Ellátogattunk Solothurnba, az 1954-es világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott korabeli szálláshelyére, ahol utánajártunk a csobogó szökőkút legendájának, a berni döntő előtti vigasságról szóló mendemondáknak, és találkoztunk Puskás Ferencék akkor 14 éves pincérnőjével is. Aki még ma is remekül csocsózik…

Szégyen, nem szégyen, a Nem zeti Sport erői 3–1-es vereséget szenvedtek csocsóban egy 68 éves asszonytól. A kínos kudarcra – a hölgy korát meghazudtoló frissessége mellett – talán csak azt hozhatjuk fel némi magyarázatként, hogy a rudakat bizony kissé megilletődötten markoltuk meg. Hiába, különös volt a tudat, hogy a fából készült, patinás asztal mögött ötvennégy éve Puskás Ferenc állt; igaz, az Aranycsapat kapitányát az akkor 14 esztendős Pia Wyss valószínűleg kevésbé izzasztotta meg.

A ma papír-írószer kereskedést üzemeltető asszony ama kevés solothurni lakosok egyike, akiknek személyes emlékeik is maradtak az 1954-es világbajnokság idején a kisvárosban lakó magyar válogatottról. Felszolgálólányként felejthetetlen élmény volt számára, hogy a világszerte rettegett csapat tagjaival személyesen is találkozhatott: a labdarúgók családi éttermükbe, a Bindellába jártak át csocsózni (az általunk is kipróbált, ma a hölgy lakásán őrzött asztalon), valamint nézni a torna meccseit. Hogy miért éppen ott tekintették meg a találkozókat? Az ok egyszerű: a településen csak a szóban forgó vendéglőben volt televíziókészülék.

És hogy a hölgy tényleg nem a levegőbe beszélt, jelezték az értékesebbnél értékesebb ereklyéi: kis naptárában büszkén mutogatta többek között Puskás kézjegyét, aztán a fiók mélyéről előkerült egy bekeretezett kép is az angolok elleni 6:3 hőseiről – a hátoldalon tizenegy eredeti aláírással.

Természetesen faggattuk az Aranycsapat solothurni tartózkodását övező, ma már gyakran a múlt homályába vesző legendás történetekről is. Az NSZK elleni, 3:2-re elbukott világbajnoki döntő jelentette csapásra sokan sokféleképpen igyekeztek magyarázatot találni, és az egyik népszerű indok éppen a svájci szálláshely hátrányos adottságaira irányította a figyelmet.

A hotel melletti terecske két szökőkútjának zavaróan hangos csobogása, a közeli toronyóra negyedóránkénti ütései és a hajnalban nagy robajjal közlekedő szemeteskocsi éppúgy a „bűnlistán” szerepelt, mint a finálé előtti este tartott zenei vigasság. Wyss aszszony visszaemlékezései szerint az érvek a valóságon alapultak, ám az arcán bujkáló mosolyból kiolvasható: azért a labdarúgók sem csak passzív „elszenvedői” voltak a mulatságnak. Ugyanakkor nem győzi hangsúlyozni, éttermükben a magyarok egy korty alkoholt sem fogyasztottak, sőt nem is ettek. A csapat a szálláshelyén, a Krone Hotelben étkezett, így a helyi konyhára tett kritikus észrevételek sem a Wyss családot érintik.

„Svájcban jobb órát csinálnak, mint pörköltet. Van már magyar szakácsunk is, de nyelvi nehézségek miatt a konyhában nem mindig a magyar álláspont érvényesül. Svájcban beszélik ugyanis a német nyelv legfelismerhetetlenebb változatát. (…) A szállodában természetesen sokféle nyelvet beszélnek. Németül, franciául s talán még magyarul is értenek. Csodálatos talán, de Puskás Öcsi az étkezésnél enyhe szemrehányással így szól az egyik kiszolgálónőnek: – Kisanyám, miért nem hoztok kenyeret? – rövidesen nagy kosár kenyér jelenik meg az asztalon” – tudósított a

solothurni hétköznapok problémáiról a Népsport 1954. június 8-i számában.

A hírhedt svájci pörköltet nem volt alkalmunk kipróbálni, a helyi „német” nyelvre vonatkozó megjegyzésekkel azonban nem vitatkoznánk, ahogyan azt is tanúsíthatjuk: a St. Ursen-székesegyház előtti két szökőkút csobogása valóban behallatszik a Hotel Krone szobáiba. Az 1418as feljegyzésekben már fogadóként emlegetett épületben ma is működik a négycsillagos szálloda, a folyosókon bolyongva ugyanakkor meglepődve tapasztaltuk, hogy egy árva felirat, fénykép, táblácska sem utal az 1954-es látogatókra. S hogy nem egyszerű feledékenységről van szó, kiderült, amikor a hotel – apai vonalon magyar, anyai ágon szlovén származású, Ausztriában született, ám svájci állampolgár – tulajdonosával, Gerhard Dörflerrel szóba elegyedtünk. >>>

„A világbajnokság idején az egész hotelt a magyarok vették ki, ám ahogy a többi érdekes dokumentum, sajnos a szobabeosztás sincs már meg – tárta szét a kezét Dörfler úr. – Így azt is csak feltételezzük, hogy Puskás a szálloda legelegánsabb szobájában, a kétszázhuszonkettesben lakott.”

Volt szerencsénk bepillantani a második emeleti sarokszobába, amely tágas terével, antik bútoraival és a térre (így az azon lévő szökőkutakra…) nyíló kilátásával valóban az épület egyik ékköve. Az ország második legöregebb szállodájában az ízlésesen berendezett étterem, a régi képekkel díszített falak és az ódon hangulatú folyosók mindmind a múltat idézik, itt érezni igazán, mit jelent Svájcban a több évszázados mozdulatlanság.

A Hotel Krone tulajdonosai pedig adnak is a hagyományok tiszteletére. Honlapjukon büszkén hirdetik, hogy Napóleon, Casanova, Sophia Loren, Henry Kissinger és José Carreras is lakott a szállodában. Nem nekünk kellemetlen: a híres vendégek sorában az Aranycsapatot meg sem említik.  

MINIINTERJÚ - „Nálam Pelé is csak Puskás után jön"

Pia Wyss gondosan őrzi az Aranycsapat játékosainak 54 évvel ezelőtt személyesen megszerzett aláírását. A vb-ezüstérmes magyar válogatott tagjai igazi hősökként élnek az emlékeiben. Az egykor felszolgálólányként dolgozó hölgy azóta is Solothurnban él, és természetesen szívesen válaszolt a Nemzeti Sport kérdéseire.

Mennyire számított kü lönlegességnek az ötvenes években, hogy egy fiatal lány lelkes futballszurkoló?

Nagyon. De így alakult. Tizennégy évesen már önálló véleményem volt, egyedül jártam a kupadöntőkre, Puskást pedig egyből a szívembe zártam. Pedig nem is láttam a játékát, csak olvastam róla. Aztán ötvennégyben lett tévénk, és a világbajnokság összes meccsét megnéztem.

Az volt az első kapcsolata a magyarokkal?

Addigra már ismertem őket. Minden másnap a vendéglőnkben voltak csocsózni. „Puszkász, Csibor” és a többiek, ma is őrzöm az aláírásukat. Játszottak a helyi csapat, a Solothurn ellen, és a későbbi férjem is ott volt a pályán.

A magyaroknak szurkolt a döntőben?

A németeknek nem is tudtam volna… A második világháború miatt antipatikusak lettek, arról nem is beszélve, hogy az első mérkőzésükön elbántak Puskással. Liebrich szándéko san lerúgta. Akkoriban a német labdarúgás favágás volt: páros, nyújtott lábbal előre, aztán lesz, ami lesz. A magyarok óriási favoritok voltak, hallottam, hogy otthon már szervezték az ünnepséget, itt meg vásárolták a győzelmi ajándékokat.

Aztán semmi sem lett belőle.

Tudom, hogy magyarázatot vár tőlem, de ilyesmivel nem szolgálhatok. Sok pletyka keringett akkoriban, de hozzám semmi sem jutott el, mert akkor még kicsi voltam. Ma már tudom, hogy a szökőkutat, a zenét emlegették, de sokkal több köze lehetett a vereségükhöz annak, hogy a német játékosok vérét lecserélték. Higgye el, így volt, a válogatott egyik segítője mesélte el a ZDF televíziónak.

Hogyan néztek Solothurnban a magyarokra?

Kedvelték őket. Én meg istenítettem mindenkit, főleg Puskást. Mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Még a sírjához is elmentem. Sokat kerestem, ennyivel tartoztam neki. Egész életében igazi jelenség volt, csak kár, hogy leadta az állampolgárságát. Tudom, a távolból azt mondok, amit akarok, de nekem ő örökre magyar maradt. És az első a futballisták között. Nálam Pelé is csak Puskás után jön, még ha a kutyámat Pelének is hívják. Bár az is igaz, hogy inkább Garrinchának kellene neveznem, mert olyan karikalábai vannak…