meg, nem úgy, mint a külföldnek: felvilágosítás és meggyőzés céljából, hanem azért, hogy tudomást vegyenek a világ minden táján megindított revíziós hadjáratunkról s véleményt alkothassanak maguknak akciónk helyességéről és célirányos voltáról.
     Nagy elégtételünkre szolgál, hogy Magyarországról is tömegével érkeztek hozzánk a levelek, amelyekből éppen csak egyes, rövidrefogott mutatványokat közölhetünk.

Magyarország kormányzójának megbízásából Vértesy Őnagyméltósága, a kabinetiroda főnöke írta meg, hogy Őfőméltósága a "nagyhatású propagandamunkát nagy örömmel és különös elismeréssel fogadta".
József főherceg, levele szerint, azt a benyomást nyerte revíziós albumunkból, hogy ez a világ minden tájára széjjelküldött mű fel fogja nyitni a nem elvből rosszindulatú emberek szemét és látni fogják, hogy Trianon hazugságokra felépült kártyavár.
Dr. József Ferenc főherceg azt írja, hogy "nagy hatással" volt reá a munka, amelyből "kilátszik a magyar nemzet különleges életereje".
Gróf Bethlen István annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy e mű "a nemzetközi közvélemény előtt hatalmas karriert fog befutni".

Gróf Klebelsberg Kunó szerint kiadványunk "klasszikus könyv, mely minden bizonnyal százpercentes eredményt fog elérni".
Walko Lajos dr. külügyminiszter úgy ítélkezik, hogy könyvünk "eredményesen fogja támogatni igaz ügyünkért való harcunkat".
Eger érseke, dr. Szmrecsányi Lajos megrendítő szavakat talál, mondván: "A részemre megküldött díszes példány átlapozásánál felmelegedett a szívem, de egyszersmind összeszorult az öklöm."
Ravasz László dunamelléki református püspök szerint, a Pesti Hírlap a revízió érdekében kifejtett "nagyszerű és páratlan" munkájának "summája és climax-a a Revíziós Album, amely magában felér egy megnyert csatával".
Gróf Apponyi Albert, Genfből, a Népszövetség közgyűlése idején írta nekünk: "Nagyon sok esetben volt alkalmam rá, hogy az albumról egyes delegátusokkal elbeszélgessek. Mindannyian nagyon dícsérték, hogy milyen kitűnő, áttekinthető képét nyújtja a kérdésnek. Légrády Ottótól jó gondolat volt ennek az albumnak a megjelentetése."

Hevesy Pál, madridi követünk, aki a Népszövetség ülésezése idején még genfi miniszterrezidens volt, ezt táviratozta: "Idegen államok külügyminiszterei és más fontos delegátusai, elragadtatással fejezték ki a hatást, melyet a könyv reájuk gyakorolt."
Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke írja: "A könyv minden elfogulatlan olvasóra megragadó hatással kell hogy legyen."

Párizsi követünk, Villani Frigyes azt írja, hogy: "Biztosra veszem, hogy ez a körültekintő gondossággal megszerkesztett és meggyőző képanyagban bővelkedő kiadvány nem fog célt téveszteni."

     Köteteket tölthetnénk meg, ha minden levelet közölni akarnánk, amely munkánkat helyesli és üdvözli. Az összes felekezetek főpapjai és iskolái, a felsőház és a képviselőház tagjai, a bírói kar kiválóságai, a magyar állami és városi közigazgatás vezetői, a magyar közélet minden rendű és rangú vezető tagjai versenyeznek egymással annak a hatásnak az elismerésében, amelyet a Revíziós Album hivatva van a külföld közvéleményére gyakorolni.
     Ennek a hatásnak csupán halvány képét mutatják azok a külföldi nyilatkozatok, amelyeket a továbbiakban közlünk, csekély hányadát a hozzánk érkezett levéltömegnek.

Balbino Giuliano közoktatásügyi miniszter meleghangú levélben mondott köszönetet az érdekes albumért és rokonszenvét fejezte ki a nemes magyar nemzet iránt.
G. Federzoni, a szenátus elnöke, örömmel vette kézhez az érdekes albumot, amelyért igen hálás.
Fedele volt közoktatásügyi miniszter azt írja, hogy a könyv világosan megmutatja azt az igazságtalan elbánást, amelyben Magyarország részesült és értékes adatokkal illusztrálja azt, hogy mit tett Magyarország a kultúra és a művészetek fejlődéséért. A hét népnek együtt kell haladnia az igazság és nagyság jövendője felé.
Facchinetti szenátor azt kívánja, hogy Magyarország igazához jusson, amelyre méltó dicsőséges múltjánál és az európai civilizáció körüli érdemeinél fogva.
Cirmeni szenátor ezt üzeni: Adja Isten, hogy a revízió napja immár ne legyen messze.
Mazzoni szenátor rendkívül megörült a képek szépségének és a följegyzések érdekességének és fájdalmasan érintette, hogy Trianon következtében Magyarország súlyos nehézségek között sínylődik. Kívánja, hogy az ország jogainak elismeréséhez jusson.
Manaresi hadügyi államtitkár azt írja, hogy a fasiszta Olaszország meleg barátsága kíséri a magyarságot jelenlegi kemény megpróbáltatásaiban.
Ettore Rosboch pénzügyi államtitkár szerint a könyv új és ellentmondást nem tűrő bizonyítékait adja azoknak a tévedéseknek és igazságtalanságoknak, amelyeket a trianoni békével Magyarország rovására elkövettek.
Pitacco szenátor, Trieszt polgármestere azt írja, hogy a könyv tüzetes átolvasása után jobban, mint valaha, megerősödött benne az a meggyőződés, hogy olyan népnek, amely annyi kinccsel bír múltjában, előbb-utóbb igazságot fog szolgáltatni a történelem.
Van Rossum kardinális azt üzeni: Hő imával fogja kérni az Istent, hogy a magyar nép igazságához jusson.
Monti, az Olasz Kereskedelmi Bank elnöke, a könyv elolvasása után teljes mértékben átérezte igazságunkat annak az országnak a felvirágzása érdekében, amelyet annyira egyesít Olaszországgal a hagyomány és a jelenlegi kapcsolat is.
A. Bruschi, a firenzei királyi könyvtár igazgatója azt írja, hogy a könyv kézenfekvő logikával mutatja ki a nemes magyar nemzet megcsonkításának igazságtalanságait.
Alfieri milanói egyetemi tanár lelkes levélben fejezi ki, hogy az olaszok megértik és átérzik a megcsonkított Magyarország fájdalmát. Személyesen is járt itt és közvetlenül érezte a letiport nemzet fájdalomkiáltását, amelyet a könyv oly meghatóan dokumentál.
Angelini professzor, a fasiszta gazdaságtechnikai szindikátus igazgatója azt írja, hogy mire végére ért a könyvnek, még mélyebben érezte a meghatott csodálatot és rokonszenvet a magyar nép iránt, amelynek a sors oly súlyos megpróbáltatást rendelt.
Báró Lumbroso főszerkesztő emlékeztet arra, hogy családja a múlt században Turinban benső barátságban élt Kossuth Lajossal és nővérével. Ő tehát régóta csodálója Magyarországnak.
G. Viola, bolognai orvosprofesszor: E könyvnek az olvasására minden nemes szív megdobban a fájdalomtól és a felháborodástól és azonnal kész arra, hogy a legszentebb, örökkévaló ideálok szolgálatában, az igazság nevében saját ügyévé tegye a magyar követeléseket.

MacDonald miniszterelnök és a kormány többi tagja levélben fejezték ki köszönetüket a könyvért, amelyet érdeklődéssel olvastak át.
Lord Carson volt miniszter azt írja, hogy a könyv igazán nagyon szép és méltó ahhoz az ügyhöz, amelyet képvisel. Mélyen sajnálja azt az elbánást, amelyben Trianon részesítette Magyarországot.
Lloyd George nagy érdeklődéssel olvasta át a könyvet.
R. Clynes, Anglia belügyminisztere, köszönetet mondott a könyv megküldéséért, amely egy oly nagy érdeklődéssel kísért kérdésre nézve nyújt információkat.
Lord Rothermere: Az albumot, mint propagandaművet nehéz túlszárnyalni, mint hazafias szolgálat pedig nem méltányolható eléggé. Egy bepillantás elég arra, hogy felébressze az igazság érzetét és hogy semlegesen gondolkozó embereket a magyar ügy bajnokaivá tegyen.
Lord De La Warr mezőgazdasági miniszter köszönettel vette az "Igazságot Magyarországnak" című munkát és arról értesít, hogy a könyvben foglalt fejtegetéseket gondos megfontolás tárgyává fogja tenni.
Herbert Bury, London helyettes püspöke: Az Ön könyve megerősítette méltatlankodásomat és sajnálkozásomat Magyarország jelenlegi helyzetén. Az igazság a kellő időben el fog jönni.
W. R. Inge, a St. Paul székesegyház dékánja: A könyv gyönyörű és mélyen megindító. Nagyon kevés angol ember van, aki ne érezne meleg rokonszenvet a magyar nemzet iránt. A két nép közti rokonszenv természetből fakad.
Lord Sydenham: A szép könyv dícséretére válik szerkesztőnek és kiadónak egyaránt. Mindig az döbbentett meg, vajon milyen befolyás következtében bántak el ily kegyetlenül azzal a néppel, amely nem volt felelős a háborúért.
Mary Edith Durham írónő: A trianoni békét revideálni kell. Reméljük, lesz annyi ész az emberekben, hogy ezt békés úton intézzék el.
O. Rusell követ: Köszönöm a gyönyörű könyvet. Magyarországnak sok igaz és őszinte barátja van, akik a kellő alkalommal majd sorompóba lépnek.
Marquess of Crewe volt miniszter: A könyv kivitele elsőrangú. Olvasva eszembe jutnak budapesti emlékeim. Magyarország iránt mindig baráti érdeklődéssel viseltettem, mint oly sokan honfitársaim közül.
Rudyard Kipling író, levelében köszönetét fejezte ki, hogy alkalom nyílt számára a "Justice for Hungary" áttanulmányozására.
Lord Lamington, a Lordok Házának tagja, volt kormányzó: Az Album tartalma mindenre kiterjeszkedik és világosan mutatja, hogy a trianoni béke milyen szenvedéseket okozott Magyarországnak. Remélem, Magyarország állapotában javulás fog beállani.
C. W. Bourneman, az alsóház tagja: Függetlenül az Album főcéljától, - attól, hogy felhívja a figyelmet a trianoni békének súlyos következményeire, melyeket Magyarországnak okozott, - szeretnék gratulálni mindenkinek, aki közreműködött a könyv megalkotásában, mert az a színes reprodukálásnak és a nyomdai művészetnek igen magas fokán áll.
Rev. R. J. Drummond: Rendkívül meggyőzően mutatják ki, hogy mennyire sürgős Trianon revíziója. Mindig azt mondtam, nem érheti ily nagy büntetés Magyarországot, amely csak a kényszerítő hatás alatt csatlakozott ellenségeinkhez. Remélem, békés úton is visszakaphatják Erdélyt és a többi részeket.
Pearce Higgins, Trinity College Cambridge: A könyv gyönyörű. Megtanultam belőle, mily fontos szerepet játszott Magyarország a múltban. Előbb vagy utóbb eljön az idő Trianon revíziójára.
Sir Sidney Low író: A könyv gyönyörű, dícséretére válik a szerkesztő művészi érzékének és ítélőképességének. Folytatom munkámat abban az irányban, hogy a trianoni igazságtalansággal megismertessem Anglia népét.
Kennworthy, az alsóház tagja: Magyarország ügyében győzni fog az igazság; talán már nem is soká.
E. Outwaithe, Rothermere titkára: Az utolsó három évben láttam minden propagandamunkát, amelyet Magyarországról kiadtak. Az Öné kiválóságban bármelyikkel felveszi a versenyt.
Az Eighty Club, Anglia egyik legelőkelőbb klubja: Ha ennek a könyvnek egy kevésbé költséges kiadását nagyszámban lehetne Angliában elterjeszteni, a revízió ügyének sok hívet szereznének vele.
Sir Robert Donald: A mű siettetni fogja a békeszerződés revízióját, amely most már határozottabb formákat ölt.
A Daily Mail, Anglia legol