ANGELNEK

Hideg, januári nap volt, a napfény szikrázott a havon, mikor pótanyu meglátott egy magamfajta szép szál görény-legényt, és elhatározta, hogy egy ilyen izgő-mozgó szőrpamacs, vagyis én, bizony leszek neki.

Keresett, kutatott hisz’ hamar rájött, hogy nem lesz egyszerű pont engem megtalálnia. Napra nap, hétre hét következett, de csak nem lelt rám. Lélekben már épp felkészült, hogy még egy évet, de legalább felet nélkülem tölt,  mikor végül koratavasszal rátalált anyuékra.

Akkortájt születtünk, így az első perctől szemmel tarthatta boldog kis családunkat. Láthatta, hogy növekszünk egyik napról a másikra, mikor nyílik ki a szemünk, anyu milyen gonddal vigyáz ránk, hogyan leszünk a rózsaszínűből kékes-szürkék, aztán ilyen-olyan színűek… vagyis hogy milyen jó dolgunk is van valójában, és milyen szerencsések vagyunk, hogy oda születhettünk, ahova… Szerencsére hitt abban, hogy véletlenek nincsenek és úgyis az a vadászgörény kerül mellé, akit neki szánt a sors…

Újabb hetek múltak el, és lassan közeledet az alig várt nagy nap. Félt ám, mi lesz, ha meglát a nyolc testvérkémmel együtt, hogyan tud majd éppen engem kiválasztani?!

Így lett, hogy azon a borongós májusvégi napon, mikor értem jött, hozott segítséget is magával, aki rögtön tudta, kit is kell választania az én gazdimnak. Tudta, hogy én kellek neki, csak én, én egyedül…

Először nagyon megijedtem, és mikor nem engedett vissza a többiekhez, szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Persze mivel beszélni nem tudok, görény-mód adtam tudtára, mit is gondolok az egészről, vagyis jól megharaptam. Nem lehettem túl meggyőző - elvitt magával…

Az új otthonomban töltött első napokat átbőgtem, hiába volt ott velem, ha sírtam, vigasztalhatatlan voltam. Nem használtak sem a finomságok, sem a játékok. Annyira hiányzott anyu, meg a többiek… de főleg anyu. Lassan aztán kezdtem belenyugodni, hogy maradok, és kezdtem őt is megszeretni. Valahogy mégiscsak éreztetnem kellett vele, hogy már nem utálom, így jól megharapdáltam, jó sokszor, hogy biztos megértse.

Beköszöntött a nyár és nemsokára jött a nagy találkozás apával. Még csak héthetes kis görénykölyök voltam, mikor először meglátogattuk őket. Azt sem tudtam, mit szagoljak, kibe harapjak, annyian fogadtak. Volt ott görény, egy csomó: kicsi, nagy, fiú, lány… amit csak el lehet képzelni - akkoriban születtek a féltestvéreim is - azóta is mindig van kivel játszanom. Őket harapdálhatom is, bár ők vissza is harapnak, de így még élvezetesebb. Majdnem minden nap találkozunk. Játszunk a fűben, ásunk a homokban, apával együtt jelölgetjük, amit jelölni érdemes, vagyis nagyjából mindent, ami az utunkba kerül.

Vannak ám más pajtásaim is! Ízig-vérig görény vagyok ugyanis, és mindenkit le kell birkóznom! Ha nincs görény a közelben, be kell érnem más négylábúakkal, de őszintén szólva nem vagyok valami válogatós, csak pótanyu szab határt az áldozataimnak. Kutyák közül a család kutyusa a kedvencem, őt nagyon jól lehet ijesztgetni, de akárhogy hozom rá a frászt, sosem bánt. Inkább őt féltik tőlem és felveszik, ha jövök. Tudják, mire megy ki a játék, pláne, hogy általában tátott szájjal közlekedek a lakásban, hátha a számba akad valami megharapni való… „megharapni való” alatt főleg a kutya lábikójára gondolok, de másé is megteszi.

A macskával már nincs ilyen szerencsém, ő nem csak szenvedő alanya szokott lenni a támadásaimnak… ha már nagyon az agyára megyek, néha lekever egyet-egyet, vagyis elég sűrűn. De egyszerűen beleőrülnék, ha nem piszkálhatnám.

            Egyik nap aztán, mikor pótanyu hazajött, és szokás szerint első dolga volt, hogy kivett a ketrecemből - amit már rettentően vártam – nagyon szomorú volt… percekig nem szólt, csak ölelgetett, simogatott.

Aztán megtudtam, miért szomorú annyira… mondta, hogy anyukám, nem tudni hogyan és miért, elment otthonról, és nem találják sehol, hiába keresik, hiába hívják, hiába minden… napok teltek el, de jó hír nem érkezett felőle. Nyoma veszett. Majd’ a szívem szakadt meg… Attól félek, már soha többé nem láthatom… Nála jobb anyukát vadászgörény nem kívánhat magának. Mintha az ég is érezte volna bánatunkat, napokig szórta könnyeit.

Az idő múlásával lassacskán kezdek megnyugodni. Bár anyu mindig hiányozni fog, a szívem mélyén mindig remélni fogom, hogy egyszer hazatér, és én majd meglátogathatom.

…na jó, a nyugalom nem a legtalálóbb szó, ha magamat kell jellemeznem, inkább fogalmazzunk úgy, hogy nagyon jól érzem magam itt, nagyon szeretnek, megvan mindenem, mi szem-szájnak ingere, megyünk mindenfelé, és mindig van kit rémisztgetnem. Sok-sok vicces pillanattal ajándékozom meg pótanyut, hmm… nem mindig nevet ám… de a szándék a lényeg. Szerzek neki barátokat is a sok szeretetért cserébe, amit kapok… és már nem is harapok.

Egy boldog görénygyerek vagyok, boldogságot adok. És ez a legtöbb, amit más görénynek kívánhatok.

…mindig hálásak leszünk az életnek, hogy velünk lehettetek,

akkor is, amikor már nem vagytok itt…

Pécs, 2006. szeptember 12.