[Spoken]
We held hands on the last night on earth.
Our mouths filled with dust, we kissed in the fields and under trees,
screaming like dogs, bleeding dark into the leaves.
It was empty on the edge of town but we knew everyone floated
along the bottom of the river.
So we walked through the waste where the road curved into the sea
and the shattered seasons lay,
and the bitter smell of burning was on you like a disease.
In our cancer of passion you said, "Death is a midnight runner."
The sky had come crashing down like the news of an intimate suicide.
We picked up the shards and formed them into shapes
of stars that wore like an antique wedding dress.
The echoes of the past broke the hearts of the unborn
as the ferris wheel silently slowed to a stop.
The few insects skittered away in hopes of a better pastime.
I kissed you at the apex of the maelstrom and asked
if you would accompany me in a quick fall,
but you made me realize that my ticket wasn't good for two.
I rode alone.
You said, "The cinders are falling like snow."
There is poetry in despair, and we sang with unrivaled beauty,
bitter elegies of savagery and eloquence.
Of blue and grey.
Strange, we ran down desperate streets and carved our names in the flesh of the city.
The sun was stagnated somewhere beyond the rim of the horizon
and the darkness is a mystery of curves and lines.
Still, we lay under the emptiness and drifted slowly outward,
and somewhere in the wilderness we found salvation scratched
into the earth like a message.

/beszélve/

Fogtuk egymás kezét a Föld utolsó éjszakáján

Szájunk porral tele, csókolóztunk a réteken és a fák alatt.

Mint a kutyák, ordítottunk, sötétet vérezve a leveleken.

A város széle üres volt, de mi tudtuk, mindenki elsodródott

A folyó fenekén.

Hát átmentünk a szeméten, ahol az út a tengerhez kanyarodik

És ahol a törött évszakok fekszenek.

És az égés keserű szaga rád ragad, mint valami betegség.

Szenvedélyünk rákjában azt mondtad: „a halál éjszakai vadász”.

Az ég csak ránk szakadt, mint egy bensőséges öngyilkosság híre,

Felszedtük a darabjait és összeformáztuk,

Csillagokéba, amik ilyen antik esküvői ruhát viseltek.

A múlt visszhangjai összetörték a meg nem születtek szívét,

Ahogy az óriáskerék halkan megállt pihenni.

Néhány bogár elsietett egy jobb időtöltés reményében.

Megcsókoltalak az örvény csúcsán és megkérdeztem,

El akarsz-e kísérni egy gyors zuhanásra,

De rám szóltál, hogy a jegyem nem elég két embernek.

Egyedül szálltam fel.

Mondtad: a hamu úgy hullik, mint a hó.

Költészet van a kétségbeesésben, és mi páratlanul szépen énekeltünk,

Kegyetlenség és ékesszólás keserű elégiái.

Kék és szürke.

Furcsa, kétségbeesetten futottunk le az utcákon és belevéstük nevünket a város húsába.

A nap megrekedt valahol a horizont peremén,

És a sötétség görbület és vonalak rejtélye.

Mégis, mi az üresség alatt fekszünk, és lassan kisodródunk,

És valahol a vadonban megtaláltuk az üdvözülést a

Földbe karcolva, mint egy üzenet.