Hamburgban, egy elegáns hotel tárgyalótermében ülünk. A Green Day együttes jó hangulatban nyilatkozik, ami érthető, hiszen új albumuk, a Warning karrierjük legletisztultabb, legérettebb produkciója, a három évvel ezelőtti Nimrod albumnál jóval markánsabb.

A kaliforniai zenekar három tagja három különböző attitűdöt képvisel az interjú alatt. A jobboldalon ülő Mike Dirnt (basszusgitár, vokál) a komoly riportalany, a középen helyet foglaló Billie Joe Armstrong (ének, gitár) viszont kicsit unja magát, kicsit húzza a száját, és egész interjú alatt rajzolgat a szállodai jegyzettömbre, amit aztán az interjú végén elkunyerálok tőle, hogy az est.hu Könnyű rovatának olvasói elé tárhassam a frontember grafikáját. Mike és Billie Joe 11 éves koruk óta zenélnek együtt, 17 évesen már túl voltak első független kiadású lemezükön, 21 évesen - az 1994-es Dookie című album őrületes sikere révén - pedig már világsztároknak számítottak. Az interjú igazi ásza azonban a Green Day harmadik tagja, a bal szélen ülő Tré Cool, a bolond dobos. Keveset beszél, de szinte minden beszólásából vitriolos gúny fröcsög. Általában komoly arccal, tipikus vidéki amerikai akcentussal süti el gyilkos, egysoros poénjait.

KIS PIHENŐ, NÉMI VÁLTÁS

- A három év elég nagy szünet két Green Day-album között. Volt bennetek emiatt bármiféle félelem a visszatérés előtt?
Mike Dirnt: - Nem, egyszerűen csak kiadtunk egy újabb lemezt, ahogy eddig is. Csak az volt a különbség, hogy ezúttal lehetőségünk volt hazamenni, és volt időnk gondolkozni egy kicsit előtte. Az előző albumok is remek lemezek voltak, de sok szaron mentünk át azokban az időkben, mivel megállás nélkül turnéztunk, most viszont hazamentünk, levedlettük a bőrünket, és utána csináltuk meg a lemezt.
Tré Cool: - Nem féltünk semmitől. Még a zsaruktól sem.
Billie Joe Armstrong: - Nem lehet megmondani, milyen zene lesz éppen egy adott hónapban az emberek aktuális kedvence. Azt hiszem, van egy állandó kemény mag, amelyik szereti a zenénket. Ők lojálisak hozzánk, és mi is lojálisak akarunk lenni hozzájuk azzal, hogy egy jó lemezt csinálunk.
- Nem gondoljátok, hogy ez a három év szünet túl hosszú volt? Időközben elég sok zenekar befutott a ti formulátokkal, például a Blink 182...
Billie Joe: - Ez csak erősít minket: így legalább nem mi vagyunk az egyetlen zenekar, amelyik efféle zenét játszik. Nem hiszem, hogy egyetlen zenekar felelős lehet bármiféle punkszíntérért vagy egyáltalán bármiféle színtérért. Azt hiszem, segítjük egymást. Ha mi sikeresek vagyunk, ők is azok lehetnek.
Tré: - Szerintem jobb is, ha kihúzzuk magunkat a mainstreamből, főleg ha az ennyire gázos, mint most. Jobb hátralépni, és azt csinálni, amit szeretünk.
- Folyamatosan írtatok dalokat ez alatt a három év alatt, vagy csak a vége felé született meg az album anyaga?
Billie Joe: - Ez a lemez természetesen jött: amikor ihletünk volt összejönni és zenélni, megtettük. Minden dal a lemezen egy-egy ilyen ihletett pillanat szülötte, összesen 12.
- Némi zenei váltás is megfigyelhető nálatok: erre az albumra nem igazán mondhatjuk, hogy punklemez.
Billie Joe: - Fontos tágítani a határokat. A punk skatulya valahogy ránk ragadt, de mi messzebbre akartunk menni, megnézni meddig tudunk eljutni a karrierünkkel és különféle stílusokkal. Annyi különféle verziója van a punknak. A Fugazi, a Nirvana, a Dead Kennedys, a Crass, a Ramones - mindegyik teljesen különböző punkstílust képviselt. A zenei palettánk bővítése volt a cél, nem akartunk még egy ugyanolyan lemezt csinálni. Még mindig szeretem azt a zenét, amit korábban...
Mike: -... de nőni, fejlődni kell, emberként is, meg minden egyéb szempontból. Nem hiszem, hogy láttam volna bármit is, ami hosszú ideig ugyanolyan maradt. Már ha életben volt.
Billie Joe: - Ha ismét egy ugyanolyan hangzású lemezt csináltunk volna, nem lettünk volna boldogok. Ez most egy másféle korszak az életünkben. Lehet, hogy egyszer teszünk egy teljes kört, és majd ismét készítünk egy olyan lemezt, mint a Kerplunk (a Green Day 1991-es, független kiadású albuma - a szerk.), nem tudom megjósolni.
Tré: - Kivárjuk, mire végre megcsinálhatjuk a Dookie 2-t.
- Nem zavar titeket, hogy minden lemezeteket a Dookie eladási adataihoz mérik?Nem érzitek úgy, hogy nyomás van rajtatok, hogy bizonyítanotok kell?
Billie Joe: - Nem.
Tré: - Épp ellenkezőleg.
Mike: - A Dookie éppen hogy levette rólunk a nyomást. Nincs az az isten, hogy még egyszer annyi lemezt adjunk el, mint abból, és ennek tudatában is vagyunk. Úgyhogy egyszerűen megírjuk a második legjobb lemezünket és kiadjuk, végülis mindig ezt tesszük.
Billie Joe: - Mindig mi leszünk a magunk legszigorúbb kritikusai, nagyon brutálisakat mondunk egymásnak a stúdióban. Nekünk tetszik ez az album, és szerintem másnak is fog, mivel mi elég véresszájú zenekritikusok vagyunk.

  A HATVANAS ÉVEK ÁRNYA

- A Warning sokkal akusztikusabb hangzású, sok dalban a hatvanas évek brit beatzenéje kísért. Ha harminc évvel korábban kezdtek el zenélni, miféle zenekar lettetek volna, inkább a Kinks, a Beatles vagy inkább a Who?
Billie Joe: - Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
Tré: - Mi lenne, ha farkad lenne hátul, és csupa szőr lennél?
- Akkor majom lennék.
Tré: - Akkor mi is majmok lennénk.
Billie Joe (felvillanyozva): - Ez az: mi lennénk a Monkees (hatvanas évekbeli amerikai beatzenekar, melynek neve kiejtve azt jelenti: "majmok" - a szerk.)! Tessék, megvan a válasz a kérdésedre! Egyébként nem igazán érdekel, ha hatvanas évekbeli zenekarokhoz hasonlítasz minket. Vagy bármilyen más zenekarhoz.
Tré: - Azt hiszem, a hatvanas évekbeli rockzenekaroknak lenne mit tanulni tőlünk. Jó szarok voltak ugyanis.
- Mivel magyarázod a hatvanas évek erőteljes hatását az új lemezen?
Billie Joe: - Valahányszor írsz egy dalt, legyen az power pop, pop-rock, punk vagy bármi, ha van benne valami melodikus érzék, mindig a Beatleshez fognak hasonlítani. Ez kijut bárkinek, aki dalszerző...
Tré: -... vagy aki gitárokat használ.
Billie Joe: - Nem is tudom... Csináljuk, amit csinálunk. Mindig dallamos dalokat írtunk. Én Beatles-rajongó vagyok, meg a régi Bob Dylan-lemezeket is szeretem.
Mike: - Tudod, mit utálok? Azokat, akik utálják a Beatlest. Hülye faszok!
Tré (affektálva): - "Én nem szeretem a Beatlest."
Billie Joe: - Ez olyan, mint azt mondani, hogy nem szereted a levegőt.
Mike: - Azt még megértem, ha az emberek utálják a Beach Boyst, mondjuk az énekhangok miatt...
Tré: - Azt még megértem, ha azt mondod, hogy utálod a Led Zeppelint.
Mike: -... de abban is vannak jó dolgok. Elég hosszú időbe telt, mire megtanultam szeretni a Beach Boyst.
- Billie Joe, mit szeretsz leginkább Bob Dylanben?
Billie Joe: - Először is a szövegei nagy inspirációt jelentenek számomra. Személyes életvezetési tanácsokat kaphatsz akár két mondatából is. Vagy akár egy mondatából is. Szeretem, ahogy ír. Főleg ha arra gondolsz, hogy milyen időszakban írta, amiket írt. Ezek akkoriban nagyon kemény, súlyos szövegeknek számítottak Amerikában, ahol minden poporientált volt, mindenféle felvizezett dolgok mentek, ám akkor jött Bob Dylan és lyukat ütött ebbe az egészbe.
- Az új lemezetek egyik legjobb száma, a Misery (Nyomor) még a hatvanas éveknél is messzebbre megy. Olyan mintha egy Kurt Weill-dal lenne. Gondoltál erre, mikor írtad?
Billie Joe: - Nem. Számomra sokkal inkább olyan, mint Lou Reedtől a Walk On The Wild Side, vagy mint valami olasz temetési zene. Ez a dal csak úgy előjött, amikor a próbateremben zenélgettünk, és azt mondtuk magunknak: ebben a dalban rengeteg lehetőség van, valósítsuk hát meg mindegyiket!
- Meglepően európai hangulata van.
Billie Joe: - Ó igen, természetesen meg akartuk hódítani az európai közönséget is (nevetnek).
Mike: - Ja. Világ körüli utazás öt percben.

MÁSOK ZENÉJE

- Milyen zenéket hallgattok mostanában?
Billie Joe: - Sok új punkzenekar bejön nekem mostanában, olyanok, mint például a One Man Army. Remek zenekarok. És mostanában belemerítkeztem egy kicsit Tom Waitsbe is.
Tré: - Én is éppen most akartam mondani a nevét (nem lehet eldönteni, hogy ezt komolyan mondja-e).
Mike: - Én sok mindent hallgatok. Van egy hatalmas kislemezgyűjteményem Duke Ellingtontól Etta Jamesen át... öööö... Rick Jamesig (nevet), szóval elég változatos kollekció (az előbbi két név legendás dzsesszelőadóké, míg az utóbbi egy szexmániás soulénekes - a szerk.).
- Mi a Green Day-tagok 10 kedvenc lemeze?
Tré (vigyorogva): - 39/Smooth, Kerplunk, Dookie, Insomniac, Nimrod, Warning... (ezek mind Green Day-lemezcímek - a szerk.). És talán még négy ilyen kaliberű. Talán az Abbey Road, a Nevermind...
Billie Joe: - A 2001 - Űrodüsszeia zenéje!
Mike: - Néhány éve megvettem Tom Petty Greatest Hits albumát, és még mindig nagyon szeretem hallgatni. Remek lemez. Annyi jó lemez van! Például a RHCP új albuma is nagyon jó (élénk helyeslés).
Tre: - És a szövegek? Dabadabu subidaba...
Billie Joe: - Hé, haver, remek szövegek vannak az új Chili-lemezen, sosem hallottam még ilyen jókat tőlük! Én nagyon örülök, hogy vannak ilyen zenekarok, amik még ilyen életerős zenét tudnak csinálni, mint ők.
Mike: - Olyan hosszú történetük van, megtettek már egy teljes kört, és most mintha másodszor indulnának neki.
Billie Joe: - Olyan sok mindenen mentek keresztül, a szó szoros értelmében.
Mike: - Az ember hálás lehet, hogy fenn tudnak maradni ilyen együttesek is. Azt gondolom, ők testesítik meg most, hogy mit is jelent együttesnek lenni, és azt hiszem, mi is ebbe a kategóriába tartozunk. Az együttes olyan emberek összessége, akik összefognak, akár valamiért, akár valami ellen. A rock and rollért, vagy a politika ellen...
Billie Joe (vigyorogva): - Vagy a politikáért, a rock and roll ellen.
Mike: - Sok olyan zenekar van körülöttünk, amelyik nem együttes.
Tré: - A Chili Peppers kezdte tulajdonképpen ezt a funkos modern rockot, amire egy csomóan ráálltak, de ők túlélték mindannyiukat, az összes funkos zenekart, aki utánuk kezdte. Az övék egy példás karrier.
- Mostanra meg hippizenekar lettek.
Tré: - Neeeem.
Billie Joe: - Most buddhisták.
Mike: - Láttad őket most az MTV Video Music Awards közvetítésén? Ott mohikánfrizurájuk volt! Eszerint most punkok, nem igaz?

PUNK KISEBBSÉG

- Milyen viszonyban vagytok a punkszíntérrel?
Billie Joe: - Sok zenekar, meg a klubokat vezető fickók még mindig a barátaim. Aztán szeretnék producerként zenekarok mellé állni, underground punkzenekarok mellé. Számomra inkább ez a módja a színtérhez való kapcsolódásnak: így kikerülhetsz minden szociális marhaságot, a sok pletykát és intrikát, ami megy, és amitől olyan lesz az egész, mint egy iskolaudvar. Vissza kell menni a forráshoz, ahol az emberek alkotnak valamit! Jó benne lenni a dolgokban.
Mike: - Én úgy vettem észre, hogy a punkszíntéren nagyon tisztelnek minket. Tisztelik, amit a színtérért tettünk.
- Mit szóltok azokhoz a véleményekhez, melyek szerint a Green Day a kilencvenes évekbeli verziója az olyan klasszikus hetvenes évekbeli punkzenekaroknak, mint a Sex Pistols, a Clash vagy a Stiff Little Fingers.
Tré: - A kilencvenes éveknek már vége, és még mindig itt vagyunk! Ezt kapd ki!
Billie Joe: - Nehéz így nézni magamra. Lehet, hogy az emberek ezt gondolják rólunk, de én sosem tekintek így magunkra. Mi csak egy zenekar vagyunk.
Mike: - Én inkább úgy gondolok magunkra, mint a nyolcvanas évekbeli amerikai punk-rock színtér leszármazottaira, ahol olyan bandák működtek, mint a Seven Seconds, a Minor Threat, a Dead Kennedys...
Tré: - Én inkább úgy gondolok magunkra, mint szuperhősökre, olyanokra, mint Batman, Superman, Pókember...
- Egy csomó öreg punk szerint viszont a Green Day nem is igazi punkzenekar. Én is inkább hajlanék arra, hogy a power pop kategóriába soroljalak titeket...
Mike: - Sok ember azt gondolja, hogy a punkzenének egy hangos sikolynak kell lennie...
Tré: - Nem érdekel, minek hívsz. Hívhatsz egy baszott seggfejnek is, vagy idiótának, nem érdekel. Valószínűleg az is vagyok. De ha punknak hívsz, akkor sem haragszom meg rád.
Billie Joe: - Nem aggódunk azon, minek hívnak minket az emberek.
Tré (félelmet tettetve): - Jaj, vajon mit gondolnak rólunk?
Mike: - Tudod ki hív engem punknak? A kislányom. "Gyere, birkózz velem, te punk!" - ilyeneket mond nekem.
Billie Joe: - Én punknak tartom magam, de ha most azon vitatkozunk, hogy mi a punk, csak körbe-körbe fogunk keringeni. Annyiszor beszéltünk már erről, és a vége mindig az volt, hogy "Álljunk csak meg! Miről is beszélünk?" Valójában az életről beszélünk, nem csak a punkról. Vagy arról, miben hiszel. A személyes hitedről.
Mike: - Erről szól a Minority (Kisebbség) című dal is az új lemezen. A punk nem egy hajviselet, nem egy orrkarika. Megfogalmazhatatlan. A lényeg az, hogy milyen életmódot élsz, hogyan tekintesz az életre. Az egyéniségről szól. És csak rajtad áll, hogy magadba nézz, és megtaláld az egyéniséged.
- A Minority nagyon fontos dalnak tűnik a Green Day történetében.
Billie Joe: - Ez a dal arról szól, hogy legyél egyéniség, állj ki magadért, ne kövess csoportokat, meríts magadból erőt. Mindenféle hatalom és azok képviselői ellen emel szót. Sőt, ahogy múlik az idő, hajlamos vagyok elfeledkezni róla, de ha túlságosan rákapsz a drogokra vagy az alkoholra, annak is hatalma van az egyéniséged fölött, és el sem tudsz képzelni nélküle egy esti kiruccanást vagy egy bulit... Ez a dal az egyéniség fontosságáról szól, főleg most, hogy jönnek a választások. Annyi ember van, aki a klubok tagja akar lenni, akár az iskolában... Például a főiskolákon egy csomó csoport akar beszervezni, legyenek keresztény szervezetetek vagy fasiszták...
Tré: - Vagy öngyilkos szekták.
Billie Joe: - Én azt mondom: legyél egyéniség, beszélj a magad nevében!

AZ ÉVTIZED GYERMEKEI

- A Green Day végig jelen volt a kilencvenes évek amerikai rockszínterén. Hogyan látjátok, hogyan változott ez alatt az évtized alatt?
Mike: - Azt hiszem, javultak valamennyit a dolgok. Mi a nyolcvanas években nőttünk fel, egy olyan korszakból jöttünk, ahol ha orrkarikád volt, vagy ha túl feketére volt festve a hajad, vagy ha bizonytalan voltál a szexuális beállítottságodat illetően, akkor a középiskolában mindig akadtak olyan csávók, akik szét akarták rúgni a segged. Rémisztő időszak volt. Most viszont az a szar, hogy a szomszédom egy macho barom, egy műmájer, akinek zöldre van festve a haja, az anyám legjobb barátnőjének meg karika van az orrában. A dolog másik oldala az, hogy a zene kinyitotta az ajtót az emberek előtt, hogy jobban kifejezhessék magukat. Mostanában mintha jobban elengednék magukat az emberek.
- És ami a zenei változást illeti?
Tré: - Úgy érted, milyen hatással voltunk mi a zenére?
- Nem, arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan láttátok az elmúlt évtized zenei változásait, hiszen ti is részesei voltatok.
Tré: - Az egész egy nagy homály a fejemben.
Billie Joe: - A kilencvenes évek első felében az embereknek már annyira tele volt a tökük a sok baromsággal, ami körülvette őket, hogy valamiféle kulturális forradalom zajlott le. Nem nagy forradalom, de forradalom... A nyolcvanas évek velejéig rohadt dolgokat ünnepelt, és az embereknek elegük lett belőle, mert például amikor olyan zenekarok jöttek, mint a Nirvana, az emberek rögtön kidobtak minden mást. Addig csupa olyan zenekar volt a listákon, mint a Bon Jovi, a Poison...
- Hajas bandák.
Billie Joe: - Ja. Meg Michael Jackson. Amikor kijött a Nevermind, és első lett a listákon, Michael Jackson visszaesett a huszadik helyre. Ez a visszaváltott lemezek miatt volt. Egy csomó ember ugyanis visszavitte Michael Jackson albumát és megvette helyette a Nirvana lemezét! De kábé '95 után visszafordult az egész folyamat. Ami ma van, az még rosszabb, mint tíz éve volt. Minden létező bojgruppra jut három ál-bojgrupp. Megkoreografált szar.
Mike: - Az Egyesült Államokban a zene követi a politikát, azt, ahogyan a politika megváltoztatja a környezetedet. A nyolcvanas években őrült mennyiségű pénzeket öltek dolgokba, és olyanokat mondtak, hogy "ne aggódj, majd később ráérünk törődni a következményekkel." A zenekarok is tele voltak kokainnal, szórták a pénzt...
Tré (gúnyosan): - Bezzeg a mai rapsztárok nem ilyenek! Azok nem költik a pénzt...
Mike: - Mostanában elég sok fura dolog történik a politikában. Sok nagy hangú műmájer a rádióban és a politikában is.
Billie Joe: - Az emberek látják, milyen szánalmas a politikai élet, és egyre többen lesznek, akik nem mennek el szavazni, mivel nem érdekli őket a politika, hallani sem akarnak róla. Nem sikk már politizálni, és ez baj.
Tré: - Nincs mi mögé állni. "Ez az ember igazat mond, ő majd meghozza a helyes döntéseket, és jó irányba változtatja a dolgokat..." Egy nagy fenét! Meg vagyunk átkozva.
Mike: - Az emberek nem tudnak a két rossz közül választani. Régebben legalább az volt, hogy a kisebbik rosszat választották, de most már ilyen sincs.LÁZADÁS!

- Lázadóknak tartjátok magatokat?
Billie Joe (gúnyosan): - Ja, vadnak születtünk.
Mike: - Sosem tartottam magam lázadónak. Inkább skizofrénnek.
Billie Joe: - Ha a lázadás azt jelenti, hogy ellene vagy mindennek, ami normálisnak számít, akkor igen, akkor még mindig lázadónak tartom magam, legalábbis radikálisnak valamennyire.
Tré: - "Még mindig szeretem összebarmolni a dolgokat?" Ó, igen!
Mike: - Én sosem leszek olyan, mint a szomszédom.
Billie Joe: - Én személy szerint szeretnék a megfelelő okkal, egy bizonyos célért cselekedni. Olyan dolgok szolgálatába állítani a lázadást, amit fontosnak tartok.
- Lázadó vagy, de nem ok nélküli?
Billie Joe: - Ha nem jut eszünkbe jobb közhely, akkor igen (kollektív röhögés).
- Milyen érzés családos embernek lenni?
Mike: - Elváltam a feleségemtől, tehát nem igazán számítok családos embernek, de nagyon büszke és aktív apa vagyok. Jó mulatság: a lányom új színt hoz az életembe, ürügyet ad arra, hogy újra gyerek lehessek, hogy együtt nézhessünk rajzfilmeket például.
Billie Joe: - Az én gyerekeim csak megerősítettek a véleményemben, erősebb személyiséggé tettek, már csak azért is, mert azt akarom, hogy ők is azok legyenek, széles látókörű, erős egyéniségek, akik érzékenyek a fontos dolgok iránt maguk körül. Ők a legfontosabbak számomra, fókuszpontjai lettek az életemnek, azon gondolkodom, hogy milyenre akarom változtatni számukra a világot.
- Ha már szóba kerültek a rajzfilmek, szerintetek melyik a jobb: a South Park vagy Beavis és Butthead?
Mindhárman egyszerre: Beavis és Butthead!
Mike: - Noha már vége van...
Billie Joe: - ...de a maga idejében minőségibb volt.
Mike: - A rajzfilmek amúgy is mindig megelőzték a korukat. Még ma is nézünk olyan rajzfilmeket, amelyek a harmincas években készültek. Az első Bugs Bunny például fantasztikus. A legjobb korai rajzfilmek politikai áthallásai a mai napig megállják a helyüket, tiszta őrület!
Tré: - Mire gondolsz, a rasszizmusra és szexizmusra, ami minden Disney-filmben ott bujkál?
Mike: - Nem pont a Disney-kre gondoltam.
Tré: - Na jó, elismerem, a Bugs Bunny tényleg elég progresszív: transzvesztitizmus, nyelves smacik...FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL

- A lemez címadó nyitódala, a Warning (Figyelmeztetés) szintén a Green Day legpolitikusabb oldalát mutatja fel.
Billie Joe: - Igen, azokról a szubliminális (tudatküszöb alatti, a tudatalattira ható - a szerk.) üzenetekről szól, amiket például a médiából kapsz. Határokat szabnak neked: "Rendőrségi terület, tilos a belépés!" "Vigyázat!" "Ne tegye ezt, ne tegye azt!" Figyelmeztetéseket kapsz, mondjuk olyanokat írnak egy üvegre (Billie Joe az asztalon álló ásványvizes üveget kezdi babrálni), hogy "Ne törje szét senkinek a fején ezt az üveget!". Ezzel hamis biztonságérzetet sugallnak: "Ó, a kormány vigyáz rám".
Tré: - Pedig eközben több tonnányi hormont nyomnak a szarvasmarhákba és a csirkékbe, vegyszerezik a zöldségeket...
Billie Joe: - Meg ez a sok kérdőív. Még a kérdéseket is összeállítják helyetted.
Mike: - Billie jól eltalálta ezt dalt. Nem mondja meg az embereknek, mit gondoljanak, inkább azt mondja, hogy próbáljanak gondolkozni.
Billie Joe: - Ennek a lemeznek az elejétől a végéig van egy bizonyos politikus felhangja.
Mike: - Valami olyasmi, amit a punk-rock üzent nekem évekkel ezelőtt: azt üzente, hogy gondolkozzak.
Billie Joe: - Amint már említettem, a véleményünk - legyen szó politikáról vagy bármi másról - csak erősödött az évek során. Sohasem tekintettem magamat politizáló zenésznek, de ez a sok dolog, amit látok magam körül, gyűlöletet kelt bennem, és a megfelelő irányba kell terelnem ezt a dühöt, hogy valami pozitívat tudjak kihozni belőle.
- A Green Day a kilencvenes években nyilvánosan, a közönség szeme előtt nőtt fel. Tinédzserekként kezdtétek...
Billie Joe: - Mikor először jöttünk Európába 1991 novemberében, 18-19 évesek voltunk. Foglalt házakban játszottunk, és az emberek úgy bámultak ránk: "De hiszen ezek kisgyerekek, akik punkot játszanak!"
Tré: - Mi meg azt gondoltuk: "Hú, hát ti meg milyen öregek vagytok!"
Mike: - Minden nap, minden koncert olyan volt, mint Altamont (utalás a Rolling Stones káoszba torkolló 1969-es fesztiváljára - a szerk.). Borzalmas, mocskos foglalt házak. A legpunkabb punkzenekarok, akiket ismertünk, ha átjöttek Európába, alig két hetet játszottak, mi meg három hónap alatt 64 koncertet nyomtunk le. Cipeltük a felszerelésünket minden nap, szinte minden foglalt házban megfordultunk Dániától Varsóig, de még azon kívül két másik kisebb lengyel városban is. Amikor hazamentünk, mondták a haverjaink, hogy el sem hiszik, mit csináltunk. Ezek az európai turnék voltak a legdurvábbak. Az amerikai punkkoncertek ehhez képes teadélutánok voltak. Kemény tanulóidőszak volt, de túlvagyunk rajta.

- Kösz a beszélgetést. Csinálhatnék még gyorsan néhány képet?