Hát, Pötyike története sajnos már véget is ért... de még mielőtt távozott az élők sorából tizenhárom boldog évet tölthetett szeretetben, gondoskodásban. Ez volt a legkevesebb, ami azért cserébe járt neki, amit ő adott nekünk.

Egy november hajnalon pillantotta őt meg a néném és unokatestvérem, akik a család szokásához híven, már tartottak két kutyust. Pötyi egy törpe pincser - elképzelhető, hogy keverék, de ez lényegtelen - kislány volt akkoriban.

Mikor befogadtuk, se nem evett, se nem ivott napokig... mozogni is alig mozgott, minden ellenvetés nélkül azt lehett vele csinálni, amit csak akartunk. Ha létezik - márpedig szerintem létezik - kutyáknál depresszió, hát akkor ő annak a legmélyebb bugyraiban evickélt. Pár hét szeretgetés után, kezdett aztán kinyílni a csipája. Eszeveszett rohangálással, játékkal, dögönyözéssel "tengette" napjait, és jó nagyokat kajált - persze főleg a finom házikoszt érdekelte, bár az is igaz, hogy nem volt túl válogatós - de az asztalról mindig kellett kunyizni. Persze szigorúan csak attól, akit meg tudott a toporzékolásával és hisztijével puhítani. Akinél nem járt sikerrel, azt békén is hagyta. A hirtelen mozdulatoktól, és a hangoskodástól félt azért továbbra is, de mindent összevetve nagyszájú kiskutyának volt mondható.

Az orvos úgy egy év körülire saccolta, bár utólag a véleménye nem sokat nyomott a latban, azt ugyanis elfelejtette közölni, hogy ez a kiskutya bizony nem a jó koszt miatt enyhén tulsúlyos, hanem vemhes.

Egyik éjjel serényen kapargatta Mami ágyát, de nem azért mert fel akart menni, hanem mert meg akarta mutatni a kölykeit, segítséget akart hívni, mert tudta, bizony nagy baj van a picikkel. Sajnos a három - anyukájuk szerény méreteihez képest hatalmas - kölykök holtan született. Jónéhány szomorú nap következett a gazdi és kiskutyája életében.

Az errekövetkező tizenhárom évét boldogan, elkényeztetve élte le Pötyi. Többet nem bántották, hanem szerették - és ezzel ő is, mi is beértük.

Mindig nevetve fogunk emlékezni rá, mert bizony nála büdibb szájú kutyát még nem hordott a hátán a föld...