Persze, hogy délelőtt,
fényes nappal vitték el őt -
tán egy mozdulattal törve,
vagy nyitva ki az egyik zárat,
s az eső az ablakon még meg se száradt,
de olajos kezek már szedték is szét,
csak a csontváza maradt és néhány kép róla
és vele és benne és múlandó
emlékeinkben ott él az autó,
amiben valaha velünk még emlékek voltak -
lám milyen furcsa fintora a sorsnak:
ami mindegy volt benne az egy kazetta csak,
új zenékkel, bár néhol vacak a hang minőség,
de valahol egy tolvaj
tán most is matat a hifin egy gombbal ,
hallgatja Zazit vagy a Térerőt
s bár aszöveget érti, nem hatja meg őt,
hiszen az autókhoz ért, de a hajókhoz nem,
nem látta Zazit a metrón sosem,
nem látta Winklert a Körúton állni,
és a kazettán végül is lehetne bármi -
ő a negyedik számot már nem várja meg,
arra gondol hogy inkább egy krack,
vagy tán egy mucika izgatná fel,
aki telefonhívásra jönne el...

És a kazetta végül a kukába kerül,
Zazi a metrón elszenderül,
elalszik mellette az a nő,
eltűnik végleg a térerő,
sűlkyed a hajó, és rajta Winkler,
Jule és Eldéé még néhány színnel gazdagítja
a kukában lakó tárgyak képét,
hogy ne legyen fakó a hely,
hova kerültek ők...
A hely, hova kerültek ők....
A hely, hova kerültek ők...
A hely, hova kerültek ők...